Figyelem!!!! 18+os jelenetet tartalmazó fejezet!!!!

🔞🍋🔞🍋🔞🍋🔞

--------------------------------------

A következő pár nap eseménytelenül telt. Izuku nem jelent meg megint és nem tudtam, hogy miért.

Két elméletem volt ezzel kapcsolatban. Az egyik hogy Izuku direkt nem jön, elő megint nehogy gyanús legyen a démonnak. A másik pedig hogy a démon megérezte az azon az estén történteket és nem engedi le annyira a védelmét, hogy Izuku felül tudjon kerekedni. Sajnos ez tűnt a valószínűbbnek, mert azóta nem is közeledett úgy felém. Mondjuk a munkái miatt, amiket a napokban sóztak rá, nem is lett volna időnk együtt lenni. Mindig hajnalban ment el és késő este jött csak haza. A héten háromszor is volt olyan hogy már nem tudtam ébren megvárni csak az keltett fel, hogy magához ölel az ágyban. De mire két szót mondhattam volna már be is aludt.

És nem csak ez zavart. Alig beszélt velem. Mondhatjuk, hogy elhanyagolt. És ez nagyon rosszul esett még a démontól is.

- Ma sem ér hamarabb haza... Már fél egy van... Pedig lett volna valami, amiről tudnia kell...

A konyhában ültem a szendvicsek mellett amiket vacsira csináltam. Már egy ideje csak hidegen is finom kajákat csináltam, mert tudtam, hogy úgy is kihűlne, mire megjön és nem fog bíbelődni azzal, hogy megmelegítse.

Nagyot sóhajtottam és átmentem a hálóba. A folyosón voltam mikor hallottam csapódni az ajtót. Megpördültem és a hang irányába igyekeztem. A sarok mögött megjelent a jellegzetes zöld hajkoronája. Felcsillantak szemeim, hiszen örültem, hogy most viszonylag emberi időben érkezett vissza.

- Izuku! Üdv itthon!

- Szia Mana... - mosolygott ugyan, de valami nem volt rendben.

- Izuku? léptem közelebb hozzá, amire ő is kilépett az árnyékból.

Hatalmas lila monokli díszelgett az arcán a szeme alatt bal oldalt.

- Izuku! Mi történ?

- Összetűzésbe keveredtem a főnökkel... - mondta és már ment is volna el mellettem, mint aki lezártnak tekinti a beszélgetést.

Ez rosszul esett. Én itt aggódok érte ő meg képes lenne faképnél hagyni... Mikor mellém ért elkaptam a kezét ezzel megállásra kényszerítve.

- Mana?

Mivel addigra már a könnyeimmel küszködtem így nem tudtam egyből megszólalni. Csak szorítottam a kezét remélve, hogy észreveszi mi a bajom. De nem így lett.

- Mit akarsz Mana? Fáradt vagyok.

- És meddig leszel az? - szóltam úgy, hogy még mindig nem néztem rá.

- He? – éreztem, hogy felém fordul, de én csak magam előtt bámultam a talajt.

- Már lassan egy hete szinte itthon sem vagy. Alig beszélsz velem. Csak jössz, alszol aztán már itt sem vagy. Hiányzol te mamlasz! - kaptam rá könnyes szemeimet

- Mana?

- Mikor akarsz velem is foglalkozni? Azért vagyok itt nem? Vagy ha már nem kellek, akkor ölj meg vagy tedd ki a szűrömet a lakásból! Elegem van abból, hogy csak egyedül üljek itthon!

Minden kiszakadt belőlem. Az egy hét alatt felgyűlt gondolataim. A semmittevés a bizonytalanság a harag és az elhanyagoltság keveréke. Ezekhez társultak a könnyeim, amiket már direkt nem akartam visszatartani. Csak sírtam a földet nézve, de nem engedtem el a kezét.

Megsimogatta a fejemet mire megint rá emeltem a tekintetemet. Ő azonban nem nézett rám. Csak simogatott, de láttam, hogy miért nem néz rám. Apró pír volt az arcán és valami zavarta őt. Ebből gondoltam, hogy nem tudja, hogyan kezelje a helyzetet. Hiszen a Démon nem arra lett kitalálva, hogy aggódjon és foglalkozzon a szeretőjével. Hanem arra, hogy gyilkoljon. És jelenleg mégis egy ilyen egyszerű mozdulattal próbál megvigasztalni, mert más nem jut az eszébe. Ez a gondolat megállította a könnyeimet és enyhítettem picit a szorításomon is a kezén.

Mikor megérezte visszapillantott rám zöld szemeivel és úgy kérdezett.

- Mi legyen tovább?

Válasz helyett elkezdtem húzni magam után. Először a fürdőbe mentünk az elsősegély dobozért aztán a hálóba. Végig szótlanul mentünk egymás mellett és ő hagyta, hogy vezessem. Leültettem az ágyra és vele szembe helyet foglaltam.

- Először is ezt itt ellátom! - mutattam a monoklira - Ha akarod, ha nem!

Nagyot sóhajtott és egy picit ingatta is a fejét, hogy bár ő nem foglalkozna vele, hagyja magát, hogy tegyem, amit szeretnék.

Hozzáláttam kitisztítani a sebet, mert nem egy egyszerű lila folt volt. Helyenként szivárgott belőle a vér és mintha valami bele is ragadt volna. A fertőtlenítőszeres kezelés után láttam, hogy jól gondoltam, volt pár apró üvegszilánk is benne. Csipesszel kivettem őket és a vattára raktam, amivel a tisztítást végeztem.

Már kezdett gyanús lenni, hogy ennyire tűri a dolgot, ezért megálltam egy kicsit és jobban szemügyre vettem az arcát. Végig engem nézett, ahogy dolgozok és koncentrálok. Ez kicsit zavarba is hozott.

- M-mi az? – kérdeztem.

- Miért csinálod ezt? - éreztem a kérdésen, hogy nem a gyógyítást kérdi

- Micsodát?

- Miért maradsz még mindig mellettem?

Szabad kezemmel megsimítottam az arcát úgy mosolyogtam rá.

- Mert szeretlek. Nem kell más ok. De ezt már megbeszéltük.

- Azok után, hogy elhanyagoltalak még mindig?

- Ha arra akarsz kilyukadni, hogy direkt csináltad, akkor meg foglak verni!

- Nem! - tartotta fel védekezően mindkét kezét - Nem így értettem! Csak...

- Csak?

- Ezt ma azért kaptam, mert állítólag rosszabbul végzem el a munkámat amióta velem vagy.

- Micsoda? De hiszen ugyan úgy megöltél mindenkit, akit a főnököd mondott akkor miért?

- Pasz... Azt mondta megváltoztam, és hogy te vagy az oka. Ha nem keményedek meg megint, akkor meg fog ölni téged. Erre én megfenyegettem, hogy ha csak egy ujjal is hozzád mer érni, akkor én ölöm meg őt hamarabb. Ekkor kaptam tőle ezt.

Meghökkentett, amit a Démon mondott. Képes volt szembeszállni All for One-nal azért, hogy engem megvédjen? Anélkül, hogy mellette lettem volna vagy, hogy Izuku átvette volna az irányítást!

Akaratlanul is közel hajoltam hozzá és apró csókot nyomtam ajkaira.

- Mana?

- Köszönöm! Hogy meg akarsz védeni... Köszönöm!

- Mana... - kezét a derekamra rakta és közelebb húzott magához - Te hozzám tartozol! Meg foglak védeni bárkitől!

Ezzel a pár mondattal kiengesztelt az egy heti elhanyagolás kapcsán. Átöleltem és ő is magához szorított. Éreztem benne valami feszültséget, amit annak tudtam be, hogy ő maga sem tudja, hogy mi van vele. Miért változik meg ilyen irányba. És talán attól is fél, hogy elveszít, mert elvesznek tőle. Ez az apró gondolat melegséggel töltött el.

- Talán nem csak Izuku változik a jelenlétemre, hanem talán a Démon is.

Kicsit elhúzódott tőlem és bizonytalanul tekintett fel rám.

- Mana...

- Igen?

- Mond ki megint...

- Szeretlek Izuku!

- Én is téged!

A meglepődöttségtől nem tudtam reagálni. Egyszerűen lefagytam! A démon éppen most vallott nekem szerelmet! A sokkból az ugrasztott ki, hogy megcsókolt és amint visszacsókoltam elmélyítette. Forrón csókolt és hevesen annyira, hogy alig tudtam tartani vele a lépést. De azért ügyelt, hogy finom legyen velem valamennyire. Közben nem tudtam eldönteni, hogy most ki van jelen. Izuku aki ha olyan a körülmény, akkor képes átvenni az irányítást vagy a Démon, aki pillanatokkal korábban ismerte be, talán magának is, hogy szeret. De nem tudtam sokat töprengeni ezen, mert nagyon jól esett, hogy napok óta tartó elhanyagolás után először csókolt meg.

Már rég elnyerte a bejutás engedélyét és lassú táncba vitte nyelvemet. Percekig tartó forró csók után egy hirtelen mozdulattal maga alá fordított az ágyon.

- Mana... - zihálta a nevemet.

Mintha kérdezni akart volna, de nem tudta hogyan fogalmazza meg. De a szemeiből rájöttem mit szeretne. Azt kérdezte volna meg, hogy mennyire haragszom még rá. Vagy megbékéltem e annyira, hogy engedjem neki megtenni azt, amire vágyik.

Nem válaszoltam csak lenyúltam és kicsatoltam az övét. Tettemre széles mosolyra húzta ajkait, vagyis örül a válaszomnak. Majd ismét ajkaimnak esett aztán lassan áttért a nyakamra és közben megszabadított az ingemtől is.

Fél perc sem telt el, de már bennem volt. Gyorsan mozgott, hogy megérezzem minden lökését és közben egyre hangosabb nyögéseket csaljon elő belőlem. Tudtam, hogy szereti hallani a hangomat közben. Hiszen már mondta is nekem. És mivel ketten voltunk az egész hatalmas épületben ezért nem fogtam vissza magam. És ő sem tette. Amióta együtt élünk hozzászoktatott ahhoz, hogy milyen vele az együttlét, és már nem féltett, hogy összetör azzal, ahogyan mozog bennem. Most is direkt egy a korábbiaknál nagyobbat lökött rajtam, hogy sikítsak is egy kicsit. De még nem vitt fel a csúcsig. De már közel jártam. Egyik kezével a hátam alá nyúlt, hogy megtartson és még jobban gyorsított a tempón. Minden rezdülését éreztem, érdekes módon dacára annak, hogy már annyiszor csináltuk még mindig ugyan olyan jó volt. Sőt még jobb. Ahogy felfedezte a testemet egyre több módon tudott kényeztetni. Éppen mikor elértem volna a ködöt, ami a végét jelezte volna előre, kihúzta magát belőlem és megfordított így a hasamon feküdtem. Kezeit a csípőmre tette és úgy húzott vissza magára. Egy hatalmas lökéssel tolta férfiasságát tövig belém. Nagyot sikítottam erre, mert így még jobban kitöltött, mint korábban.

- Ennyire élvezed Mana? - állt, meg és hajolt rá a hátamra.

- Izuku ne kínozz! Folytasd!

- Mit, ezt? - lassú köröket tett csípőével, amivel elvette az eszemet.

Ilyen közel a csúcshoz képes velem ilyen csúnya játékot játszani! De be kellett látnom, hogy tetszett!

- Izuku kérlek!

Megkönyörült rajtam, mert abbahagyta a körözést és folytatta a lökéseket. Nagyokat lökött lassan, hogy érezhessem, hogyan jár bennem férfiassága. Kicsit megemeltem csípőmet és vele ellentétesen kezdtem mozogni. Elértem a ködöt és csak pillanatok választottak el a végétől. Aztán megint tartott egy pillanatnyi szünetet mikor kintebb volt belőlem és a legnagyobb lökéssel vitt fel a csúcsra

- IZUKUUUUU!!!!! sikítottam

Éreztem, ahogy megremeg bennem, tehát ő is eljutott a végére.

Boldog voltam. Hogy így engesztelt ki az elhanyagolás miatt. Borzasztóan jól esett el sem tudom mondani mennyire.

Percek múlva mikor már csak egymásnak szemben hevertünk a takaró alatt odabújtam hozzá.

- Mana... suttogta a nevemet.

- Izuku... kérhetek egy szívességet?

- Mi lenne az? - kérdezte félálomban

- Holnap kimehetek?

- Mi? - pattant ki szemeiből az álmosság - Miért?

- Nyugodj meg! Vissza fogok jönni, de el akarok intézni valamit.

- Mit?

- Ma délután járt erre egy hős...

- Micsoda?

- Nem vett észre, mert használtam a képességemet. De nem akarom, hogy miattam megtaláljanak. De jelenleg engem keres mindenki, akit All Might mozdítani tudott. Beszélni akarok vele, hogy hagyjanak békén minket.

- De-

- Ezt nekem kell elintéznem, ha megint feltűnsz, azzal kockáztatod, hogy elkapnak, ami mondjuk nem valószínű, illetve azt, hogy meglátnak. A Démont nem láthatják meg!

- Igen tudom de-

- Semmi de! Engedj ki egy kicsit! Ígérem, visszajövök! És nem lesz semmi baj.

- Rendben – sóhajtotta végül - de csak egy fél napra, ha annál több ideig, vagy odakint, akkor utánad megyek.

- Rendben. De sietek vissza! Ha nem jönnék, akkor mindenképpen keres meg!

- Ígérem! – adott egy jó éjt puszit a homlokomra és szorosan magához ölelt.

Nem sokkal később elaludtunk.

Másnap délelőtt keltünk végre ő is kialudhatta magát. Én pedig felkészülhettem lélekben arra, hogy beszélek azzal a néggyel. Elbúcsúztam Izukutól, aki kivételesen engedte, hogy nyitott szemmel utazzak a karjaiban. Bízik bennem és nem akarom, hogy ez a bizalom meggyengüljön. Letett egy olyan sikátorban ahonnan mar ismertem a járást és elengedett.

- Ne feledd, csak fel napot kapsz!

- Igen tudom! Aztán gyere értem! Itt foglak várni!

Egy gyors csókot váltottunk, aztán aktiválva az erőmet indultam meg utamon, ami Gran Torino háza felé vezetett.