Egy hét telt el azóta hogy Izuku "megmentett" és elhozott a suliból.

Ezalatt az egy hét alatt egy új oldalát ismertem meg. Érdekes volt együtt lakni a Démonnal, mert felváltva viselkedett sorozatgyilkosként és Izukuként. Bár mindennap elment otthonról mindig próbált időben hazaérni, hogy lássa, mi van velem. Akkor mikor telefonon beszélt a többi gonosztevővel hallani lehetett, hogy a Démon nem csak a hősöket gyűlöli. Ahogy megszólította a többieket érezni lehetett azt az undort, amit irántuk érzett. A levegő szinte megfagyott ilyenkor és jobbnak láttam, ha ekkor nem vagyok a közelében, mert ki tudja, mikor pattan el nála valami. Egy ilyen telefon után azt hinné az ember, hogy legalább egy óra, míg lenyugszik a Démon és megint meg lehet szólítani, de nem így volt. Amint letette a telefont egyből engem keresett meg és hátulról átölelt, mintha én elűztem volna a gondjait. Jól esett, hogy így meg tud nyugodni a közelemben.

Asszem két nappal a szökésemet követően azzal várt a konyhában, hogy bevásárolt. Valószínű, hogy lopott volt, de nem izgatott. Egy nagy halom alapanyagot szerzett és kiadta a feladatot, hogy mostantól én főzök. Persze azonnal ugrottam az ajánlatra így végre tehettem valamit érte. Minden nap főztem neki, kitakarítottam a lakását és mostam a ruháit. Egyik nap nagyon megijesztett, mert úgy jött haza, hogy csöpögött a vértől. "Szerencsére" csak egy másik szervezet embereinek a vére volt, őrajta hála az égnek csak egy pár kisebb karcolás volt. Nem is akartam elképzelni, hogy milyen vérfürdőt rendeztek vagy rendezett aznap. Helyette, mint egy kis háziasszony levetettem vele a ruháit és beáztattam őket. Ha időben cselekszik az ember, akkor megmenthetőek az összevérzett ruhák is.

Mellékesen mondom el, hogy mikor ez az eset történt, akkor Izuku nem bírta ki sündörgés nélkül. Míg én a ruhák beáztatását csináltam utánam jött a mosókonyhába úgy, hogy csak az alsógatyája volt rajta. Amint megéreztem magam mögött egyből tudtam mire készül. Szóval nem ellenkeztem. Egyszerűen felkapott felültetett a mosógép tetejére és úgy tett a magáévá, hogy még csak le sem vetkőztetett.

Olyanok voltunk, mint egy frissen házasodott pár. A legváratlanabb pillanatokban tudott megjelenni azzal a feltett szándékkal, hogy szeretkezni akar. És én mindig belementem. Miért is ne tettem volna. Szeretem őt és hihetetlenül jó vele az együttlét!

Most egy hét elteltével szinte el is felejtettem, hogy megszöktem otthonról. A mobilomat kikapcsoltam és kivettem az aksit is belőle nehogy azzal lenyomozzanak. Boldog vagyok Izuku mellett.

De néha elkap a bűntudat. Anyuék már biztosan hazaértek és nem tudom kitől, de valószínű, hogy már tudják, hogy az egyetlen kislányuk (18 éves) megszökött egy gonosztevővel. A gyomrom is összerándult a gondolattól hogy mit szólnak majd hozzá. Azért elég nagy önzőséget tettem...

Eszembe jutott a kép amint Katsukinak a mellkasán növekszik a seb körüli vérfolt. All Might arán a döbbenet, ahogy ránk talált. Katsuki szeme, mikor rájött az igazságra. És végül az arc, ahogy próbál visszatartani.

Letettem a kezemben tartott kanalat. Lejjebb vettem a gázt a ragu alatt, hogy ki tudjak menni a fürdőbe. Megmostam az arcomat és a tükörbe néztem.

- Mit tettél Mana? - hangzott fejemben a hangja Katsukinak és az osztálynak is.

- Mit tettem???

Összerogytam a hideg kövön. Ilyen rohamok törtek rám már 3 napja, amikor Izuku nem volt itthon. Pár perccel később sikerült összeszednem magamat. Visszamentem a konyhába és befejeztem a vacsora elkészítését. Rátettem a fedőt, hogy meleg maradjon míg Izuku megjön, amiről nem lehetett tudni pontosan mikor lesz. Visszamentem a hálóba és olvasni kezdtem egy könyvet.

Úgy fél órával később hallottam, hogy csapódik a lépcsőház ajtaja, vagyis hazaért. Letettem a könyvet és megigazítottam a ruhámat, hajamat. Úgy szaladtam nyitni neki az ajtó.

Mindig így vártam haza. Mint ahogyan a feleségeknek szokása. Először furcsállta, de láttam rajta, hogy egyre jobban esik neki ez a fajta fogadás.

- Üdv itthon! - köszöntöttem amint kinyitotta az ajtót.

- Megjöttem. - fáradtan és kissé mérgesen mosolygott, de hallottam a hangján hogy nem akarja ram vetíteni a bajait.

Úgy köszönt, mint akinek tényleg jól esik, hogy végre hazaért.

- Minden rendben? Nyúzottnak látszol...

- Nem hiszem, hogy hallani akarod...

Levette a zakóját és az ágyra dobta. Majd, mint akinek feltűnik egy eddig észre nem vett dolog felkapta a fejét. Beleszimatolt a levegőbe.

- Mi ez az illat?

- Észrevetted? A kedvenc ragudat csináltam vacsorára. Remélem, még mindig szereted.

Kellemes mosolyra húzta száját és mellém sétált. Átölelt karjaival és magához szorított. Viszonoztam az ölelést és a nagy sóhajtásból, amit hallatott kitaláltam, hogy ez jól esik neki. Elengedett és a kezemet megfogva mentünk át a konyhába. Jóízűen ette meg a főztömet. Bár a szokottnál is kevesebbet beszélt. Gondterheltnek tűnt. És bár láthatóan ízlett neki a vacsora ez a gondterheltség rányomta a pecsétjét a hangulatunkra.

- Izuku... – törtem meg a csendet.

- Igen?

- Nekem elmondhatod, bármi baj is van. Tudod, azért vagyok.

Egy kicsit mosolygott, hogy örül ezt hallva, de nehezen kezdett bele a mondandójába.

- Azok az idióták nem hagynak egy perc nyugtot sem. Mindig engem küldenek mindenhová és azt hiszik, hogy nem csinálok semmit. És nem ölhetem meg őket, mert a főnök nem hagyja! Pedig már annyira szúrják a szememet! Ma is! Tomura úgy beszél velem, mint aki felettem áll, holott rohadtul nem! Az a kis görcs olyannyira lent van a létrán, hogy innen fentről nem is látni. Nagyra nőtt óvodás. Azt hiszi, parancsolhat nekem! Nekem! A Zöld Démonnak! NEKEM NEM PARANCSOLGAT SENIK!

Már szinte éreztem, hogy mindjárt robban. Így lecsillapításképpen felállta a székemről és mellé lépve átöleltem.

- M-Mana?

- Sssss.... Nyugodj meg. Azok nem érdemlik meg, hogy egyáltalán figyelmet szentelj nekik. Te vagy a Zöld Démon. A jelenlegi legkeresettebb bűnöző. Hol van ehhez képest Tomura?

Nagyot sóhajtott és éreztem, hogy a hangom megnyugtatja.

- Látod ezért szeretek hazajönni. Te vagy az egyetlen, aki megért.

- Ez azért van, mert szeretlek. A szerelem felnyitja az ember szemét és így képes megérteni a másikat.

- Köszönöm Mana...

- Szívesen.

Gyorsan elpakoltam az kaját a hűtőbe és leszedtem az asztalt is.

Mikor beértem a halóba Izuku már aludt.

Mellé másztam és bebújtam a takaró alá. Kicsit felébredt erre, mert átkarolt és magához húzott. Egyenletesen és nyugodtan szuszogott mellettem ez engem is megnyugtatott.

Már majdnem elaludtam, amikor éreztem, hogy furcsábban lélegzik. Kinyitottam a szemem és észrevettem, hogy valamivel küzd.

- Izuku? – szólítottam meg, amire megrezzent.

Kinyitotta a szemét. Különös volt. Már hozzászoktam ahhoz, hogy hogyan néz rám, mikor felébred, de ez most más volt. Abban a zöld tekintetben a következő mondatot láttam:

- „Ezt most ugye nem álmodom?"

Mint aki erőlködik még egy kicsit úgy szólalt meg. Először nem hallottam mit mond csak tátogott, aztán végre értettem.

- Mana? Hallasz?

- É- egy gyors mozdulattal befogta a számat. 

- Ne válaszolj! Azt ő is hallja! Még véletlenül se szólalj meg érted?

Bólogattam ugyan, de egy szót sem értettem. Egy „Mi folyik itt?" nézéssel válaszoltam, amit egyből le is szűrt.

- Én az az Izuku vagyok, akit gyerekkorod óta ismersz! Nem a Démon, aki gyilkol jelenleg a városban!