Felkészültem a legrosszabbra. De mégsem mertem előjönni. Csak jártam az erdőt és próbáltam a lehető legkevesebb feltűnést kelteni. Hallottam, ahogyan a többiek engem keresnek. És biztos voltam benne hogy már a tanárok is besegítenek nekik. Pihentettem az erőmet így feloldottam a lopakodást. Lekuporodtam egy fa tövébe és úgy gondolkodtam tovább.

- Úgy érezem magamat, mint egy körözött bűnöző egy labirintusban, amit ellene állítottak. Ki akarok jutni, de ha igaz amit Nezu san mondott, akkor most senki se be, se ki az iskola területéről. Mondjuk, lehet, hogy csak kamu volt, hogy itt tartson, és ne próbáljak kiszökni. Ha ez így van, akkor a célját elérte. De így lenne esélyem kijutni. Bár kint sem tudom, hogy mit csinálnék. Ha vissza akarok jutni Izukuhoz, akkor megoldást kell találnom arra a problémára, hogy nem tudom, hol van! És nem is fogom tudni, megtalálni. Hiszen ő jön el értem. Ha valahogyan tudnék neki jelezni, hogy bajban vagyok és szükségem van rá, akkor talán eljönne értem. De még ez sem biztos. A Démon nem engedheti meg magának, hogy hibázzon. És miattam hibázhat, mert rám is figyelnie kell.

Gondolataimból egy ismerős hang zökkentett ki. Egy olyan hang, amit nem olyan régen ismertem meg. És most Katsuki hangja után ez volt a második, amit nem akartam hallani.

- Yunara shojo!

- All Might? Mit keres itt? Ráadásul a gyenge alakjában?

- Yunara shojo! Tudom, hogy itt vagy!

- Mi? Honnan?

- Figyelj! Bakugou shonen elmondott néhány dolgot, de szeretném a te változatodat is hallani! Légy szíves gyere elő!

- Mit tegyek? Ő megbízik bennem! Elmondta a titkát! Én meg simán a hátam mögé dobtam... Bízhatok még benne?

Óvatosan kilestem a fa mögül. És a hang irányába fókuszáltam. Láttam, ahogy mozog a bokrokat kerülgetve. Úgy tűnt nem tudja, pontosan hol vagyok csak sejti, hogy valahol itt. Vagy inkább érzi. Érdekes módon ebben az alakjában könnyebben meg tudtam bízni. Már majdnem eldöntöttem, hogy jelzek e neki, de abban a pillanatban, amikor megszólaltam volna Katsuki lépett ki az egyik fa mögül.

- Oi! Vénember! Mi értelme van ennek?

- Bakugou shonen! Megmondtam, hogy ne köves!

Miközben ezt mondta észrevehetett, mert felém kezdte fordítani a fejét.

- Meglátott! - ezzel a gondolattal felpattantam a fára és már rohantam is el, amilyen messzire csak lehetett tőlük. De hallottam még őket.

- Ez mire volt jó? Most elmenekült miattad!

- Miattam? Maga volt az, aki nem kapta el! Pedig itt volt!

- Ez nem így megy! Ő nem egy gonosztevő! Ne kezeld úgy! Yunara shojo egy megrémült őzike, akit nem lehet elkapni csak magadhoz hívni!

- Hee?

- Most menj vissza a többiekhez! És hagyd ezt rám!

- Tsc!

A többit már nem hallottam, mert kikerültek a hallótávolságomból. Még egy kicsit mentem, majd megint lekuporodtam egy bokor alá.

- Katsuki gonosztevőként kezel engem? Ennyire haragszik rám?

Könnyek kezdtek végigfolyni arcomon én pedig próbáltam visszafogni a hangomat, hogy ne az árulja el, hogy itt vagyok.

- Izuku! Gyere értem Izuku! Vigyél magaddal!

Egy darabig még sírdogáltam. Aztán letöröltem a könnyeimet. Hogy tisztábban lássak, ha úgy adódik a dolog.

Ismét hangokat hallottam. De csak, hogy valaki közeledik, méghozzá gyorsan. Megijedtem ezért ugrásra készen vártam, hogy mi lesz. Amint megláttam az emberi alakot a sötétben már futottam is. Volna, ha nem ragadja meg valaki a karomat. Kiáltani akartam, de befogta a számat az, aki elkapott.

- Miért akarsz lebuktatni Mana?

Ismerős hang volt. Olyan, ami melegséget hozott a szívembe. Azonnal tudtam ki az. Csak nem akartam hinni a fülemnek. Vagyis inkább hinni akartam, csak kicsi volt az esélye, hogy igaz. Lassan megfordultam. És közben kezét elvette a számról. Igaz volt, amiben reménykedtem. Az a zöld szempár minden kétségemet elűzte.

- Izuku? - mondtam kicsit bizonytalanul

- Miért kire számítottál? - húzta kellemes mosolyra száját.

- Izuku! - ugrottam a nyakába

Megint sírtam, de ezek már örömkönnyek voltak. Nem tudtam mi történt és nem is nagyon érdekelt abban a pillanatban. Csak az számított, hogy az, akit látni akartam itt van. Meghallotta a segélykérésemet és eljött értem!

- Izuku! - bújtam még jobban hozzá arcomat a nyakába temetve.

- Mana... Senmi baj! Már itt vagyok. – simogatta hátamat

- Köszönöm! ... De hogyan? – emeltem rá megint rózsás szemeimet.

- Azt hiszed meg tud állítani Nezu? Meg amúgy sem volt minden bekapcsolva.

- De honnan tudtad, hogy bajban vagyok?

- Csak egy érzés. Elfogott valami kellemetlen hangulat és úgy éreztem érted kell jönnöm. És úgy látom igaz. Mi történt?

- Katsuki rájött... kettőnkre... és most üldöz, mint egy gonosztevőt.

Miután kimondtam szinte egyből meg is bántam. Izuku kedves szemei átmentek az őrültbe. Megint a Démon állt előttem! És félek most uszítottam Kacchanra és ki tudja mit fog vele tenni.

- Valahogy ki kell zökkentenem! Mielőtt baj lesz!

Ezzel a lendülettel tapadtam az ajkaira. Először meglepte a tettem, de hamar átvette a vezetést és mintha kicsit megnyugodott volna.

- Mana... - vált le ajkaimról

- Igen?

- Ezt most miért?

- Mert hiányoztál! És örülök, hogy megint mellettem vagy!

Sóhajtott egyet, mint aki azt mondja

- „Reménytelen vagy!"

Aztán megint megcsókolt. Forrón és érzékenyen. Hevesen és dominánsan csókolt. De ezt szerettem tőle! Nem kellett sok, hogy bejutást kérjen, amit megadtam neki, mert ha nem, akkor is bejutott volna. Lassú táncba hívta nyelvemet, amibe örömmel csatlakoztam. Csak néha-néha váltunk el egy korty levegőért aztán folytattuk ahol abbahagytuk. Mindenemet átjárta egy bizsergő kellemes érzés egészen addig, míg a lábaim összecsuklottak alattam. Izuku erős karjai megtartottak és még egy kicsit nem vált el ajkaimról.

- Jól vagy? - kérdezte mikor már elvált tőlem, de még mindig tartott.

- Igen... - motyogtam majd megpróbáltam visszaszerezni a lábaim felett az uralmat.

Közben végig kapaszkodtam fekete zakójába ő pedig nem akart addig elengedni, míg azt nem látta, hogy biztosan állok a lábaimon. Miután már sikerült megtartanom magamat akkor sem engedett el. Most más volt. Vigyázni akart rám. Ezt éreztem és ezt sugallta a szemével is. Csak néztem azokat az igéző zöld szemeket egészen addig, míg egy új jövevény meg nem törte az idilli csendet körülöttünk.

- Yunara shojo! - lépett ki a bokrok közül All Might.

Mindketten felé kaptuk a tekintetünket. Láttam, ahogy megdöbben, és nem tud mit mondani. Megfagyott a látványtól, amit halottnak hitt tanítványa látványa okozott neki.

- M-Midoriya shonen? - makogta megtörten

- Jo All Might! - húzta Deku gonosz vigyorra a száját - Rég találkoztunk! Hogy vagy? Találtál már valakit a helyemre?

- Izuku? – néztem fel rá.

- Gyere Mana. Menjünk. Ez a roncs úgy sem tud megállítani minket!

- De én igen! - kiáltotta egy robbantás közepette Katsuki aki hátulról támadta meg a zöld szeműt.

De ő egyetlen pördüléssel kitért az útjából úgy hogy közben egyik kezével az én fejemet is védelmezte. Mint aki tudja, hogy Katsuki támadása még közvetetten is megsebesíthet.

- Katsuki?

- Mit keresel itt Kacchan?

- Vedd le a kezedet Manáró!

Izuku ezen kuncogni kezdett. Majd egyre hangosabban nevetett, míg a végére őrjöngő gonosz kacaj lett belőle.

- Képes vagy ilyeneket mondani Kacchan? Azok után, ahogy ma bántál vele?

- He?

Csak annyit éreztem, hogy Izuku elenged. A következő kép, hogy Katsuki előtt áll egy késsel. A szőke nem tudott védekezni. Még csak fel sem fogta mi történt. Izuku- nem a Démon egyetlen mozdulattal egy hatalmas vágást ejtett Katsuki mellkasán. Egy hosszú és mély vágást, amitől a fiú egyből a földre rogyott.

- Deku... – préselte ki a szót ajkai között küzdve a fájdalommal, de közbe a lehető legtöbb gyűlöletet vitt ebbe az egy szóba.

- Senki sem bánhat így Manával! Főleg nem te! Meg sem érdemled, hogy ránézz!

- Te beszélsz? Meg akartad ölni, bazdmeg!

A levegő szinte szikrákat szórt. A két fiú úgy nézett egymásra, mint akik bármikor megölnék a másikat. De Katsuki jelenleg nem volt abban az állapotban. A sebe fájt neki. Láttam rajta. És ahogy az egyenruháján egyre nőtt a vörös folt tudtam, hogy a vérveszteség miatt nem bírja sokáig.

- Ég veled Bakugou Katsuki.

A démon meg akarta ölni a szőkét. De nem engedtem neki. Abban a pillanatban, mikor a kése megindult a szőke szíve irányába én is elrugaszkodtam. Ott termettem a fiúk között széttárt karokkal. A démon megállította a támadást egy centivel a bőröm előtt. És néma csend ülepedett a helyre.

- M-Mana? - törte meg Katsuki a csendet.

- Mana? - kérdezte Izuku is.

- Nem akarom, hogy megöld! Már megbosszultad, amit tett velem! Kérlek, hagyd életben! Inkább vigyél el innen!

Egy könnycsepp legördült az arcomon, de nem vettem le a tekintetemet Izukuról. A zöld szempárban vívódást láttam. Az egyik meg akarta ölni a szőkét, a másik hallgatni akart rám.

- Kérlek! Menjünk haza!

Leengedte a kést és nagyot sóhajtott. Közelebb lépett hozzám.

- Ezt még meg kell hálálnod nekem!

Leengedtem a kezeimet és a fiúra mosolyogtam, akit szeretek.

- Bármit Izuku!

Lehajolt és a karjaiba vett, hogy indulhassunk. Szemem először All Might-ra kúszott. Még mindig nem hitt a látottaknak. Mélyen a szemébe néztem és azt sugalltam neki, hogy:

- „Sajnálom. De bíznia kell még mindkettőnkben!"

Meglepetten tekintett rám, amiből tudtam az üzenet elért hozzá. Ezt követően Katsukira néztem le.

- Mana... Ne menj! – hangjából őszinte aggodalom sugárzott.

- Ezt nem te döntöd el Katsuki!

- Mehetünk? - kérdezte a zöldszemű.

- Igen. Kérlek!

- Várj! Mana!

- Viszlát Kacchan! – tekintettem le még egyszer rá.

Ezzel aktiváltam az erőmet így láthatatlanul juthattunk ki az akadémia területéről.