Letargikus érzés, mikor majd' kiugranál a bőrödből, mert az életed kezd visszaevickélni a megtervezett útra, de közben az állandó aggódás, a nyugtalan éjszakák elrontják. A túlgondolás szomorúsághoz vezet. Ez olyan kimondatlan igazság, minthogy a karma teszi a dolgát, vagy hogy a kinézet igenis számít. Mély, sötét árokból kell visszaterelnem gondolataimat már vagy két napja. A mély árokban mindenféle szörnyű kép roncsolja józan ítélőképességemet. Declan nem fogja túlélni. A sok vérveszteség miatt agykárosodása lesz. Sosem lesz alkalmas játékra. Ezek mind-mind teljességgel lehetetlennek tűnnek. Mégis ezek a gondolatok olyanok, mint a puzzle darabok; egymagában semmit sem érnek, de ha túlgondolod, folyamatosan hozzárakódik még egy és még egy darab, aztán összeáll a reális kép, ami ez esetben mindig a rosszat vetíti előre.

Napsütötte idő ide vagy oda, az én hangulatom borongósabbnak bizonyul. A konyhaasztalnál ülve – igyekezve koncentrálni a vastag sebészkönyvre – csak az jár a fejemben, hogy Declan hogyan viselte az éjszakát. Steven e-mailje szerint a vártnál jobban, laboreredményei is bizakodásra adnak okot. Szerinte Declan ma már fel is ébred a két napja tartó alvásából. (Egyszer-egyszer az ápolók szerint kinyitotta a szemét, hümmögött, de szervezete túl gyenge bármiféle hosszabb reagálásra.) Steven szerint túléli. Én még nem bízom el magam. Mikor ezt teszem, minden elromlik.

Josh futni indult a korai órákban, így szabadon lehetek a házban gondjaim kavalkádjával. Hátborzongató gondolataim közé azonban beékelődik egy jóval biztatóbb tény:

El fognak ismerni, és nem csak Josh miatt lesz tekintélyem a klinikán.

A konyha egészét átszeli a csengő hangja. Anja jött, hogy együtt mehessünk munkába, mellesleg visszahozta a két napja a kórház mélygarázsában porosodó autómat. Az elmúlt két napban a taxitársaságokat részesítettem előnyben. Féltem, hogy vezetéskor a gondolataim elragadnak, és orvos helyett sérültként kerülök a kórház falai közé.

Félretéve az álmosságomat, a bejárathoz szökkenek, és kinyitom az ajtót neki.

– Szia, te flörtkirály – köszönök színlelt gúnyossággal.

– Nem is flörtöltem vele! – emeli égnek tekintetét, és kezembe dobja az autóm kulcsát. – Reggel már megírtam neked üziben, hogy az nem flört volt! Lefagytam, hiszen mégis Declan húga.

– Idézem: „Nyugodtan tegezhetsz", aztán megvillantottad tökéletes fogaidat. Ez nálad flört, ismerlek, mint a rosszpénzt.

– Persze, hogy hagytam, hogy tegezzen! Piszkosul jól állt a nevem a száján. Mi lesz már? Engedj be! – Ezzel betuszkolja magát a házba.

– És milyen szépen fel vagy öltözve! – mérem végig tarka, különböző mintájú ingjét és a hozzá passzoló szűk farmerját. – Ejnye, le sem tagadhatod, hogy bejön. Meg még jól áll a neved a száján – nevetek. – Azt hittem, az csak nekem áll jól.

Fújtat, mint egy dühös kiscica.

– Ad egy; mindig így vagyok felöltözve, ezt hívják stílusnak. Guglizz rá, ha nem vagy tisztában a fogalmával. Neked is van stílusod; az ing mellény párosítás, ami most is rajtad van. Egyébként úgy néz ki, mintha egy kapuzárási pánikban szenvedő datuk* öltöztetett volna fel. – Most rajta a sor, hogy végigmérje a ruhámat; a fehér ingemet és a rávett ujjatlan, barna, kötött mellényt. Bemutatok neki, de ő csak folytatja. – Ad kettő; már nem áll jól a nevem a szádon. Mióta Josh-sal vagy és nem velem.

– Visszasírod azokat az időket? Úgy emlékszem, te szakítottál velem. Akkor ne keseregj! 

– Én erre totál másképp emlékszem. Hazajöttél, ledobtad a holmid, és közölted, hogy: Anja, én nem szeretlek szerelemből.

– Utána te is mondtad, hogy te sem! Szóval tiéd volt az utolsó szó, tehát te szakítottál velem! És hogy is mondtad? „Az etye-petyéink hiányozni fognak." Tulajdonképpen miért is?

– Mind a ketten tudjuk, hogy az ágyban nem voltál olyan ártatlan, mint ahogyan az külső szemlélőként látszott. Minden egyes alkalommal kifacsartál, mint egy narancsot.

Nem tabu egykori közös életünk, de így is az arcomba szökik a vér, és érzem, hogy rövid idő alatt pipacsvörössé festi az arcomat. Anja a hasát fogva nevet.

A szememet forgatva támadok vissza.

– Ha nagyon szeretnéd még egyszer-kétszer kifacsarhatlak – mérem végig.

Ijedten néz körbe a konyhában, ádámcsutkája remeg, mikor a teniszlabda lecsusszan nyelőcsövén.

– Elég legyen, Cora Moss! – szűkülnek össze szemei. – Meg akarsz öletni? Josh szíjat hasít a hátamból! Ilyenekkel ne viccelődj, te nő!

– Lazulj már, Josh nincs itthon. De...

–  Jön a corás fenyegetés – gúnyolódik.

– Ha nem vallasz színt, akkor bizony flörtölni fogok veled, akkor is, ha itt van Josh.

Mélyen elgondolkodik válaszán. Száját csücsöríti, míg az asztal lapját kémleli.

– Tetszik Olivia, ennyi. Leszállnál rólam? – dörzsöli orrnyergét.

– Ezt úgy mondtad, mintha undorodnál attól, hogy tetszik neked. Minden esélyed megvan nála, elképesztően szívdöglesztő vagy.

– És fekete – teszi hozzá grimaszolva.

– Még mindig bánt Sue megszólalása – állapítom meg.

– Menjünk melózni, jó? – Nehezére esik felállni. Öblös léptekkel megy az ajtóhoz, aztán eltűnik kintre.

– Anja, attól még, hogy más a bőrtónusod – ami egyébként szuperszexi – nem jelenti azt, hogy kevesebbet érdemelsz, mint egy fehér ember. Nem mindegy milyen a színed?

– Vonzódom nőkhöz és férfiakhoz is. Még egy ok, amiért a társadalom legalján korcsulok – mondja halkan és szaggatottan, majd beszáll a kocsiba. – Megalázó, mikor az utcán utánad köpnek, kígyót-békát kiáltanak rád, mert ahonnan én jövök ilyen színt kaptunk fentről. Sosem mehetek úgy boltba, hogy a biztiőr ne jöjjön utánam. Mintha a hátamra lenne ragasztva egy hatalmas hirdetőtábla, hogy: Néger, ezért bűnös. A rendőr megállít, háromszor nézi át az irataimat, hogy biztosan nem hamisak-e, közben persze keze a combján nyugvó fegyvere tokjánál, hogy ha lőni kell, pontosan és gyorsan tegye. Abban a korban élünk, amikor a rák ellenszerét kutatják, a Marsra terveznek embert küldeni, de a rasszizmusra nem találtak megoldást. Undorító. Szinte már egy betegséggé nőtte ki magát, csak ez nem testnedvek alapján terjed, hanem felnőttek adják át gyerekeknek. Szar érzés.

Ajkamba harapva hallgatom kiakadását. Nem tudok mit mondani. Hiszen nem mondhatom, hogy ez nem igaz. Hazudnék. Saját szememmel is láthatom, hogyan bánnak vele. Mikor együtt voltunk, nemegyszer megállítottak minket a rendőrök, és arról faggattak, Anja zaklat-e engem.

Mégis, hogyan jutottak erre a következtetésre, mikor nevetve, kézen fogva egymást, sétáltunk? 

Aztán ott van a kórház. Néhány év alatt nem egy ember volt, aki inkább nem kért az ápolásból, mert Anja színe nem fehér, és biztos nem érti a munkáját. Ez a modern kori világ. Egy olyan világban, ahol az emberek egyre jobban tudatában vannak a szavak erejének, akár építő vagy torzító hatásának, annál inkább sérül a kisebbség. Mert az ember ilyen; ha tudja, hogy valami másnak fáj, azt kíméletlenül kihasználja.

– A legtöbb ember nem ragad le a bőrszínen vagy a szexuális orientáción. Engem is rabul ejtettél, ráadásul én csak később tudtam meg, hogy nem csak a lányokhoz vonzódsz. És mit csináltam? – lököm meg vállát, mire nevetve csóválja fejét. – Na, Anjawon mit mondtam?

– Idézem: Ugye hármasban nem fogjuk tolni? – neveti.

– Látod? Egy szóval sem néztelek le miatta, sőt még inkább vonzónak tartottalak. A bőrszíned is úgy tökéletes, ahogy van. Hidd el, Oliviának ez az ideálja.

Halványan elmosolyodik.

– Nagyon szép lány – les ki az ablakon ábrándozva. – Tökéletes, biztos láttad, milyen szép kézfeje van.

– Éppenséggel Declan holtsápadt arca jobban foglalkoztatott. Nem vagyok kézfétises ellenben veled – indítom el az autót.

Tovább áradozik Olivia szépségéről, míg Detroit kevésbé mocskosabb városrészén hajtok át. Tegnap Anja tetőtől-talpig végigmérte Oliviát, s most azt ecseteli, hogy mennyire tökéletes összhangban van a szeme színe az üstökével. Úgy áradozik róla, mint egy kisgyerek az első szerelméről. Mosolyogva hallgatom, hiszen egykoron ugyanígy áradoztam Josh-ról.

Egy utcányira a kórháztól pirosra vált a lámpa, megállok. Anja most Olivia telt ajkáról zeng ódákat, mikor érzem, a hasam egy szunnyadó vulkán dübörgésével vetekedve korogni kezd.

Nem ettem! Mióta is? Tegnap talán a reggeli gyömbér shotom mellé ettem egy baconos omlettet. Fel sem tűnt, pedig Josh ott ette előttem a vacsorát, miközben én ismétlésként a sebészkönyvemet bújtam.

Anja azonnal elhallgat, fülét hegyezi, kezei görcsbe ugranak.

Tudja... Ó, a francba tudja...

A halálos csend ránehezedik a dobhártyámra.

– Ettél ma, csajszi? – kérdezi gyanakodva.

– Ig-hen! – vágom rá.

– És mit?

Istenem, mit ettem? Mit találjak ki? Ettem mondjuk... pirítóst? Nincs is otthon pirítós készítő... Gofri? Azt sem tudom, hogyan kell csinálni, ezt ő is tudja... Gyerünk, Cora gyanús lesz neki a habozás, vágj rá valamit, ami az eszedbe jut.

– Csokis-banános zabkása – válaszolom, miután rányomtam a gázra.

– Cora... – szólít meg.

– Mi van? – ripakodok rá.

– Ne hazudj nekem. Nem is szereted a zabkását, a banántól meg egyenesen hányni tudnál.

– Most azt ettem! Egészséges, és Josh is azt evett. Nézd! Meg is érkeztünk. Milyen kár... jót beszéltünk – parkolok le a mélygarázsban, majd meg se várva Anját a kórház traumatológiájára vonszolom magam.

Elfelejtettem enni, talán a tudatalattim is ezt szerette volna... Biztosan...

Hülye vagyok! Egy félcédulás idióta!

***

Anját azóta sem láttam, holott három órája felvettem a műszakom. Vagy nagyon haragszik, amiért hazudtam, vagy sok lett a teendője, miután a sürgősségiről áthozták a traumatológiára a „könnyebb" sérülteket a tegnapelőtti autóbalesetből.

A javamra legyen írva, hogy miután beértem a kórházba és Anja eltűnt a körzetemből, azonnal odasomfordáltam az étel automatához, és magamba tömtem egy sonkás-sajtos szendvicset.

Sorban járom a szobákat, hátha kell segítség az orvosoknak – meg Anját is jó lenne meglelni, hogy beszélhessek vele –, de jól láthatóan csendes a mai nap, így sok teendőm nem akad. Egyetlen betegem, akit tegnap kaptam Declan Roy személyében pedig továbbra is alszik, lábadozva a tegnapelőtti majdnem halálából.

Így hát, ha már van egy tíz perces szünetem, lemegyek a parkba levegőzni, ahol megszabadulhatok a felesleges aggodalmaktól; Anja haragjától, Declan állapotáról.

Sietősre fogom lépteimet, mert a kórházban dolgozók – még a takarítók is – stírölve belőlem akarnak kicsikarni valamicske információt Roy állapotáról. Leshetik.

Ahogy kinyílik előttem a kétszárnyú ajtó megtorpanok. Szívem intenzívebb zakatolásba kezd, a hasamban és a nyelőcsövemben is érzem ahogy pumpál.

Riporterek, újságírók állnak a lépcső alját. Hiába próbálják a biztonságiak arrébb taszítani őket, azok nem tágítva beszélnek a kamerába.

Visszalépek a küszöbre. Az egyik riporter megfordul. Arcára ül a felismerés. Hiába a titoktartás, teljes biztonsággal állítom, hogy a riporterek tudják, én vagyok Declan orvosa.

– Á! Josh Brown felesége! – szólal meg mézesmázas hangján egy idősebb, felül kopaszodó riporter. Int a stábjának, hogy hozzák közelebb a kamerát. A biztonsági személyzet csak minden erejüket bevetve állítják tudják megállítani őket, hogy legalább a lépcső tetejére ne özönljenek.  Elkap a szédülés. Riporterek kereszttüzében lenni felér egy rendőri kihallgatással.  – Igazak a hírek, miszerint ön Declan Roy orvosa?

– Ezt sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom. – Azt hiszem, ilyenkor ez a legjobb, amit mondhatok...

– Declan Roy élet-halál között van? – kérdezi egy másik riporter.

Honnan...

Sue.

Mindenáron ki akar idegelni.

– Sajnálom, nem válaszolhatok – hátrálok, aztán befordulok a csarnokba.

Alig veszek egy mély lélegzetet, hogy megszabaduljak a kinti méregdrága parfümök és izzadság egyvelegétől, mikor Anja nagy léptekkel szalad le a lépcsőről, egyenesen felém. Betör a személyes terembe, és a fülemhez hajol.

– Gyere, Steven hív.

Megdermedek. Lábaimat a csempéhez szegelték, s csak Anjának köszönhetem, hogy nem maradok ott. Gyengéden taszít rajtam, addig míg a lépcsőhöz nem érünk. Felfelé már húz a kíváncsiság.

– Declan szobájába megyünk – jelenti ki Anja.

– Jól van, ugye? – kérdezem. Meg kell kapaszkodnom a korlátban rémületemben.

– Ó, remekül. Hamarosan felkel, már mocorog. Egyébként, élőben mentél a tévében – darálja monoton hangon.

Haragszik. Életében nem haragudott rám. Igyekszem tartani vele a lépést, de nagy lábai miatt rohannom kell mellette. Lebiggyesztett alsó ajkát rágcsálja. Szemét ostromolja a csalódottság hamis fénye.

– Nagyszerű... – motyogom. – Anja, én tényleg ettem.

Mikor hazudok, mindig attól félek, a hazugság helyett az igazság csúszik ki a számon. De muszáj hazudnom, nem csak magamért, hanem azokért is, akik nem észlelik, mi folyik az életemben. Ha megtudnák, magukat hibáztatnák, akkor én is vádolnám magamat. A hazugság erre egy jó eszköz. Addig, míg el nem hiszem saját hazugságomat.

– Nem szép dolog hazudni, főleg a legjobb barátodnak nem – sóhajtja csalódottan. – Tisztában vagyok vele, hogy nem ettél.

– De.

– Nem. Hazudni gyengeség, én nem gyengének ismertelek meg.

– Nem vagyok gyenge! – torpanok meg a folyosó közepén.

Anja egyszerűen elsétál mellettem. Szemembe se néz, pedig megláthatná az elszánt tekintetemet.

– Akkor ne hazudj. – Összeszorítja száját. Nem beszél tovább velem.

Enyhén fogalmazva is görcsbe rándul a gyomrom, mikor Declan szobájához érek. Fennállhat a veszélye, hogy a két nap folyamán, ha fizikálisan nem is, de mentálisan megsínylette. Meg az agya. Csak ne sérüljön.

Anja halkan nyit be a szobába. Steven és Olivia már ott van. Anjába a szusz is belefagy, mikor ránéz Oliviára. Elgügyög egy köszönést, aztán úgy, mint én, Declan ágyához lép.

Declan ugyanolyan rosszul fest, mint tegnap. Egyedül napbarnított bőre kapott vissza némi színt. Sőt, haja sem áll már olyan borzasan, mint tegnap. Lehet, csak én igyekszem magamnak bebeszélni, elterelve a szörnyű gondolataimat fejem zegzugába.

Tegnap este már a lélegeztetőgépről is lekapcsolták, így láthatóvá vált tökéletes arca. Declan elégedetlenkedve fordítja arrébb a fejét, ezzel egyidőben Anja könyökét szorítom, ő az ápolóruhájába kapaszkodik. Pár pillanatot kell rá várni, mire újra meglátom a cseresznye nagyságú, jádezöld szemeket. Ide-oda járatja, hol a plafont nézi, hol a húgát. Azok a szemek halványan fénylenek, fáradtak, de ép elmét ontanak magukból. A szívemhez feszítem az öklömet. Sóhajtással teszem semmissé az előző két nap aggódását. Semmi baja az elméjének!

– Nyertünk? – szólal meg rekedtes baritonján.

Olivia megbotránkozva üt saját fejére, majd két kezébe temeti arcát.

Tipikus hokijátékos ez a Declan. Tesz bele, hogy majdnem meghalt, a legfontosabb a győzelem.

– Neked elment az eszed, bátyus! – kiabál Olivia, míg könnyei záporként ömlenek bátyja ágyneműjére. – Tegnap majdnem meghaltál, erre tényleg ez az első mondatod? Nem nyertetek, félbeszakadt a mérkőzés, mert a véred foltokban szennyezte a pályát! Sehogyan sem bírták letisztítani a jégről.

– Baszki! – hüledezik nagyokat pislogva. – Ezért tényleg félbeszakadt a mérkőzés? Ez kurva gáz. Egy pillanat! Te sírsz!

Mély a hangja, amiből gazdagon patakzik a magabiztosság.

– Mit vártál, te tökfej!? Ha ez a kedves orvos nincs – itt Olivia rám mutat, amitől enyhén elpirulok –, te már rég halott lennél.

Declan felém fordítja fejét, mire a halovány pír élénkebb lesz, és nem csak a két orcámat díszíti, hanem a homlokomat is.

Végigmér, oldalra billentve fejét próbálja keresgélni a tegnapi emlékfoszlányaiból, hogy vajon ki lehetek. Egyértelműen nem tudja, ki vagyok, amennyi gyógyszert kapott, nem is lepődök meg. Csoda, hogy arra emlékszik, nagyjából mi történt vele.

– Téged ismerlek – húzza össze szemét. – Honnan is?

– Bratyó, ne tegezd! – szidja meg őt Olivia.

– Nincs gond, van egy pár közös ismerősünk, nem várom el, hogy magázzon. Egyébként sem szeretem. Olyan öregnek tűnök akkor – nevetek. – Josh Brown felesége vagyok – mutatkozok be. – Dr. Cora Moss. Én tegezhetlek? – Declan megemeli tökéletesen ívelt szemöldökét, és beleegyezően vállat von. – Én leszek a kezelőorvosod. Sokat láthatsz az újságokban meg a tévében, persze nem önszántamból...

– Oké, a tökéletességed nem engedi, hogy ilyen ócska helyeken szerepelj, mint a tévé meg az újság. Már rég felfogtam – szól közbe.

Nem titkolom, hogy leesik az állam.

Ebbe mi ütött? Nem tettem ellene semmi rosszat! Mégis úgy beszél velem, mintha főbenjáró bűnt követtem volna el ellene.

A szobában ugyanúgy, mint én, a többiek is elveszítik a hangjukat, Declan sötéten mosolyog, s esküszöm, mintha úgy érezné, legyőzött volna.

Ő beszél nekem a tökéletességről, mikor az ő élete olyan szuper egyhangú és tökéletes? Megáll az eszem, s egy pillanatra a kis ördög a fejemben azt mondja, hogy éjszaka a párnával fogom megfojtani.

Néma csend.

A monitorok töredezett ketyegése összecsengésében veszem a levegőt.

– Dec! – szól rá a húga dühösen. – Megmentette az életed! Hogy beszélhetsz így vele!? – Declan szembeötlően megforgatja szemét.

Most már egyáltalán nem szépek azok a szemek, hanem valósággal taszítanak.

– Én csak elmondtam a véleményem! – mentegetőzik, de fikarcnyit sem bánja előbbi mondatát. – Éppen eleget hallottam, két évig, hogy milyen tökéletes, szeretném most megkímélni ettől a dobhártyámat. Eleve az a dolga, hogy életeket mentsen, nem? Így lesz elismert. – Utolsó szavában az undort leplezetlenül kinyilvánítja. Még fintorog is hozzá!

Mekkora egy rohadék tuskó!?

– Na de... – hápogom, de további szavakat nem formálnak ajkaim.

Legyőzött, és ezt ő is nagyon jól tudja.

– A mai napon – köszörülöm meg torkomat, hogy a hányinger csillapodjon – sok kivizsgálásod lesz, ha szeretnél még pihenni, akkor most tedd – mondom sértődötten.

Tudtam, hogy nagyképű, na de ennyire?! Semmibe veszi a munkámat, meg se köszöni, hogy megmentettem őkegyelme életét! Ha tehetném, hozzávágnám mindezeket a fejéhez, de tart az orvosi protokoll. Csak sértődötten nézhetem irritáló arcát (most már cseppet sem gyönyörű, inkább visszataszító). A sárkányméreg úgy önt el, mint szerintem még soha. Azt a tökéletes pofikáját igazán átrendezhetnék, ha legközelebb a pályára lép!

– Kösz a tájékoztatást, Cara – feleli közömbösen.

– Cora! Ha már megengedem, hogy tegezz – javítom ki. Kezeim ökölbe szorulnak, az inak súlyos erővel megfeszülnek az ujjaimon. Annyira szorítom őket, hogy már égető fájdalmat érzek.

– Akkor Carla, értem – konokul bólint.

Fújtatok, majd kiviharzok a szobából.

Gyűlölöm.

Tökéletes, nemtörődöm, felfuvalkodott hólyag!

És hetekig vele kell életem nagy részét töltenem...

– Undorító rohadék... – sziszegem.

***

Az, hogy mennyire idegesített fel Declan Tuskó Roy viselkedése, nagyon jól tükrözi, hogy inkább mennék haza, mint lennék a kedvelt munkahelyemen. Azóta sem kért tőlem bocsánatot, pedig egyszer már találkoztunk, amikor visszatolták őt a meg nem érdemelt magánszobájába. Egyedüliként Olivia volt az, aki bocsánatot kért Declan helyében. Szegény lányt most jobban sajnálom, mint sajnáltam a magatehetetlen Roy mellett. Egy bunkó paraszt a bátyja.

– Elnézést... Hölgyem. Minden rendben? – kérdezi egy újonnan idekerült ápoló, miközben várja, hogy étele megmelegedjen a személyzet étkezőjében lévő mikróban – ahol történetesen én is ülök egy kopott asztalnál.

Hátrafordulok. Piszkos szőke, göndör fürtje takarják szemét.

– Igen, miért? – szegezem tekintetemet a szemébe.

Ha most érdeklődni szándékozik Declan Tuskó Roy állapotáról, az lesz a minimum, hogy az étele az óceánkék ruháján fog landolni.

– Csak mert lyukasra satírozta a papírokat – bök a villájával a kezem alatt lévő tanulnivaló papírkötegre.

Valóban egy fekete lyukat kreáltam a nagyjából húsz oldalnyi füzetféleség aljára, és már jócskán az asztalt faragtam a tollammal.

– A francba! Kösz, hogy szólt... – zsörtölődöm.

Lehetséges, hogy a papírkötegek helyére Roy szemét képzeltem, ezért satíroztam ily hősiesen a tanulnivaló oldalak lapjait. Bár inkább Roy szája akaszt ki, mely nem elég, hogy tökéletesebb, mint egy modellnek, de a rajta kibukkanó szavak a mocskos földbe döngölték az önbizalmamat, amit magamnak bevallva, amúgy sem volt olyan bőtermő az elmúlt két évben. 

A csaphoz sétálok, benedvesítem a szivacsot, hogy megszabadítsam az amúgy is kukába való asztalt a tintától. Suvickolom, ezzel elterelve figyelmemet a megalázásról. Declan Roy megalázott, miközben tegnap az életéért küzdöttem. Vékony jégen táncoltam, majdnem be is szakadt alattam, küzdöttem tovább, az ő életéért. Erre ma úgy dönt, szemét módon megaláz a pökhendi alakja. Én meg magamra veszem, pedig tudhattam volna, ha ezt a pályát választom, nem mindenki fog hálálkodni, amiért megmentettem az életét. Főleg nem egy híres ember...

Miután elfogadható állapotba hoztam az asztalt, emint leülök, a selyemfiú tér vissza. Fejét bedugja az ajtón, majd gyorsan megszólal:

– Várják lent, a doktor Úr kérte, hogy szóljak.

Jó, de ki?

Gyászos nyögéssel állok fel a székről, és leviharzok a földszintre. Na már most; ezen a napon sokkal többen gyűltek össze a földszinten, mint a traumatológián. Betegek, orvosok, ápolók nyüzsögnek, a takarítók azt is takarítják, amit nem is kellene, ezáltal többet látva az érkezettekből. Sokat nem is kell agyalnom, kik is tisztelték meg a kórházat (Declant) a látogatásukkal. Hárman jöttek, betéve fújom az összes nevét, Luke és Lucas Anderson, Kevin Marsh.

– Szia, Kevin – mosolygok a pultnál ácsorgó legmagasabb alak egyikére. – Azt a szakállat benevezhetnéd már valamiféle versenyre. Biztos sikere lenne.

– Szevasz, kicsi lány! – zárt két karjába.

Szakálla egészen mellkasáig ér, robosztus termete miatt le kell hajolnia, hogy megölelhessen. Elmúlt már negyven, mégis a fiatalok irigykedhetnek, amiért jobban mozog a pályán bármelyiknél. A Detroit Red Wings leköszönő csapatkapitánya. Az idény végén vonul vissza, helyét Tuskó Roynak adja át. A csapata melegítőjét viseli – mint mind a hárman. A goromba szél miatt, barna haja szanaszéjjel áll.

Elhúzódik tőlem, megfordulva a többiekhez intézi szavait:

– Ő itt Cora Moss, új husiként nem találkozhattatok vele, de névről biztosan ismerős lehet. Josh Brown felesége, egyben, ha jól értesültem, Declan orvosa is – mondja.

– Wow! Az eszem elszáll! Joshie-nak jó kapása volt! – neveti Luke vagy Lucas, gőzöm sincs melyik. Mind a kettőjük ugyanúgy néz ki. Teljességgel lehetetlen megkülönböztetni őket, hiszen, sötétbarna, ugyanúgy beállított hajuk azonos, sőt még magasságuk is megegyezik. Az a ravasz mosoly az arcukon szintén ugyanolyan.

– Úgy hát... Szokták mondani, hogy hülyének van szerencséje! Josh-ra ez triplán igaz – nevet Luke vagy Lucas.

– Egyszerre csak ketten mehettek be Tus... akarom mondani, Royhoz – jelzem.

Egymásra néznek. Egyértelműen nem akar senki kint maradni, négyen a legjobb barátokként vannak nyilvántartva a Wingsben. Nem szeretném őket megfosztani attól az örömtől, hogy egyszerre lássák barátjukat.

– Jól van, tegyük fel, hogy az ikreket egynek tekintem – adom meg magam.

– Király vagy! – borzolja össze hajamat Kevin.

Nekik sincs ínyükre, hogy lifttel menjenek, így velem együtt a lépcsőn, rivaldafénybe sietnek haverjukhoz. Kevin és én pár lépcsőfokkal hátrébb sétálunk előttük. Hirtelen szólal meg:

– Bunkó veled, mi?

– Ha az annak számít, hogy megalázott a kollégáim és a húga előtt, és annyit nem mondott, amiért megmentettem az életét, hogy pukkadjak meg, akkor igen, bunkó velem...

– Ne vedd magadra. Declan nemigen szereti, ha... – elharapja a mondata végét.

– Ha?

Felsóhajt.

– Nem szereti, ha valaki ennyire a tökéletességet mutatja.

– Nem vagyok tökéletes, távol áll az tőlem – kémlelem a lépcsőfokokat.

Ha tudná, mit tettem, nem állítana ilyet. Ha tudná, min mentem keresztül, és nem tettem ellene semmit, mert a félelem megakasztott, végképp nem látna tökéletesnek.

– Senki sem az, Cory. De Declan csökönyös, nehéz dolgod lesz vele.  A barátom, így mondom neked, hogy jobban járnál, ha más orvosra bíznád. Ki fogja kezdeni az idegrendszered.

– Nekem ő egy előrelépés. Ha megaláz, akkor tegye. Ha gúny tárgyává tesz, tegye. Állok elébe, de nekem ő jelenti a hírnevet. A hírnévért akár tűzbe is vetem magam, ördögnek eladom a lelkemet. Ha őt sikeresen kezelem, akkor már nem csak Josh Brown felesége leszek. Számomra ez jelenti a megtestesült felszabadulást.

Bújtatja, de látom rajta, hogy meglepte őszinteségem. Mégis mit vártam? Most vallottam be, hogy egyedül azért akarom, hogy Declant én kezeljem, hogy hírnévhez jussak. Egy orvos nem viselkedhet így. Az motivál, hogy ne Josh nevével említsenek.

Nem akarok hozzá tartozni, se így, se úgy. Szabad akarok lenni tőle. Könyörgöm, valaki szabadítson fel tőle!

Jóllehet életem végéig vezekelhetek bűnöm miatt, de rosszabbat is tettem már, s azt sem gyóntam meg.

Declan szobájának ajtaja nyitva, az ikrek belépnek rajta, és nagy kurjantásokkal üdvözli Royt. Kevin és én követjük őket. Kevin először nem Royra néz, hanem az ágyvégében kuporgó Oliviára. Titokzatosan összenéznek, s ezzel az egy pillantással is titkok tömkelegét osztják meg egymással. Ez a nézés pontosan olyan, mint amilyet én, Anja és Steven szokott váltani. Van benne egy látens erő, mely összeköti az embereket, mely nem engedi, hogy szétváljanak, mert akkor minden szakad és kitudódik az, amit senki sem szeretne.

– Hé, Cari – bök rám fejével Tuskó Roy. – Kösz, hogy beengedtél mindenkit.

Most tényleg megköszönte, vagy délibábot hallottam?

– Még mindig Cora – javítom ki. – Ha tegezel legalább annyit megtehetnél, hogy a nevemet mondod, légy oly kedves.

– Ja, tényleg. Tökéletességhez, tökéletes név is társul.

Gúnyolódik, vagy bókol? Kiindulva félvárról odavetett mondataiból, biztosan gúnyolódik.

Hát így! Erre mondják azt hiszem, hogy a fagyi visszanyal... Megvetettem őt tökéletessége miatt, most ő vet meg engem az általa látott tökéletességem miatt. A karma a közelemben van, sajnálatos módon, nem az én oldalamon harcol. Végtére is, úgy szép nyerni, ha egyedül nyerek, segítség nélkül.

Készülj fel Declan Tuskó Roy, mert a végén jégbe döngölve kérsz tőlem bocsánatot!

***

Magyarázatok

*Nagypapa malájul

***

Sziasztok! Sokat kellett rá várni, de végre Declan is helyet kap a történetben, és szépen, lassan egyre több szerepet is fog benne kapni. 

Meg szeretném Nektek köszönni, hogy ma ez a történet elérte a háromezer megtekintést! El sem tudjátok képzelni, mennyire vagyok hálás érte! <3 A vote-ok egy kicsit megcsúsztak a nézettséghez képest, de ez engem perpillanat nem foglalkoztat. A lényeg, hogy itt vagytok, és olvassátok! Tényleg nagyon köszönöm! Legyen csodálatos hétvégétek! <3