Késő este lehetett már mikor felébredtem. De kellemes volt az ébredés. Az keltett fel, hogy Izuku visszatért, bemászott mellém az ágyba, betakart és magához ölelt hátulról. Boldogan mosolyogtam, hiszen megint olyan gyengéd volt velem. Megfordultam, hogy szembe lehessek vele.

- Üdv itthon. - nyomtam egy puszit az ajkaira - Minden rendben ment?

- Megjöttem... Igen minden simán ment.

Egyik kezével megdöntötte a fejemet, hogy arcát hajamba tudja temetni. Fáradtnak tűnt nagyon is.

- Nem kötekedtek elfogadták, hogy az enyém, vagy és ha vállalom a felelősséget a tetteidért, akkor életben hagynak.

- Ennek örülök! De igyekszek majd nem útban lenni!

- Helyes... - már majdnem elnyomta az álom úgy küzdött hogy nyitva tarthassa a szemeit, és ezen kuncogtam egy kicsit - Hogyhogy meg ébren vagy?

- Nem voltam. Az ébresztett fel hogy megjöttél. Pedig ébren akartalak megvárni... - kicsit sajnáltam és ez hallatszott a hangomon is.

Olyan jó lett volna úgy fogadni, mint ahogyan a munkában megfáradt férjet várja haza a felesége egy hosszú nap után.

- Nekem elég hogy itt maradtál... – hangjától kellemes bizsergés futott végig rajtam – De... én mindjárt elalszok. Majd holnap beszélünk...

- Rendben. Szép álmokat!

Adott még egy jóéjt csókot, aztán szorosan magához fogott és elaludt. Ahogy egyre mélyebben aludt úgy engedett a szorítása is. Figyeltem még egy kicsit alvó arcát.

- Egyáltalán nem olyan, mint egy sorozatgyilkos. Inkább, mint a régi Izuku. Bár őt nem láttam még ennyire közelről mikor aludt. - mosolyogtam gondolataimon.

Még nem tudtam visszaaludni. Így inkább a fejemben cikázó gondolatokkal kezdtem el foglalkozni.

- De azért ez furcsa. Akkor mikor olyan helyzetben vagyunk, ami romantikus akkor úgy viselkedik, mint régen... legalábbis szerintem... De amint nem olyan a hangulat egyből az a rideg gyilkos énje lép felülre. Olyan mintha két személyiség élne benne. Reggel is ez volt. Miután szerelmet vallottam neki akkor Izuku volt. De pár pillanattal később már a Démon mondta, hogy „Gyere reggelizni!" meg „Ülj le!" ... Ezeket olyan hangsúllyal is mondta. Nem úgy beszélt hozzám, mint akivel, pár órával korábban egymáséi lettünk... Aztán megint váltott, amikor a palacsintát hozta. Akkor megint kedves volt. Én ezt már nem tudom követni. Most akkor melyik a valódi?

Nagyot sóhajtva tartottam kis szünetet. Arra gondoltam, hogy holnap megpróbálok még kiszedni belőle valamit, de aztán eszembe jutott egy nagyon fontos információ.

- Ha minden igaz, akkor holnap nekem már suliba is kell mennem! Akkor viszont nem deríthetek ki többet Izukuról... Ez olyan bonyolult... És még megbeszélni sem tudom senkivel. Vagyis hát... Az egyetlen személy, akivel meg kellene ezt tárgyalnom az Katsuki. De ő abban a pillanatban felrobbantana és megölne, hogy elmondom neki mit tettem... De ez elkerülhetetlen. Észre fogja venni. Ő túl okos ahhoz, hogy ne vegyen észre egy ilyen dolgot. De akkor mit kellene tennem?

- Ma...na... - zökkentett ki Izuku hangja -...Mana...

- Ezt el sem hiszem, velem álmodik! Az a Zöld Démon, aki korábban meg akart ölni az most itt alszik mellettem átölelve engem és a nevemet motyogja álmában! De mégis... Azt akarom, hogy ez legyen a valóság. A valóság ahol Izuku és én egy párt alkotunk. Nem törődve azzal, hogy a csatában a barikád melyik oldalán harcolunk.

Gondolkodás közben lassan elnyomott az álom és csak Izuku védelmező ölelését élveztem tovább.

Másnap reggel korán felébredtem. Izuku már fent volt. Összekaptam magamat, fürdés, fésülködés, öltözés stb. Aztán szaladtam Izukuhoz a konyhába. Rántotta volt a reggeli. Miközben ettünk rákérdeztem a tegnapi dologra.

- Szóval akkor ma már mehetek suliba?

- Igen. És legalább egy hétig nem is kellene kimaradnod. Az túlságosan gyanús lenne.

- Igaz. Egy héten belül kétszer is kimaradni meg eltűnni... ez felkeltené Katsuki figyelmét is.

- Katcchan olyan vak, mint a seggem! Azt se venné észre, ha megjelennék az orra előtt.

Hallottam a hangján, hogy nagyon nem szívleli a szőkét, de nem tudtam miért. Azok után, amit mondtam róla azt hittem megenyhül az irányába... de ezek szerint tévedtem.

- És mikor láthatlak legközelebb? - tereltem el gyorsan a témát.

Erre rám nézett meglepetten. Mint aki nem hisz el, amit hall.

- Te-

- Mikor - lehetek - megint - melletted? - tagoltam neki szavanként - Már egy nap után is hiányoztál! Azt hiszed, olyan könnyen kibírok egy hetet vagy többet?

- Heeee? - húzta gonosz vigyorra a száját - Annyira élvezted, amit csináltam veled?

Erre persze egyből olyan piros lettem, mint egy paradicsom. Nem úgy értettem, ahogyan mondta de... igen... élveztem az együttlétet vele. És azzal hogy felhozta teljesen zavarba ejtett. Miközben elvörösödtem láttam, hogy ezt a gondolatomat észrevette. De ahelyett hogy tovább is gúnyolódott volna meglepő dolgot tett. Egyik kezét fejemre tette és simogatni kezdett. Meglepetten néztem fel rá. Ő nézett egy darabig, míg simogatott majd elfordult és csak akkor szólalt meg.

- Hamarosam megint mellettem lehetsz! Ígérem! - ez megint az a megnyugtató hangja volt.

Mosolyra késztetett az, hogy végül mégis komolyan válaszol a kérdésemre.

Reggeli után felkísért a tetőre majd a karjaiba vett. Utasított, hogy csukjam be a szememet az út idejére. Én engedelmeskedtem neki. Nem akartam bajt hozni rá. Meg aztán már annak is örültem, hogy nem kezel teherként és nem tekint annak.

Hamarosan megérkeztünk a pontra ahonnan már kinyithattam a szememet. Már ismerősebb terepen jártunk, de meg mertem volna rá esküdni, hogy hatalmas kerülővel hozott ide. Nem sokkal később egy sikátorban landoltunk viszonylag közel a sulihoz. Óvatosan tett le a talajra.

- Itt is vagy. Most menj, mint akivel nem törtét semmi! És ne feledd, hogy mi lesz, ha bárkinek is szólsz!

- Tudom, halott ember vagyok! Nem kell emlékeztetned! - forgattam szemeimet.

Majd elkaptam a nyakkendőjét, hogy lehúzhassam magamhoz. Ő meglepetten pislogott rám.

- Aztán hamar gyere majd el értem! Mert a végén még nekem kell utánad mennem!

- Ne tedd! –mondta a szokottnál eltérően komoly hangon- Bajba sodorsz mindkettőnket!

- Köszi hogy miattam is aggódsz!

Ezzel még egy kicsit lentebb húztam jelezve, hogy mit szeretnék. Egyből rájött és magától megcsókolt. Egyik kezével beletúrt lila fürtjeimbe, míg hevesen falta ajkaimat. Szeretem, mikor ennyi érzelemmel csókol meg. Mint akinek fájna az, ha nem teheti ezt meg. De én is így érzem már. Szeretem Izukut! És nem akarok elválni tőle!

Levegőért váltunk csak el. De nem hajolt el tőlem. Homlokát az enyémnek döntötte mielőtt megszólalt volna.

- Várj rám Mana! Érted fogok jönni! - suttogta úgy, hogy minden leheletébe beleborzongtam.

Zöld szemei az én rózsaszínjeimbe fúrták magukat. Nem tudtam nem hinni neki. Azt akartam, hogy értem jöjjön és magával vigyen.

- Várok rád Izuku! Ígérem!

Még egy rövid, de érzéki csókot váltottunk, de mikor kinyitottam a szememet már el is tűnt. De valami ott maradt. Az a csók olyan nyomot hagyott, amit nem tudnék lemosni még ha, akarnék sem.