Sziasztok!

Ígértem nektek egy novellát, és meg is hoztam. <3 Nagyon köszönöm Nektek az 1000 vote-ot! Annyira hálás vagyok, hogy ennyien értékelitek ezt a történetet, ami egyre jobban kezd a szívemhez nőni.

Köszönöm, hogy itt vagytok! Köszönöm, hogy ilyen jó embereknek írhatok! <3

Hogy mi is lesz ebben a hosszabbra sikerült novellában?

1, Természetesen Josh és Cora

2, Nem hagyhatjuk ki a sorból Anját sem, aki szintén jelenésé teszi, aztán a mű vége felé Corát jól megba... JAMICSODA!?

3, Ez a kis novella az elengedésről is szól... Hogyan engedjük el a másik felünket, ha már tudjuk, hogy a kapcsolat nem menthető?

4, A vége miatt kirakom a 18+-os figyelmeztetést. Nem feltétlenül, mert erotikus, hanem lélektanilag nagyon megrázó.

***

18+

Azt gondoltam, újabb unalmas meccs lesz, ahol a jég melletti orvosi padon ülve, lehunyt szemmel fogok horkolni a mentős fiúk nagy örömére. Három réteg ruhát magamra aggatva, egy hot-dogot csámcsogva néztem, a Detroit Red Wings bemelegítését.

A mellettem lévő Ázsiából származó mentőápoló didergett. Először kinevettem volna, mondván, ennyire nincsen hideg, de aztán emlékeztettem magam, hogy a három réteg pulcsi közül az egyiket tőle kaptam, mert néhány perccel ezelőtt még én dideregtem, nem ő.

Átkoztam az akkor még a professzoromnak hívott Stevent. Ő osztotta be, ki, hova menjen a mentőtisztekkel. Volt ez a hokimeccs, egy amerikai focimeccs, meg egy éjszakai megfigyelő túra Detroit nyomornegyedében. Az utóbbi kettő sem kecsegtetett volna boldog pillanatokkal, hiszen egy focimeccsen esélyes, hogy valakinek a feje repül le, amilyen brutálisan játszanak, egy túra Detroit negyedében pedig a gyomromat is megtornáztatta volna, s finom, megemésztett étellel szolgálhattam volna az este a csatornákból előbújt kövér rágcsálóknak. Szóval a hokimeccs volt a tökéletes opció, bármennyire is ódzkodtam a hidegtől. Meg az egész hokicsapattól. Összekötöttem azt néhai apámmal, aki akkor már egy éve szimatolta az ibolyák gyökereit, lelkét pedig a pokol legmélyebb pontján kacagva kínozták az entitások.

Elkezdődött a meccs. A pályán forró hangulat uralkodott, a Torontóval játszott a Wings. Minden alkalommal, mikor a harmincötös mezszámban játszó Josh Brownhoz került a korong, a tömeg felmorajlott, éltették, mintha maga Jézus testesült volna meg benne.

Mint utóbb kiderült, Jézus helyett Lucifer ragadta el a testét.

A lányok sikoltoztak a lelátókon, a mellüket kitéve egy rongyos textilből akarták magukhoz édesgetni.

Vágtam egy grimaszt.

A padon nyugvó könyvemért nyúltam, mielőtt olvasni kezdtem, dobtam egy üzenetet Anjának.

Még ekkor is nála laktam. Másik lakásban ugyan, ahol kényelmesen elfértünk egymás mellett, ő az egyik szobában, én a másikban. Fél éve szakítottunk, de néha-néha, ha úgy alakult, nem idegenkedünk egymás testétől. Már nem szerelem volt, csupán szerettük a másik testét. Szerettük egymást, megadtunk a másiknak mindent, de ez a lángolás idővel kezdett kialudni. Rá kellett jönnünk, ha megpróbáljuk megmenteni a kapcsolatunkat, abból veszekedések lennének, és csúnyán megromlana a kapcsolatunk. Egyikünk sem akarta ezt.

Néha az a legjobb, ha elengedjük, ami nem menthető. Hagynunk kell szabadon szállni, ezzel elérje a célpontját. Ő és én a vég volt. Ám valaminek a kezdete is. A végállomás, mely egyben a kiindulópont, ahonnan egy újabb szerelem elkezdődhet egy másik személlyel. Ő és én más utakon folytattuk, de örök barátságot kötöttünk. Szomorúan bár, de egy új fejezethez lapoztunk, hogy elkezdhessünk egy újabbat, amiben egymás életében már nem úgy kapunk szerepet, mint azt szerelmünk idején. Még mindig rettenetesen fájt. Nem tudtam, hogyan fogok megbirkózni a hiányával.

Arra eszméltem, hogy a mentőápolók felugranak a padról, engem elfelejtettek tájékoztatni, hogy éppen nagy erővel csapódik be egy Detroit játékos egyenesen a palánkra. Mivel csak a nézőteret választotta el a plexi a játéktértől; a padokat, ahol a játékosok, illetve a mentős stáb ült, azt nem, ezért a játékos lendületének köszönhetően átesett az alacsony palánkon. Egyenesen a lábaim elé. Korcsolyája súrolta a vállamat, szerencsére a dupla adag ruha megmentett egy csúnya vágástól. Ami ezek után következett, pár másodpercet ölelt fel, nekem mégis az egész életemre rányomta a bélyeget.

Véres bélyeget.

Nagyot ugrott a szívem, mert mozdulatlanul feküdt a talajon. Leguggoltam elé, mellkasán ékeskedő harmincötös mezszámról könnyedén beazonosítottam.

Nem tudtam, hogyan szólítsam meg. Josh? Brown? Harmincötös? Mindegyik olyan égően hangzott. Hát, alkalmaztam a szemináriumon tanultakat.

– Öhm... Mr. Brown, jól van? – érintettem mellkasának a kezem.

Felült, majd velem együtt felállt.

Zavarba jöttem. A tekintete szinte felfalt, apró mezei nyúlnak éreztem magam, ő a sas volt, aki bármelyik pillanatban elvihetett volna magával. Nem volt kivételes szépségű – bár modellnek soron kívül elmehetett volna –, sokkal jobban emberibb volt, mint a tévén keresztül, plakátokon vagy ilyesféle helyeken látszott. Vékony ajkai mosolyra húzódtak, ajkainak barázdáiban megragadt a vér, ahogyan a hideg kicsípte. Fogait nem mutatta, talán kicsit kínosnak érezte fogvédővel a szájában kiszélesíteni a mosolyát. Izzadságcseppek lágy, tavaszi esőként feküdtek bőrére, földbarna szemeiben az otthonomat találtam meg. Azok a vékony és kecsesen futó szarkalábak a szeme szélén elmélyülten simultak össze. Pár napos szőke borostája aranyként villant meg a jég és a fények keresztjében.

Kivette a szájából a fogvédőt.

– Mr. Brown? – nevetett fel. Volt a hangjában egy öblösség, mely a háborgó óceánra hasonlított. Egyszerre volt gyönyörű és félelmetes, mint a természet. Szemében a nyugodt és termékeny föld függött, hangjában a vad vihar háborúzott, kinézetével maga volt a földre küldött angyalok egyike. – Legyek boldog, mert tudod a nevemet, vagy sírjak, amiért olyan idős vagyok, hogy úgy hiszed, magáznod kell?

A magázás végképp nem volt jó ötlet. Totál beégtem. Lángolt az arcom a forróságtól, az érett paradicsom fakó rózsaszín volt az én fejemhez képest. Még jó, hogy foghattam a hidegre.

Aggódva tekintett a vállamra. Szája kis résben szétnyílt, mikor az elvágott textilre esett a pillantása.

– Bassza meg! – A szintén nyugtalan ellenfeléhez fordult, aki kilökte a pályáról. – Ember! Elmentek otthonról!? – harsogta megkocogtatva saját sisakjának tetejét. Visszakanyarodott hozzám. – Jól vagy? Nem sérültél meg? Ugye nem vágtalak meg? – záporoztak rám a kérdések. – Csúnyán eltaláltalak a korcsolyával.

Megdörzsöltem a vállam, de kutya baja volt, bár az ázsiai mentőápoló pulóverjének a kuka volt a következő célállomása.

– Megvagyok, és maga? Úgy értem, te? Rosszul estél.

– Élek – legyintette. – Habár, ha azt mondom, nagyon fáj a térdem, te látnál el vagy azt még a csapatorvos?

Felnevettem.

– Attól tartok, ha nem ordítasz a fájdalomtól, addig az a csapatorvos dolga.

Elhúzta a száját.

– Kár, szívesen a kezed alá feküdtem volna – mosolyogta, és basszus! Rám kacsintott, sőt a nyelvével ilyen fura ciccegő hangot is adott, amivel megalapozta a jóképűségét.

A szívem a bordáimra ragadt.

Visszaugrott a jégre, mintha mi sem történt volna. Folytatódott a mérkőzés, aki meglökte Josh-t azt öt percre kiállították. A nézők hurrogtak, amiért nem tíz percet kapott az illető.

Azonnal írnom kellett Anjának, éppen randija volt a pasijával, így zavarhattam is őt. Célom volt zavarni őt, mert... zavart, hogy nélkülem boldog.

ÉN:

ANJAWON!

JOSH BROWN RÁM KACSINTOTT!!!

ANJA:

MIIIIII!?

ÉN:

Átesett a palánkon, egyenesen a lábam

elé, néhány szót váltottunk, azt hiszem,

flörtölt is velem, aztán rám kacsintott!

ANJA:

Jó ez a randi, de lennék a helyedbe.

ÉN:

Hát, szívás. További jó randit. Ha felviszed a házba,

kérlek ne a kanapén csináljátok. Köszi! Puszi!

ANJA:

Késő...

ÉN:

...

Mélyen a zsebembe dugtam a telefont. A kisördög a fejemben harangozta, hogy zavarjam Anját. Neki a szakítás bejött, egy hónapja már egy fiúval randizgatott. Nekem nem jött senki. Kerültek a férfiak... vagy talán én kerültem őket. Nem hittem, Anjánál akadhat jobb.

Felnéztem az összekulcsolt kezeimről, a pálya széléről ismerős tekintet furakodott a szemembe. Épp állt a meccs, mert elmozdult a kapu, így Josh Brown kedvére nézhetett engem. Eleinte nem voltam biztos, engem néz-e. A felettem lévő páholyban a lányok szinte félmeztelenre vetkőztek. Ők biztos szebb látványt nyújtottak, mint én a hófehér arcommal, három réteg ruhával, és a smink nélküli arcommal. Sokszor játszódott le hatvan perc alatt ez az összenézés, a harmadik ilyennél, kezdtem rájönni, hogy tényleg engem bámul.

Félidő lett, de őt nem várhattam. Szívem kicsit sajgott. A plexi nélküli palánk peremére dőlve, a karjaimra hajtottam a fejem.

– Leesett a belépőkártyád – jött egy hang az öltözőhöz vezető folyosó bejárata felől, ami a két szektort lent elválasztotta egymástól.

Felkaptam a fejem, nem Josh volt, hanem más. Annyira hirtelen jött minden, a mezszámát sem tudtam beazonosítani. Addigra eltűnt a szemem elől.

Felvettem a belépőkártyámat a földről, és a farzsebembe raktam.

A második félidő is kezdetét vette. Ekkor már állva néztem a meccset. A hidegre fogtam, de ennek csupán az az oka volt, hogy szerettem volna látni Josh Brown híres cselezéseit. És mit ne mondjak, tényleg elképesztő volt a srác. Légiesen mozgott a magassága ellenére, fürge volt, mint egy párduc, ravasz, mint egy róka, de ha kellett az ütközésekbe is belement. Mindenki lepattant róla. Ünnepelte őt a közönség, ő pedig minden ilyennél kiintett a szurkolóknak. Ami a legbrutálisabb volt, hogy a meccs vége felé a Toronto vendég szurkolói is éltették. Ekkor fogtam fel, Josh Brown nemcsak egy híresség, egy klasszis, hanem a legenda. Ha fociban Messi és Ronaldo volt korunk legendája, hokiban Josh Brown.

A mérkőzés véget ért. 9-0-ra nyert a Detroit. Josh Brown hat gólt lőtt, három gólpasszt adott. Szárnyalt a fickó. Elnevettem magam. Apám vajon miért mondta, hogy egy kiöregedett senki?

A cuccomat pakoltam a sporttáskába, éppen a méretes könyvet szuszákoltam bele, amikor a hangja meglegyezte a fülem.

– Tudod, vannak PDF-ek. Nem lenne könnyebb azt olvasni, mint ezt a dögnehéz könyvet?

Hátrapördültem. A palánkon könyökölt, sisakja levéve, a pezsgőszőke haja lelapítva simult kobakjára. A többiek levezettek a jégen, de Josh-t ezt cseppet sem érdekelte. Mosolyogva nézte az alakomat, meg azt, hogyan állok sarkamról a lábujjhegyemre.

– Attól még, hogy lány vagyok, nem jelenti azt, hogy nem bírok el egy hétszáz oldalas könyvet! – emeltem meg méltatlankodva az orrom.

Bizonyításképpen felvettem a vállamra a táskám.

– Hohó, harap a cica.

– Bunkó! – nyújtottam rá a nyelvem. Lecsaptam a padra a táskát. Idegesen erőlködtem, hogy a cipzárt végre be tudjam húzni.

A többi mentős is visszatért. Együtt indultunk volna el a mentőautóhoz, hogy visszamenjünk a bázisra.

– Hé! – szólt utánam bunkó Josh. – Nem maradnál még egy kicsit?

A többiekre néztem. Elkerekedett szemekkel várták a válaszom. Én is nagy és értetlenkedő szemekkel vizslattam korunk legendáját. Oldalra biccentett fejjel mértem fel, mennyire lehet baj, ha maradnék.

– Sajnálom, ők nem várhatnak – böktem a fejemmel a mentős fiúkra. – Vissza kell mennem velük a bázisra, ha nem akarom lekésni az utolsó buszt.

– Hazaviszlek szívesen – ajánlotta fel, mire a többiek nagyobbra düllesztették szemüket, többek között én is.

A csípőmre tettem a kezeimet.

– Szociopata esetleg pszichopata vagy? – érdeklődtem.

Megrázta a fejét.

– Sosem értettem, mi a kettő között a különbség. De egyik sem vagyok... tudtommal – nézett rám úgy, mintha Hannibal Lectert imitálná.

Elnevettem magam, és elköszönve a fiúktól, maradtam a padnál.

– Fáj még a térded? – tudakoltam.

– Túlélem. A vállad?

– Túlélem – kontráztam.

– Milyen bőbeszédű vagy.

– Mennyire nyomulós vagy.

Az ajkába harapva nevetett. Volt benne egy megfoghatatlan ellenszenv, ami minden mosolyánál és kérdésénél átalakult szimpátiává.

A hajába túrt, apró jégdarabok hullottak le róla. A vizes hajában izgága gyémántok és arany fonalak találkoztak, ahogy a fény alatt megforgatta a fejét, ezzel kiroppantva csontjait.

– Cora vagyok, egyébként – szakítottam meg a csendet.

– Van vezetékneved is?

– Nem, nincs. Az őskorból származom.

– Oké, nem adod könnyen magad. Felfogtam.

– Mihez kéne könnyen adnom magam? – tettem a hülyét.

Vagyis ez nem feltétlenül volt igaz. Tényleg nem tudtam, a legenda mit akar tőlem. Engem? De hát ő olyan híres! És nézzünk már meg a sportolók többségének a párját! D kosaras csöcs, napbarnított bőr, nőies izmosság. Ezzel ellentétben A kosaras mellem volt, olyan fehér voltam, mint akit egy afrikai sámán befestett madárürülékkel, és petyhüdt, mint az aszalt gyümölcs. Minek kellettem volna egy ilyen Adonisznak? Hogy ellássam a sebeit? Kizárt.

– Ráérsz ma? – kérdezte.

– Nem, tanulok.

– Éjszaka? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

– Igen.

– És holnap ráérnél?

– Randira akarsz hívni?

– Nyilván.

– Akkor nem.

A kezébe temette a fejét. Rázkódtak a vállai a nevetéstől.

Vele együtt nevettem. Jó volt vele beszélgetni. Még ha ez a beszélgetés annyiból is állt, hogy próbáltam lekoptatni magamról. Ő azonban nem hátrált, úgy ragadt rám, mint légy a légyfogóra.

Elég nagy baj.

Ha el is hittem volna, ez az ember valami komolyat akar tőlem – de nem hittem –, akkor is megvoltak az elveim, amit nem másítottam volna meg. Ő híres volt, a sajtó hetente közölt róla cikket. Én nem akartam állandóan az újságok címlapján lenni minden hülyeséggel. Most felszedtem pár dekát, most leadtam. Itt voltam nyaralni, ott voltam telelni. Mivel foglalkozok stb.

– Tetszik ez a méregzsák Cora.

Gondoltam, a következő mondattal biztosan lepattintom:

– Az exemmel élek egy lakásban, néha dugunk, de semmi komoly. Mármint most már nem dugunk, mert egy hónapja lett barátja. Igen, biszex, és éppen megrontják a kanapét, amit én vettem. Még mindig akarsz tőlem valamit?

– Még jó hogy! Egyre érdekesebb az életed!

– Te viszont nem vagy érdekes. Túl híres vagy ahhoz, hogy valamit is akarjak tőled. Ráadásul vénember vagy! Hány éves is vagy?

– Harminckettő leszek.

– Jó! Én huszonöt múltam. Nincs apakomplexusom.

Utolsó mondat nem tudom, honnan jött, csak minél előbb le akartam magamról koptatni.

– Nem fogod meggondolni magad?

– Nem. Bár... ha épségben hazaviszel, anélkül, hogy eladnád a szerveimet, lehet, meggondolom magam.

Átmászott a palánkon. A korcsolya miatt csak totyogott. Elém állt.

– Találkozunk kint a csapatbusz bejáratnál. Tíz perc és ott leszek! – szólt vissza.

– Esküszöm, Brown, ha késni fogsz egy tized másodpercet, a kulcsommal karcolom össze a járgányod! – kiáltottam utána.

Hallottam, a benti folyosóról mély baritonján jóízűen hahotázik.

Én is elindultam a folyosóra, én azonban balra elfordultam, ahonnan a vészkijárat nyílt. Egyenesen a csapatbusz bejáratához cammogtam.

Ha lett volna egy kis eszem... Hát, akkor négy év múlva lehet, nem a halállal kellett volna farkasszemet néznem.

Észrevehettem volna valakit. Valakit, akit az élet kegyetlenül felpofozott akkor.

***

Josh Brown pontban tíz perc múlva a fekete terepjárójával kigurult a buszgarázsból. Nem titkolhattam magam elől, hogy elvarázsolt a fehér feszülős pólójával, laza viseletű bőrdzsekijével. A bal karján lévő óra valószínűleg többe kerülhetett, mint az életem. Egy félmosollyal üdvözölt. Nagy meglepetésemre, kiszállt az autóból, és az anyósülés felöli ajtót udvariasan kinyitotta.

– Mi van, egy hokis tud úriember is lenni? – gúnyolódtam.

– Egy jégkorongozó összetörte a szíved, ezért veted meg személyem? – szálltunk be a kocsiba.

– Elég, ha látom, mit műveltek a pályán – fújtattam, és a napellenzőt lehajtva a tükörben megigazítottam a szélben felborzolódott hajam.

– Az a pályán történik. – Komolyan tekintett rám. – A való életben jófiúk vagyunk.

– Aha, hogyne. – Bekapcsoltam a biztonsági övet, és vártam.

Hajnali egy körül volt, egy lélek sem volt az utcán. Éppen ezért is örültem, hogy Josh Brown hazavisz. Nem kell átbuszoznom a nyomornegyeden a hazajutásért.

Haza.

Nem igazán tudtam házamnak tekinteni Anja lakását. Szerettem őt, de annyira fájdalmas volt őt boldogan látni. Örültem a boldogságának, de ameddig én nem voltam boldog, az öröm nem volt felhőtlen.

– Szivi, nem tudom, hol laksz – szólalt meg Josh.

– Ó, basszus! – nevettem fel, ezzel hátha elűzöm a kínos szituációt. – A Walden Streeten.

Josh beállította a GPS-t, majd miután bekötötte magát, elindult.

Pár perccel ezután eszméltem, mit mondott.

– Szivi!? Ilyen bensőséges kapcsolatunk nincsen! – forrongtam.

– Bocsáss meg..., szivi.

– Hékás! Elég! – Magamra húztam a pulóver kapucniját.

Nem szóltam hozzá egy szót sem, lélegezni is lassúakat próbáltam. De ez az ember nem hagyott nyugton.

– Az exed a baj?

Élesen szívtam be a levegőt, válaszolni azonban nyugodtan válaszoltam.

– Nem igazán. Csak ő olyan boldog, én... olyan semmilyen. Fáj, hogy ő megtalálta az útját, én meg még mindig kóválygok, és nem jutok se előre, se hátra. Mintha körbe-körbe járnék az erdőben. El vagyok veszve.

– Attól  hogy elvesztél, valahol vagy. És ha valahol vagy, az az jelenti, nem vesztél el. Lehet, hogy körbe-körbe sétálsz, de mondd azt, hogy nem fedezel fel új dolgokat közben. A szemed sok mindent csak akkor vesz észre, mikor annak eljön az ideje.

Eltátott szájjal hallgattam Josh filozofálását. Mindent gondoltam róla, de ezt semmiképpen. Olyan mély gondolatok szakadtak fel belőle, hogy elérték a szívemet, megértették gyengécske szervemmel, hogy nézzek körül a világban, hátha megjelenik a nagy Ő.

Nem adtam magam könnyen. Ez az ember bár kezdett tetszeni, nem akartam sietni. Anjával is az volt, és tönkrement a kapcsolatunk.

– Minden nőnek elmondod ezt a kis monologizálást?

Megforgatta a szemét.

– Te nagyon nem kedvelsz.

– Nem arról van szó, hogy nem kedvellek, csupán lövésem sincs, miért viselkedsz velem így, amikor én se nem modell, se nem D kosaras dögös bögyös nő vagyok.

Összeráncolt homlokkal mosolygott. És istenem, milyen aranyosan nézett ki! Az orrnyerge is ráncosodott közben, így úgy nézett ki, mint egy dühös nyuszi.

– Nem igazán értem, mi az összefüggés a kosárméreted, a foglalkozásod és a között, hogy felkeltetted az érdeklődésem.

– Sportoló vagy! Nektek ilyenek jönnek be.

– Kivételek erősítik a szabályt. És egytől egyig lehetnél modell. Jól nézel ki.

– Gondolom, az összes eddigi barátnőid Kardashianek voltak.

– Jenner.

A mai estén ez az ember annyi meglepetést tartogatott számomra, hogy egy életnyi karácsonyfa alatt nem fért volna el.

– Te jártál az egyik Jennerrel? – adtam hangot döbbentségemnek.

– Jap, Kendallal. Két hónapig. Neki sincs D kosaras melle.

– De ő szép! Ne mondd azt, hogy én vagyok a legszebb lány, akivel valaha találkoztál.

Josh rám nézett. Tekintetében csillogott egy megmagyarázhatatlan érzelem. A piros lámpánál a szemét az enyémbe fúrta. A földbarna szempárba az én fakó zöld szemem mélyült. Én voltam az elvetendő zsengén zöldellő plánta, melyet Josh földjébe sodort a szél. És hogy mi szökkenhetett szárba ebből? Akkor még nem sejtettem. Nem is akartam, csak élvezni a pillanat nagy horderejű jelentőségét. A fülem alá helyezte a tenyerét, és felemelte a fejem.

– Igazad van, nem te vagy – közölte visszafordulva a kormányhoz. Azt hittem, megcsapkodom a kemény tankönyvvel a fejét. Akkor legalább lelapult volna a haja. Ami irtó szexin volt összeborzolva. – Hanem a melletted lévő – mutatott ki a felém eső ablakon. Már fordultam volna oda, szemügyre véve, mikor figyelmeztetett. – Csak óvatosan, nagyon zavarba jön, ha sokat bámulják.

Idegesen kaptam a fejem az ablakhoz. A szívem kihagyott egy ütemet, azt Josh-nak adta, hogyha tán egyszerre halnánk meg, akkor ő egy ütemmel tovább éljen. Az egyik ósdi telefonfülke ablakát a vaslámpa gyéren megvilágította, melynek köszönhetően az én reflexióm tükröződött vissza az üvegen. Drámaian az ablaküvegnek támasztottam a kezem.

– Josh Brown! Mész a picsába! – ütöttem meg játékosan a vállát, majd lejjebb csúsztam az ülésen.

Nevetett, felszabadult nevetésének pengetője az én szívem húrjait pengette. Azon az éjszakán, abban a kocsiban, kizárólag neki szólt szívem hangos és víg hangversenye.

– Szereted a virágokat? – kérdezte hirtelenjében.

– A vágottakat igen, a többi elpusztul, ha a kezeim közé kerül.

– És szerinted melyik a legszebb?

– Hm... – Mit is mondhattam volna? Imádtam a rózsákat, de Anjától mindig kék rózsát kaptam, minden hónapban, amikor az évfordulónk volt. Az már nem vonzott. – Talán a csónak orchidea – mosolyodtam el.

Az anyára emlékeztetett. Mindig azt kapott tőlem anyák napjára.

Egy idegen, ám forgalmas úton leparkolt egy áruház elé. Nem szólt, se szó, se beszéd nélkül kiszállt az autóból, felvette a napszemüvegét, és eltűnt a bevásárlóközpont üvegfalai között.

Nem igazán figyeltem, mikor jön vissza. Benyomtam a fejem az ülés támlájának, és vártam.

Három perc múlva visszaszállt a kocsiba. Kezében egy tenyérnyi virágzatú rózsaszín csónak orchideát tartott, melyet levendula színű selyempapírba bugyoláltak. Felém nyújtotta, csillogó szemekkel néztem rá.

– Na, mit szólsz, szép? – érdeklődött.

– Nagyon. Az enyém?

– Igen – bólintott. – Nekem olyan vagy, mint neked ez a virág. Ezzel a virággal azt akartam mondani, hogy szép vagy.

Az ölembe helyezte a szálat. Megsimítottam a leveleit. Azok puhán cirógatták a bőröm. A mellé helyezett zöld növény pedig a szememre emlékeztetett.

– Megpuszilhatlak? – A hangom teljesen elvékonyodott. Ennek az embernek... ennek a legendának tetszettem. Az agyam nem készült fel erre a megpróbáltatásra.

– Hát, ha már ilyen szépen kérted, talán megengedem – sóhajtotta.

Én pedig nyakára téve a kezem, előrébb húztam, hogy ezután egy leheletnyi csókot nyomjak az arcára. Egészen száraz volt a bőre, illata olyan volt, mintha egy alaszkai fenyőerdőben járnék. Friss volt és üde, benne volt a Josh-ra jellemző titokzatosság.

Minden szép volt, az álmomban éltem. Mindaddig a pillanatig, míg meg nem vakultam egy villanástól. Josh morogva elindította az autót. Én totál pánikban újból lesüllyedtem valahová a kesztyűtartó magasságába, előre hajtottam a fejem a térdemre, ügyelve a virág épségére. A kezemmel eltakartam a tarkómat is. A villanó fényeket az autó minden irányából érzékeltem. Paparazzik. Kiabáltak, huhogtak. Ezeket nem is lehetne embereknek nevezni. Külön emberfaj, mely simán egyesülhetne a démonokkal.

– Ne haragudj, Cora! – Gyengéden rátette a kezét a hátamra. – Mindenhol ott vannak.

– Mit vártál? A hoki Messije vagy. És most? Benne leszek az újságban? – egyenesedtem ki.

Magam előtt láttam az újságok kövér betűvel szedett szalagcímeit:

Ki az a titokzatos lány Josh Brown mellett?

Undorodtam a gondolattól, hogy a szennylapok címlapján szerepeljek. Sokkal inkább lettem volna a Forbest vagy a Science címlapján.

– Sajnálom – válaszolta letörten, ezzel gyakorlatilag be is vallotta, hogy holnap bizony már az új barátnőjeként leszek nyilvántartva.

– Látod? Ezért nem működne köztünk. Én nem akarok minden héten hülyeségekkel az újságba kerülni.

– Megértem, bocsáss meg.

– Nem a te hibád. Azért jó volt veled ez a pár perc.

Megérkeztünk a lakópark elejébe. Tulajdonképpen Anja katonai lakásától egy házzal arrébb költöztünk. Semmivel sem volt másabb ez a panel. Ugyanolyan unalmas és lehangolt volt. Azért szerettem itt élni, mert Anja vitt az életünkben némi jókedvet. Anja a barátjával smárolt a lépcső mellett, mikor Josh befutott velem.

Az volt a szerencsém, hogy a barátja – akinek nem voltam hajlandó megjegyezni a nevét és nem is akartam egy légtérben tartózkodni vele – nem igazán volt tisztában a hokival és annak legendáival. Így nem kellett attól tartanom, hogy a sajtóhoz rohan információkkal.

Egészen izmosnak tűnt. Karikapiercing volt az orrában, a fején kívül mindenhol ki volt varrva. Hirtelenszőke haja fent hosszabbra volt vágva. Anja nagy örömére, mert úgy kapaszkodott bele csók közben, mintha az lenne a kietlen óceánban a mentőöve.

Nagyot sóhajtottam, és kiszálltam a kocsiból. Anja akkor vett észre, mikor a barátja a másik irányban eltűnt a szeme elől, s Anja srégen balra tekintett. Szökellve lépett hozzám. Vagyis Josh-hoz, aki velem együtt kiszállt a kocsiból.

– Menj már! – kurjantott fel Anja. – A szerencsés fajtádat! – nézett hüledezve rám, majd Josh-ra.

Josh kezet rázott vele. Még egy szelfit is csináltak.

– Remélem, a kanapém tiszta! – vetettem oda indulatosan. – Miért kell a kanapén csinálni?

– A mi kanapénk! – javított ki.

– Én vettem!

– Az én lakásomban van!

– Igen!? Hát, akkor ne basszatok rajta, mert... mert ne, és kész!

– Tényleg!? Azt csinálok, amit akarok a szerelmemmel!

– A szerelmeddel!? Egy hónapja jársz vele, és a szerelmednek nevezed??? – visítottam. Ingerülten előreléptem. Anja ijedten hátrált. – Engem egy év után sem neveztél így! Állandóan a barátnőd voltam! Miután szóvá tettem jutott eszedbe, hogy ja, egyébként tényleg szerelmednek kellene nevezni! – A kelleténél erősebben löktem meg a vállát. – Egyszer sem jutott eszedbe, hogy a párodnak mutass be, de ezt a mitugrász vackot képes vagy a szerelmednek nevezni!? Anda tahu apa, Anjawon Gibson? Lemas dalam cinta! [Tudod, mit, Anjawon Gibson? Fulladj bele a szerelembe!] – kiabáltam. Valószínűleg úgy törtem a malájt, hogy a szellemek abban a pillanatban a pokolra átkoztak. Két és fél év alatt nem igazán sajátítottam el a maláj nyelv rejtelmeit. Anja tanított, de bonyolult egy nyelv.

A lényeg, hogy Anja értette, összezsugorodott.

Érett a veszekedés. Az egy lakásban élés nem tett jót a szívemnek. Folyamatosan civakodtunk, amit az elején, mikor az agyontetovált pasija nem volt még, élveztem is, mert minden ilyennél az ágyban kötöttünk ki. De most már nem. Nyűg volt, s ha így haladtunk volna, a barátságunk mehetett volna a levesbe.

– Cora! – hökkent meg. – Mi bajod!?

– Semmi! – fontam dühösen a mellkasom köré karjaimat. – Tinggalkan saya! [Hagyj engem békén!]

El akartam sírni magam. Térden állva könyörögtem volna, hogy legyünk újra együtt. Azzal semmit nem javított volna a helyzetünkön, mert bár éreztem csekély szikrák köztünk, mégsem gyújthatott tüzet. De kellett valaki, aki mellett értékesnek gondolhatom magam.

Josh felé fordultam, ő egyenesen állva hallgatta a veszekedésünket. Komoly pillantásokkal méregette Anját. Végül csak lazán mögém jött, és biztatóan megszorította a vállam.

– Megyek – súgta a fülembe. – Sajnálom, hogy így alakult – nyomott egy puszit az arcomra.

Ennyi volt. Se egy telefonszámot nem cseréltünk, se nem mondtam el neki a vezetéknevem. Anjára néztem, sejtette, miért viselkedek így. Szégyenkezve a cipő orrát vizslatta. A körme melletti bőrt tépkedte. Haragudtam rá, de magamra a legjobban, amiért nem örültem vele a boldogságának. Sürgősen tennem kellett ellene, hogy Anjába mélyebbre döfjem a lelkiismeret-furdalást.

– Josh – pördültem hátra. Megállt, és visszafordult hozzám. – Nincs kedved felmenni a tetőre? – mutattam a panel tetejére.

Megrántotta a vállát.

– Ha nem zavarok – indult vissza felém.

– Ugyan, dehogy. – Anjához fordultam. – Beviszed a táskám meg ez a gyönyörű virágot? – szagoltam bele a virág közepébe.

– Gyönyörű... – suttogta maga elé Anja. – A kék rózsáknál is gyönyörűbb?

Teljes megsemmisülés lett úrrá rajtam. A felismerés úgy pofán vágott, mintha a panel tetejéről homlokegyenest az aszfaltba csapódtam volna.

Ő sem engedett el.

Nem engedtük el egymást.

Kegyetlen igazságot vágtam a fejéhez:

– Sokkal.

Szerintem egyszerre szakadt szét a szívünk.

Elvette a virágot meg a táskát, és sietve, kerülve a tekintetem besietett a panelba.

Josh-sal csak akkor indultunk meg, mikor én úgy éreztem, Anja már visszatért a lakásba.

Csendben mentünk fel a panel tetejére.

Szerettem ide járni, egyedül voltam a gondjaimmal, megküzdhettem a démonjaimmal.

A korláthoz mentem, és leülve az alján kidugtam a lábam. Lóbáltam, s az álmosodó városra néztem. Valahol a távolban hallottam egy tűzoltókocsi hangját, a busz pöfékelését, néhány autóból kiszűrődő különböző zenei stílusokat. Világítottak a távoli felhőkarcolók, mintha nyitott szemmel őrködnének a város felett.

Megérintett a hűvös szél, lágyan tapadt a bőrömre, mint ahogy apró csókok tapadnak az újszülött gyermek szűzies bőrére az anyja révén. A tiszta, tintakék égboltra bársonyköpenybe lovagolt be a telihold, melynek fénye megmutatta a vándor és elveszett lelkeknek az oly régen keresett utat. A csillagfények közepette, a foltos tökéletesség méltóságteljesen ragyogott, az ég atyjaként, aki minden dobogó szív felett szilárdan és igazan őrködött. Kis társai, a csillagok pedig kórusban énekeltek, hogy együtt vezessék az embereket egy talán jobb élet kapujába. Hópehelyként világították meg az eget, mozdulatlanul hatottak.

A Millburn dombon túl, a csillagok sűrűbbnek hatottak, szinte egybe olvadtak, mintha az ezüst olvasztott változata folyt volna le lomhán a kék tintával festett égbolton.

– Nem engedtétek még el egymást – hatolt a szívembe Josh mondata.

A korlátnak nyomtam a homlokom. Lehűtötte az idegbajom.

– Nem, pedig már nem szeretem úgy, mint régen. Hiányzik. Az állandó indulat a barátságunkra is rányomja a bélyeget. Mit tegyek? De tényleg, mit? Nem akarom elveszíteni, de már nem szerethetem. Erőltetett lenne, belenyomni magam egy kapcsolatba, amit nem akarok, az a legrosszabb, amit tehetek. – Megnyíltam neki. Talán túlságosan. Elijeszthettem volna, de ő csendben hallgatott.

– Féltek a változástól – állapította meg. – Ő egy másik kapcsolatba menekült, hátha, fel tudja dolgozni, hogy a ti kapcsolatotok finoman szólva szarrá ment. Te pedig visszahúzódtál, félsz lépni, mert úgy hiszed, nála maradt a fél szíved, ezért nem szerethetsz senkit feltétel nélkül.

– Szeretem...

– Az, hogy szereted nem jelenti azt, hogy szerelemből szereted. Kötődsz hozzá, valamilyen ok miatt. Az ember változik, az érzések átrendeződhetnek. A barátok is vállhatnak ellenséggé, az ellenségek szövetségessé. A szerelem válhat barátsággá, csak nézz körül a világban. Aki azt állítja, szerelem után nincs barátság, az sosem szeretett szívből.

Így ismertem őt meg. Mindenre volt egy válasza, amitől a szívem virágozni kezdett. Kinyíltam neki, ő pátyolgatva engem mindig meglocsolt, ezzel hittem magamban, a szerelem mindent legyőző erejében. Hogy hol csesződött el minden? Kétlem, hogy az alkohol megjelenése után... Talán, amikor kezdte érezni, az övé vagyok. Onnantól nem volt ilyen nyílt, s nem fogalmazott meg ilyen elgondolkodtató mondatokat. Akkor már szerelmes voltam, nem vettem észre Josh változását. Nagy baj. Ha a kapcsolatunk elején rájövök, Josh-sal fejben baj van, lehet, szakítottam volna vele. És teljesen valószínű, hogy a bőröm épségben megéli a huszonkilencedik szülinapom.

– Te vagy a motivátor a csapatban, ugye? – ültem hozzá közelebb. Érezni szerettem volna testének melegét, mely selyem szövésű sálként bugyolált be ezen a hűvös éjszakán.

– Csapatkapitányként muszáj – rántott vállán. – Ne aggódj, csak a szám nagy, meg logikusan gondolkodott, ezen felül se a humán, sem a reál dolgok nem fekszenek.

– Szóval azt állítod, nem vagy okos?

– Okos! – nevetett fel. – Van egy csapattársam, aki úgy forgatja a szavakat, hogy semmit nem értek belőle, na, ő tényleg okos.

Kérdőn pillantottam rá, ő sóhajtott egy nagyot. Szinte a homlokára volt írva, hogy bír engem. Mozdulatai is erről árulkodtak; felemelte a kezét, gondolva, hogy közelebb húz magához, de úriemberhez méltóan inkább visszatuszkolta a bőrdzsekije zsebébe. A farmerján egy szakadásból kilógó rojtot tépkedett. Olyanok voltunk, mint két tinédzser első randijukon.

– Ha meg akarsz ölelni, én támogatom – kezdtem újra a megszakadt beszélgetést.

Megrázta a fejét.

– Hozzád akarok bújni – vallotta be, és életében először és utoljára két érett alma nagyságú pír kúszott arcbőrére. – Annyira más vagy, mint a többi lány.

Felhorkantottam.

– Hisz nem is ismersz! Kevesebb, mint másfél órája találkoztunk.

– Nem kell ahhoz ismernem valakit, hogy tudjam, ő más. Te... nem is tudom, benned van minden, ami... hát... tetszik. Szíveden viseled a barátod érzéseit, méregzsák vagy – Itt bemutattam neki. –, meg aztán aki orvosnak áll, az rossz ember nem lehet.

Pedig az vagyok. Börtönben lett volna a helyem.

– Ha a szád nem kalandozik sehova, akkor talán, de csak talán, ha nagyon szépen nézel rám, hozzám bújhatsz.

Rám tekintett. Elkárhoztattam magam, amiért azokban a szemekben találtam valamit, ami hidat épített kettőnk közé. Ez a tekintet volt a védelem ígérete, láttam benne a boldog jövőm.

Jó vicc, naiv múltbeli énem.

Közelebb ült, combunk egymáshoz érve adott meleget a másiknak. A hátamra simította az egyik kezét, a másikkal a mellkasom felett ölelt át. Beszívta az illatomat, megpuszilt.

– Azt mondtam, kizárólag akkor, ha a szád nem kalandozik! – morogtam rá. – Így hogy bízzak benned, ha!?

– Sajnálom! – adta meg magát. – Nagyon tetszel.

A hajába vezettem az ujjaim. Mintha búzamezőn sétálva megérintettem volna pár szálat. Puha volt, selymes, simogatta a kézfejem.

Képes lettem volna beleszeretni. De híres volt! Én nem akartam a paparazzik keresztjében élni a napjaimat.

– Biztos jól van a vállad? – kérdezte végül.

Újból felhorkantottam.

Elhúzódva tőle levettem a pulcsit, az alatta lévő újabb pulcsit, aztán a kasmír pulóverem lehúztam a vállamról.

– Áúcs – haraptam be az ajkam.

– Baszki. Ez nem szép – közölte.

– Jól látod.

A kulcscsontom gödrébe a lila és zöld árnyalata villogott. Egyébként nem fájt, de amikor hozzáértem, mintha fáklyával gyújtották volna.

– Bocsáss meg! – simította meg a sérült felületet.

– Ne kérj már állandóan bocsánatot! Nem a te hibád, hogy kilöktek a pályáról.

Egy darabig csak nézett, a szám és a szemem között ugrált a tekintete. Tudta, ha most megcsókol, biztosan felpofozom, így száját lejjebb terelte a zúzódás irányába, és belenyomott egy puszit. Ez viszont nem fájt, cserepes ajkai gyógyítottak. A gyógyszerem volt, drága gyógyszer, mert éreztem, hogy képes lennék az életemet összekötni ezzel az emberrel.

A puszi után megint rám nézett.

– Megint kalandozol – emeltem meg a szemöldököm.

Mosolygott, és letolta a vállamról a pulóvert, aztán a melltartóm pántját is.

– Folytatnám, ha nem gond – tért vissza a vállamhoz.

Sóhajtottam. De, nagyon nagy gond volt, mert kezdtem bizsergést érezni a szívemben.

Hagytam, hogy ajkával felfedezze a vállam felszínét. Úgyis az övé lesz, nem mindegy, mikor?

Finoman csókolgatott, kezét a derekamra támasztotta, nyelvével megsimította a sérülést. Felnyögtem. Képtelen lettem volna megállni, hogy ne siessük el. Pedig megesküdtem magamnak, hogyha tán lesz egy kapcsolatom Anja után, akkor nem sietem el. Anjával is ez volt a gond. Elsiettük, mindent átéltünk két év alatt, nem maradt izgalmas a kapcsolatunkban.

– Áttérhetek a nyakadra? – lihegte a bőrömre.

– Ki ne merd szívni! – figyelmeztettem.

Borostája csiklandozott, ezek az édes csókok a szívem és lelkem kulcsa volt, mely minden érzékibb csóknál kinyitott egy zárt. Forró lehelete lyukat égetett a bőrömre, hogy aztán bekússzon a csontjaimba, a vélőmbe, így onnan többet biztosan ne tudjam kiműteni.

– Szeretnék... randizni... veled... – suttogta három apró puszi között.

– Nem lehet – nyivákoltam. – Most is mi történt a kocsiban? Csak egy pár percre álltál meg, és a sajtó már ott volt.

– Miért vagyok híres? Faszom... – Magához ölelt.

A szívem szakadt meg. Tényleg ennyire hülye vagyok, hogy elutasítom csak mert híres? És mi van, ha az újságokba kerülök? Na és? Több az esély, hogy felfigyeljenek a tehetségemre, mert bár önbizalmam nem volt sok, mégis tudtam, hogy az orvosi tudásom kimagasló.

A tetőre vezető ajtó kivágódott.

Szétrebbentünk Josh-sal. A bordó ajtó előtt egy hat-hét éves kisfiú tátott szájjal vizslatott minket. Kék csíkos pizsamája lomhán lógott rajta, éjfekete haja össze-vissza állt. Hatalmas vigyor terült szét az arcán, és megiramodott Josh felé.

Josh inkább felállt, és elé ment, megakadályozva, hogy a nagy igyekezetben eltaknyoljon. Érdeklődve néztem a jelenetet.

– Anyuék nem hitték el, hogy itt vagy! – nézett csillogó szemekre valószínűleg a példaképére.

Josh a hajába túrt, és leguggolt elé.

– Kiszöktél, nagyfiú?

– Aha! Kinéztem az ablakon, láttam, hogy ott vagy, anyuék nem hittek nekem, szóval kiszöktem – felelte büszke vigyorral az arcán.

– Ez bizony bátorságra vall. De nem szabad kiszökni, a szüleid irtóra aggódhatnak.

A kisfiú elszégyellte magát, lesütötte a szemét.

– Na, figyu – emelte fel gyöngéden az állát Josh. – Visszaviszlek hozzájuk, csinálunk képet, és kapsz autogramot is, ha megígéred, ilyet többet nem csinálsz. Áll az alku? – tartotta az öklét a fiúnak, ő belebokszolt.

A fiúnak a szemei újból felcsillantak, büszkesége imitálta a sarkcsillagot. Bólintott.

Josh az ölébe kapta, s visszanézve rám eltátogott egy mindjárt visszajövöket.

Ebben a szent (átkozott, te idióta) pillanatban könyveltem el, hogy kicsit beleszerettem.

Ó, az a könnyen szerető szívem.

Josh percek múlva jött vissza. Megérte rá várni. Egész életemben vártam volna rá.

– Jól bánsz a gyerekekkel – jegyeztem meg.

– Szeretem is őket – ült vissza mellém. – Biztos nem fog ma már aludni a gyerkőc.

Nem hagytam az agyamnak gondolkodási időt, jöttek a szavak, árvízként pusztították el a kételyeimet.

– Lehet szó randiról, amennyi en, ha komolyra fordul a kapcsolatunk, a sajtót próbáljuk kizárni az életünkből.

Megpuszilgatott. Kaptam mindenhova, véletlenül egy a szám szélét is eltalálta.

– Holnap? – vágta rá.

– Holnap, fél hét – helyeseltem. – Időben itt leszel, és izgalmas programot várok.

Elgondolkozott.

– Hova szeretnél menni?

– Nem tom' Detroiton kívül nem voltam igazán sehol.

Nagyokat pislogott.

– Külföldön se?

– Soha.

– Esetleg, ha úgy alakul a kapcsolatunk... melyik ország lenne az úticélod?

– Japán – mondtam határozottan. – Anya ott él, mióta... mindegy... Szeretném őt meglátogatni. Pénzem az nagyon nincs erre... Egy sportszerárusító cégnél vagyok szabadidőmben eladó, hogy tudjam finanszírozni az egyetemet. Az ösztöndíj nem éppen futja erre. Az egyik professzorom is támogat, de ő sem fizetheti ki az egészet... tiltja a szabályzat, meg aztán ég is a pofámról a bőr, mert nem engedi visszafizetni.

Elővette a telefonját. Kicsit ideges is lettem, hogy talán éppen jegyzetbe írja, amiért ennyit nem tud megjegyezni. Pötyögött rajta, ami kezdett gyanús lenni, mert egy elég hosszú folyamat után tartotta csak oda a telefont.

– Augusztus 15-én indulsz Japánba – mutatta oda a telefont, aminek a jegy visszaigazoló e-mailje volt látható. Felsikítottam, és a nyakába vetettem magam.

Annyira gondoskodott rólam. Nagyjából annyira is szégyelltem el magam, mint előbb az a kisfiú, mert próbáltam meggyőzni, hogy nem kell, és visszafizetem, ő nem hagyta magát. Így a végén csak egy kérdést tettem fel:

– Egyedül megyek?

– Attól függ; ha úgy döntesz, megpróbálod velem, mehetünk ketten is. – Megpusziltam. – Még valami: kérem a számlaszámod.

Azonnal levágtam, mi van:

– Nem! Nem fogod finanszírozni a tanulmányaimat! Felejtsd el, ez túl sok. Alig ismersz.

– Meg tudom állapítani, ki érdemel ennyit, és ki nem. Te, drága Cora, ennél sokkal többet érdemelsz. Nem hagyom, hogy egy boltban unatkozz, miközben gondolom, ezer dolgod lenne még. Ha zavar, hogy sok pénzzel támogatlak, csak gondolj arra, hogy ez lesz az utolsó éved az egyetemen, ugye? – Bólintottam. – Az az én pénztárcámnak aprópénz, az embereknek viszont lehet, az életük függ azon, hogy te hogyan diplomázol.

Így hát nehezen, de belementem; megadtam a számlaszámom, a teljes nevem és a telefonszámom is.

Az elkövetkezendő percekben nem győztem hálálkodni neki. Ölelt, néha megpuszilt. Felhőtlen beszélgetésünkkel töltöttük meg az üres tetőt.

– Menj be a barátodhoz – javasolta. – Lassan nekem is mennem kell. Beszéljétek meg. Én benézek a kisfiúhoz.

Mosolyogva csóváltam a fejem.

– Abból nem beszélgetés lesz, Josh. Az ágy fog beszélni helyettünk.

– És? Még nem járunk. Addig azzal kavarsz, akivel akarsz.

– Lefeküdhetek vele úgy, hogy közben te holnap elviszel randizni?

– Mint már mondtam: még nem járunk. Ha ez kell, hogy elengedjétek egymást, akkor én leszek a legnagyobb támogatótok is.

Ez tényleg meglepett. Komolyan is gondolta. Ez volt benne a legkülönösebb. Képes volt erre, hogy nekem jó legyen.

Totál kezdtem belezúgni.

Felállt, majd felsegített. Kezembe fogtam a levetett pulcsijaimat, és leindultunk a harmadikra, ahol laktam.

Az ajtóban nagyot sóhajtottam, átkaroltam a nyakát, és puszit bélyegeztem homlokára.

– Jó éjszakát! – köszöntem el.

– Jó szórakozást! Aztán finoman – kacsintott rám, és az orcámra adott csók után eltűnt a folyosón.

A szerelem kezdeti részegességével léptem be a lakásba. Az előtérben már éreztem, hogy Anja a fal oldalán húzódó felakasztott kabátoknak dönt, és erősen megcsókol. Szaggatta az ajkaim, én pedig az övéit, olyan intenzíven, hogy felszisszent a fájdalomtól.

– Összejöttetek? – érdeklődött megtörten.

– Nem, de képes lennék beleszeretni.

Feloltottam a villanyt. Látni szerettem volna, Anját mennyire viseli meg, hogy most már az én közelemben is ólálkodik egy férfi. Nagyon is megviselte. Kisírt szemek néztek vissza rám.

– Anja... – súgtam az ajkaira. – Nagyon szeretlek!

– Én is cseszettül szeretlek! – Levette a pulcsimat. – Próbáljuk meg megint, kérlek! Meghalok, ha nem érezhetem a szerelmed. – A melltartómtól is mohón megszabadított.

– Nem működne – fogtam két kezem közé az arcát. – Nem ezt keressük. Érted? Ha megint összejövünk, abból nem lesz semmi jó.

– Dehogynem!

– Nem. Nagyon jól tudod, hogy nem. Nincs meg a szikra, csak a másik testére vágyunk, ez nem szerelem, oké? Szeretlek, mindig szeretni foglak, de másképp. Ha együtt maradunk, előbb vagy utóbb, de inkább előbb újra szakítunk, akkor a barátságunk is meghal. Ha folytatjuk az állandó civakodást, szintén meghal a barátságunk. Hagyd, hogy vége legyen. El kell engednünk egymást, hogy feltétel nélkül tudjunk szeretni.

Lekonyult a szája, szemét a mellemre összpontosította.

– Nem akarlak elveszíteni – döntötte homlokát a mellemnek.

– Nem fogsz, barátok maradunk. – Felemeltem a fejét, és gyenge csókot nyomtam szájára. – De ehhez az kell, hogy elengedjük azt a két és fél évet. Volt és kész, jó volt, szép volt, de elmúlt. Kizárólag a testi vággyal nem fogunk sokáig jutni.

Úgy ölelt magához, mintha a halál készülne lesújtani rá. Meztelen felsőtestemen éreztem, hogy langyos könnyei elerednek, benedvesítve a bőrömet. Mit csinálhattam volna? Megtörten látni az exem nem volt jó érzés. Exem. Annyira csúnya kifejezés. Ő volt a párom, a szeretőm, a legjobb barátom. Kellett az érintése... utoljára, hogy befejezve a kettőnk történetét, egy újba kezdjek. A mi történetünket feltettem a könyvespolc leglátványosabb helyére, hogy amikor ránézek, visszaszivárogjanak az emlékek a szívembe. A legnemesebb faborítással kötöttem be, oldalait aranyba mártottam, cirádás betűkkel írtam, a lelkem tintájával, szívem pennájával, ezzel is szemléltetve, hogy a mi szerelmünk fenségesen kitűnt a többi közül.

Levettem a pólóját, kidolgozott felsőteste eggyé vált az enyémmel, mint ahogy az alkony válik eggyé az éjszakával.

Én is zokogtam, a nyakát borítottam be a szerelem könnyeivel. Kisdedként kapaszkodtam belé.

– Cora Moss, nem hiszem, hogy képes lesz bárki megütni a te szintedet – búgta a fülembe. – Kiscicákkal fogok meghalni.

– Szeretlek, te barom! – nevettem fel, és megcsókoltam. Elhúzódott tőlem. – Egy utolsó búcsúszex? – emeltem meg szemtelenül a szemöldököm.

Megadóan mosolygott.

– A hokisod mit szólna hozzá?

– Azt üzente, jó szórakozást – engedtem magamnak egy mosolyt. – Tudja, mit csinálunk. Mit fog szólni a szerelmed? – ejtettem ki az utolsó szót gúnyosan.

– Milesnak hívják.

– Nem érdekel, még mindig utálom. Sunyi a feje.

– Mert a hokisodnak nem az?

– Kuss, vagy nem lesz szex.

– Saya minta maaf, puteri! [Bocsáss meg, hercegnőm!] – vett az ölébe, és beérve a tágas nappaliba, a kanapéra fektetett.

Fintorogtam.

– Előbb itt tetted magadévá a pasid, és engem is itt akarsz?

– Nemcsak itt, drága – súgta a mellemre. – A ház összes szegletében meg foglak dugni. – Elvette a hajam a vállamról, ezzel láthatóvá vált a sérülésem. – Mi a fasz!?

– Eltalált a korcsolyával, mikor kilökték a pályáról, semmi komoly.

Kemény vonallá préselődött az ajka.

– Remélem, a továbbiakban virágként fog gondozni.

– Jaj, már! – ciccegtem. – Mert te olyan finom voltál velem, mi? Rátérünk a lényegre?

– Rá – bólintott, és ereszkedni kezdett a nadrágom felé.

– Egy pillanat. – Anja megállt, és a fejem magasságába tért vissza. – Csak... köszönöm neked ezt a két és fél évet. Köszönöm, hogy szerethettelek.

– Ha egyszer meghalok, biztosan te leszel az utolsó gondolatom, mielőtt a túlvilágra távozom. Szeretlek, egykor szerelmemként, holnaptól barátomként!

***

Azon az éjszakán szimfóniánk betöltötte a ház összes zugát. Hangunkkal telt meg a tér, a másik lélegzetével tápláltuk egymást. Csókjainktól fájtak az ajkaink, felsértett szánkat a másikéval gyógyítottuk. Anja nem kertelt, kettőig, ha nem kevesebbig láttam, de ő még akkor is szeretett. És tényleg a ház összes pontján magáévá tett. Hol finoman, hol vadul, pont úgy, mint ahogyan a mi kapcsolatunk is élt. Ezzel a közös éjszakával pedig lassan a szerelem lehunyta a szemét, mint napraforgó egy hideg éjjelen, aztán soha ne kelt fel újra, ezzel megadva magunknak, hogy végre teljes szívünkből szeressük a kiválasztottunkat.

Hiba volt az hinni, nekem Josh az igazi. Az igaz szerelem vágyódik a fájdalomra, úgy ahogy bűnös az irgalomra, szabadságharcos a privilégiumra. Az igaz szerelem megér pár horzsolást és esést, hogy elérd vagy csupán fuss utána. De soha nem fog beforrni rendesen az a horzsolás, ha a szerelem bánt téged, miután beérted. Márpedig, amit én kaptam a szerelemtől, az nem néhány horzsolás volt, hanem örökre megmaradt hegek, kardokként a szívembe vájó szavak, halálfélelem. Hogy a második boldog évem után mi volt szerelem helyett? Sokáig nem értettem, talán nem is akartam. A lényeg, hogy az a szerelemtől messze állt, én voltam a Nap, a szerelem a Föld.

Azon a reggelen, miután Anjával végigszeretkeztük az éjszakát, minden rendbe jött. Képesek voltunk elengedni egymást, sosem említettük az a fél évet, amikor se veled, se nélküled kapcsolatunk rányomta a bélyeget erős kötelékünkre. Mindig is azt hangoztattuk, két és fél év után boldogan váltunk el. Végtére is, ha ezt az utolsó szeretkezésünket is beleszámítom, azt mondhatom, hogy tényleg a legboldogabban szakítottunk.

Neki ott volt, akit nem nevezünk nevén pasija, nekem pedig Josh. Akivel az első randink után az ágyában kötöttünk ki. Elsiettem, nem hagytam magamnak időt, hogy megismerjem. Életem legnagyobb hibái közé sorolható. Pár hónapig teljesen megnyílt, aztán lassan bezárult a kapu, és bár továbbra is aranyos volt, nem éreztem azt a szeretetet, ami sugárzott belőle a panel tetején. Elpárolgott belőle. Két év után a kedvesség is megszűnt, fenevaddá korcsult. Egy olyan fenevaddá, aki nem ismer kegyelmet a saját feleségével szemben se.

Én megváltoztam. Az ütéseknek köszönhetően elhalkultam, én lettem a halk lány, aki egyszer a csillagokat is leordította volna az égről, ha valami nem tetszik neki. Miután Josh képletesen feleségül vette a piát, lelkem boldog része elhalálozott. Egyik pillanatról, a másikra. Lépnem kellett volna, mikor először ütött meg. Kristálytisztán emlékszem arra a napra. Nyári napsütés volt, tartottam haza a kórházból, boldogan – az utolsó feltétel nélküli boldog napomon – amikor hazaértem, láttam, hogy Josh részeg. Nem szóltam érte, a tudatalattim érezte, hogy nem szabad. De ő nem kímélt, mikor fel akartam osonni az emeletre, a nyakamnál fogva visszarántott a kanapéra. Egy szó sem jött ki a torkomon, a csalódás elnyeste a hangszálaimat. Sírtam, zokogtam, mert tudtam, hogy anyám lánya lettem. Már akkor úgy voltam vele, hogy nincs kiút... Pedig akkor még volt.

Josh felpofozott, a büntetés szerinte azért járt, mert nem köszöntem, amikor hazajöttem. Leszedte rólam a ruháimat, és megerőszakolt. Elvágott hangszálaimon egy mondat futotta, ezt ismételgettem. Nem akarom. Hogy mit nem akartam? Nem akartam elhinni, ez velem is megtörténik, nem akartam, hogy megerőszakoljon, hogy fojtogasson, miközben tövig belém mélyesztett farkával nyársal fel. Nem akartam anyám lánya lenni. Szabad szerettem volna lenni. Visszakapni a szerelmem, ki akartam végezni ezt a vadállatot, aki végzett a szerelmemmel.

A nyári napsütést néztem, melyet megszűrt az ablak. Megvilágította a testemet... a megszégyenített testemet. Kint a virágok táncra perdültek a leheletnyi szélben, a szirmokat felkapta a szél, kisebb örvényt kialakítva belőlük. A madarak szálltak, folyt a dolgos nyári élet. Én bent a házban, ahol egykoron a szerelem és a mérhetetlen boldogság vett körül, sikítottam, hátha valaki meghallja a fájdalmam hangját.

A falakról visszaverődött a meztelen testem árnyéka, amire Josh keményen ráfeszült. Könnyek kíséretében bámultam a falat, a vonagló testem, mely a fájdalom, s nem a gyönyör miatt ficánkolt. Bűnösnek éreztem magam. Bűnös voltam a testem fájdalmáért, lelkem szétszakadásáért. De a hülye szívem maradt, mert azt hitte, vége lesz.

Vége lett. Majdnem a halálommal végződött.

Én voltam a lány, akit a szerelem tönkretett. Amikor elmentem egy tükör előtt néha halkan, néha hangosan két mondatot vágtam a saját fejemhez:

Mindennek ellenére itt élsz. Anyád most tényleg büszke lenne rád...

***

Megjegyzés:

Húúú, hát amúgy nagyon nem szerettem írni ezt a novellát, bevallom őszintén. XD Annyira rossz volt, hogy Josh-t egyfajta jófiúnak kell beállítanom, miközben tisztában vagyok vele, hogy mit tett/mit tesz majd Corával.

Nem tudom, ti ha nem tudnátok, milyenné vált ez az ember, akkor szeretnétek? Nekem annyira hányingerem van ettől az embertől, hogy az valami hihetetlen.

Legyen szép napotok!

Imádlak Titeket! <3