Halihóóó!!!

Évindítónak meghoztam a választ az előző fejezet alá érkezett kérdésekre. 

Az az utolsó mondat volt  A csavar a könyvben.

És máris Izuku elmagyarázza hogy mi is történt pontosan!

------------------------------------------------------------------

Már majdnem elaludtam, amikor éreztem, hogy furcsábban lélegzik. Kinyitottam a szemem és észrevettem, hogy valamivel küzd.

- Izuku? – szólítottam meg, amire megrezzent.

Kinyitotta a szemét. Különös volt. Már hozzászoktam ahhoz, hogy hogyan néz rám, mikor felébred, de ez most más volt. Abban a zöld tekintetben a következő mondatot láttam:

- „Ezt most ugye nem álmodom?"

Mint aki erőlködik még egy kicsit úgy szólalt meg. Először nem hallottam mit mond csak tátogott, aztán végre értettem.

- Mana? Hallasz?

- É- egy gyors mozdulattal befogta a számat.

- Ne válaszolj! Azt ő is hallja! Még véletlenül se szólalj meg érted?

Bólogattam ugyan, de egy szót sem értettem. Egy „Mi folyik itt?" nézéssel válaszoltam, amit egyből le is szűrt.

- Én az az Izuku vagyok, akit gyerekkorod óta ismersz! Nem a Démon, aki gyilkol jelenleg a városban!

Hallottam én a szavakat, de egyszerűen nem jutottak el az agyamig.

- Nem a démon? Nem értem. Eddig ki volt mellettem? Ő a valódi? Vagy melyik a valódi? Izuku az eredeti? Ketten lennének odabent?

Látta rajtam, hogy küzdök a mondat megemésztésével szóval megnyugtatóan megsimította arcomat.

- Ne erőlködj annyira! Ráncos leszel tőle. Mindjárt mindent elmagyarázok rendben?

Bólintottam.

- Szóval szeretném azzal kezdeni, hogy miért is tűntem el a nyári táborban. Merthogy ott kezdődött minden. Nem önszántamból léptem a gonoszok útjára.

Ezt az utolsó mondatot úgy mondta, mint aki meg akarna győzni erről. Pedig én mindig is tudtam, hogy valami történt. És nem Izuku tehet róla. Láttam a szemeiben, hogy sok mindent szeretne elmondani. Válaszolni akar arra a temérdek kérdésre, ami bennem kavargott. De mivel nem tudja, mennyi ideje van, ezért próbálja, rövidre fogni csak nem tudja, honnét rövidítsen a történeten.

- Amikor az erdőben fel alá rohantam, hogy mindenkinek segíteni tudjak elkapott egy gonosztevő. Nem tagja a szövetségnek, de ugyan annak dolgozik, mint amazok.

Megállt egy pillanatra. Gondolkodott valamin. Aztán félve, ugyan de megkérdezte.

- Mennyit tudsz?

Első pillanatban nem tudtam mire gondol, de aztán leesett. Azt kérdezte mennyit tudok róla és All Mightról. Kezemet fentebb húztam és a levegőben egy kört rajzoltam.

- Szóval mindent. Elmondtak mindent... – szólt szerintem inkább magához, mint hozzám.

De ettől még egyetértően bólogattam.

- Így legalább azt nem kell elmondanom - sóhajtotta - Szóval az a személy is All for One-nak dolgozik. Idősebb csóka, de látszik, rajta hogy több mint amennyinek kinéz. Valószínűleg All for One tartja életben az erejei egyikével. De a nevét azóta sem tudom, mindenki csak professzornak hívja... Egy őrült tudós, aki besegít a Nomuk készítésébe is. De rajtam mást akart kipróbálni. Belém ültetett egy másik személyiséget. Tulajdonképpen egy démont. Ő a Zöld Démon. Irányítja a testemet és az akaratomat. Erősebb, mint én. Sokkal. – vallotta be miközben ökölbe szorította egyik kezét - Egyszerűen képtelen voltam felé kerekedni! – szemeiben méreg gyűlt ahogy az öklére tekintett, de amint felpillantott az én rózsaszín szemeimbe egyszerre megnyugodott - Egészen addig, míg meg nem jelentél.

Itt tartott pár pillanatnyi hatásszünetet. Amitől egy nagyot nyeltem. Sok volt ez az infó nekem.

- Mana... meg akarom köszönni, hogy utánam jöttél! Ha nem tetted volna, akkor biztosan nem tudok kitörni az irányítása alól. Melletted lentebb engedi a védelmét, míg alszik. Ezért tudok most én irányítani.

Feltettem az egyik ujjam hogy kérdezzek.

- Igen?

Próbáltam elmutogatni és végül sikerült feltennem a kérdést, ami csak úgy hirtelen eszembe ötlött.

- „Mindent hallottál, amit mondtam?"

- Mindent. –bólintott párat- Hallottam és láttam - egyik kezével megsimította az arcomat - ez segített a legtöbbet. Az hogy azt mondtad szeretsz! Az volt a végső lökés.

Belepirultam. A tény, hogy két személynek mondtam ugyan azt, de csak az egyiknek szántam kicsit ciki volt. De belül örültem, hogy eljutott a célszemélyhez az üzenetem.

- Ja és még egy nagyon fontos dolog! – magabiztosan kezdett a mondatához, de a végére elbátortalanodott.

Kérdőn húztam fel a szemöldökömet.

- Csak szeretném, ha tudnád, hogy az utóbbi időben többször is átvettem az irányítást. Bár megszólalni nem tudtam... csak egyszer. –megint tartott egy kis szünetet, hogy összerakja magában a mondatot- Arra akarok kilyukadni, hogy.... - vörösödött el ő is - Amikor... - akadt meg kicsit, de aztán vett egy mély levegőt melyen a szemembe nézett és elmondta, amit akart - Amikor lefeküdtél ezzel a testtel akkor én irányítottam! Bár ő beszélt, de én mozogtam... - pirult bele abba, amit mondott.

Kikerekedett a szemem.

- Az ő volt? Olyankor ő irányított???? Tényleg az eredeti Izukunak adtam oda magam???? - mint a rák olyan vörös lettem egy pillanat alatt.

- M-mana? B-baj, hogy elmondtam?

Nemlegesen ráztam meg a fejemet. Tenyereimet arcára tettem és az ajkaira tapadtam. Meglepte ez a tettem, de szinte azonnal követett és visszacsókolt. Majd átvette a vezetést. Egyik kezét az oldalamon végig vezette és mikor a csípőmhöz ért magához rántott. Hihetetlennek tűnt hogy Izuku ilyen amikor kanos. De meg kell hagyni tetszett. A gondolat hogy ha kigyógyítom valahogy ebből az állapotból akkor is ilyen lesz az ágyban meghozta a hangulatomat. 

Levegőért váltunk el csak.

- Mana... ezt... miért?

- Szeretlek Izuku! - mondtam ki hangosan!

Felszaladt a homlokára a szemöldöke. Megleptem, hogy mégis megszólaltam. De nem tudott haragudni rám, mert egyszer, hogy ezzel a két szóval még nem buktatom le. Másodszor pedig, jól esett neki és bele is pirult ebbe ez egy mondatba.

- Mana... Én is szeretlek!

Ismét megcsókolt és elmélyítette. Hosszú és lassú csók volt. De rettentően jól esett. Végre tényleg és tudatosan az igazi Izukuval tehettem meg. És ez mindennél jobban esett.

Percek teltek el így mire megint el tudtunk szakadni egymástól.

- Mana... - zihálta a nevemet - Szeretnék kérni még egy szívességet!

Hangja valahogy fájóan komolynak tűnt. Ez aggasztott. Kérdőn néztem rá, hogy várom, mit szeretne.

- Menekülj! Menj el, amíg lehet! Nem tudom, meddig bírom ezt az őrültet visszafogni! Addig menj, míg biztonságban lehetsz! Ne törődj, velem csak menj!

Nemlegesen ráztam a fejemet

- Mana?

- „Szeretlek te gyökér! Nem foglak csak úgy itt hagyni! Melletted maradok! És nem tudsz rábeszélni másra!" - néztem rá úgy, hogy szavak nélkül is megértse ezt a mondanivalómat.

Nagyot sóhajtott, ebből tudtam, hogy elérte az üzenet. De abban a sóhajban éreztem, hogy örül annak, amit kinézett a tekintetemből.

- Reménytelen eset vagy Mana... De ...Köszönöm!

Apró puszit nyomtam ajkaira egy „szívesen" helyett.

- De akkor is óvatosnak kell lenned. Nem tudom örökké visszafogni ezt az őrültet! Ha bármi történik, menekülj és keresd meg azt a hármat, akikben megbízhatsz!

Tudtam, hogy a hármak alatt Gran Torinora, Recovery Girlre és All Might-ra gondol. De mutattam ujjaimmal, hogy négyre kell gondolnia.

- Ki a negyedik?

Kezemmel úgy csináltam, mint aki robbant

- Kacchan?

Bólintottam.

- Hát persze. Biztosan rájött a dolgokra. Rendben akkor négyükben megbízhatsz! Még akkor is ha Kacchan jelenleg nem bízik benned! Ha baj van keresd meg őket! Ők majd vigyáznak rád!

Bólintottam, hogy értem, amit akar és köszönöm, hogy ennyire aggódik miattam.

Átöleltem köszönetképpen. Ő is így tett. A karjaiba zárt és úgy szorított magához, mint aki attól fél, hogy nem beszélhet velem többé! De én is így voltam ezzel. Most már hogy tudom a teljes igazságot féltem Izukut, hogy mi van, ha a démon teljesen elnyomja majd őt. Ezen Deku biztosan mosolyogna, hogy már megint miatta aggódok, mikor nekem ugyan annyira kilátástalan és veszélyes a helyzetem, mint neki.

Ahogy magához ölelt először megnyugvást éreztem benne aztán feszengést. Majd egy másik ismerős morgást hallatott.

- Izuku? – szólítottam.

- Mana? Miért vagy még ébren?

- Ez a démon! Ha felébred, visszaveszi az irányítást! - hasított belém az érzés, de tudtam, hogy nem árulhatom el Izukut. Megnyugtató mosolyt vettem magamra és úgy válaszoltam neki - Mintha rémálmod lett volna úgy morogtál álmodban. Aggódtam kicsit miattad.

- Csak ennyi?

- Talán baj?

- Nem. De tud, hogy engem nem győz le egy kis rémálom.

- Ebben biztos voltam.

Többet nem szólt csak lassan elaludt. De Izuku aznap este nem jelent meg megint.