EZ ELŐTT MÉG VAN EGY FRISS 35. FEJEZET. NE EZZEL KEZD! <3

***

39 hónappal később

Dobozzal a kezemben járom végig a Griffint. Keresem a dolgaimat, mert mindenhol akad egynéhány – egy pohár, egy kulacs vagy köszönőlevelek a betegektől, amiket hónaponként összegyűjtve egy albumba ragasztok.

Felcsúszott fehér ruhámat lesimítom, miközben megállok a szobánál, ahol elkezdődött a boldog életem.

Egyre kisebb ez a ruha... Vagy én vagyok egyre nagyobb? Inkább utóbbi.

Benyitok a szobába.

Vegyszer szag. Steril környezet. Négy évvel ezelőtt az életemet mentettem itt. Végigborzongok, amikor visszagondolok a vérre, a sápadt arcának látványára. Angyali arca volt félholtan is. Valójában szerintem ő egy földön született angyal. Az őrangyalom.

A múltam és jövőm abban a szent percben fogadtak egymásnak örök hűséget. Soha el nem múló szerelemről esküdöztek, és megtörtént.

Mély levegőt veszek. A remegő szívemmel még egyszer az összes pontját bejárom a kórháznak. Néha könny szökik a szemembe, valahol zokogok, de aztán abba vész. Csend kong a lelkemben. Kell a megújulás.

A búcsúzás fájdalmas, még fájdalmasabb, ha attól búcsúzol, amire feltetted az életed.

Cora Moss mostantól nem műt és nem kórházi orvos. Cora Moss harminckét év után szabad a múltjától. Megbékélt és elfogadta a múlt vészes csapásait. Pihen, hogy majd, ha úgy érzi, másba kezdjen. A nyugalom tengerén lebegek, engedem, hogy valami új magával rántson és élvezhessem a kiérdemelt szabadságot. Nem fuldoklom, megtanultam a víz alatt lélegezi.

Megtörlöm a szemem a kicsordult könnyeimtől. Szipogásom a levegőben útra kél, mindenkinek elpletykálva, nem a bánat okozza, hanem a boldogság, amit most érzek csak igazán. Barátja lettem a sorsnak, felebarátja a karmának.

Leteszem a dobozt az ágyra, és megsimogatom a gyűrűm. Ígéret gyűrű. Declantől kaptam a harmincadik szülinapomra. Ígéretet tett, hogy megvéd és minden rosszat elhesseget a közelemből. Bejött. A vékony ékszer tökéletesen illik a gyűrűsujjamra, a benne lévő borsónyi gyémánt emlékeztet arra, hogy ugyanígy ragyogok az ő szemében.

Szikrázó patak az erdejében.

Végigsimítok a tenyeremen. Ott a heg, amit azon a végzetes napon szereztem. Nem bánom, tényleg nem. Ha ez kellett ahhoz, hogy rám találjon a szerelem, megérte.

Egy dolog bánt, de az nagyon: nem léptem időben, és majdnem meghaltam négy évvel ezelőtt. Declan helyett a halál csókolta volna a szám, ha ő nincsen.

Sav kúszik fel a torkomra, ahogy megjelenik Josh képe előttem. Már halványodik. Milyen volt a szája? Kicsit görbébb? Felfelé ívelő? A haja stílusa? Milyen árnyalatú szőke volt? Puha vagy drótos volt a tapintása?  Nem láttam őt három éve.

Azóta börtönben ül.

Öt évet kapott drogbirtoklás, gyilkossági kísérlet, éveken át tartó abúzus, sokszoros nemi erőszak és ittas állapotban vezetés miatt.

Vallott.

Nem tehetett mást mondjuk. Nem akarta elhúzni a tárgyalásokat, tudta, hogy nincs vesztenivalója. Nem mindig volt annyira őszinte. A gyilkossági kísérletet letagadta. De gyűltek a bizonyítékok... Biztonsági kamera felvételek, amikor bedrogozva vezetett – egy rendőr megállította akkor, de Josh lefizette őt. A rendőr bevallotta, és hajlandó volt Josh ellen tanúskodni.  Ott volt a ház külső kamerája, ami a medencére nézett. Sokszor ütött meg ott, néhányszor meg is erőszakolt. A legtöbbet viszont Stevennek köszönhetem: nyilvántartásba vette a sérüléseimet, azon az éjszakán, amikor megvizsgált. Noha csak a felületi sérüléseket tudta, révén, hogy semmiféle nőgyógyászati képesítése nincs, de ez is bőven elég volt. Régi üzenetváltások Josh és köztem, a szomszédok, akik elmondták, furcsálták Josh ambivalens viselkedését. Életem egyik legszebb és legfájdalmasabb hónapjai voltak. Boldog voltam, mert visszajött a reményem. Mindig lesz ebből a Pokolból kiút. Josh hiába híres, egy apró bizonyítékkal az ő élete is kezdett tönkremenni.  Josh a tárgyalások végére besokallt, teljesen eluralkodott rajta a pánik. Zokogva hallgatta végig a bíró által felhozott vádakat. Amikor megtudta, hogy öt évet kap, rám nézett. Nem haragudott, azt hiszem, abban a pillanatban egy kis időre a nárcizmusa eltűnt. Suttogott:

Szeretlek, sajnálom, nem akartam ilyen lenni.

A mondat szögesdrótot csavart a szívem köré. Fájt. Tudom, hogy sosem akarta ezt az életet. Valamiért ilyenné vált, és ez okozta nekem a legnagyobb fájdalmat.

Bilincsben vezették el. Hiába nárcisztikus, van az a pont, ahol ők is szétesnek. Kollapszus. Nem azt bánta, hogy börtönbe került, hanem azt, hogy tönkretette az életem.

Az eset után rémálmaim voltak, Declan mellettem volt. Ha sikítva ébredtem fel, megnyugtatott. Győzködött, hogy Josh-nak és nekem is így lesz a legjobb, a börtönben kezelni fogják. Hittem neki, bár a bűntudat örökre belém költözött.

Vajon tényleg megérdemelte ezt?

Töprengésemből a számra folyó könnyek zökkentenek ki. A dobozból kihalászott, agyonhasznált zsebkendővel kifújom az orrom.

Majonézt akarok mogyoróvajjal. Most, különben dühöngő házisárkány leszek!

– A hormonok? – csukódik be az ajtó, és lép mellém életem értelme.

Megcsókolom.

Semmit nem változott az évek alatt. Lett pár szarkalábja a szeme mellett, mert annyit nevettünk. Csak nevetéskor látható. Borostája sincsen egy ideje. Az arcára simítom a kezem, még egy csókért könyörögve.

– Éhes vagyok! – duzzogom.

– Majonéz mogyoróvajjal?

– Igen! – morgom.

– Hasmenésed lesz – csóválja a fejét.

– Csendet! A barátnőd éhes!

Beharapja az ajkát, lassan ereszkedik le a térdem elé, és nyom egy csókot a földgömb méretű hasamra.

– Hogy vagytok? – suttogja nekünk.

– Éhesen – válaszolom. – Ó! Rúgás! – teszem a kezem kissé oldalra.

A hasamat simogatja, minden rúgásnál a füléig ér a szája. Lefogadom, hogy ebben a pillanatban nem a lelkembe szerelmes, hanem a hasamba.

– Lassan menjünk haza, pihenned kell – áll fel.

– Pedig már azt hittem, le akarsz nyomni egy menetet megint az újonnan átadott szobában – forgatom meg nevetve a szemem.

– Jó ötletnek tűnt – rántja meg a vállát. – Nagyon élvezted – utal vissza hat hónappal ezelőttre.

– Te is nagyon élvezted, de az látszik is! – simítom a kezem a hasamra. – Azt mondtad, időben kiveszed!

– Időben kivettem!

– Akkor szerinted a postás hozta?

– Ki tudja? Az a postás tényleg szemrevaló.

– Papakomplexusod van?

– Terhes Cora komplexusom – helyesbít.

Amikor öt hónappal ezelőtt megtudtam, hogy babát várok, elkezdtem hinni a csodákban. Declannel a kapcsolatunk második évében eldöntöttük, egy próbát megér, ne védekezzünk. Sehogy sem estem teherbe. Akkor úgy éreztem, itt a vége. Teljesen elvesztem. Vigasztalt. Az összetört énemet is szerette. Bizonygatta, hogy ha készen állunk rá, sikerülni fog. Majdnem egy év próbálkozás után valóra vált kettőnk álma.

– Szerinted jól döntök? – nézek körül a szobában.

Hátulról ölel át, a hasamat simogató két keze erőt ad életem legnehezebb döntéséhez. Nagyjából így éreztem magam, amikor egy évre elköltöztem tőle, hogy a saját magam boldogságát keressem segítség nélkül. Egyfelől üresség volt a szívemben, másfelől tudtam, még meghálálom magamnak. Ez a nap ma jött el, boldog vagyok és büszke vagyok magamra.

– Kétségtelenül jól. Máshol a boldogságod jobban ki fog teljesülni.

– Igaz. És végtére is, amíg szabadságon vagyok, és nem tudok mit csinálni, ott van a lámuci farm! – vidáman cseng a hangom.

– De még mennyire. Holnap érkezik még két alpaka. Ezzel azt hiszem, teljes a létszámunk.

– Felhívom az állatorvost, csak emlékeztess! Szenilis vagyok terhesen...

Felnevet. A hasam alá nyúlva megemeli. Elégedetten nyögök fel. Egész nap olyan érzésem van, mintha egy autót cipelnék.

Kopognak, majd Anja libben be, és becsukja az ajtót. Idegesen tördeli a kezét. Valószínűleg Ollie miatt ilyen. Ma van az első napja újoncként a detroiti rendőrségen. Persze, hogy ideges. Ollie nem a legnyugodtabb hivatást választotta.

– Életre kelt a rémálmom – nyomkodja az orrnyergét. – Nem tudom, izé... Sebeket gondolom, nem szeretnél felszakítani, de eh... ahogy rám nézett...

Lehunyom a szemem. Fej vagy popsi feszül a hasamnak. A platinaszőke tincseim közé túrok. Nő vagyok, trauma után benne van a nem létező szabálykönyvünkben, hogy hajszínt kell váltani. Josh elítélése után megtettem.

Anja a klumpáját fel-fel emeli a talajról. A cuppanó hang ritkán feszültté tesz. Megsimítom a hasam. Megnyugtat.

– Josh itt van? – sóhajtom.

– Igen! – szakad fel belőle hangosan. – Jó magaviseletért kiengedték ma. Hogy átkozzak meg minden idiótát, aki ehhez hozzájárult! Nagyon lepusztult. Megérdemli, de fú, rá sem ismerni.

Josh Brown mindig akkor jön, amikor nem kellene. Olyan, mint a halál: amikor végre elfogadtad, hogy az élet szép, akkor jön, és mindent elront.

Lezárom a múltam egy tartalmas beszélgetéssel.

– Engedd be – dörzsölöm meg a homlokom. – Szívem – puszilom meg Declant –, beszélek vele.

– Biztos? – Szemével ölni lehetne, ahogy az ajtóra mered.

– Terhes vagyok, rosszabb vagyok, mint egy boszorkány. Sírva fog kimenni innen, ha csak egy rossz szót is szól.

Nehezen bólint. A homlokomra nyom egy puszit, és őrt állva az ajtónál megvárja, amíg Josh belép.

Élőhalott.

Ez lett Josh-ból. Sápadtabb, mint egy hulla. Az arcát sebhelyek rondítják. Remegnek az ujjai. A szemében a fakó fény kihunyóban. Izmos maradt, bár közel sem annyira, mint amikor utoljára találkoztunk. Ruhái idétlenül lógnak rajta. Borostáját szinte szakállá növesztette, haja megritkult.

Biztos vagyok benne, azért akart látni, hogy megmutassa, mit tettem vele. Kemény elszántsággal nézek a szemébe. Ő a hasamat bámulja.

– Helló, Josh – unott hangot ütök meg.

– Szervusz... – Nincs hangja, csupán suttog. A kardigán madzagjába kapaszkodik.

– Mozdulj beljebb – taszít rajta Anja.

Josh-nak nincs ínyére, de Anja végigtapogatja őt, hátha valamilyen tárggyal ártani akarna nekem. Nem tudna. Annyira legyengült, hogy egy hangyát alig bírna agyonnyomni. Declan rám néz, majd Anjával kimegy a folyosóra. Kattan utánuk a mágneszár.

– A legszebb dolgot akartam látni, miután kiléptem a börtönből – mondja. – Most a legszebb dolgokat látom – teszi a hasára a kezét.

– Sosem flörtöltél jól – motyogom. Három lépéssel előtte állok. – Hogy vagy?

– Jól – jön a hirtelen válasz. – Szuper minden.

– Hazug vagy! – horkantok fel.

– Jobb itt, mint bent.  Nem szeretnék róla beszélni.

– És a fejedben minden... rendben?

– Mármint mizu a nárcizmussal?

– Kérdezhettem volna így is.

– Az sosem fog meggyógyulni, de tanulgatom kezelni. Három évig minden nap terápiára jártam, tudom nagyjából kontrollálni.

– Elcsendesedtél a börtönben, az jó. – A két szeme között ugrál a tekintetem. Mennyire halvány lett az írisze... A torkomban egy golflabdával hátrálok tőle. Ennyi elég volt a közelségéből.

– Sajnálom most a kórházat – kopog a fehér falon. – Egy pár hónapra elveszítik a legjobb orvosukat.

Mosolygok, de azonnal lehervad a számról.

– Örökre elveszítettek – inog meg a hangom.

– Mi? – Most minden jobban elkezdte érdekelni. Aggódást fedezek fel az arcán.

Felsóhajtok. A mai nap úgy tűnik, a sóhajtásaimból fog állni.

– Kiléptem. A sebészeti álmom nem az én álmom volt, hanem a gyerekénemé, aki látta az anyját a halál közelében. Mindig is orvos akartam lenni, de a sebészetet akkor döntöttem el. A kis Cora álma túl nagy volt ahhoz, hogy végig tudja vinni. A gyerekek sokszor túl nagyot álmodnak, és nem tudják, hogy ők túl kicsik ahhoz, hogy átérjenek a túloldalra. Az az énem álma a szakadékba zuhant. Pár hónappal ezelőtt elvesztettem egy betegem. Többet nem bírnám. Hamarosan teljes lesz a családom, nekem ők lesznek a legfontosabbak. Néha fel kell adnunk az álmainkat, hogy a saját utunkat megtaláljuk.

– És most így... ennyi? Lemondasz az orvoslásról? 

Megcsóválom a fejem. A szőke tincseim a szememre omlanak, fátyolt képeznek, amik eltakarnak Josh csalódott tekintetétől.

– Orvos maradok. Gyermekorvos leszek. Ha minden jól megy, visszamegyek egyetemre, szakosodok újra, aztán lesz egy praxisom.

A kezeit ropogtatva mosolyog.

– Hű! Egy Cora álmokkal és reményekkel. Sosem láttalak ilyennek.

– Mert veled minden rémálom volt a reménytelenségben. De azért köszönöm, hogy az első két évünkben megmutattad, legalábbis elhitetted, milyen érzés valójában szerelmesnek lenni.

– Én köszönöm, hogy érezhettem, milyen érzés szeretve lenni. Nem volt részem ebben az életem során.

– Nagyon sajnálom – suttogom.

– Ne sajnáld – legyinti –, nem mindenkinek adatik meg a kellő mennyiségű törődés. Ez a világ rendje.

– Maximum az állatoknál. Az ember kiérdemli.

– Egyébként elköltözök. Ezért is jöttem. Utoljára szerettelek volna látni, mielőtt Szingapúrba költözök.

Megkönnyebbül a lelkem.

Soha többet nem fogom látni!

– Josh, csak hogy tudd: megbocsátottam neked. Amit tettél, örökre bennem marad, sosem heverem ki. De van és lesz a múltban valami, ami tönkretett téged. Azért nem okolhatlak. A megbocsátással nem javítom meg a múltam, de formálhatom vele a jövőm. Sosem fogok benned többet bízni, egy életre elátkozlak, amiért elvetted tőlem a boldog életem reményszikráját, gyűlöllek, de a gyógyulás része volt a megbocsátás. Légy velem őszinte: te nem akartál tőlem semmit, amikor elhívtál randizni, igaz?

Nem habozik:

– Szépnek sem tartottalak, nem te voltál az ideálom.

Az évek során megedzett szívemen a titánium kezd repedezni. Nem voltam neki számára semmi. Sejtettem, de a szájából hallva torokszorító sírás kerülget.

– Csak Declannek akartad, hogy fájjon?

– Jobb volt nálam, azt akartam, hogy szenvedjen. 

– Nem voltál belém szerelmes.

Hitetlenkedve pislog.

– Beléd szerettem, azért kértem meg a kezed hamar, ezzel akartam magamnak megbocsátani, hogy nem szerelmesedtem beléd hamarabb. Nem javít a helyzeten.

– Nem tudsz szerelembe esni. Csak magadat szereted. Ilyen a személyiségzavarod. Utolsó kérdés, már nem a bíróságon vagy, hanem az exfeleséged kérdez: Azon a napon, a szülinapomkor, meg akartál ölni?

Letekint a linóleum padlóra. Az öklét marja.

– Be voltam drogozva. Megfordult a fejemben. De soha máskor, részegen sem. A drog kihozta belőlem. Megint nem javít ez sem a helyzeten.

– Némileg igen. Nem leszel tőle szent, de láttam már, mit tesz a drog még egy ártatlan emberrel is. Júj... – kapok a hasamhoz. – Táncoló talpak előadás megy bent – dörzsölöm a gyomrom.

– Fáj, ha rúg?

– Szokatlan.

Bódulva nézi a hasam, majd lehunyja a szemét. Már szempillája sincs sok. A lelke haldoklik.

Elmosolyodik.

Némi bűntudat tör rám.

Josh-nak sosem tudtam megadni, amire mindig is vágyott. A saját gyerekével úgy bánt volna, mintha a királya vagy a királynője lett volna. Legalábbis azt hangoztatta. Ezek is üres szavak. Egy olyan ember, mint ő, nem képes saját magán kívül mást szeretni. Nagyon szereti a gyerekeket. Szép mondat ez is. Az igazság az, hogy azt szereti, hogy felnéznek rá.

Megszakad a szívem, amint meglátom, hogy egy könnycsepp végigcsorog a beesett arca vonalán. Megrázza a fejét, szemét tetetett vidámsággal rám emeli.

– Megfogod? – bökök a hasamra.

– Szabad? – Végre van némi fény a szemében.

– Ha szeretnéd. – Az utolsó kívánság, amit teljesítek neki.

Ártalmatlanul közelít meg. Két kezét a hasam oldalára csúsztatja. Utálom. Nem akarom. Nagyon rossz.

– Wow... nagyon izgága, jégkorongozó lesz belőle! – neveti. – Kislány vagy kisfiú?

Megnyalom az ajkam.

– Mindkettő.

Josh keze leesik rólam – hála a magasságosnak –, megint csak pislogni tud.

– Tessék!? – újra a hasamra simítja a kezét. Ez már annyira nem feszélyez, de attól még utálom.

Felnevetek.

– Ikrek. Egy kislány és egy kisfiú.

– Egy almot fogsz szülni – fogja a hasát a nevetéstől.

– Anja ugyanezt mondta! Ti férfiak!

A tarkójához szorítja a kezét, felcsúszik a kardigánjának az ujja.

Hatalmas meteoritot nyelek le a torkomból. Itt fogok megszülni.

Vágások.

Több, mint amit akkor ejtett magán, amikor vagdosta a bőrét.

– Josh... – reszket a hangom. – A kezed...

– Az semmi – gyorsan a derekához szorítja. – Indulok, össze kell pakolnom, holnap megy a gépem.

– Ne lépj le! – kiabálok rá.

Összerezzenve csúsztatja le a kezét a kilincsről.

– Tűrd fel az ujját!

A parancsoló hangnemtől megrogy.

– Nem.

– Terhes vagyok, ne idegelj!

Szemét becsukva, grimaszolva visszahajtja a kardigánja két ujját.

Kettészakadok attól a különös érzéstől bent a szívemnél.

– Mit... csináltál? – A hangom gyenge, a bennem nyüzsgő picik is érzik a kitörő feszültséget.

Simogatom őket, de az anyjukkal együtt tapasztalják a fájdalmat. Josh kezére vezetem az ujjam. Az érdes bőrfelületet érintve az izmaim összese megrándul. Mintha rózsatövisbe szaladt volna a kezem.

Szabályos, vízszintes és párhuzamos vágások hege. Valamelyik már egészen fehér, de akad köztük belilult is. Az egyik vastag, a másik vékonyabb. Néhol megcsillan, szilánként villan fel a többségük.

– Hagytam magamnak pár nyomot, hogy a jövőben ne akarjak senkihez sem közel kerülni – szólal meg. Szavai belehasítanak a szívembe. – Minden vágás egy pillanat, amikor fájdalmat okoztam valakinek. Szavakkal, tettekkel, azzal, hogy létezem. Nem akartam ezt az életet, Cora. Sosem volt szándékomban bántani. Az alkohol előhozta. Tehettem volna ellene, de gyenge voltam, azt hittem, majd minden az ölembe hullik, és majd megmentesz ettől az ürességtől. Tőled vártam a segítséget, miközben nem nyíltam meg. A borderline eluralkodott rajtam a börtönben. Szívás, de bárcsak érezhetném végre azt a nárcizmust, amit régen éreztem. Nem vagyok élő.

– És az én hibámnak hiszed?

– Továbbra is kiállok amellett, hogy voltak hibáid és szartál rám, de nem te cseszted el, nem is én. Hosszú.

– Az arcodon is van. – Félelmet nem ismerő módon nyúlok a szemöldöke felett futó hegre. Ez olyan, mint az én egyik hegem. – Ezt is magadnak csináltad? És ezt? – Most az orrán lévő hegre érintem az ujjam. Még az orrnyergén futó izmon is érzem, hogy ellazul a mozdulattól.

– Azokat nem – válaszolja a falat nézve.

– Akkor?

Elmosolyodik. Kívánja a fájdalmat. A szeméből is látszik. Körmével az öklét marja. Már vérzik, körme alatt a vér összegyűlt. Nem segítek, nem tudok. Őszintén nem is akarok.

– Elestem. A börtön padlója elég csúszós.

Azt hiszi, ezt beveszem?

– Megvertek?

– Mondtam; elestem.

– Nem estél el! Megvertek. Miért nem tettek semmit az őrök? – háborgok.

Ennyi fájdalmat nem érdemel.

Felnevet. Boldogság nélkül, könnyekkel a szemében.

– Őr az őr ellen nem fordul. Inkább csak röhögtek.

– Ezt nem értem – csóválom a fejem, közben megsimítom a lakóimat. – Őr az őr ellen? Ez... Úristen! Bántottak a fegyőrök! – ébredek rá.

– Bizony. Jólesett néha nem magamnak okozni a fájdalmat. – Az öklét gyötri. Vérpatak a kezén.

Mégsem akarom, hogy fájdalmat érezzen. Nem érdemli meg, bűnhődött a börtönben eleget.

– Ne mard a kezed – rántom szét a két karját. Undorodom a közellététől. Nem foglalkozva a bennem háborgó undorral kezén fogom.

Remegnek az ujjai. Végigtapogatom őket, ferdék; a csontok ügyetlenül forrtak össze.

– Az ujjaid – könnyek gyűlnek a szememben – azért reszketnek így, mert... – képtelen vagyok kimondani.

– El lettek törve. Ezt mondjuk nem a fegyőrök csinálták, hanem a rabok, de látták az őrök. Abban a börtönben vagy tiszteltek, vagy utáltak, nem volt köztes állapot.  Csak egy ember.

– Feljelentést kell tenned, ez így nem oké!

– Minek? Képen röhögnek. Egy bántalmazót bántalmaztak a börtönben. Jó vicc. Ne kezdj bőgni. Nulla empátiám van, Cora, nem tudlak megvigasztalni.

Sajnálom Josh-t. Ezt nem érdemelte meg. Nem azért küldtem börtönbe, hogy ott megkapja azt, amit az ott dolgozók jónak gondolnak. Azért álltam bíróság elé, mert reményt akartam adni a többi bántalmazottnak. Ez megtörtént, de Josh reményét is elvettem.

– Mennem kell – rakja egy pillanatra a vállamra a kezét. – Még mindig rád hárítanám a felelősséget, és a ritka pillanatok egyike, hogy én nárcisztikusként felismerem, mi a helyzet. A doki azt mondta, valami kollapszusnak köszönhető. Azóta is bánom, hogy elmondtam az embereknek, mit tettem és hogy vallottam, a borderline beszélt belőlem. Legyen boldog életed.

– A soha viszontlátásra, Josh... – Elkapom róla a tekintetem.

Az egykori földbarna szem mára sivatag lett, kiszáradt belőle az élet. A szem a lélek tükre. Ez Josh-on látszik a legjobban. Régen egy vadállat volt, ma már az a vadállat is le lett győzve. Meghunyászkodva bújik vissza a barlangjába, hogy az idő múljon, vele együtt ő is feledésbe merüljön.

– Nem puszilhatlak meg, igaz? – Hamvába holtan, viharfelhőkkel a szemében keresi a tekintetem.

– Nem – utasítom el. – Sosem pusziljuk meg azt, akit nem szeretünk.

– Szerettelek – győzköd.

– Nem. Szeretted, hogy van valaki, akit manipulálhatsz. Az agyad szerelemnek állítja be. Nem a te hibád.

– Sajnálom, hogy így látod. – A pislákoló led lámpába néz. – Kívánom mind a kettőnknek, hogy sose lássuk egymást többet. Ég veled, egykori feleségem...– Ezzel kinyitja az ajtót, utoljára végigmér; megjegyzi az összes részemet, így örökre emlékezve rám. Én csak a karját nézem, magamba szuszakolva a tényt, hogy nem sajnálhatom. Azzal a karral örök nyomokat hagyott nekem.

Nagy levegőt véve lép ki a szobából. Eltűnik, és remélem, vele együtt az én balsorstól duzzadó múltam is.

A mérgező szerelem kisétált az ajtón, az ellenszere besétál, arca csak azért komoly, mert fél, Josh szavakkal bántott.

– Jól vagyok – ölelem át. – Még mindig éhesen – nevetem. – Habár most epret kívánok majonézzel.

– Télvíz ideje van, életem! Honnan varázsoljak neked epret? Várj, megoldom! Valahol szerzünk neked. – A telefonját előveszi, és böngészni kezd az interneten. – Megvan! Innen ezernégyszáz mérföldre!

– Az messze van! – panaszkodok. – Akkor jó a kiwi is, az van az üvegházban.

Vág egy jól értelmezhető grimaszt.

– Nalának és Dillonnak fura ízlése van.

Nala Janet Roy és Dillon Oliver Roy. Nem gondolkodtunk sokat a nevükön: a Nala nálam egyértelmű volt. Szuahéli nyelven annyit tesz, mi. Oliver is tőlem jött, természetesen Olivia után. A Janetet Declan választotta, hiszen a középső nevem nekem is ez. A Dillon meg csak úgy kipattant Declan fejéből, és mind a ketten beleszerelmesedtünk.

– Annyira gyönyörű vagy! – vonja az arcomat a meleg tenyere burkába.

– Köszönöm, Dec!

Három év kemény önismeret, csoportterápia, majd pszichológus segített velem elhitetni, hogy Declannek igaza van: szép vagyok. Az arcomon a hegek élővé tesznek, és senkinek nincs joga azt állítani, hogy ezek csúnyák. Szépek, mert kemény életutat mesélnek.

– Lerakod azt a dobozt? – kérdezi gyengéden a hátam mögül, és megsimogatja a csupasz lapockám, ahol nem fed a ruha.

– Azt mondtad, lassan induljunk – ejtem vissza a dobozt az ágyra.

– Mindjárt – kuncogja.

Visszafordulok hozzá, hogy egy csókot rejtsek el a száján.

– Declan! – El fogok ájulni. Túl sok külső hatás ért a mai napon.

Könnyeim hadat üzennek, nem állok ellen, zokogva vésem bele az emlékeimbe Declant, ahogy féltérdre ereszkedik. Ujjai között gyűrűt tart, gyönyörű zöld kő fénylik benne. Pontosan olyan, mint Declan szeme.

– Cory – szólít meg elgyengült hangon. Azt hiszem, ez a legcsodálatosabb és a legromantikusabb dolog, amit életemben megéltem. – Nyerhetek én akárhány Olimpiát, lehetek én a világ legjobbja, nekem az mellékes. Vágytam rá mindig, de nyolc évvel ezelőtt egy reggelen az egyetem bejáratán besétáltál, és megígértem magamnak, téged foglak feleségül venni. És megkérni a kezed, ott, ahol az életünk elkezdődött, pont a mi kapcsolatunkhoz illik.  Szóval, megkésve és kissé pánikolva kérdezem: hozzám jönnél feleségül?

Elnyel a boldogság, szavaimat csak suttogni tudom, remélve, hogy ezt a halk igent, ő egy hatalmas kiáltásnak hallja.

Kinyújtom a kezem, az ígéret gyűrűm fölé húzza az eljegyzési gyűrűt. Tökéletesen passzol ez is rám. Most, ha valaha távol kerülök tőle, valamilyen okból kifolyólag, örökre láthatom a szemének különleges puha tónusát.

Josh után azt hittem, sosem fogok többet szeretni, Declan bebizonyította, hogy tévedek. Vannak pillanatok, amikor visszaforgatnám az idő nehézkes homokóráját, és elvenném az összes szomorúságot, amit okozott nekem az a két év, amikor kilátástalannak éreztem a jövőm. De talán ez kellett, hogy megértsem, nem szabad görcsösen ragaszkodni valamihez, ami el van átkozva. Ha megtalálod az igazit, érzed.

Anja megcsókolt, és beleszerettem, kedélytelen volt.

Josh megcsókolt, és elvesztem a szerelemben, hamis volt.

Declannek meg sem kellett csókolnia, beleszerettem, érintés nélkül, és milyen igazi lett! Megtaláltam a másik, – jobbik – felem.

– Szeretlek! – suttogom a dús ajkai közé, és a szívére szorítom a kezem. Táncol a szerv a mellkasában. – Köszönök mindent, salvator meus!

Bőrébe folyik a könnyem, miközben az ajkaink kecsesen egymásra fekszenek. Dillon és Nala a hasamban élvezik. Az egyik oldalról én, a másikról az apjuk simogatja őket, arra várva, hogy pár hónap múlva a kezünkbe ringassuk őket.

Declan másik keze lazán eltűri a szőke tincseimet az útból, és a fülem alá fekteti a kezét, elmélyítve a csókot. Nyelve besodródik a számba, nem sürget; lassan cirógat. Két ujjamat a nyakán lévő tetoválásra nyomom, és végighúzom rajta az ujjbegyem. Római szám, ami függőlegesen ível le a füle mögött a nyakáig. A dátum, amikor megmentettem. Pár hónapja csináltatta.

– Te vagy a legjobb dolog az életemben, Cora Moss. Köszönöm, hogy visszahoztál a halálból. Három év után is annyira lehetetlen, hogy itt vagy mellettem.

– Itt vagyok, kell ennél több?

– Nem. Habár egy forró fürdő jó lenne – nyújtja a kezét, a másikkal a hóna alá veszi a dobozom. – Ünnepeljünk a kádban – neveti.

– Még van egy feladatom, emlékszel? – keresem ki a dobozból a dossziét. – Egy pillanat és mehetünk. – A folyosón hagyom, és Steven irodájához megyek. Nem kopogok, aztán csak imádkozok, hogy nem folytat anyával valami nyálas beszélgetést. Összejöttek. Eh...

Bleh.

– Szeva! – köszönök vidáman.

– Szia! – forgatja a tollat a kezében. Nem akaródzik az a mosoly kiszélesedni.

– Jön másik orvos, aki lesz annyira jó, mint én.

– De olyan elkötelezett egy sem. Végtelenül örülök, hogy megtaláltad a boldogságod.

– Nyilván örülsz, mostoha apus. Nézd! – tartom ki a gyűrűsujjamat. – Megkérte a kezem! – Szemem úgy ragyoghat fel, mint a smaragdkő a gyűrűn.

– Ideje volt! – Jellegzetes mosoly ráng a száján.

– Jaj, te mennyire savanyú öregember vagy! – nyafogom. – Megmondta, hogy nem fogja elsietni az én érdekemben.

– Tényleg nem siette el! – zsörtölődik. – Sok boldogságot nektek! – enyhül meg. Ősz szemöldöke összeszűkül a papírdossziét nézve. – Az? – A tollal rábök.

– Egy kérés. – Kiveszem a lapot a mappából. – Nyugodtan mondhatsz rá nemet is, megértem – adom át neki.

A meghatottságtól néma lesz a szoba, ahogy olvasni kezdi. Sokáig olvas, nem hiszem, hogy felfogta, mit kérek tőle.

– Tizenhat éves korom óta te vagy az életemben az apafigura. Nalának és Dilonnak szükségük van egy ilyen nagypapára. Meg szeretnélek kérni, hogy lennél hivatalos úton a nevelőapám? Felnőtt nő vagyok, tudom, de ennek lenne egy lélektani eredménye – tördelem a kezem. – Ha nem is értem, a bébik miatt.

A lapra néz, majd rám, és megint a lapra. Jégkék szemében hullámzik a boldogság. Íriszén megcsillan a fény, így olyan, mintha abban a szempárban hömpölyögne valamiféle köszönet és hála. Pedig nekem kellene úgy igazán hálálkodni neki. Sokat köszönhetek Stevennek.

– Legkaotikusabb álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a valóság lesz. Magától értetődő, hogy leszek! Azt hittem, sosem kérdezed meg!

Megkönnyebbülten szuszogom ki a levegőt.

Karjába zárva ad egy puszit az arcomra.

– Szerizlek, nevelőapus – nevetem.

– Én is szeretlek, Cora. – Jobban magához szorít.

Le merem fogadni, hogy régóta várt erre a pillanatra.

A sors valójában rossz apát szánt nekem a születésemnél, de jóváhagyta, hogy kiválasszam magamnak azt, akit tényleg az apámnak szeretnék tudni.

– A jövő héten elintézzük hivatalosan? – kérdezem.

– Okvetlen! – biccent. – Menj haza lazítani. Ha segítség kell, szólj!

– Inkább nyaljátok egymás fenekét anyával – fintorgok. – De ne előttem!

Rámosolyogva intek, és a folyosón Declanbe karolok. Görcsösen fogja a hasát.

– Mi az? – Aggódva lesem a sápadt arcát.

– Nem tudom – rázza meg a fejét. – Féltem Ollie-t. Rossz érzésem van.

– Az első napja rendőrként, izgulsz. Nem lesz baja.

– Nem csak az... Te nem szoktad látni? – kérdezi és kézen fog.

– Mit?

– Mintha kihunyt volna a szikra közte és Anja között.

– Butaság – vágom rá.

Butaság, igaz? Olyan szép pár! Nem lehet, hogy vége legyen.

– Lehet, csak túlgondolom. Bocs, apa leszek; előjött a féltős énem.

Nevetve csókolom meg. Erősen a kezébe kapaszkodva a földszintre megyünk. Az elapadt könnyeim felszínre törnek a kórház hangulatát figyelve.

Nem lesz már vészhelyzeti eset, ahol életeket mentek.

Nem lesz szexi jégkorongozó, akinek megmentem az életét, hogy utána örökre az életemet összekössem vele.

– Dec – pusmogom –, kérlek, a következő életünkben rúgd fel Josh-t, és te gyere hozzám azon a meccsen! Hidd el, azonnal szerelembe esnék.

– Ígérem, édes menyasszonyom.

– Kisujjeskü? – tartom oda az ujjam.

– Kisujjeskü? – gyöngéden kapcsolja egybe a kisujjainkat. – Milyen érzés a múltadtól szabadnak lenni? – enged előre, így elsőnek lépek ki a kórházból.

– Különleges. Érzem, hogy élek! 

– Élj, Cory, megérdemled. Minden szeretettel és boldogsággal együtt. Veled utazni ebben az érában az életem legszebb évei lesznek.

– Új dolgokat felfedezni a szerelmemmel mindig is egy olyan trip lesz, amire a halálom után is vevő leszek.

A Világ velünk van és nem ellenünk, még ha úgy is érezzük, hogy néha egy egész emberiséggel kell harcot vívnunk. Az igazság az, hogy saját magunk ellenségei vagyunk. Ahhoz, hogy a Világ a mi javunkat szolgálja, le kell győznünk magunkat. Rettentően fájdalmas küzdelem, sok áldozattal. De mindent megér. Az első lépés, hogy saját magad történetének írója légy; ne mások formálják azt. Mert igenis megvan a hatalmad, hogy átírd a történeted végét. Ehhez ki kell lépni az ajtón. Lehet, megbotlasz, az is lehet, hogy elesel, de esni is csak előre szabad. Mindez semmit nem változtat a lényegen: te írod a jövőd, nem más. Ha más kezébe adod a pennát, ott a küzdelem még nehezebb, véresebb és szomorúbb. De az a penna tudja, hogy a gazdája visszatér hozzá, addig nem teszi rá a pontot az i-re, amíg az legalább meg nem próbálja visszaszerezni. Kellő akarattal, verejtékkel sikerülni fog. Semmi sem lehetetlen, ha a saját magad biztonságáról van szó.

Én most sétálok a jövőbe.

Sétálok, mert élek.

Élek, mert ő van.

Nevetek, mert mertem lépni.

Keresem az utam, keressük az örök fényt. Megtalálunk mindent a szeme erdejében. Ott szeretnék elveszni vele, Nalával és Dillonnal. Ott biztonság van és szeretet, ami sosem múlik el.

Szóval csak sétálok boldogan és nevetek, mert tudom, hogy mindig lesz miért élnem.

Három szóban meg tudom fogalmazni, mit tanított nekem az élet:

Örökké lesz kiút.

VÉGE.

***

Sziasztok! <3

Hát eljött ez a nap is...

Idén februárban kezdtem feltölteni ide a részeket, és álmomban sem gondoltam volna, hogy októberre már 200.000 olvasottságnál fog járni. És hát most vége.

Nekem igazából most csak egy kérdésem lenne hozzátok, bárhol leírhatjátok, de sok embertől szeretnék visszajelzést kapni, szóval nem harapok, írjátok nyugodtan: NEKTEK MIT ADOTT EZ A TÖRTÉNET?

A másik: ne lépj ki a Wattpadból, görgess tovább, még van egy utószó, amiben "leleplezem" az Érzelmek és életek fülszövegét. ^^