Hallottam a hangját. Izuku értem jött. De késő lenne már? Hideg van. Biztosan a vérveszteség miatt. Ironikus nem? Akkor éreztem hasonlót mikor Izuku eltörte pár bordámat. És most meg akart menteni es mégis ez lett a vége... Szeret engem mindkét személy, aki abban a testben van. Egyáltalán nem bánnám, ha összeolvadnának. Így csak egy személy barátnője lennék. Bár ahogy a helyzetem kinéz, inkább tenném múlt időbe a dolgot. Legutóbb rám találtak a hősök ezért menekültem meg. De Izuku nem vihet a közelükbe, hogy mentsenek meg. Mert akkor őt is elkapják. Azt pedig nem csak ő nem engedheti meg magának. Hanem én sem engedem meg neki! Úgy akartam meggyógyítani, hogy erről a részéről csak öten tudjanak velem együtt.

Sípolást hallottam. Lassú, de egyenletes pityegő sípolást.

- Szívmonitor... mégis csak kórházban lennék? De hogyan? Mikor kerültem ide?

Lassan kinyitottam a szememet. Egy pont nullás kórházi szoba. Mellettem a gépek, amik lélegeztetnek, és a szívemet nézik. Lélegeztető maszk van az arcomon és elég sok drót a testem különböző részein. Fájni semmim sem fáj. De mégis mintha egy haldokló embert tartanának életben ezek a gépek. Az ágy végénél két ember állt. Egy magas, nagydarab rendőr, sötét hajjal, valamint Recoveri Girl. Egymással beszélgettek. Mivel megmozdulni nem volt erőm így beszelni próbáltam.

- R-Recoveri Girl... - nyöszörögtem alig hallhatóan.

Szerencsémre a doktornő észrevette a hangomat és hallgatásra intette a rendőrt. Majd mellém sietet.

- Dragám! - nem szólított a nevemen, ebből tudtam, hogy nem tudhatja meg a zsaru, hogy ki vagyok - Ne erőltesd meg magad! Még nem vagy olyan állapotban! Az is csoda, hogy már ébren vagy!

- Ő? Hol van? - suttogtam, szinte tátogtam, hogy az úr még véletlenül se haja meg

Láttam rajta, hogy nem szívesen beszél róla, amíg a rendőr is a teremben van. Az illető felé fordult.

- Megkérhetem fiatalúr, hogy kimegy a teremből? Ellenőriznem kell a betegem teljes állapotát.

- Értem, de fel kell tennem a kisasszonynak pár kérdést, ezért ne tartson sokáig!

- Most ébredt fel. Majdnem meghalt! Legyen már egy kicsit együttérzőbb! Kifelé!

Morogva távozott a csávó a szobából.

- Ő? - kezdtem volna megint bele.

- Hihetetlen hogy meg most is miatta aggódsz... - forgatta kicsit a szemét, de utána megnyugtatóan mosolygott- Nem kell féltened.

- Mi történt?

- Aznap mikor beszeltél velünk este benyitott az ajtómon M- akarom mondani Ő. A karjaiban tartott, de már alig voltál életben. Szinte könyörgött azért, hogy mentselek meg. De olyan sok vért vesztettél, amit már egyedül nem tudtam visszaállítani. Behoztalak a kórházba és itt már gyógyulásnak indultál. Ez 4 napja volt. Ő ott maradt a lakásomon egészen addig, míg a többiek érte nem mentek. Jelenleg is velük van felváltva őrködnek mellette. Azt mondta nem akar elmenni mellőled. És csak akkor beszel, ha te is vele vagy. Szóval gyógyulj meg minél hamarabb, mert nagyon aggódik érted mindenki. Meg aztán mégis csak vele vannak egy szobában a többiek.

- Oda.. kell.. mennem!

- Eszedbe ne jusson! Előbb stabilizáljuk az állapotodat. Aztán meggyógyulsz! Majd utána!

- Látnom kell őt!

- Figyelj drágám mindkettőtöknek az a legjobb, ha nem erőlteted meg magadat.

- Rendben... - láttam be végül is - A rendőr mit akar?

- Kideríteni mi történt veled.

- Nem akarok vele beszélni!

- Elhiszem. Megpróbálom visszafogni.

- Köszönöm... A szüleim...?

- Még nem tudják, hogy előkerültél. És nem is kell meg megtudniuk! Csak, ha sikerült a terved.

- Igen igaza van... Kérem - fogtam meg a kezet lassan - gyógyítson meg!

- Mindent megteszek! Tarts ki! – szorította meg ő is az enyémet egy picit.

Kopogtak az ajtón.

- Recoveri Girl bemegyek! – szólt a rendőr és már nyitotta is az ajtót anélkül, hogy a választ megvárta volna.

- Ó hogy nem tud várni! Mi olyan fontos?

- El akarunk kapni egy őrültet, mit gondol? Az a lány tudhatja, hogy ki tette! Beszélnem kell vele!

Ezzel kikerülte a hölgyet és az ágyamhoz lépett

- Kisasszony szeretne segíteni nekünk?

- Nem. – vágtam rá egyből.

- Remek akkor- mi? Mi az, hogy nem?

- Nem akarok segíteni! Maguk miatt vagyok itt! Távozzon a szobámból!

- De kisasszony! El kell fognunk azt, aki ezt tette önnel!

- Nem találják meg! Szóval hagyjanak békén!

Felizgattam magamat és a gépek elkezdtek visítozni. Recoveri Girl mellém ugrott, hogy megnyugtasson.

- Kifelé! - ordított rá a zsarura, aki értetlenül nézett ránk, de végül is kiment a teremből.

- Mana chan! Nyugodj meg! Nem hiszem, hogy visszajön, most már ne izgasd fel magad jobban.

- R-rendben... – lihegtem – Kérem, meg akarok gyógyulni.

- Meg fogsz! Csak tarts még ki egy kicsit!

- Látni akarom őt!

- Tudom, szívem tudom...

Az idős hölgy elkezdte a vizsgálatomat és kérdezgetett arról, hogy melyik testrészemnél hogyan váj, vagy mit érzek. A vizsgálat végével magamra maradtam pihenés néven. De csak Izukura tudtam gondolni. becsuktam a szememet és visszagondoltam a vele töltött pillanatokra. Nem sokkal később elaludtam.

Nem tudom mennyit lehettem megint kiütve, de elég soknak tűnt. Álmaimban a helyére raktam a dolgokat és kipihenten ébredtem fel megint. Valaki morgott a szobámban. De ismerős volt az, ahogyan tette. Katsuki volt az. Csak ketten voltunk a teremben.

- Kacchan... – szólítottam a nevén mikor kinyitottam a szememet.

- Mana! –pattant fel egyből a székéről- Megint ébren vagy!

- Mennyit aludtam?

- Két és fel napot.

- Az nem is olyan rossz! Akkor még visszadőlök egy 5 percre.

- Eszedbe ne jusson! Már így is halálra aggódja magát mindenki miattad.

- Mindenki?

- A vénember, a két nyugdíjas, az a gyökér, és én is! Majdnem meghaltál szerinted nem aggódok?

Hallottam a hangján hogy igazat mond. Nem tudom mikor lettem neki ennyire fontos, de jól esett, hogy aggódik miattam. És csak reméltem, hogy a jövőben nem fognak Izukuval egymásnak ugrani, hogy kié is legyek. Megfogtam a kezét.

- Mana?

- Köszönöm Kacchan, hogy így aggódsz miattam!

- Hülye! Persze hogy aggódok hiszen- elnyelte a mondata végét, de szinte éreztem, hogy mit akart oda mondani.

- Katsuki?

- Mindegy... van valaki, aki beszélni akar veled.

- Ki?

- Tessék itt a mobilom. – rakta az ölembe

- Mire kell ez nekem?

- Hívd a vénembert, de videó-hívással!

- Oookéé? – mondtam kissé bizonytalanl, de tettem, amit mondott.

Kikerestem a telefonjából a számot. És tényleg Vénember néven van elmentve... De ez Katsuki, mit is várhatnék tőle. Rányomtam a videó-hívásra. Kicsengett. Pár csengés után felvette a hívott fél.

- Moshimoshi? Á Yunara shojo! Látom már jobban vagy!

- Igen úgy valahogy... Miért akart velem beszélni.

- Én nem, de van itt valaki, aki jobban aggódik érted mindnyájunknál

Ezzel átadta a telefont.

- Mana! – jelent meg a zöld szempár a kijelzőn.

- Izu- kiáltottam volna a telefonba de Katsuki befogta a számat.

- Hé turbékoló pár! Ha nem akartok lebukni, akkor csendesebben!

Bólogattam hogy értem.

- Na, én most kimegyek, és nem eresztek be senkit, beszeljétek meg, amit akartok, de gyorsan! A zsaruk meg mindig az épületben vannak!

Ezzel sarkon fordult és az ajtóhoz ment.

- Kacchan! – szóltam utána.

- Igen? – nézett vissza.

- Köszönöm!

- Tch... – csak ennyit mondott, de egy kis pír végigfutott az arcán.

Ebből tudtam, hogy jól esett neki, amit mondtam. Az már kevésbé hogy Izukut szeretem. De meg kell értenie. Sajnálom Katsuki de nem viszonozhatom azt amit érzel... De remélem talál majd valaki mást akit tud majd szeretni úgy hogy az viszonozza is. A szőkeség kiment a szobából.. Én pedig visszafordultam ahhoz az archoz, akit teljes szívemből szeretek.

- Deku...

- Mana! Hiányzol!

- Te is nekem! De nem vagy normális! Képes voltál elfogatni magad miattam?

- Miattam majdnem meghaltál! Az a minimum, hogy a legjobb orvost kapod, hogy meggyógyítson! Szóval szedd össze magad, de gyorsan! Nem tudom, meddig bírom még ezekkel egy légtérben!

- Miért maradsz ott? Tudtommal már rég megszökhettél volna, ha akartad volna.

- Nem megyek innen sehova, amíg téged ide nem hoznak! És csak veled együtt vagyok hajlandó távozni vagy beszélni!

- Beszelni miről?

- Adok, valami infót ezeknek cserébe a megmentésedért aztán már itt sem vagyunk! Megyünk haza mindketten!

- Deku....

- Igen?

- Szeretlek!

- Én is szeretlek! És nem engedlek el többé! Nem érhetnek hozzád! Mert úgy járnak, mint a professzor!

- Köszönöm!

- Gyógyulj meg hamar! És siess ide hozzám!

- Rendben.

Ekkor nyílt az ajtó

- Tedd le gyorsan! –szólt be rajta Katsuki- Jönnek!

- Szeretlek Deku! Sietek hozzád!

- Várni foglak!

Kinyomtam a hívást és visszadobtam a telefont Katsukinak.

Pont időben, mert három kigyúrt zsaru tolakodott be a szobába Katsukit is félrelökve. Recoveri Girl zárta a sort.

- Mit akarnak?

- A nevem Honda őrmester! Kegyedet hogy hívják?

- Nem mondhatom meg nekik! Akkor mindenre rájönnek!

Ez volt az első gondolatom a kérdés hallatán. Ha megtudják, a nevemet rájönnek, hogy én tűntem el hetekkel korábban és, hogy a démon vitt el. Akkor az egész ügyet rá fogják kenni a Démonra és azt nem tehetik, hiszen nem ő volt.

- Nem. Mondom. Meg! Mit. Akarnak. Tőlem? – tagoltam nekik hogy megértsék.

- Segíteni fog nekünk kisasszony! Mert ha nem, akkor a nyomozás hátráltatása címen bevitetem!

- Próbálja meg!

- He?

- Addig, amíg nem vagyok, szállítható állapotban, addig nem vihet be! Majd utána próbálkozzon!

- Ne merészeljen így beszélni velem!

- Egyébként is milyen nyomozás? Én élek. És nem kértem a rendőrség segítségét!

- De hát majdnem megölték! Miért nem akarja elkapni a tettest? Még másokat is bánthat!

- Már nem fog! – ha jól éreztem Izuku hangján, akkor a Démon személyesen ölte meg a teremtőjét.

- Ezt honnan tudja?

- Megbízható forrásból! Ami nem tartozik magukra! Doktornő!

- Igen?

- Azt ígérte minél előbb helyrerak! Készen állok a kezelésre. Kérem, kezdjük!

- Ebben az esetben felszólítom az urakat, hogy távozzanak!

A zsaruk kimentek.

- Hhhhh.... lélegeztünk fel mindhárman.

- Remekül játszod a rossz kislányt. – mosolygott rám a doktornő.

- Bocsánat az előbbi hangnemért Recoveri Girl!

- És máris meghazudtolta az előbbi színjátékot. – nevetett ki Katsuki az ajtónak támaszkodva.

- Kacchan köszönöm a telefont! Remélem így ő is nyugodtabb lesz.

- Biztosan. – jött közelebb az ágyamhoz ő is - Mikor meghallotta, hogy már felébredtél egyszer, akkor már jobban tudtuk kezelni.

- Addig meg leülni, vagy enni sem bírt. Folyton csak ide akart jönni mondván, ott akar lenni, mikor kinyitod a szemed.

- Megértem. – gondolkodtam el - Én is ezt akartam volna fordított esetben.

- Bakugou kun ideje, hogy te is kimenj. Elkezdem a kezelést.

- Rendben. – megsimogatta a fejemet - Mindent bele Mana.

- Úgy lesz!

Recoveri Girl megtartotta az ígéretét. Egy hét alatt sikerült annyira helyrepofoznia, hogy végre elhagyhassam a kórházat.

De persze a rendőrség nem nézte ezt jó szemmel. Rengetegen voltak az épületben és a kórház körül is.

- Miért vannak itt ennyien? – néztem ki az ablakon, míg a szőke az ágyamon mobilozott.

- Te vagy a fő szemtanú... Mindenképpen ki akarnak szedni belőled valami infót. És ha nem mondod magadtól, akkor bevisznek az őrsre...

- Azt biztos nem. Én most oda megyek, ahol ő van!

- Egyedül nem jutsz ki. –kelt fel komótosan, mint aki ráér - De segítünk ne aggódj.

- Hogyan?

- Figyi – lépett közelebb - ha kopognak, aktiváld a lopakodást! Addig ne hagyd abba, amíg én azt nem mondom! És meg ne szólalj!

- Rendben!

Végszóra kopogtak is. Egyből láthatatlan lettem.

- Tessék! – szólt Katsuki helyettem.

Nyílt az ajtó és Recoveri Girl megnyugtató alakja jelent meg a bejáratban.

- Szép jó reggelt! Fiatalúr kimennél a vizsgálat idejére?

- Persze hogyne! - mondta majd intett a kezével, hogy kövessem. Én kiléptem a nyitott ajtón, míg ő követett, de visszanézett.

- Majd még jövök, gyógyulgass! - ezzel becsukta az ajtót.

Tudtam miért csináltak ezt. Így az őr, aki a folyosón van, azt hiszi meg mindig a szobában vagyok. Egyenletes, de magabiztos tempóban mentünk végig és a lépcsőt használtuk biztos, ami biztos. Már majdnem kiértünk a kórházból, amikor megállította a szőkét az egyik rendőr.

- Álljon meg egy pillanatra!

- Miért? – fordult az illető felé

- Maga elég gyakran jár be ahhoz a lányhoz a 405-ös szobában. Milyen kapcsolatban van vele?

- Én, semmilyenbe!

- Ezt hogy érti?

- Én Recoveri Girl alatt vagyok gyakornok. Beszélgetek a betegeivel, ha a családjuk vagy más nem ér rá. Mert rengeteget segít, ha valaki meghallgatja az ember baját. Annak a lánynak még a nevét sem tudom. Nem mondta meg.

- Értem... elnézést hogy feltartottam. Viszlát!

- Csá!

Még fellélegezni sem mertem addig, amíg ki nem léptünk az ajtón és a következő sarkon be nem fordultunk. Ott már Katsuki megengedte, hogy a sikátorban leengedjem a védelmet.

- Hhhhh.... - fújtam ki magamat - Voltam már álcázva hosszabb ideig is, de ez a mostani sokkal fárasztóbb volt.

- Két okból. Az egyik, hogy már egy ideje nem csináltad és nem voltál jól! A másik, hogy most nagyobb volt a tét, mint máskor.

- Igazad lehet. És most merre tovább?

- Most elviszlek oda ahol Dekut tartjuk "fogva". – még az ujjaival is mutatta az idézőjeleket.

- Köszönöm Katsuki!

- Ne csak nekem! A doktornőnek is. Ő találta ki a teljes szöktetős tervet. Még azt is, hogy mit mondjak, ha megállítanak.

- És kivételesen azt csináltad, amit mondtak neked? – cipkelődtem.

Oldalba vágott érte, de én csak nevettem tovább. Végre szabad voltam és tudtam, hogy nemsokára megint Izuku mellett lehetek! Meg kell hálálnom neki, hogy megmentett. És ami még fontosabb. Most rajtam a sor, hogy kihúzzam őt a bajból!