*Írói megjegyzés: ez a fejezet ezidáig indigó címen futott. NEM ÚJ RÉSZ! *

***

Josh

86 nem fogadott hívás

47 üzenet

Az üzenetek tartalma: Bocsáss meg, nem úgy gondoltam, gyere haza, mindent megbeszélünk.

Meg lehet-e beszélni azt, ami már helyrehozhatatlan, amit gondosan felépítettünk, de mára csupán felismerhetetlen romok maradtak belőle? Roncs vagyok egy férfi miatt, akit szeretek, aki tesz rá, nekem mi a jó és mit tartok jónak.

Ujjaim választ pötyögnek, de azonnal kitörlöm. Akárhogy akarok fogalmazni, nem érem el a hatást, amit szeretnék. Vagy nagyon keményen fogalmazok, vagy olyan lágyan, mintha csak szerelmet szeretnék vallani. Egyik sem ideális, kiindulva a nyomorult helyzetemből.

A pihenő asztalánál ülve továbbra is fontolgatom a válaszok lehetőségét, jéghideg kávémat ide-oda tologatom az asztalon. Bármennyire csábít, ha most meginnám azonnal jönne is vissza, egyenesen az asztalra.

Még úgy is, hogy cukormentes.

Anja vágtat be a szobába, fülig ér a szája, szinte salsát jár örömében.

– Declan óriási figura! Tök jó fej mindenkivel, nem értem, mi bajod vele – ül le az átellenben lévő székre.

– Velem cseppet sem jó fej, még a nevemet sem jegyezte meg... Cara, Carrie, Cari. Körbelövi a neveket, de az enyémet nem találja el. Ha a farkával is így céloz, sajnálom az exeit – morgom.

– Nem is szokványos neved van – veszi védelmébe a fiút, mire megütközve, sértődötten nézek rá. – Adj neki időt. Kevin is elmondta, hogy nem szereti, ha valaki csak a tökéletességét mutatja, talán mutasd meg neki, hogy nem vagy az, vagyis... – Az ajkába harap, a szemeit lehunyja, és a kék ápoló ruháján rángat egy laza gombot, elterelve a figyelmét a megdöbbent arcomról.

– Nem vagyok tökéletes, ha erre akarsz kilyukadni.

Megrántja a vállát.

– Semmi gond nincsen azzal.

– Nagyon jól tudod, hogy nem vagyok. Különben is, ezért megvetni valakit vétek.

Bagoly mondja...

Vele ellentétben azonban nekem millió okom van megvetni őt. Az első számú pont, hogy Josh-hoz hasonlítják, amikor Josh ezerszer jobb játékos.

– Szerintem, ennél mélyebbről jön a haragja irántad – feltételezi.

– Nem vétettem ellene semmit, nincs miért haragudjon rám.

Mégis ott lapul bennem egyfajta lelkiismeret-furdalás, ami megmagyarázhatatlanul, fejszével hasogatja a korhadt szívemet. Egy ember a semmiért nem érez bűntudatot. Declan valamiért utál, ha lenne rá egy alapos magyarázata, talán megbeszélhetnénk, de csak a megvetés, ami sugárzik belőle. Az lenne a baja, hogy megmentettem? Kizárt. Az ördöggel is konvenciót kötne, hogy örökre éljen.

– Mindenesetre próbáld figyelmen kívül hagyni – rángat ki a cikázó gondolataim közül Anja.

– Az orvosa vagyok, nehéz lesz – sóhajtom, és felállok az asztaltól. – Megyek, megnézem, hogy van Mr. Példakép.

Összeszedem a mappáimat, a kihűlt kávémat kiöntöm a mosogatótálcába.

– Ma ettél, ugye? – szegezi nekem a kérdést. Szemében az a fajta elhatározottság fénylik, hogyha én most nemet mondok, szaladni fog mindenkihez, aki ismer.

– Persze – válaszolom határozottan, mindemellett őszintén. – Egy ételautomatás, ötször olyan drága szendvicsnek ki tudna ellenállni?

– Jó. – Kimérten biccent. – Meg ne tudjam, hogy nem eszel – fenyeget meg mutatóujjával, mintha egy rosszcsont gyerek lennék, akinek életcélja, hogy a felnőttek idegeire menjen.

– Mindig eszek!

– Tegnap a gyomrod is arról árulkodott – ingatja mogorván a fejét. – Ne hallgass Sue-ra, azt a nőt Shetani * hozta a halandók fejére. – Megborzong.

– Az nem tudom, mi, de ha olyan, mint az ördög, akkor teljes mértékben igazad van. Sajnálom! Megbocsátasz?

– Meg, de soha többet nem akarom megtudni, hogy nem eszel. – Bólintok. – Még valami! – állít meg, mikor már az ajtóban vagyok. – Milyen kórság érte az autód ablakát? Keresztbe meg van repedve.

Na ne! Mit mondjak? Szent Istenem, szánj meg egy jó hazugsággal. Gyorsan, mielőtt gyanút foghatna. Kérlek!

Jó, talán ez jó lesz!

– Nekem jött egy madár... ilyen jó nagy – mutatom a fesztávolságot. – Hatalmas... fehér... nagy csőrrel... ijesztő volt...

Körbeírtam egy erdei gólyát... Detroitban utoljára saccolva tíz éve láttak ilyen madarat. Tud egyáltalán ilyen erős lenni egy gólya?

Én hülye...

Ahogy kilépek a pihenőből, a beleim fonalgombolyaggá gabalyodva keresik a másikból a kiutat. Legszívesebben hagynám Declant, kilométerekre kerülném, foglalkoznék a többi beteggel, de egyrészt nem tehetem meg, másrészt a többi orvos sem örülne, ha ott lihegnék a nyakukban, ahelyett, hogy Declannel foglalkoznék. Ilyen az, ha egy orvos kis kórházban dolgozik, és most vált szakorvossá. Kevés beteg (történetesen nekem csak egy), több szabadidő a továbbtanulásra.

A folyosót szelve gondolataim tömény értetlenkedésbe sűrűsödnek. Elég lett volna a Josh-sal kitört háború otthon, ami ezekben a hónapokban van a csúcspontján, de jött Declan, és felborította a napjaimat. Szeretném őt kezelni, a hírnévért bármit, de a körülötte kialakult érdekes események kellőképpen bizarrá teszik a helyzetet.

Antidepresszánst szedett, a meccs előtt. De miért? A vérképe kimutatta volna, ha folyamatosan szedi, de erről szó sem volt. Egyszeri alkalom volt. Miért? Ward meccs utáni nyilatkozatát megnézve, tényleg látszott a fiún, hogy nem direkt szántotta fel Declan lábát, mégis hatalmas erővel mélyesztette korcsolyáját a húsába. Megijedt, esetleg nagyszerű színész válna belőle, és amúgy cseppet sem bánta meg. Ha abban a pillanatban nem is, mára biztosan megbánta, hiszen három hónapos eltiltást kapott.

És itt az utolsó kérdés, ami kínzóan fúrja az oldalam: Declan miért, de tényleg, miért veti meg a közelségem, miért miért zavarja az általa vélt tökéletességem? Miért haragszik rám, mikor megmentettem az életét? Ezelőtt még nem találkoztam vele. Akkor mi az a láthatatlan harag, ami forr benne? Sok a kérdés, kevés a válasz. Gyanús, de ki vagyok én, hogy megoldjam ezeket? Elég baj nekem Josh szeszélyessége. Nem ütöm bele az orrom, sepregetek inkább a saját házam tájékán.

Mély levegőt véve kerülök Declan magánszobájához, pontosan ugyanabban a pillanatban jön ki tőle Steven és egy ősz hajú, idősebb nő is. Leopárdmintás szemüvege mögül rám néz, mintha felismerne. Megigazítja kockás blézerét, és a kezét nyújtja.

– Dr. Caitlyn Beck vagyok, Declan pszichológusa.

Szóval pszichológusa is van. Nem lesz könnyű eset.

– Dr. Cora Moss – fogadom el a kezét.

– Szeretne veled beszélni – mondja lágyan Steven. – Az irodám szabad – nézz körül rideg pillantásokkal, mivel megint mindenki minket bámul.

Steven irodájához vezetem, előre engedve őt belép, aztán követem.

A kis irodát a letisztultság jellemzi. A két könyvespolcon katonásan állnak a szakkönyvek, már az íróasztal elfoglalja a fél helyiséget. E két bútor mellett egyedül három irodai szék fért az összezsúfolt helyre. Az íróasztal mögötti falánál egy kisebb kijelző most éppen Declan törött karjának röntgenfelvételét vetíti ki.

Megint az az érzés kap el, hogy sehol sem érzem stabilnak a karjaimat, tehetem csípőm mellé, a zsebembe, vagy a mellkasomhoz, mindenhol rosszul érzem. Inkább hátamat az asztalnak támasztom, a kezeimet hátra dugom.

– Sejtettem, hogy jó volna ránézni Declanre, és nem csalódtam a megérzéseimben – kezdi.

– Miért volt szüksége antidepresszánsra? – vetem közbe.

– Tart az orvosi titoktartás – állja tekintetemet.

– Én is az orvosa vagyok. Ha olyan gyógyszert adok neki, aminek az összetevői reakcióba lépnek az antidepresszánssal súlyos szövődményei lehetnek.

– De nem lesznek, mert egy alkalom volt – állítja. – Declant megviselte az eset. Egyfajta félelem lett úrrá rajta. Emlékszik a sok vérre, az ijedt emberekre. Egyelőre fél a jégkorongtól. Pár hét múlva meglátom, hogyan dolgozza fel a traumát. Elképzelhető, hogy PTSD-je lesz, azonban hónapok is eltelhetnek, mire valóban beigazolódik. Egy ötletem már van, és remélem, segít megvalósítani.

– Declan gyógyulásáért bármit – bólintok. Valószínűleg most írtam alá vérrel pecsételt halálos ítéletem.

– Továbbá társalogjon vele, a csapattársai nem látogathatják, kérem fokozottan ügyeljen rá, hogy ez így is maradjon. Declannek tér kell, míg felfogja, mi történt azon a borzalmas éjszakán.

Ha nem beszélgethet személyesen a haverjaival, én leszek a célpont, lesz körülbelül negyvenöt nevem, ráadásként a tökéletességem degradálása is az életcéljává növi ki magát. Szuper, eddig azt hittem, a kórház nagyobb boldogságot nyújt, mint Josh háza.

– Nézze, ezer örömmel társalognék vele (Na persze!), de enyhén szólva, megvet.

Nyájas mosolya elhalványul, a homlokát ráncolva gondolkodik. Én pedig azon gondolkozom, ő min gondolkozik. Ennyire meglepő számára, hogy egy sztár megvet?

– Csak nem!? Ez roppantul érdekes... egészen különös... – támasztja meg állát kézfejével, másik kezével az egyik szabad székre mutat. – Szabad? – Bólintok, így kihúzza a széket, és ráül. Megint felveszi azt az analizálós arcát, amivel méreget.

A zsebemben lévő lázmérőt markolom, szinte szétfeszítem nyirkos kezemmel.

Elkap a rettegés, egyszer azt fogom észrevenni, hogy bekebelezett, elvette az eszemet, csak a testemet hagyta meg. Gerincem vonalán gyűlik az izzadság, majd lecsúszik a medencémhez. Megborzongok a hideg nedvességtől, mely már a nyakamat is háborgatja.

– Van gyereke? – szólal meg végül.

Bár ne tette volna, most jobban el akarok futni.

– Nincs – felelem erőtlenül.

Ez is az én hibám. Selejt vagyok. Küzdök Josh agresszivitása ellen, de igaza van. Egy hulladék nem érdemel jobb bánásmódot. Az élet már csak ilyen, a gyengébbek mindig először lesznek kiselejtezve. Én csak vagyok, amolyan hibás prototípusként.

– A közeljövőben szeretne? – kulcsolja össze a kezeit.

– Mi köze ennek Declanhöz? – kapom fel a vizet. – Nem szeretnék gyereket, most a karrierem fontosabb – teszem hozzá nyugodtabban.

– Ennyit szerettem volna tudni – mondja. Az asztal melletti fali kijelzőre néz. – Ez Declan karja?

– A röntgen szerint az orsócsont tengelyére nézve szenvedett törést, azaz haránttörést – mutogatom az információkat a kijelzőn. – Lesz még pár vizsgálata, a lábát nem szabad erőltetnie, ha maga szerint időre és térre van szüksége, akkor két hetet bent kell töltenie a kórházban. Ezt közölhetem vele, vagy hagyjam önre?

– Közölheti, addig is beszélgetnek. – Feláll. Megigazítja nadrágkosztümjét és kockás blézerét. – Hamarosan találkozunk.

Sajnos el is hiszem...

Kint a folyosón elválnak útjaink, érzem magamon a tekintetét, szétfeszíti a hátam. Biztos vagyok benne, hogy rájött, valami nem stimmel a tökéletes életemmel.

Declan magánszobájába tartok, a kihalt folyosón egyedül a huzat lézeng, embereknek hűlt helye. A folyosó legvégén lévő szobába nyitok, amibe ma már egyszer betévedtem. Legalább tudom, hogy hova nem szabad elszöknöm a sajtó elől. Mihelyt benyitok megcsap a citrom szaga, Declan félig felülve beszélget Anjával, aki az infúzióját cseréli ki. Declan kissé meggyűrt pólóját igazítja le.

– Bizonyítékot akarok, hogy úgy berúgtál! – neveti Declan.

– Esküszöm, mindenre, ami szent, tesó! Cora a tanúm rá – mosolyog Anja rám.

Viszonzom, igyekszem Declanre is mosolyogni, de abból csak vicsorgás lesz.

– A segg tetoválásaidról beszélsz? Amit hat évvel ezelőtt varrattál magadra, mikor zárlatosra ittad magad? – kérdezem nevetve.

– Arról hát! Emlékezetes este volt.

Elmenni egy szórakozóhelyre, tudatlanságig inni magadat, miközben összebarátkozol egy enyhén kattos tetoválóval, majd úgy döntesz, akkor a seggedre akarsz csináltatni tetkót. Na, ez volt a fiatal Anja, én pedig a fiatal Cora, aki mindezt röhögve nézte végig, közben összehánytam az tetoválószalon amúgy is mocskos padlóját.

Fiatal voltam, szabad, a vizsgák nehezek, életem romokban hevert, parányi darabokból igyekeztem újból megépíteni, egyedül Anja volt mellettem. Mit csinál egy tudatlan lány? Szórakozással szakad ki a megszokott rémálomból. Igyekszik mindent megélni, amit fénykorban megélhet. Az élet nem egy videojáték, amit újraindítasz, ha meghaltál.

– Hát, egy unikornist lovagló Vasember és egy dinoszaurusz, aminek Gordon Ramsey feje van az tényleg emlékezetes – jegyzem meg az ajtófélfának támaszkodva.

– A C betűről se feledkezz meg! – emlékeztet.

– Jaj, tényleg, van egy szép nagy c betű a popsidon. Nagyon szexi!

– C betű? – vonja fel szemöldökét Declan.

Látszólag egyáltalán nem esik zavarba, amiért két dolgozó magánéletébe hallgathat bele, sőt, mintha érdekelné is.

– Igen, C betű – sandítok rá. – C, mint Cora, tudod, a nevem, amit nem vagy képes megjegyezni – nézek áthatóan szemébe.

– Miért pont... – Felismerés körvonalazódik az arcán – Ja, ti együtt voltatok, vágom – dörgöli meg orrát.

– Két és fél évig. Aztán rájöttünk, hogy barátként sokkal jobb duót alkotunk – mondja Anja.

Declan elveszi az üvegpoharat az asztalról – előbb Anja töltött bele magnéziumos italt. A szájához emeli, majd belekortyol. Olyan grimaszba fordul arca, mintha egy félbevágott citromot nyalt volna meg. Visszateszi az éjjeliszekrényre.

– Azt meg kell innod – kötelezem.

– Majd – legyint rá, és a falfelé fordul.

– Nem majd, most! – kérem utasítóbban.

– Jól van, doktor néni, majd – motyogja.

Saját magamra hozom a frászt, amiért tetszett, hogy doktor néninek hív. Ezzel a hanglejtéssel ki nem fantáziálna mocskos dolgokat? Hangja mély basszusa a fülembe táncol, s mint egy kedves emlék száll tovább a fejembe.

– Szépen megkérlek, nyomd le a torkodon! Tudom, hogy nincs kellemes íze – próbálkozom.

– Nincs kellemes íze!? – horkant fel. – Mintha izzadságot innék, amit meglocsoltak egy kis almalével, hogy jobb íze legyen!

– Idd meg, és fordulj vissza a hátadra, vagy a másik oldaladra. Nem tesz jót a sérült lábadnak, ha úgy fekszel.

Nem mozdul, úgy kémleli a fal hajszálrepedéseit, mintha egy absztrakt festő képét vizsgálná.

– Roy! Fordulj meg, mert bizony Isten kikötözlek! – fenyegetem.

– Kikötözöl, hm... érdekes fantáziád van. Hányszor láttad a Szürke ötven árnyalatát? – kérdezi. Megfordul, piszkos mosolyt kanyarít a szájára.

– Látod!? – nézek Anjára, aki a szemközti falnál, a falra szerelt tévé alatt szórakozva lesi a kitört harcunkat. – Velem egyáltalán nem kedves!

– Bocs, de csak egy kérdést tett fel, Cora – nevet. – Az még nem bűn az én vallásomban sem. Egyébként odavan azért a filmért.

– Hogy merészelsz... hogy állhatsz az ő oldalára? – dühöngök.

– Én nem állok senki oldalán, semleges területnek számítok – mutat maga köré.

Érzem a fejembe áramló melegséget, tükör sem szükséges, hogy megállapítsam, fültől állig elpirultam. Én, egy felnőtt nő elpirult egy otromba kijelentéstől.

– Idd meg! – morgom Declant nézve. Nagyot sóhajt, majd a pohár tartalmát három kortyra kiissza. – Köszönöm a nemes cselekedetedet!

– Szívesen, Cherrey!

Tuskó!

– Két percig tudnál kedves lenni velem!? – törik elő belőlem.

Egy pillanatig hallgat, csücsöríti telt ajkait.

– Komolyan megfogalmazódott bennem, de attól tartok, ez nem lehetséges – csóválja tetetett komorsággal fejét.

– Miért?

– Erre nem válaszolhatok. Egyszer rájössz, talán...

Így büntetne, amiért tettem vele valamit, amiről nem tudok? Még mindig barátságosabb gesztus, mintha pofon ütne.

Anjának igaza volt, valamivel megsértettem, amiért most levezeti rajtam a haragját. Megkérdezném, ha a gyávaságom nem késztetne hátrálásra. Nem akarom megtudni. A szívem ezt úgy értelmezné, hogy mindenkit bántok. Sebaj, túlélem... hiába is robbannak fel bennem kézigránátként, hasítják fel szívem ezek a flegma és üres megjegyzések. Ennél nagyobb támadás is ért, s ki tudja? Lehet, hogy ebben a csatában nem én vagyok a jó oldal, hanem Declan.

Csalódottan lépek a két ágy közötti szekrényhez, a kulcsok egyikével kinyitom a törtfehér szekrény legfelső fiókját, és előveszek belőle egy bontatlan fecskendőt. Átpasszolom Anjának, hogy bontsa ki, majd egy ujj méretű, átlátszó folyadékkal töltött ampullát is kihalászok a másik fiókból.

– Az... ugye nem nekem lesz? – nyel egy nagyot Declan.

– Ki másé lenne? – kérdezem, míg felhúzom a gumikesztyűt, és elveszem Anjától a tűt.

– Inkább nem kell az az izé – remeg meg a hangja.

– Ezt muszáj beadnom – nézek rá értetlenül, közben felszippantom a tűvel az ampulla tartalmát.

– Nem tekinthetnénk el ettől a formaságtól? – Reménykedő szemekkel pislog rám.

– Én a helyedben nem alkudoznék, így is legfeljebb tíz százalék volt az esélye, hogy sikeres lesz az újraélesztésed.

– Mindenkivel ilyen vidáman közlöd a halálának arányát?

– Utálsz, nem? Minek jópofiskodjak? – A kötés felé emelem a tűt. Igyekszem gyorsan találni a vénát, mert arcpirító a micsodája mellett tapogatni a combját. Hiába is adtam be megszámlálhatatlan embernek injekciót, ez a fiú más. Fiatal, tökéletes, híres és utál.

– Egy szóval nem mondtam, hogy utállak... nem is kedvellek különösebben, de az utálni szó enyhe túlzás. Na most meg mit csinálsz!?

Akkor: fiatal, tökéletes, híres és nem kedvel.

– Vénát keresek... – motyogom zavaromban –, de nincs meg.

– Sietnél? Elég feszélyező, ahogy tapogatsz.

– Akkor ne nézz ide.

– Nem a nézéssel van a baj, hanem a férfi mivoltommal, a nagyúr ácsingózni szeretne...

Remek! Most már tudom, hogy Declan egyik erogén zónája a combja. Nem tudom, mihez kezdek ezzel a haszontalan, de zavarba ejtő információval, de legalább valami szaftos személyes pletyka része lehet. Mondjuk, csatlakozhatok az állandóan rólam pletykáló nővérekhez.

– Megvan! – Szinte felvisítok örömömben, aztán befecskendezem a bőre alá az anyagot.

Izmai megfeszülnek, kezeit az arcához emeli, próbálva eltüntetni a félelmét.

Declan Roy fél a tűtől? Ez megmagyarázza, miért nincs egy tetoválása sem.

Bőre sápadt lesz, mint akit meszesgödörből húztak ki. Annyira hunyorít, hogy ráncok gyűlnek szeme sarkába, mint amikor nevetni szokott.

– Azért ennyire ne haldokolj, csak egy kis szúrás volt – jegyzem meg, miközben kidobom az asztal melletti kukába a tűt.

– Egy gyerekkori traumát egész életedben cipelsz a hátadon. Ha beléd törik egy tű, az pont ilyen.

– Igen, tudom – fintorgok, mikor visszagondolok anyám félhulla testére és a hasából spriccelő vérre. – Van valami, amitől még félsz?

– Ha nem tartotok terápiás lámákat, akkor nem.

– Láma!? – kiáltok fel. – Mi bajod a lámákkal? Cukiság bombák! Olyan aranyosak, azok a gombszemek, a csálé fogak, a szőrük, a fülük, a pöttöm orruk!

– Megnézted te egyáltalán valaha közelről őket, doki? Azokban a gombszemekben ördögi gonoszság rejtőzik. Azt várják, hogy az ember közelebb merészkedjen hozzájuk, hogy aztán arcon köpjék a trutyijukkal! Utána vicsorogva röhögnek rajtad, a kiszemelted előtt!

– Gyerekkori trauma? – kérdezem nevetve.

– Az! – feleli bosszúsan. – Szemét dögök...

Várom, hogy Anja is megszólaljon, felfedve a porcelánbabáktól való iszonyát, de ő sehol. Előbb még mellettem állt, miért ment ki?

– Ha az exedet keresed, akkor kiment – világít rá Declan.

– A barátom, ne nevezd az exemnek, az úgy jön le, mintha rosszban lennénk.

– Az lenne a normális.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy nem vagyok normális!?

Mélyen szabadul meg a bent ragadt levegőjétől.

– Úgy csűröd-csavarod a mondatok veritábilis jelentését, hogy a Mindenhatónak is túlóráznia kellene, hogy megfejtse.

Verit... micsoda? Ez a pasi vagy két lábon járó (most csak fekvő) idegen szavak szótár, vagy a csekély mennyiségű megtanult szóval szeretné elkápráztatni a körülötte lévőket.

Már megint Josh-ból indulok ki...

– Mondja ezt az, aki olyan szavakat használ, amit Arisztotelész idejében volt szokás. Orvos vagyok, nem nyelvtörténész.

– Ó, pedig azt hittem, a tökéletes orvos ilyen rendkívül kifinomult szavakat is tud – kuncog.

Dühösnek kellene rá lennem a humortalan nevetése miatt, rászólni, hogy most már elég, figyelmeztetni, hogy nem egy barát vagyok, akit kedvére sértegethet, nem illik ilyen primitíven viselkedni egy közfeladatot ellátó személlyel, de valahol, mélyen az elhalálozni kívánt szívem sötét bugyrában a karcos nevetése fényt visz az életembe. Ez a nevetés az, ami miattam létezhet, ráncosodhat szeme sarka, lélegezhet, s gúnyolódhat. Ez amolyan édes tehernek számít.

Nem érdekel, hogy nem kedvel, vagy nem képes megjegyezni a nevemet. Az sokkal jobban foglalkoztat, hogy él, általam. Elengedem a fülem mellett, és kész. No, de azért nem hagyom annyiban. A gonosz megszólalásit biztosan duplán kapja vissza. Hadd repetázzon belőle.

– Egy kincs vagy, Declan – mosolygok rá annyira szélesen, ahogy csak bírok. Szemei felragyognak, és azzal a lendülettel úgy mér végig, mintha csak egy egyszerhasználatos prédája lennék. – El kellene ásni – fordulok ki a magánkórterméből.

– Nagyon fondorlatos, Moss! Persze, csak abban az esetben, ha egy duzzogó kisgyerek vagy! – kiált utánam.

Alighogy kitettem a lábam a szobájából, érkezik az újabb sorscsapás az újonc ápoló kíséretében. Laza vigyorral nézeget egy átlagosnak tűnő papírt, mikor rám néz, az orrom alá tolja. A szavam eláll, lábaim úgy ragadnak a földhöz, mintha odafagytak volna. Mit nekem sáskahad, fekély a bőrömön vagy tetvek. Sokkal jobban örülnék a Tíz csapásból ezeknek, mint, ami most fog következni.

A cetlin híres jégkorongozó aláírását láthatom.

Josh aláírása.

Itt van.

A testem minden része sikolt, hogy meneküljek, de én lefagyva maradtam. Mit akar tőlem? Nem volt elég, hogy reggel megfenyegetett, amiért egy topban akartam elmenni dolgozni?

– Doktornő! – lobogtatja meg a kezét a fiú. – Itt a férje! Még kedvesebb, mint az a televízión keresztül átjön! – vigyorog naivan.

– Ő kért, hogy szólj nekem?

– Mi? Ja, igen. Ne várassa meg, egy főnyeremény a férje.

Főnyeremény a pokolba.

Kénytelen vagyok lemenni a földszintre, ha nem teszem, gyanús lesz, és egy pletykalap címlapján fogok kikötni, azzal a szöveggel, hogy válságban a házasságunk – ami igaz, de erről nem kell tudnia a világnak. Elnyújtott, lassú léptekkel haladok a folyosón. Minél később akarok leérni, hátha Josh megunja a várakozást, és hazamegy, lefekszik aludni, majd holnap délelőtt felkel.

Vagy soha.

Hogy gondolhatok én erre!? A férjem, és szeretem! Ha úgy vesszük, most csak megfenyegetett, kezet nem emelt rám, ez már haladás! Igaza is van, nem voltam ott vele, mikor a legjobban szüksége lett volna egy segítő kézre.

Biztosan azért nem engedte, hogy topot vegyek fel, mert félt. Hát persze, hogy félt, hiszen Detroit férfi népe nem az erkölcsösségről ismert! Igen! De... nem így kellett volna reagálnia. Agresszív volt... Jaj, nekem, ha el akar válni! Talán tényleg ezt szeretné... Szándékosan jött ide, hogy itt vessen véget a kapcsolatunknak, így meg tud alázni a többiek előtt, majd jól be fog mosni, hogy én milyen rossz feleség vagyok.

Kavarog a gyomrom, kicsi akarok lenni, mint egykoron. Anyukám karjaiba akarok mászni, ezzel megoldva a gondjaimat. Ott minden problémamentes volt, azonnal megszűntek a gondjaim. Fokozódik pulzusom, az adrenalin remegteti a lábamat, de már késő. Leérve a földszintre a bejáratnál vár, tekintetével engem keres, az őt néző emberekkel nem foglalkozik.

Emberibb, mint reggel volt. Szűkszárú farmerje kiemeli izmos vádliját, bőrdzsekije ellenben elfedi az izmos, széles vállait. Sérült kézfejét a dzsekijében pihenteti. Tekintete találkozik az enyémmel, de nem mosolyog. Bűnbánóan horgasztja le a fejét, míg elé lépek.

– Remélem, levágták a kezed – morgom.

– Sajnálom... tényleg – emeli fel a fejét, egyenesen a szemembe néz.

Vörösek a szemei, halvány félkör alakú lila folt vicsorog szeme alatt. Senki nem nézné ki belőle, de én tudom, hogy sírt. Legalább maradt némi emberi ösztöne. Megragadom ép kezét, és kivezetem a csendes parkba. Némán követ, a járda betonszerkezetét nézi, néha rálép a beton melletti füves övezetre, belerúg egy-egy egyedül tengődő kavicsba. A közelembe sem hajlandó jönni. Valószínűleg a kórházi szag miatt.

– Megint ez a sajnálom... – szólalok meg az értékes csend után. – Értelmetlen azt sajnálni, amit nem bánsz meg.

– Megbántam, cica. – Megáll, szembefordul velem, mikor én is így teszek.

– Meddig? Két óráig?

– Nagyon nehéz nekem... – védekezik.

– És nekem nem az? Fenyegetsz, megütsz, kiló sminkkel takarom el a művedet... a bűnödet. Terrorban tartasz, attól félek, hogy egy nap nem kelek fel, mert megölsz. Képes lennél rá, igaz?

– Nem, dehogy, szeretlek! Te vagy az életem értelme.

– Akkor miért bántasz? Miért bántod azt, akit szeretsz? – szorul el a torkom. A könnyeimmel küszködök.

– Mert egy kibaszott fasz vagyok. Most érzem a legjobban, hogy elveszíthetlek. Nincs mentségem rá, de teszek ellene, tessék – nyúl bele a zsebébe, majd a bekötött kezével kihajtogat egy több lapból álló papírköteget –, felkerestem egy pszichológust, a legjobbat a városban. Változni akarok és fogok is, de idő kell, az agyturkász is mondta.

Elveszem a papírt, arra számítok, csak átver, és egy hamisítvánnyal a kezében akarja, hogy megbocsássak neki. Szemeim elé borús köd ereszkedik, agyam fogaskerekei nem dolgoznak elég gyorsan ahhoz, hogy rögtön reagáljak. Tisztán látszik, hogy a lap nem hamisítvány. Testem minden izma megdermed, mielőtt egy vigyor kúszna arcomra. Aztán jön az amolyan feketeleves. Josh pszichológusa, Caitlyn Beck.

– Te Josh... mikor beszéltél ezzel a nővel?

– Néhány órával ezelőtt, aztán elmentem vásárolni, utána jöttem ide. Miért fontos?

– Ő Declan Roy pszichológusa... de ez most mellékes... Elmondtad neki, hogy te... szóval, hogy te... bántottál engem?

Pár pillanatig némán mered rám.

– Megemlítettem, hogy mostanában nem úgy bánok veled, ahogy kellene.

Mostanában? Két éve, drágám...

Ó, ne! Ezért nézett ilyen sokatmondóan Steven irodájában!

– A kapcsolatunk...

– Ne! Kérlek, ne mondd ki! Mondtam, hogy bocsánat! – húz magához, majd szeretetteljesen megölel. – Kérlek, cica, még egy utolsó utáni esélyt adj! Bocsáss meg! Te vagy a mindenem, nélküled nem élhetek.

Ez most egy enyhe célzás volt az öngyilkosságra? Érzelmileg zsarolna? Enyhén abszurd lenne, Josh az életét úgy félti, mintha a nap minden percében el akarnák venni tőle.

A földbarna szemeibe nézek. Élénken él bennem a kép, mikor még csak jártunk, idejött elém és a szünetekben a parkban sétálunk kézenfogva, néha csókot lopva egymástól. Miénk volt az élet, semmi sem állt az utunkba, hogy határok nélkül szeressük egymást. Aztán az alkohol belépett az életünkbe, engem elválasztott a szerelmemtől.

Milyen jó lenne újból megélni azt a felfoghatatlan szerelemvágyat, amit két évvel ezelőtt. Megöregedni egy tengerparti háznál, nézni, ahogyan az unokáink a mólón játszva keresik az apró tavi halakat. Ez megérdemelne egy legutolsó esélyt. Két gyönyörű évet nem dobhatok csak úgy el, tennünk kell érte, hogy Josh meggyógyuljon. Én is jobban odafigyelek Josh-ra, ha már szerinte sérülésekor nem fordítottam rá elég energiát. Mind a ketten változnánk, ezzel édesebbé téve szerelmünket.

– Ha még egyszer csak felemeled a hangodat, beadom a válókeresetet, megértetted? – bökök mellkasára.

Ó, hányszor... de tényleg hányszor fogok én még megbocsátani neki?

Serényen bólogat, majd az ölébe kap, a fenekemnél támaszt meg. Figyelmen kívül hagyja a kezének fájdalmát.

– Megcsókolhatlak? – kérdezi az orrát az enyémnek dörzsölve.

Vigyorogva bólintok. Újfent könnyedén megadtam magamat, és Josh vagy tovább fogja szaggatni egyébként is rongyos szívemet, vagy beteljesíti azt, amiért hozzámentem: befoltozza az apám által kilyukasztott tenyérnyi sebeket.

Csókja parányi, lágy szellő az ajkaimnak, finoman harapdálja, míg én igyekszem harcolni ajkaival, hogy végre beengedjék a nyelvemet szája belsejébe.

– Nagyobb nézőközönségünk lesz, mint egy meccsen, kicsim – sóhajtom szájába.

– Teszek rá, hadd lássák, mennyire szeretlek! – nyom egy hosszabb csókot államra. – Mennyi időd van még?

– Tizenöt perc – felelem kótyagosan, a szerelem bénító kalitkája mögül.

– Húzós, hogy végzünk addig.

– Ha odaviszel, ahová gondolom, akkor talán húsz percem is akad – nevetem füléhez hajolva. – Azt rajtunk kívül még mindig senki nem fedezte fel – dúdolom csábítóan fülébe.

Kellemes borzongás fut végig a testén.

– Ó, igen! Indulás a parkoló takarító szertárjába – neveti, aztán letesz, és kézen fogva vezet a megtestesült boldogsághoz.

Legalább neki örömet fog okozni, nekem újra mérhetetlen fájdalmaim lesznek testem makacssága miatt.

***

Magyarázatok:

* A Shetani a kelet-afrikai mitológia és a közhiedelem szelleme. A shetani főleg rosszindulatú, sokféle formában és típusban, különböző hatalommal található, a faragott műalkotások kedvelt témája, különösen a tanzániai, mozambiki és kenyai makondei emberek körében.

***

Sziasztok! Kellemes Nyuszit Mindenkinek! <3

Sokan vagytok itt, akik TikTokról találtak el hozzám, sokan viszont máshonnan keveredtek ide. Szóval a kérdésem (vagy kérésem) az lenne, hogy szerintetek melyik idézettel/idézetekkel kellene hirdetnem a történetet TikTokon? Tudniillik, én nagyon bénán hirdetek, és nem tudom, hogy melyik résszel lehetne elérni a célközönséget.

Nagyon sok idézetem van már fent TikTokon, de sokak közölük még nincs kint Wattyn, és most már szeretnék olyannal hirdetni, amit meg is találnak a történetben. :D

Ha kedvet kaptál hozzá, hogy segíts ennek a béna hirdetőnek, akkor csak tegyél egy csillagot vagy akármit az adott idézethez, ezzel is segítve, hogy megtaláljam azt, ami tényleg eléri az olvasókat.

Szép Napot Nektek!

Ui.: Ha valaki meglesné a TikTokom, akkor: blackrose0316_wattpad neven megtalál. :)