Miután behoztak a kórházba és kiviszgáltak nem állapítottak semmi komolyat, tehát nem tört el egy csontom se és mikor a fejem leért a hideg betonra nem kaptam agyrázkodást sem.  Az viszont kicsit rázos volt mikor anyám érkezése után az orvos közölte, hogy várandos vagyok.

-Biztosan haza mehetünk?-kérdezte anya az orvostól.

-Természetesen, majd csak az ultrahang viszgálatra kell legközelebb vissza jönniük.-mondta az orvos.

Ahogy kiértünk a folyosóra meghallottam a legmarkánnsabb férfi hangot a világon, azt az egyet ami képes volt még az én szívemet is elnyerni, sőt még meg is dobogtatni majd lassan összetörni.

-Anya állj, nem tólj tovább.-kértem, ugyanis az orvos kiemelte, hogy a kórházat csak kerekes székben hagyhatom el.

-Minden rendben?-kérdezte.

-Nem, menjünk másik irányba.-szinte már könyörögve néztem rá.

-Ahogy szertnéd.-mondta.

És szépen lassan a folyosót elhagyva a hang sem hallatszott már olyan erővel és a szívem ís képes volt egy ütemet csillapodni.

2 évvel később

Mindenhol kerestem, de sehol sem találtam. Mintha valami rossz fogocskában vettem volna részt az elmúlt 2 évben. Minden este és minden reggel azzal az egy mondattal fekszem és kelek fel.

-Zavarhatom?-jött be az asszisztensem, ezzel megzavarva a gondolatmenetemet.

-Természetesen.-mutattam, hogy üljön le egy székre.

-Azt hiszem megtaláltuk.-rakta elém a képeket.

-Hadd lássam.-vettem el azonnal a képeket.

-Minden rendben uram?-kérdezte miután két percig néma csöndben bámultam a képeket.

-Nem.-raktam vissza az asztalra a képeket.

-Egy hotelben dolgozik, nem messze a válalattól.-magyarázta.

-köszönöm, szép munkát végeztek.-álltam fel és azonnal a kabátomért nyúltam, majd távoztam az irodámból.

Egyenesen a hotelhez vettem az utat, azonnal látni akartam Elinát. Miután sikeresen találtam magamnak parkoló helyet azonnal berohantam a hotelba, majd őt keresve a recepciós meg is mondta, hogy merre találom. Éppen egy szobát takarított mikor én megjelentem az ajtóban.

-Ez.. Ez nem a valóság.-kezdte el a kezét az arca előtt mozgatni.

-De ez nagyon is a valóság.-sétáltam hozzá közelebb.

-Ne gyere a közelembe.-azonnal maga mellé vette a seprűt.

-Csak nem azzal akarsz megütni?-kérdeztem mosolyogva.

-Ha nem hagysz más lehetőséget akkor igen, ezzel foglak megütni.-mondta komolyan, annyira de annyira szeretem a komoly Elinát.

-Elina az anyád keresett telefonon, Oliver nincsen jól. Azt üzeni minél előbb menj haza.-szólt közbe Elina munkatársa. De ki lehet azaz Oliver?

-Nee..Ne..Ne.-lett nagyon igedes Elina.

-Minden rendben?-kérdeztem a lánytól.

-Nem, semmi sincs rendben. Azonnal haza kell mennem.-szedte össze gyorsan a cuccait és azonnal szaladni kezdett.

-Én elviszlek.-ajánlottam fel neki mire nagy nehezen utolértem.

-Nem köszönöm.-mondta habozás nélkül.

-De már buszod sincs.-emlékeztettem rá, és neki egyből leesett a tantusz.

-Akkor kérlek induljunk.-könyörgött nekem Elina.

Kicsit sem örültem neki, hogy 2 év után újra az ő autójában ülök, de annak még kevésbé, hogy egyenesen a fiamhoz tartottunk. Kár volt vissza jönnöm Finnországba.

-Ugye még mindig ott laksz?-kérdezte Ville vezetés közben.

-Nem.-adtam gyors választ.

-Akkor kérlek megmondanád.-nézett rám egy pillanat erejéig.

-Tessék, ez egyenesen oda visz majd.-adtam a kezébe a GPS-t.

-Miért költöztél el?-kérdezte.

-Mert kicsi volt anyunál a hely.-hazudtam, hisz anyu házánál talán nem is létezik nagyobb.

-Hazudsz.-vágta rá azonnal.

-Akkor maradjunk annyiba, hogy semmi közöd hozzá.-vágtam oda neki.

-Értettem főnök.-állt meg a lakásom előtt, én pedig azonnal a lakásba rohantam. Egy dolgot elfelejtve, még pedig azt, hogy Ville valószínűleg utánam fog jönni.

-Hogy van?-vettem a 2 éves fiamat a kezembe.

Ő mit keres itt?-kérdezte anya én pedig a fiammal a kezemben fordultam meg.

Ville először csak engem nézett, majd lassan levezette a tekintetét a fiamra.

-Hány éves?-kérdezte azonnal.

-Pontosan 2 éves ma.-néztem a szemébe.

-Pont ma ünnepli a születésnapját csak úgy, mint én?-kérdezte és azonnal lesápadt.

-Igen.-válaszoltam neki.

-Ő az én fiam?-tért végre a lényegre.

-Igen.-mondtam halkan.

-Baszki Elina nem kellett volna szólnod?-támadt le azonnal.

-Probáltam, de te pont a második kamasz korodat élted, plusz látni sem akartál egy hazugság miatt.-vágtam a fejéhez.

-Elina a kicsit kórházba kell vinnetek.-mondta anyám, érzékelve a baj nagyságát.

-Azonnal megyünk.-mondta Ville.

-Én és a fiam igen, te nem.-néztem a szemébe.

-Elina ő a fiam, és nem szeretnéd ugye, hogy elvegyem tőled?-nézett rám én pedig azonnal megindultam az autó felé.

Az út alatt csönd volt, egy-kétszer sírt csak Oliver. A kórházba érve Ville azonnal intézkedett és Olivert azonnal el is vitték. Már csak a várakozás maradt nekünk.

-Ugye nem veszed el tőlem?-néztem a mellettem ülő Villére.

-Nem, dehogy veszem Elina, csak kérlek hagyd, hogy lássam a fiam.-rakta a kezét az arcára.

-Elnézést maguk Oliver Torvalds szülei?-kérdezte az orvos.

-Igen mi vagyunk.-pattantunk fel a székből azonnal.

-Szerencse, hogy behozták a fiúkat, ha nem teszik talán nagyobb baj is lehetett volna. Így megúszta a kisbaba egy antibiotikumos kezeléssel.-magyarázta, én pedig sírásban törtem ki, hiszen egy hatalmas kő esett le a szívemről.

-Elina a kisfiúnk kétszer olyan erős, mint te és én.-ölelt át Ville és adott egy puszit a fejem tetejére.

Talán ha nincs a korcsolya, lehet meg sem ismerem azt a férfit aki egy világot épített nekem, majd a két kezével rombolta le azt egy pillanat alatt. De cserébe adott egy újatt azzal, hogy megadta nekem a gyermekemet. És mi hárman igaz lassan, de építettünk magunknak egy sajátott közösen.

--Vége--

Hamarosan egy újabb könyvem olvasható! 🌸