Katsukival úgy sétáltunk végig az utcákon, hogy ha sok ember volt, akkor nem kellett álcáznom magam. Hiszen a tömegben elvegyülgettem. Nem is ismert fel senki. Akkor volt gond, ha felhígult és jóval kevesebben jártak el mellettünk. Ott már lopakodásban kellett haladnom. De gond nélkül elértünk ahhoz az épülethez, ahol Izuku várt rám.

A külvárosban voltunk egy ritkán lakott, főleg gyárnegyedben. Az egyik ilyen már nem üzemelő épület udvarára kísért be engem Katsuki.

- Itt vannak a többiek is? – néztem végig a kissé lepukkant épületen.

- Igen. Bár Recoveri Girl szerintem még nem ért ide, de ő is jönni fog, amint lerázta a rendőröket.

- Értem. – mondtam és öntudatlanul is mosolyogni kezdtem.

- Mi ez a nagy vigyor az arcodon? - vette észre a szőke.

- Hiányzott. – vallottam be az okát - És mindjárt megint láthatom!

- Tch. – ennyivel válaszolt csupán és duzzogva elfordította a fejét.

- Kacchan?

- Most komolyan mit eszel ezen a Démonon? – mordult rám.

- Csak nem féltékeny vagy? - kérdeztem úgy, mint aki nem tudja a választ.

- Rá? Biztos nem!

Hazudott. Már rég észrevettem, hogy megtetszettem neki. És rosszul esett, hogy ki kell kosaraznom. Attól féltem, hogy megutál majd emiatt. De meg kellett tennem. Azért, hogy ő továbbléphessen és találjon magának olyan lányt, akivel boldog lehet. Elé perdültem, hogy szembe lehessek vele. Arcára tettem a kezemet, hogy ne is próbáljon elfordulni.

- Mana? – nézett rám furcsán.

- Gomenne Katsuki! De nem lehet.

- Miről beszélsz?

- Tudom... Észrevettem, hogy milyen érzelmeket táplálsz irántam.

Erre fülig vörösödött. Próbálta elrántani a fejét, hogy megszüntesse a szemkontaktust. De nem sikerült neki. Így csak félre kapta pillantását. És becsukta a szemeit.

- Mióta tudod? – szólt halkan.

- Akkor tűnt fel először, mikor másodszor voltunk Gran Torino házában. Azóta csak megerősítetted.

- Értem...

- És te mióta érzel így?

- Azután kezdődött, hogy Deku eltűnt. Attól féltem, hogy nem leszek elég erős ahhoz, hogy megvédjek másokat és téged is elvesznek tőlem. Aztán már csak azt vettem észre, hogy többet nézlek, mint bárki mást.

- Katsuki...

- De a franc gondolta volna, hogy pont Deku fog lecsapni a kezemről téged.

- Ezért kezeltél minket úgy ahogy?

- Igen... Dühös voltam mindkettőtökre!

- Még mindig?

- Már nem annyira, de még igen. Olyan mintha mégis elbuktam volna. Elbuktam, mint barát, és mint hőstanonc. Mindketten áttértetek a rossz útra és nem tudtam megakadályozni!

- Ez nem a te hibád! Izukut irányítják. Én meg...meg...

- Akkor is olyan. Ha megtaláltam volna Dekut, akkor nem irányítanák! Te meg képes voltál így is beleszeretni.

Mintha nedvesebb lett volna a szeme, mint a szokásos. Könnyek kerülgették. Azt a Katsukit, akit utoljára sírni már nem is tudom hány éve láttam. Még Izuku eltűnésekor sem sírt, legalább is nyilvánosan nem. Akkor csak dühöngött. De most olyan gyengének látszott, amit nem engedett látni. Valamit tenni akartam érte. De nem jutott más az eszembe csak az, hogy fejét a vállamra húztam másik kezemmel pedig átöleltem.

- Ma-Mana?

- Most sírd, ki magad mielőtt még bemegyünk. Megvárom.

Nem kellett sok idő, míg megéreztem, hogy karjai szorosan átölelnek. Arcát a nyakamba fúrta, mint aki hangtompítónak akar használni. Némán telt el a pár perc, ami közben csak reszketett. Ebből tudtam, hogy sír. Némán hogy ne hallja senki. Hogy rajtam kívül ne tudja meg más, mennyire gyenge is tud lenni egy-egy pillanatban a nagy Bakugou Katsuki. Nagyon erősen szorított magához. Szerintem, azért mert abban reménykedett így talán nem kell átengednie Izukunak. Teltek a percek és éreztem, hogy megnyugszik. A szorítása enyhült. Lassan elfogadta a helyzetet. Egy nagy sóhajtás jelezte, hogy vége. Befejezte a gondolkodást és kész volt elengedni. Még egyszer szorosan magához fogott, aztán eltávolodott tőlem. De még előtte először és utoljára nyomott egy puszit homlokomra. Majd hátralépett és lesütötte szemeit.

- Kacchan?

- Most már bemehetünk. Ha gondolod...

Úgy tette fel a kérdést, mint aki az utolsó reménnyel fordult volna hozzám, hogy talán mégsem a másikat választom, hanem őt.

Csak bólintottam egyet mire ő nagyot sóhajtva feladta és kinyitotta előttem az ajtót.

Beléptünk az épületbe. Így, hogy most már nagyjából tisztáztuk a dolgokat, jelentősen könnyebb volt átlepni a küszöböt. És ez nem azért lett volna nehezebb, mert nem akarom látni Izukut. Hanem azért, mert több dologra kellett volna koncentrálnom, de így már csak egy maradt. Most rajtam volt a sor, hogy megmentsem Izukut. De már nem a Démontól akartam megmenteni a gyerekkori barátomat, hanem az All for One-tól mindkettejüket. Ezzel a céllal haladtam a néma Katsuki mögött a sötét folyosókon. Az épület közepén járhattunk, mikor ismerős hangokra lettem figyelmes. A három profi hős beszélgetett az egyik ajtó mögött.

- Szóval Recoveri Girl-nek sikerült megelőznie minket. – vontam le a következtetést és törtem meg a csendet.

- Jó füled van. –ismerte el- Igen hamarabb ideért, hiszen nem kellett az út felén lopakodva jönnie végig a városon.

- Igaz.

Már majdnem az ajtóhoz értünk, mikor Katsuki megállt és hátrafordult hozzám. Én érdeklődve néztem rá. Nem tudtam kinézni, hogy mit akarhat.

- Figyelj Mana! Miután bementünk még ne kiabáld Deku nevét jó?

- Oké... –mondtam kissé bizonytalanul- De megkérdezhetem miért?

- Előtte én akarok beszélni vele. Addig nem mehetsz be hozzá, míg jelt nem adok! Sőt nem is láthat addig téged! Megértetted?

Tudtam miért mondja ezt. Ha Izuku észrevesz, akkor már nem fog tudni Katsuki beszélni vele, mert csak rám fog figyelni.

- Rendben. Próbálom majd visszafogni magamat, de siess!

- Elmondom, amit akarok, aztán bemehetsz!

- Köszönöm Katsuki! - erre megint elpirult egy kicsit.

- Ilyen hangsúllyal ne beszélj hozzám Deku előtt, mert megint megpróbál majd megölni.

- Nem mintha még egyszer hagynád neki.

Ezen a mondatommal mintha felvidítottam volna egy kicsit a szőkét. Még egy kis kuncogás szerű hangot is hallatott. Egyetértett velem ebben a kérdésben.

Nagy levegőt vettem és benyitottunk a terembe. A három hős egy asztal körül foglalt helyet és, mikor beléptünk mindhárman ránk emelték a tekintetüket. Katsuki jelezte nekik egy kézmozdulattal, hogy legyenek halkabbak, mert Deku meghallja. Egy bólintással fogadták el a kérést és halkan rohamoztak meg engem. Kérdésekkel bombáztak az állapotommal kapcsolatban. Mondjuk ez inkább All Might-ra értendő. Jól esett, hogy annyira fontos vagyok a number 1 hero-nak, hogy ennyire aggódik miattam.

Ahogy válaszolgattam nekik, megfigyeltem a termet is. Egy viszonylag kis szobában volt fehérre festett falakkal. Volt bent egy asztal pár székkel és vele átellenben a másik hozzám közelebbi sarokban egy L alakú kanapé. A bejárati ajtóval szemben lévő falon egy nagy üvegablak és mellette egy fehérre festett vasajtót öltötte ki a teret. Mire végigpásztáztam a szobát feltűnt, hogy Katsuki eltűnt. És a többiek is észrevették a hiányát.

- Bakugou shonen hova lett? – tette fel az első vele kapcsolatos kérdést All Might.

- Én mintha hallottam volna kinyílni azt az ajtót. – gondolkodott el a doktornő

- Micsoda? –kapta rá a tekintetét Gran Torino- Miért ment be hozzá?

- Azt mondta beszélni akar vele... – mondtam el nekik azt, amit kint tudtam meg a szőkétől.

Mindhárman az ablakra néztek. Mikor közelebb léptem hozzá, akkor láttam, hogy mi a lényege ennek a helységnek. A gyár kísérleti megfigyelőszobájában voltunk. Tulajdonképpen ugyan olyan volt, mint bármelyik rendőrségen a kihallgató szoba. Ebből a szobából át lehetett látni a másikba, de onnét kifelé már nem. De a hangokat nem fogta fel úgy az ablak ezért kellett eddig halkan beszélnünk. A tükör másik oldalán egy sötétebb nagyjából ugyanakkora terem volt, mint ezen az oldalon. Odabent sem volt sok bútor. Csak egy nagy vasasztal egy szék meg egy dívány. Ez utóbbi kettő egyértelműen később került a szobába, Deku számára. A zöld hajú fiú a díványon feküdt csukott szemmel, de biztosra vettem, hogy ébren volt. Szinte észre sem akarta venni az ajtónak támaszkodó szőkét. Izuku most is olyan ruhában volt, mint amit eddig megszokhattam tőle. Fekete szövetnadrág, fehér ing, fekete felöltővel, sötét nyakkendő és fekete kesztyűk. Nem Izukuként volt odabent, hanem mint a jelenlegi legkörözöttebb sorozatgyilkos, a Zöld Démon! A két fiú között olyan csend és érezhető feszültség volt, amit szinte vágni lehetett késsel. Ezt a csendet végül a Démon törte meg.

- Mit szeretnél Kacchan? - nyitotta ki zöld szemeit és a szőkére tekintett

A vörös szempár végigpásztázta zöld hajú egykori barátját.

- Még mindig nem értem mit eszik rajtad.

- He? - kelt fel az ágyról érdeklődve

- Mana. Hogy tudta egy sorozatgyilkos ilyen szinten levenni a lábáról?

- Jaaa, hogy ez zavar téged? - húzta gonosz vigyorra a száját, míg tisztes távból szembe állt a vörös tekintettel - Féltékeny vagy rám Kacchan?- szinte láttam a villámokat a vörös és a zöld szempár között.

- És ha igen? Nem tudok ellene semmit sem tenni! Ő téged választott!

Csend lett. Izuku arcáról eltűnt az a vigyor és komolyabbra fogta a figurát.

- Mond csak Deku te tényleg szereted Manát, vagy csak ki akarod használni?

- Szeretem! - vágta rá azonnal - Nem használom ki őt!

- Tényleg? Bizonyítsd!

- Nem öltelek meg, mert azt kérte. Megöltem a professzort, aki teremtett, azért mert bántotta őt. Képes voltam hetekig itt maradni azért, hogy megvárjam! - hangja változni kezdett - Mikor velem van szabadnak érzem magam. Örültem, mikor hazaértem és ott várt rám. Minden nap úgy engedett el és köszöntött, hogy „Vigyázz magadra!" és „Üdv itthon!" Bármennyire későn is értem haza mindig ébren várt. Mellettem maradt végig, pedig elszökhetett volna. Hajlandó volt velem élni. Itt hagyta a világotokat azért, hogy velem lehessen. Azt mondta, hogy szeret. -megállt egy pillanatra - Szeret. Mikor kimondta olyan jól esett. Hiányzott, mikor dolgoztam és jó érzés volt hazaérve átölelni őt. Most is hiányzik! Hallani akarom a hangját! Azt akarom, hogy mellettem legyen!

Kezeit ökölbe szorította. Egyértelmű volt, hogy már nem a démon irányít. De nem is teljesen Izuku. Ez már az összeolvadás által létrejött új személyisége. Megesett rajta a szívem és Katsukin is láttam, hogy meggyőzik az érvek amiket Deku felsorol.

- Szeretem őt! Azt akarom, hogy ő is szeressen engem!

Ez volt az a pillanat ahol úgy ereztem most megyek be hozzá és ugrok a nyakába. De Katsuki folytatta és ez megállított.

- És mik a terveid ezután?

- He?

- Mana nem élheti le úgy az életét, hogy csak a lakásodon van folyamatosan. Nem tarthatod bezárva, mert ő is szereti a szabadságot. Képes lesz úgy élni, hogy bármikor rátámadhat és megölheti valamelyik idióta közületek?

- Mire akarsz kilyukadni Kacchan? - visszatért a Démon - Azt akarod mondani, hogy nem tudom majd megvédeni?

- Egy ilyen személyből nem nézem ki, hogy sikerülne.

- Ezt vond vissza!

A Démon egy szempillantás múlva már Katsuki Torkát szorította.

- Mert ha nem, akkor mit teszel? Egy gyilkosra biztosan nem bíznék egy ilyen lányt!

- Ugye tudod, hogy csak az tart vissza a megölésedtől, hogy Manának nem tetszene.

- Pontosan tudom és ki is használom ezt a helyzetemet.

Attól, ahogy a szőke a démonra vigyorodott ő elengedte. Hiszen nem tehetett ellene semmit. Katsuki megmasszírozta nyakát ahol megszorította Deku. Majd folytatta.

- De még változtathatsz a dolgon!

- He?- lepődött meg Deku, ugyan annyira, mint én.

- Ha nem leszel az, ami jelenleg vagy akkor képes lennél megvédeni őt!

- És ki fog megváltoztatni? Esetleg te? Mit akarsz tenni Kacchan talán megmentesz?

- Én nem, de ő igen.

Ezt jelnek vettem és kinyitottam az ajtót majd beléptem a sötétebbik terembe.

- Mana?- fagyott meg Izuku a megjelenésemtől.

Ekkor Katsuki kihasználva az alkalmat megragadta a Démon zakóját és magához rántotta.

- Jegyezd meg Deku! Ha meg mered bántani, MEGÖLLEK!

Ezzel elengedte es az ajtó felé indult. Mikor mellem ért megsimogatta a fejemet.

- Most te jössz Mana!

- Mindent köszönök Kacchan!

- Hozd vissza...! - súgta olyan halkan, hogy csak én halljam.

Majd kilepett az ajtón és magunkra hagyott minket.

- M-Mana? Té-tényleg te vagy az?

Nem válaszoltam csak odasiettem hozzá és a nyakába ugrottam! Szorosan átöleltem és úgy súgtam a fülébe.

- Itt vagyok Izuku! Most már itt vagyok veled! Te is nagyon hiányoztál!

Eltaszított egy kicsit magától, hogy meglepődötten rám tudjon nézni.

- Te- hallottál minket?

- Minden szót.... és láttalak is...

Egyik kezemmel végigsimítottam arcán, mire ő rátette a sajátját az enyémre. Belefúrta tenyerembe arcát és egy kis puszit is adott rá.

- Sajnálom Mana! Annyira sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni!

- Cssss semmi baj! Nem a te hibád!

- De ha hamarabb odaérek akkor-

- Hé! Élek! Ez a lényeg. Megmentettél! Nem törődtél a következményekkel csak tetted, amit a szíved diktált!

- Mana...

Óvatosan megfogta az államat és közelebb húzott magához a derekamnál fogva. Annyira jó érzés volt, hogy megint megcsókolt! Azzal a szenvedélyes forró csókkal! Hamar elmélyítette és bejutást kért. Nem kellett kétszer kérnie egyből megadtam neki az engedélyt. Heves táncba hívta nyelvemet, ami csak még forróbbá tette a csókunkat.

Ez a csók erőt adott ahhoz, hogy folytatni tudjam azt, amiért bejöttem a szobába. Lassan elváltam tőle, de még mindig csak centikre voltunk egymástól.

- Mana.... - döntötte a homlokát az enyémnek - Menjünk haza!

- Hamarosan...

- Szeretlek! Mana! Szeretlek, és nem akarok elválni tőled!

- Én is szeretlek! De van egy kis gondom...

Ijedt arcot vágott.

- Mana ugye nem-

- Nem foglak elhagyni! Ne is gondolj erre! Veled maradok örökké!

- Akkor mi a gond?

- Az, hogy ketten vagytok odabent.

Elengedte a derekamat és hátrébb lépett tőlem.

- M-miről beszélsz Mana? Én csak én vagyok!

- Minketten tudjuk, hogy ez nem így van.

Közeledni kezdtem felé, mire ő hátrált. Egészen addig, amíg háta a falhoz nem ért. Így már csak én mentem közelebb hozzá. Nyakkendőjénél fogva kicsit lentebb húztam, hogy homlokomat az övéhez nem tudtam érinteni. Szememet becsuktam és úgy próbáltam kivenni az érzéseit.

- M-Mana?

- Mond csak Démon? Beszélhetnék Izukuval is és veled is egyszerre?

Lassan fújta ki a levegőjét és úgy tűnt belegyezik a dologba. Egyik kezét megéreztem a derekamon. Közelebb húzott magához így hozzá simultam, de nyak felett még mindig csak a homlokunk ért össze.

- Rendben... gyere be... - motyogta halkan.

Majd a csukott szemeim előtt valami fényleni kezdett. De nem a valóságban. Vakító fehérség terjed elém, ami már bántotta a szememet.

Egy világos térben voltam. Ahogy végignéztem magamon semmi változást nem láttam. De egyedül voltam.

- Hahó! Valaki! Izuku!

- Mana? - hallottam meg hangját.

Az irányába fordultam és ott gubbasztott nem messze tőlem a zöld hajú barátom. Egy egyszerű pólóban és farmerban ült a földön magzatpózban. Felém nézett kicsit megkopott zöld szemeivel. Tudtam, hogy ő lesz Izuku. Odasétáltam hozzá.

- Mana te mit keresel itt?

Letérdeltem mellé és átöleltem.

- Izuku! Úgy örülök, hogy megint látlak!

Kissé bátortalanul, de viszonozta az ölelést. De ahogy teltek a pillanatok egyre jobban beleélte magát és szorosabban ölelt magához.

- Mana...... jó megint látni téged! Hiányoztál!

- Te is nekem!

- És velem mi lesz? - szólt egy hang az ellenkező irányból.

Ahogy odafordultam láttam az ellenkezőjét. Egy magabiztos őrülettől csillogó zöld szemű fiú hasonló színű göndör fürtökkel. Elegánsan kiöltözve, mint egy maffiózó.

- Démon? - engedtem el Izukut.

- Tessék, ahogy kérted mind hárman itt vagyunk, szóval mit szeretnél?

Éreztem a hangján hogy meg va sértődve. És szerintem azt hiszi, hogy csak azért akartam bejönni idáig, hogy Izukuval találkozzak. Odaléptem hozzá és őt is átöleltem.

- M-Mana? - lepődött meg tettemen.

Elengedtem, de a kezét megfogva húztam oda Izuku mellé. Majd az ő kezét is megfogtam.

- Mindkettőtökkel beszélni akartam.

- Miről? – kérdezte Izuku

- Erről az állapotról.

- Hallgatlak. – várta a Démon

Elmondtam nekik mindent, amit a professzortól megtudtam, amíg a „vendégszeretetét" élveztem. Némán hallgatták a dolgokat és néhol kissé hitetlenkedő arcot is vágtak. A tények felvázolása után tartottam szünetet.

- Szóval eddig van kérdés?

- Igen! Mi a fészkes fenéhez akarsz majd ezután kezdeni? – szakadt ki Izukuból

- Igen kb. nekem is ez lett volna csak valamivel több káromkodással.

- Arra gondoltam, hogy... mi lenne, ha nem állítanám meg a folyamatot?

- Mi?

- Ezt, hogy érted Mana?

- Mi lenne akkor, ha hagynánk, hogy összeolvadjatok?

- Vele én biztos nem! – tiltakozott a Démon.

- Nem kérnél valami mást?

- Fiúk... nem tudom, hogyan állíthatnám le az eseményeket. De mindenképpen meg kell?

- Mire akarsz kilyukadni?

- Figyeljetek, ez a folyamat végbemegy. Ha itt vagyok, ha nem, akkor is. Nem lehetne meggyorsítani, hogy túllegyetek rajta? Mindenkinek jobb lenne. Nem kéne harcolnotok azon, hogy ki irányítja a testeteket. És azon sem, hogy melyikőtöké legyek. Mert én nem választhatok. Hiszen egy testben vagytok.

- De Mana értsd meg, hogy nem lehet. Ő gonosztevő én meg hős!

- Nem gyúrhatsz minket össze.

- Miért nem?

- He? – kérdezték egyszerre.

- Szerintem több utat nyitna meg mindkettőtök előtt, ha összegyúrnám a tulajdonságaitokat. És egyébként is, mikor az imént Kacchannak soroltad, hogy miért szeretsz, a végére szerintem már a közös énetek beszélt, nem gondoljátok?

Láttam minkét fiún, hogy elgondolkodik a felsorolt tényeken. Volt, amiben egyetértettek velem már az elején is, de egy-két dolgot még át kellett gondolniuk. Csendben voltak egészen addig, amíg végeztek és felpillantottak a másikra. Nézték egy darabig egymást, majd mintha szavak nélkül megbeszéltek volna valamit, bólintottak és felém fordultak.

- Szóval, milyen döntésre jutottatok?

- Yunara Manami! - szólaltak meg szinkronban - Hajlandó lennél elfogadni mindkettőnket egy testben? Azonos lélekkel? Elfogadsz minket minden hibánkkal együtt?

- Igen! – válaszoltam gondolkodás nélkül - Elfogadlak titeket! Mert szeretlek!

A két fiú egy lépést hátrébb ment tőlem.

- Szeretlek Mana! - mondták egyszerre.

Majd egymásnak dőltek. De abban a pillanatban, amikor a válluk összeért volna hatalmas fény szúrta meg a szememet. Automatikusan becsuktam, hogy védjem retinámat. De mikor kinyitottam megint ott voltam abban a szobában a zöld hajú fiú előtt. Homlokunk még mindig összeért és keze magához húzta derekamat. Szemei csukva voltak és mélyen egyenletesen lélegzett. Majd, mint aki megérezte, hogy figyelem grimaszolt és lassan kinyitotta szemeit. A zöld írisz most valahogy máshogyan csillogott, mint korábban. Benne volt az a lelkes fény, ami Izuku tekintetében is, de mélyen ott izzott a Démon őrületének sugárzása is. Most együtt egy emberként tekintettek rám. Megbabonázott a látvány így hamar elvesztem benne és éreztem, hogy ő is ugyan így járt.

Az zökkentett ki, hogy még közelebb húzott magához. Egy pillanat múlva már ajkaink egymáson siklottak, de nem mélyítette el a csókot. Elvált tőlem és láttam rajta, hogy mondani akar valamit.

- Izuzku?

Ahogy kimondtam a nevét megkönnyebbült mosolyra húzta ajkait és mintha szemében is megnyugvást véltem volna felfedezni. Eltolt magától, hogy eltávolodhasson a faltól, aminek eddig támaszkodott miattam.

- Yunara Manami! Elfogadsz engem, így ahogy vagyok? A Zöld Démon és a gyerekkori barátod egybeolvadását, Midoriya Izukut?

- Hát sikerült! - csillant fel a szemem - Tényleg összeolvadtak!

Már egyek voltak és még mindig szerettek! Egy megkönnyebbült sóhaj után válaszoltam neki.

- Igen elfogadlak Midoriya Izuku.

- Ebben az esetben, hozzám jönnél feleségül?

Annyira váratlanul ért a kérdés, hogy nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott ledermedve, míg ő a rezzenéseimet figyelte. Várt. Arra várt, hogy válaszoljak. De nem bírtam rávenni ajkaimat, hogy kinyíljanak. Így a lábaimat erőltettem, meg, hogy ideje megmozdulni.

Sikerült.

Pont annyit tudtam mozdulni, hogy megcsókoljam őt. Izuku meglepetten fogadta, de hamar visszacsókolt és ez úttal elmélyítette. Mintha érezte volna, hogy meglepett a kérdése és ezért nem tudok megszólalni. Így besegített abba, hogy feloldja ezt a gátat bennem.

Percek múlva váltunk csak el ténylegesen addig csak egy-egy légvételre. Végre képes voltam megszólalni.

- Igen!

- Mana?

- Igen! Hozzád megyek Midoriya Izuku!

Ilyen boldogan még sosem csillogott a szeme. Talán csak, mikor bejutott a UA-ba. De lehet még akkor sem. Átkarolt és magához ölelt szorosan, de mégis gyengéden.

- Köszönöm Mana köszönöm! - suttogta fülembe úgy, mint akit könnyek kerülgetnek.

Átöleltem én is és élveztem, hogy erős karjai védelmében lehetek. Most és örökké!

----------------------Vége-------------------

Vagy mésem? Még hozok egy utófejezetet! Pár perc és felteszem!