Elrabolt valaki. Nem voltam magamnál a kloroform miatt, de úgy tűnt faj a fejem. Legalább is így éreztem. Úgy fajt, mint akit valamivel fejbe vágtak volna. De nem tűnt értelmes tettnek.

- Miért ütött, ha már a kloroform miatt amúgy is elájultam?

Lassan kezdtem visszatérni, mert szűrődtek be hangok a sötétségbe. Furcsa zúgó hangok voltak és csepegett is valami folyadék. Egy kis idő után a kép is elkezdett visszajönni. Egy sötét teremben voltam, természetesen hozzákötözve egy székhez. Alap az olyan gonosztevők körében, akik jól akarják csinálni az emberrablást. Körbenéztem a szobában. Nagy neonlámpák voltak a plafonon ebből gondoltam, hogy egy nagyobb teremnek kell lennie. De a teljeset nem láttam, mert egy fekete függöny eltakarta előlem. A terem egyik sarkában lehettem, mert két felől is a fal fogott közre. A függönyön innen volt egy asztal a tetején pedig fehér tálcák sorakoztak. De mivel túl magas volt a peremük így nem láttam beléjük. Bár nem kellett sokat agyalnom azon, hogy mit rejthetnek. Kínzóeszközök...

Léptek zaja csapta meg a fülemet, amik közeledtek is. Aztán libbent a függöny és megjelent a fogva tartóm. Annyit még láttam, hogy a lepel mögött valamilyen tartályok vannak, de csak egy pillanatra tűntek fel. A jövevény idős férfi volt. Laborköpenyt és olyan őrült tudós szemüveget viselt. Ez utóbbi csak a homlokán pihent nem a szemei előtt. Őszes haja már csak kétoldalt volt meg, de az is az égnek meredt. Kezeit hosszú fehér gumikesztyű fedte, amiről fura zöldes folyadék csöpögött. Egyik kezében egy törölközött fogott és eltávolította a löttyöt. Kicsit bicegve közeledett felém és az arcomat fürkészte.

- Ő a professzor! Az, aki a Démont létrehozta! - nyilallt belém a felismerés, aminek egyáltalán nem örültem.

- Szép jó reggel kisasszony! - vigyorodott rám koránt sem megnyugtató módon - Hogy vagyunk?

- Kicsit fáj a fejem, de egyébként semmi. - feleltem nem törődő módon, leplezni próbáltam azt a tényt, hogy baromira féltem az adott helyzetben.

- Haaa.... - döntötte oldalra a fejét - Nem vagy elveszett nő... A fejed azért fáj, mert miközben idehoztunk leejtett az a nyanvatt szörnyszülött...

- Kérdezhetek valamit?

- Persze hogyne! – tárta szét karjait jelezve, hogy szívesen válaszol, legyen az bármi.

- Mi dolga van velem, annak a professzornak, aki a Zöld Démont életre keltette?

Felszaladt a szemöldöke a homlokára, úgy meglepődött. Még a száját is eltátotta, de kis idő múlva vigyorra húzta.

- Honnan tudod ezt angyalom?

- Mit gondol honnan? –forgattam meg szemeimet- A Démon szeretője vagyok!

- Igen az vagy... - a hangja aggodalmat keltett - És éppen ez a gond!

- Miért?

- A főnöknek nem tetszik, hogy megváltozott a mesterművem viselkedése. És ennek oka, hogy te mellette vagy.

- Miért baj ez? Izuku mindig elvégzi a feladatait. Nem hagy szemtanukat sem. Ugyan úgy öl, mint eddig. Akkor meg mi a gond?

- Az, hogy a gyilkoláshoz való hozzáállása megváltozott. Elkezdett előjönni a régi énje. És ami a legnagyobb probléma, hogy ez a két személyiség elkezdett összeolvadni.

- Mi-micsoda?

- Jól hallottad szívem. A Démon összeolvad Izukuval. És ez koránt sem jó. Ha végbemegy a folyamat, akkor felébredhet a hős énje. Ez pedig elfogadhatatlan!

- És mi közöm van nekem ehhez a folyamathoz?

- Szeretnek téged!

- Mi?

- Mindkét személy szeret téged. A hős már gondolom régebb óta, hiszen gyerekkori barátok vagytok. De a démon is elkezdett gyengéd érzelmeket táplálni irántad! És ez indította be a folyamatot.

Abból, ahogy rám nézett az öreg tudtam, hogy a pokolba kíván és jelenleg abban a helyzetben volt, hogy el is küldhetett oda. Nagyot nyeltem abban a pár másodpercnyi csendes szünetben, ami beállt közénk. Bár csak pillanatok teltek el attól még óráknak tűnt az az idegőrlő csend. Amit végül én törtem meg.

- Mit akar velem tenni?

- Megöllek téged! Mégis mi mást vártál? Ha kikerülsz a képből, akkor megszűnik a befolyásod es a folyamat megáll. És szépen minden visszaáll a korábbi állapotba. A Démon megint engedelmeskedni fog nekem!

- Ezt erősen kétlem... A Démon nem olyan hogy bárkinek is szívesen engedelmeskedne. És aztán miből gondolja, hogy az összeolvadásuk nem fog végbemenni ugyan úgy attól függetlenül, hogy én élek e vagy halok?

Mintha meg sem hallotta volna ezt a hozzáfűzött véleményemet mondta tovább.

- De nagyon unalmas lenne, ha csak simám megölnélek, szóval előtte játszok veled egy kicsit

Ez volt az a mondat, amit baromira nem akartam hallani. Hátat fordított nekem és az asztalhoz sántikált, kotorászni kezdett a játékszerei között. Ezalatt viszont én sem tétlenkedtem. Szemeim a kijutás lehetősége után kutattak és fejemben maximumon forogtak a kerekek. Az életemről volt szó! Azt pedig rajtam kívül csak egy valaki irányíthatja es az Midoriya Izuku alias, Zöld Démon!

Ismét meglibbent a függöny.

- Huzat! Valahol van nyitva egy ajtó, amin keresztül kijuthatok! Csak a teremből kell kiérnem, utána a lopakodással sikerülhet megszöknöm!

Kattogtak a fejemben a megvalósítható ötletek és kezdett kialakulni a kész terv. Minden az időzítésen, a pontosságon és a gyorsaságomon múlik majd! Egyetlen rossz mozdulat és vége. Halott vagyok... De annál jobban felkészítettek a UA-ban, hogy egy ilyen helyen, egy őrült tudós keze által haljak meg!

- Gyerünk Mana most vagy soha!

A professzor visszafordult én pedig ezt az alkalmat választottam az indulás pillanatának. Kezembe idéztem egy kunait, amivel villámgyorsan kivágytam magam a kötelek fogságából. Persze a doki sem nézte tétlenül a szökésemet. Támadni akart a kezében lévő tőrrel, de még mielőtt megtehette volna ártalmatlanná tettem. Ugyanis a fején ripityára törtem a széket, amin eddig ültem. Az öreg elterült a padlón én pedig kiléptem a függöny takarásából.

Szerencsére nem volt más a teremben rajtunk kívül. Legalább is embernek mondható lény nem. Viszont a látvány megállította bennem az ütőt. Megszámlálhatatlanul sok tartáj volt abban a csarnokban. És mindben egy-egy Nomu! Több száz szörnyszülött volt a csarnok kádjaiban. Ami azért is megdöbbentő, mert a Nomuk korábban emberek voltak. Rettenetes volt látni, hogy ennyi ártatlan emberből szörnyet csináltak. De ott volt a másik szerintem sokkal ijesztő dolog. A Nomuk olyan agyatlan szörnyek, amiket nagyon nehéz megállítani. Az egyik módja az ha elpusztítod az agyukat. De ez nehezen kivitelezhető egyes körülmények között. És az hogy ennyire sok van belőlük megrettentett.

- Ez kész hadsereg! - suttogtam halkan.

De gyorsan észbe kaptam, hogy indulnom kell. Aktiváltam a lopakodást és óvatosan közelítettem meg a csarnokból kivezető egyetlen kiutat. Az ajtóhoz érve kilestem és úgy tűnt a folyosón nincs senki. Kiléptem a sötét biztatónak nem mondható helységbe.

Nem sokat haladhattam, előre mert valaki megragadta a karomat.

- Szerbusz Mana chan! Megint találkozunk!

Toga volt az! Megint megérezte a szagomat és sikeresen elkapott. Megszorította a karomat, így kioltva a lopakodást.

- Ugye nem hitted, hogy ilyen könnyen megszökhetsz a professzortól?

- Azért reménykedtem benne! De veled nem számoltam.

Gonosz vigyorra húzta a száját és elővett egy kést. Kirántottam magamat a szorításából és én is idéztem egy rövid pengéjű japán kardot. Helyesen tettem, mert egy pillanattal később már csattant is az eléhez a szöszi kése.

- Gyors vagy ez tetszik! - vigyorogta.

Mindketten hátraugrottunk. De ő szinte azonnal újbóli támadást kezdeményezett. Kikerültem a szúrást és kiütöttem a kezéből a fegyvert. Erre megint elugrott. De természetesen a csaj tele van késekkel így már dobta is az újat felém. Egy dobócsillaggal eltérítettem és egy másodikkal visszatámadtam. Elhajolt előle.

- Ne Toga chan? – szólítottam meg.

A becenév hallatára megtorpant és kicsit oldalra döntötte a fejét.

- Igen?

- Mi amúgy mi mért harcolunk egymással?

- Ezt most nem értem....

- Figyelj te gonosztevő vagy. Én meg a szeretője egy gonosztevőnek. Az nem ugyan az? Nem lehetnénk barátok?

- Hmmmm.... gondolkodott el, aztán őszinte mosolyra húzta a száját - De miért is ne!

Megkönnyebbültem, hogy ezt mondta. Nem szívesen harcolok vele, mert nagyon jó harcos és életre, halálra képes küzdeni. Közelebb lépett hozzám és megölelt. Az a gyermekded énje segített engem, hiszen barátokat akart szerezni. Ezt már a nyári tábor alatt megtudtam.

- Mana chan! - nevette

Kicsit bizonytalanul, de én is visszaöleltem. Sosem hittem volna, hogy barátok lehetünk. De lám ez is megtörtént. Toga Himiko es Yunara Manami barátságot kötött. Bár azok után, hogy a Zöld Démon barátnője vagyok nem is olyan nagy szám.

- Nagyon örülök Toga chan!

Eltávolodott tőlem.

- Ne-ne! Mana chan majd ha itt végeztél nem ülünk be valahova meginni egy kávét vagy valamit?

- De, miért is ne.

Mindketten nevettünk ezen.

Aztán volt egy fura hang. Toga megrezzent, aztán eldőlt, mint egy zsák krumpli.

- Toga chan! - ugrottam mellé.

- Csak kábító lövedék. - hallottam a csarnok felől - Bár mást érdemelne.

A professzor felébredt és felénk közeledett.

- Gomenne Toga chan! - motyogtam majd futásnak eredtem.

Eldördült egy rendes lövés. A lábamat érte a golyó. Fájdalmamban felsikítottam és a földre rogytam.

Nem mégy innen sehova. Már ahhoz sincs kedvem, hogy megkínozzalak, te szajha! Lelőlek, mint egy kutyát! Lassan lépkedett felém. Én próbáltam elvonszolni magamat, de ömlött belőlem a vér. Pontos lövés volt az artériámhoz közel. Féltem. Reszkettem. Nem akartam meghalni, de most közelebb álltam hozzá, mint eddig bármikor.

Odaért hozzám.

- Búcsúzz el a világtól szívecském!

- Felek! Valaki mentsen meg!

Célzott a pisztollyal.

- IZUKUUUU!!!!!

.

.

.

.

Egy dörrenés.

.

.

.

Egy villanás.

.

.

.

Egy fröccsenés.

.

.

.

Egy puffanás.

.

.

.

És egy a szívemnek kedves hang.

.

.

.

- Mana! Mana jól vagy? Hallasz engem? Mana! Maradj velem! Hé! Mana! Ne merj itt hagyni! MANA!