Sziasztok! <3 Nem szoktam ide írni, inkább a történet végére szoktam hagyni az ilyet, de most egy megjegyzést ide is fűznék.
Declan nevét sokféleképpen ejthetjük, viszont az amerikai angol szerint „Deklönnek" kell ejteni.
Jó olvasást! Hagyjatok magatok után nyomokat – azokat nagyon szeretem!

***

Lépéseim egyenletes dobogása visszhangzik a fülemben. Homlokomról legördül egy izzadságcsepp, az államra fröccsen. A csempe elmosódik a szemem előtt, fekete pontokat vetít rá az agyam. Anyám jár az eszemben, az ő vérben ázott teste. Ilyen lesz Declan is.

Égnek a vádlijaim, pedig nem sprintelek. Lábaim a többszörös előre lökés következtében fáradtan kiáltoznak megállásért.

– Milyen injekciót kapott? – kérdezem Stevent. Tüdőmet majd' szétdurrantja a pánik.

– Semmilyet. – Egyvonalba préselt szája láttán elkap a félelem.

– Tessék!? – döbbenek le. Gyomorszorító szívdobogás zaklatja maradék hidegvéremet. – Egyik orvosi stábnál sem volt? Ne szórakozz!

– Az NHL csapatok orvosi szabályzatában nincsen arra utasítás, hogy legyen náluk vérzéscsökkentő. Nekem dolgom van, addig egyedül maradsz a többi orvossal. Te adod az utasításokat.

– Na, nem! Nem lehet most dolgod! Pont most! Hahó! Még nem is vagyok ténylegesen orvos! Van hátra egy vizsgám két hónap múlva!

– Az a vizsga azért van, hogy meggyőződjünk róla, nem felejtettél semmit a műtőben tanultakból. A vizsgádig nem műthetsz egyedül, de ez nem jelenti azt, hogy ne kezelhetnél egy vérző beteget. – Steven úgy okít, mintha nem lennék tudatában az orvossá válás menetének. Talán ez most így is van. Anyám véres testén kívül csak Declan véres lábára tudok gondolni.

– Nem bízhatsz meg ennyire bennem! – suttogom a falnak fordulva.

Pulzusom a normális érték határán bukdácsol, minden idegvégződésemet elönti a fagy nehézkes ereje. Le fog húzni a mélybe, a sötétségbe, ahol a piros és kéken villódzó fények erőszakosan tolonganak be az ablakon. Sikoltva bömböl a sziréna, aztán hirtelen elhallgat.

Halált hozó csend burkolja be a kórház falait.

A mentőautó fenyegető fényei lassú, s körkörös mozdulatokkal verődnek vissza az egyre szűkösebb falakról, megvilágítva az én elfehéredett bőrömet is.

Declan Roy megérkezett. Mindig is szerette a teátrális belépőket, ez is aközött lesz, bár biztos, nem boldog emlékként fog rá emlékezni.

Kiabálás. Férfiaké, nőké egyaránt. Velőig hatol, átszúrja szilárd csontjaimat. A pánik kiáltásai, felerősödnek, ajtó csapódik, újra csendesség szorongatja a lelkemet.

Össze fogok zuhanni a teher alatt.

– Igenis megbízom ennyire benned – szólal meg egy idő után Steven, mikor beértünk a sürgősségi szobába. – Josh miatt ismered a hokijátékosok szervezetét, tudod, mit érdemes és mit nem érdemes tenni a testével. Voltál már ilyen helyzetben – adja meg a kegyelemdöfést.

– Tizenegy éves voltam! Csak a szerencsén múlt, hogy anya nem vérzett el! – tiltakozom.

– Nem, a te akaratodon múlt, hogy nem vérzett el.

– És ha meghal? Mi lesz a hírekben? Magam előtt látom a szalagcímet a New York Timesban vagy az USA todayben. Ez nem egy béka vagy patkány, amin az egyetemen gyakorolhattam, hanem a hús és vér Declan Roy! Tudod, a híres jégkorongozó, minden nő álma!

– Halálra még csak ne is gondolj – csatlakozik a beszélgetésbe Anja. – Rád van szüksége, legyél az, aki megmenti. Gondolj bele – teszi vállamra kezét, és áthatóan a szemembe néz –, ha a sajtó megtudja, te mentetted meg az életét, már nem csak Josh Brown feleségét fogják benned látni. Elismert leszel, Josh nélkül. Hát nem ezt akartad mindig is?

Önző lényemre ez hat, vágyakozom, hogy Josh nélkül is elismerjenek, és itt a remek alkalom, ehhez már csak meg kell mentenem egy elvérző embert.

– Lesz veled két másik orvos is, ha túl nagy falat a sérülése, megoldják – biztat Steven.

Nyögvenyelősen biccen előre a fejem, így ő sietős léptekkel elhagyja a szobát.

– Anja, imádkozz, hogy túlélje – húzom fel a kesztyűt. Anja rendületlenül igazítja kezére. Az enyém elszakad. Újabbat húzok ki a dobozból.

Ha most bénázni merek, pókok és kígyók közé vetem magam.

Magányos a szoba, túl csendes ahhoz képest, ami hamarosan itt lesz.

– Ide ma az ima kevés, hallhattad, milyen kétségbeesetten kiáltoznak az orvosok.

– Ez biztató mindenkire nézve.

– Fő a nyugodtság, akkor nem lesz baj – mondja ezt úgy, hogy lábával a burkolaton dobol, kezeit tördeli, ajkát harapdálja. Teljesen nyugodt, mit mondhatnék.

Lelkem kiugrana testemből, el akar szökni egy távoli pontra, ahol nem kell végignéznem korunk legnagyobb hokijátékosának haláltusáját. Merthogy ez az. Ha csak a biztonság kedvéért hozták volna be, akkor nem hallanám a kétségbeesett orvosok dirigálását, Steven nyugodtabban viselkedne, és végképp nem szakadt volna félbe a mérkőzés. Nyugodt maradok, muszáj annak lennem, különben Declan élete fogja bánni. Nem veszíthetem el a fejemet; inhumánus ezt gondolnom, de úgy kell viselkednem, mintha csak egy bábu lenne, amin tanultam. Egy érzelemmentes, nem lélegző, élettelen műanyag...

A kísérteties hangok, a jajveszékelés, egyre csak felerősödik, jön közelebb, számomra csigalassúsággal, egyenesen a szobához.

Felpattan az ajtó. Declan vérben fürdő alsótestévél találkozik a tekintetem. Majdnem a nyelvemet is lenyelem a döbbenettől.

Csak egy bábu... csak egy bábu... Egy haldokló báb... Dehogy báb! A világ legsikeresebb jégkorongozója!

Miért emlékeztet minden tizennyolc évvel ezelőttre? Szavamat rá, hogy még a vérfoltok is ugyanott mocskolják be a ruháját.

Declan körül három orvos – az egyik a Detroit sportorvosa – és egy nővér, Sue lebzsel, természetesen. Annak mindenhol ott a helye, mint egy halálmadár. Krokodilkönnyek nedvesítik hatalmasra kidülledő békaszemeit. Mélyen elbújtatott jelleme már azt fogalmazza, hogyan számoljon be a riportereknek a srác állapotáról.

Roy arca betegesen fehér, s lassanként a hamuszürkeség tölti ki napbarnított arcát. Eszméleténél van; lomhán pislog, lövése sincs, hogyan került egy kórházba, vagy mi folyik körülötte. Jádezöld szemében hunyászkodik az a fajta büszke csillogás, amit a posztereken láttam Anja lakásában. Halványodnak részei, mint ahogyan az élet is fakul benne. Csokoládébarna hajtincsei csapzottan, keszekuszán tapadnak homlokára, verejtéke sem a meccsből származik. Elképzelni is fájdalmas, milyen gyötrelmei lehetnek. Nadrágjának bal szárát teljesen szétvágták. Combján teljesen átázott a szorítókötés.

Anjával leszorítjuk gézzel a sebet. Olyan széles a nyílt seb, hogy egy ember nem is elég, hogy átérje a kezével.

– Erősen szorították a kötést? – kérdezem szemrehányóan, mert Declan combjából még szinte ömlik a vér. Ilyenkor már az alvadásnak meg kellene kezdődnie.

– Egyes típusú von Willebrand szindrómája * van – mondja a csapatorvos. Bozontos fekete szemöldökét vakarja, majd szemüvegét megtörli a párától.

Még nagyobb esély, hogy Declan nem éli túl.

– Francba – motyogom. – Szedett be valamit meccs előtt? – kérdezem a sportorvost.

Declan sebére néz, majd vissza rám. Grimaszt vág.

– Antidepresszánst, de egyszeri eset volt – feleli tömören.

Declan Roynak antidepresszáns kellett a meccs előtt. Újabb kérdéseket vett fel bennem.

– Anja, adj be neki ötven milligramm tranexámsavat, intravénásan, injekcióval, számolj el hatvanig, ha nem tapasztalsz változást a vérzés intenzitásával újabb ötven milligramm, érted? – Bólint. – Nagyszerű! Declan súlya? – kérdezem sportorvost.

– Hetvennyolc.

A két idősebb orvoshoz fordulok.

– Tíz milliliter sóoldatos infúzióba egy egész hat tized milliliter dezmopresszint töltsetek. A hátam mögötti szekrény negyedik fiókjában van. Ha ezzel megvagytok kezdjétek meg a transzfúziót, nullás vérrel. Utána a gépekre kössétek, nagyobb gondunk is van, mint a karja, azt most ignoráljuk. Sue, te pedig ne sápítozz, menj ki, nincs szükség rád.

– Na, de ezt nem teheted! Rám is szükséged van! – hápogja. Szinte már dühösen kéri számon döntésemet. Paprikavörös arca láttán nevethetnékem támadna, ha nem haldokolna egy ember az ágyon.

– Nem, nincs. A nyavalygásodra pláne nincsen.

– Ne hidd azt, hogy akkora ász lettél, mert előléptettek. Csak Josh miatt tették! – nyávogja. – Nélküle senki lennél!

Én is attól féltem, ezt fogja az emberek többsége gondolni.

– Mondja ezt az, aki lecuppantotta a kórház igazgatóját, azért került ide – szűri a fogai között Anja.

– Ne dumálj, inkább szaladj vissza az országodba kecskét zabálni, Gibson – vág vissza gunyoros mosollyal. Sue-n kívül egy pillanatra mindenki megdermed a szobában.

Hát ez betalált. A kis húszéves lányka ma kimutatta foga fehérjét. Mégsem olyan aranyos, mint azt sokan feltételezik.

Anja vagy fél méterrel kisebb lett úgy összehúzza magát.

Sue-t egyszer felpofozom, csak úgy emlékeztetőül, hogy tudja, hol a helye.

– Takarodj ki innen! Nem tűröm, hogy így beszélj egy kollégáddal, sőt senkivel! Süket vagy? – meresztem rá szememet. Továbbra sem tágít. – Egy szavamba kerül és kirúgatlak, akkor már szopkodhatod a polgármester szottyadt bőrös virslijét is! Tűnj innen, amíg szépen kérem! – kiabálok rá.

Egy karnyújtásnyira lenne a szike, hogy a tökéletes pofikáját kinyessem vele. Csak egy karnyújtás... Mielőtt azonban végiggondolnám Sue kiirtásáról szóló elmélkedésemet, a Declanre erősített műszerek egyike csipogni kezd. Túl sok vért vesztett ahhoz, hogy meg ne ússza nagyobb baj nélkül.

– Va... valami nem jó – suttogja Declan. – El fogok ájulni, baszki.

Fokozott intenzitással csipog a műszer, ami a pulzusát és vérnyomását méri. Kilencvenből száz lesz a pulzusa, százból száztíz, másodpercek alatt.

Százhúsz.

Százharminc.

Száznegyven.

Ó, a rohadt életbe!

– Dopamint. Hipovolémiás sokk... **– nyögi Anja, és már nyúl az injekció után, de a sportorvosok megelőzik.

– Ne! – szólal meg a sportorvos. – Antidepresszánsra nemigen ajánlott.

Tűhegynyire szűkül tekintetem, várom, hogy hassanak a gyógyszerek. Declan ágyéka és combja közötti nyomópontot szorítom egyik kezemmel, másikat Anjáé mellett feszítem magához a sérüléshez, de a vérzés csak minimálisan csillapodik. Ruhámat tenyérnyi vérfoltok borítják, zsibbadt kezemre tapadt kesztyűt elszínezte a csillapíthatatlan vér. Szemem átsiklik Royra. Mellkasa drasztikusan hullámzik, pulzusa a százhatvanat súrolja, aztán eléri a kritikus pontot, és rohamosan csökkenni kezd.

Már nem csipog a műszer, hanem élesen visít.

Leállt a szíve.

Istenem, most legyek okos! Hol van Steven? Már itt kellene lennie! Miért bízta rám? Ó, egek! Jaj!

– Anja, add be a dopamint. Most! – kiáltom oda. – Ha itt maradtál szorítsd a kötést! – nézek Sue-ra. – De mintha élnél! – förmedek rá, mikor látom, hogy ódzkodik tőle. – Tegyétek Declanre az elektródákat! – hadarom a két orvosnak.

Remegő kezemmel kezdem meg az újraélesztését. Minden erőm és minden reményem a két véres kezemben van, amivel erőteljes nyomást gyakorlok mellkasára. Míg Anja, miután beadta az utolsó injekciót, ami segíthetne Declanen, a lélegeztető ballonnal igyekszik visszatéríteni a földre. Minden sikertelen nyomásnál távolabb kerülök Declan megmentésétől. Egész testsúlyom mellkasán, égnek, fájnak az ujjaim, ahogyan a mellkasához nyomódnak.

Csak egy bábu, ne félj.

Ügyetlennek érzem magam, a két orvosra kellene hagyatkoznom, hiszen bőven több tapasztalat van a fejükben és kezükben, de nem szólnak egy mukkot sem. Rám hagyják, nekem meg nincs fegyverem.

Fegyvertelen vagyok a felvértezett halállal szemben.

A két idős orvos szorgos kezei által gyorsan használatba vehetem az utolsó reményt; a defibrillátort.

Bekapcsolom, töltöm. Olyan végtelennek tűnik a várakozás, pedig legfeljebb két másodperc telhetett el. A szívem összetöri bordáimat, lihegek, mint aki a maratont futotta le, a fáradtság azonban nagy ívben elkerül. A rettegés fullánkjai szurkálják a torkomat.

A két elektródához teszem a műszer két életmentő kezét. Megnyomom a rajta lévő sárga gombokat.

Semmi.

Nyíl egyenes vonal a monitoron.

Első sikertelen újraélesztési kísérlet

Újra töltöm.

Újra nyomok.

Semmi.

Hiába is pattan fel mindig mellkasa, a szíve nem dobban újra. Csak egy apró dobbanást szeretnék látni a monitoron! Az a hülye szíve! Bezzeg az enyém úgy dobog, hogy majd' elájulok.

Rettegek. A részeg Josh-tól sem rettegtem még ennyire. Most sokkal inkább áldoznám fel testi épségemet otthon, mint lennék itt, patthelyzetben. A félelem béklyóba láncolt, kése valahányszor levegőt veszek megcsavarodik a beleimben. Szétfeszít, a múltba ráncigál, vissza anyám vérben fürdőző testéhez.

– A vérzés megállt – szólal meg néma torokhangon az egyik idős orvos.

De Declan szíve is.

Steven is belép a szobába. Nem látom őt, Declan lehunyt szeme jobban foglalkoztat. Az nem lehet, hogy az első súlyosabb sérültem meghal a kezeim között. Nem! Nem dolgoznám fel, belebetegednék, ha ez így lenne. Meg kell mentenem!

Újra töltöm.

Újra nyomok.

Semmi.

Anyát megmentettem tizenegy évesen! Gyerekként, az istenit! És csak a két kezem volt a segítségem. Sírva szorítottam a rongyot a hasára. Nulla tapasztalattal voltam az ő reménye. Most itt állok tapasztaltan, torkomban és gyomromban gránit kövekkel, szívem ver, mint egy ősi dob, mert nem lehetek Declan reménye.

A defibrillátort teljesen beterítette a kezemről lefolyó vér, jutott bőven belőle Declan mellkasára is, míg kézzel élesztettem újra.

– Steven... – szólítom meg halkan.

Ott tartok, hogy az ágy elé fogok borulni, és inkább sírok. Négyszer próbáltam előidézni nála, hogy újból visszajusson közénk. Eredménytelenül. Statisztikák szerint a harmadik töltésnél, ha nem sikerül az újraélesztés a hatvan százalék meghal. Ezt Steven és a bent lévők is jól tudják.

Remeg a gyomrom, testem nem ura önmagának, csak egy kellék a szobában.

Nagy levegőt veszek. Újra töltök.

– Nem halhatsz meg – súgom, aztán nyomok.

Semmi.

A halálba tettem. A lelke kicsúszott ujjaim közül, míg az ágyon mereven fekszik. Szürke az arca, szempillái a szemgödrében nyugszanak. Már csak egy test, lélek nélkül. Én tettem ilyenné.

Csurog a víz a nyakamról, lassú pályán folyik le csigolyáim vonalán. Az ajkamat rágcsálom, nehogy sírjak. Újra töltök, s azalatt a két másodperc alatt beletörődök, hogy meghalt. Kezeim között halt meg a világ legnagyobb jégkorongozója. Túl zsibbadt vagyok, ahhoz, hogy bármit is mondjak, csak még egyszer utoljára megpróbálom a lehetetlent, és igyekszem visszahozni Declant a halál feneketlen torkából. Ránézek a falon kattogó órára. Hajnali nulla óra tizenhét perc. Ironikus. Tizenhetes a mezszáma, s ha így halad a halálának beállta is.

Képtelen lennék kinyögni, ráadásul érzelemmentesen...

„A halál beállta nulla óra tizenhét perc." Aztán menni kell tovább, mintha mi sem történt volna. Holnap már kedvesen kell vizsgálni egy idegen embert, miközben előző nap két kezem között halt meg valaki. Miért nem mentem patológusnak? Ott már ártani nem árthatnék...

Sokszor hallottam, láttam, ahogy az egyik pillanatban még élő ember van az ágyon, a másik pillanatban csak egy darab lelketlen test.

Nem fog meghalni. Nem! Tele van tehetséggel, reménnyel.

Szívemben egy új lyuk talált állandó otthonra, és szemét módon üdvözli őt a többi hasadás, amit életemben szereztem. A boldog életemből, ami csak kívülállók számára boldog.

Nyomok.

Semmi.

Aztán megtörik a csend. A monitoron egy kicsi, de annál nagyobb jelentőségű zöld hullám jelenik meg, majd még egy és még egy. Serény vonalak mutatják a monitoron Declan szívének járását. S azok a vonalak egyre magasabbra ívelnek, egyre több életet mutatnak. Csipog a műszer,  mint a reggeli madarak az ereszen.

Declan él!

– Baszd meg! – bukik ki belőlem.

Az a tátongó lyuk azonnal beheged a szívemen.

Sosem hallottam még ilyen szép dallamot. Declan szívének dallamát, ami újra virgoncan ver, ezzel visszaköltöztetve belém is az életet.

Declan legyőzte a legyőzhetetlent. A halált. Pedig azt képtelenség legyőzni, csápos kezei igen gyorsan elragadhatják az embert a Földről, nem kérdez, csak jön, aztán köszönés nélkül távozik, sok eséllyel egy megfáradt lélekkel. De ma nem Declannel.

– Életemben nem hallottalak még káromkodni – ölel magához Anja.

– Kimehetek? – nézek rimánkodva Stevenre.

Precízen kezdi varrni Declan combját. Fél szemmel rám sandít, majd bólint.

– Elég, ha hárman maradunk, menj nyugodtan Anjával. Maga is menjen ki, Sue.

Anja igyekszik segíteni támogatni engem, de tudatomnál vagyok annyira, hogy tudjam, merre van az előre.

– Szemét disznó ez a Declan! – nézek vissza a szobába Declan szunnyadó alakjára. Anja felnevet. Ápoló ruhájába olvasztom arcomat. – Igen, egy szemét disznó! – dünnyögöm a véres pólójába. – Hogy mert így megijeszteni? Majdnem vele haltam!

Anja csak akkor válaszol, mikor áttérünk egy üres orvosi rendelőnek kialakított szobába.

– Megmentetted, csajszi! Rólad fog szólni az összes újság.

Felzokogok. Kiszakad belőlem az a stressz, amit egész idő alatt tartogattam magamban, miközben az életéért küzdöttem. Sírok a stressztől, merthogy az még nem olyan biztos, hogy Declan túl is éli. Sírok a boldogságtól, amiért megmentettem. Izzadság és könny vegyül az arcomon, marják kiszáradt bőrömet, az életmentés közepén elharapott számra is csorog. Csíp, és fáj. Sosem örültem még így a fájdalomnak.

– Hallod, te lány! – fecseg tovább Anja, és megtörli szememet. – Olyan precíz utasításokat adtál, mintha harminc éve a szakmában lennél. Pislogtam, mint vasorrú bába a reptéri fémkereső zsilip ellenőrzésen.

– Komolyan? – nézek fel pólójából.

– Hát! Szerinted Mindentjobbantudó Sue miért nem akadékoskodott tovább? Vagy a tapasztaltabb orvosok miért nem szóltak bele? Annyira ügyes voltál! Ha Declan megússza, márpedig megússza, mert fantasztikus voltál, akkor egy italra a vendégem vagy a Bookie's Bárba.

– Milyen ital? – hegyezem a fülemet.

– Whisky kóla?

– Fúj! Menj innen! – lököm el magamtól, ám gyorsan visszahúzom. Nélküle elveszettnek érzem magam. – Nem volt elég, hogy hat évvel ezelőtt a toxikológiára kerültem miatta? – nyújtom rá a nyelvem.

– És lehánytad a professzorod, aki történetesen ellátott – emlékszik vissza a félresikerült szórakozásra.

– Telibe rókáztam az arcát! De hát mit tehettem volna? Ő mondta, hogy „Á" én kinyitottam a szám, és jött vele a róka. Szerencse, hogy volt humora... Soha többet whisky kóla. Bleh...

– Akkor valami más lesz, de ugye jössz? – kérdezi boldogan.

Elkapom róla a tekintetemet. Nem mehetek. Josh nem nézné jó szemmel, ha mással megyek el, még akkor sem, ha az a valaki Anja. Egyszerűen képtelen elviselni, hogy más megnézhet engem. Sokszor veszekedtünk a négy évünk alatt, amiért állandóan bulikba járkálok, pedig Josh is szívesen jött velünk. Azt is tűrte, hogy rányomulva autogramot kérnek tőle. A férfiak szemét azonban két ujjával nyomta volna ki.

Ő ilyen. Tudtam, mire vállalkozok, amikor őt választottam. Börtönnek börtön, de szeretem annyira, hogy ne menjek el ilyen helyekre. Egyszer mentem el a tudta nélkül, fél évvel ezelőtt. Mikor megtudta gazdagodtam két lila folttal az arcomon. Végül is, igaza volt. Hazudni, annak, akit szeretsz tisztességtelen.

– Sajnálom, nem lehet, majd máskor – mondom le az invitálást.

– Josh is jöhet – próbálkozik.

– Ő már nem iszik.

– Ó! Értem.

Lelkiismeret-furdalás furkálja a szívemet. Nem az első alkalom, hogy visszautasítom Anját. A legjobb barátomat.

– Baj van? – kérdezi. Aggódó tekintettel néz le rám. – Fél évvel ezelőtt voltunk utoljára valahol is. Két évvel ezelőttig hetente volt bulika. Mostanában semmi.

Magamban sóhajtok, amiért olyan jól álcázom az életemet, hogy Anja sem tudja, mi folyik körülöttem.

– Felnőttünk, sok mindent átéltünk. Már nem vonz az az élet. Én másra vágyom.

Rögtön leesik neki, mire értem.

– Próbálkoztok? – kérdezi tapintatosan.

– Néha, de nem megy. Ez van – vonom meg könnyedén a vállam. – Elég, ha téged kell pátyolgatni. Majd lesz valahogy.

Jobban magához szorít.

– És egy vízízű kávé az automatából?

Megcsóválom a fejem.

– Csak egyedül akarok lenni. Megviselt a nap.

– Egyedül? – kérdezi szomorúan.

– Egyedül – felelem.

– Jól van, csajszi. – Homlokon puszil. – Majd még beszéljünk – lép ki az ajtón.

Meg kellene mosnom a kezem... vagy legalább az arcom, mert nem csak az elapadt könnyek, hanem Declan vére is szennyezi azt. Nincs erőm hozzá, mihelyt eljöttem a szobából kipukkadtam, az összes energiám elszállt. A földre ülök. Üres a fejem, nem emlékszem semmire.

Ha Anja nem meséli el, nem is emlékeztem volna rá, hogy nem az idősebb orvosok adták az utasítást, hanem én magam. Jó voltam, ez megkérdőjelezhetetlen, de vajon ez elég lesz ahhoz, hogy Declan túlélje?

A fehér falat bámulom, olyan tiszta. Nem úgy, mint a beszennyezett ruhám, a véres kezeim. Declan vére. Sok-sok vér. Anyára emlékeztet. Az a véres rongy. Az mentette meg őt.

Így kellene viselkednie egy orvosnak? Lehet, nem vagyok jó orvos, hiszen itt ülök, üresen bámulok ki a fejemből. Egy orvosnak az elvérzéses esetek alaptevékenységnek számítanak Amerikában. Én mégis szinte sokkos állapotban készülök begolyózni.

Minden orvos így reagál az első súlyosabb sérültjére? Azt kötve hiszem. Jobban ütött ez az eset, mint látni, hogy letakarnak egy halott embert, pedig végignéztem már valaki más halálát rezidensként. Senki nem tudott rajta segíteni. Az akkor nem viselt meg annyira, mint most Declan esete. Túlságosan keverem az anyával történtekkel...

Olyan egyedül vagyok most. Anját is elküldtem. Nem akartam, hogy lássa, mennyi összefüggés zakatol fejemben Declan és anya között. Kelleni fog pár óra vagy nap vagy hét, mire kitisztul a fejem...

***
Magyarázatok:

* Vérzékenység; az alvadás nehezebben megy végbe. Az egyes típus a súlyosságára utal, a hármas típusú a legsúlyosabb, vagyis az egyes típusú a legenyhébb tüneteket produkálja.

** Avagy kivérzéses sokk. Az érrendszerben kialakuló folyadékvesztés következménye.