Csókhálóban ébredek, ami most az arcomat vonja kellemes büntetés alá. Megöntözik a hegeim, hogy feltétel nélkül szeressem őket. Menni fog. Ezek a mozdulatok árulkodnak az arcom szépségéről.

– Um... – nyögöm, és elfordulok a csókok irányába. A gazdája a szám is észreveszi.

Zörög a paplan, amint átfordulok a másik oldalamra.

– Dec, aludni sem hagysz – nevetem a párnába, miközben a csókok büszkén, szelíd méhrajként támadják az arcom.

– Addig foglak csókolni, amíg nem kelsz fel.

Hány óra, hogy fel kellene kelnem?

Hajnali kettőkor aludhattunk el. Pontos időt nem tudok, mert Declan elérte, a csókjaitól ölelhessem magamhoz az álmot.

– Akkor lesheted, hogy felkelek, az ágyban maradok örökre – mormogom, megtalálva puha haját a koromsötétben. – Mennyi az idő?

– Hajnali négy.

– Két órát aludtam...? Na, hagyj pihenni, te tuskó!

– Sajnálom, nem lehet. Nyolckor indul a gépünk.

Kipattan a szemem, és felülök az ágyon. Feloltom az éjjeli lámpát. Szokom a fényt, szívem a Hattyúk tavát járja, amint Declan körvonalazódik előttem.

– Repülővel megyünk? Hova viszel? Phenjanba? – bombázom kérdésekkel. Mélyebben nézve a szemébe, megválaszolom a saját kérdésem. – Fairbanks!

– Naná! Megmutatom neked a várost, ahol felnőttem. – A lábamhoz hajol, és a bokámnál fogva lejjebb húz.

A derekára fonom a lábam, a kezemet a borostás arcára érintem.

Egyszerűen tökéletes ez a férfi.

Csókokat kap, sokat, hogy mind a ketten felébredjünk.

– Csomagolj meleg ruhát; nem akarom, hogy megfázz.

– Baj lenne, ha nem sminkelnék? Próbálom elfogadni az arcom...

– Én leszek a legboldogabb, ha nem sminkeled a tökéletes arcod! – borul a mellkasomra.

– Ez a mozdulat egy célzás volt?

Rám vigyorog. Ördögi mosoly ez. Odaadnám a lelkem, hogy minden pillanatban tapasztaljam.

– A hölgyeket még nem láttam! – Izgatottságot fedezek fel az arcán. – Szabad őket megnézni?

– Megnézni? – kérdezek vissza. – Nem, azt hiszem, megnézni nem szabad őket. Nagyon szégyenlősök.

– Áh, még előttem is? Pedig frankón mindjárt átdöfik a trikód, annyira vágynak rám.

Elnyílt ajkára fújom az elhasznált levegőt, aztán újabb csókot kap.

– Lezuhanyzunk? – vetem fel. Jót szórakozok, ahogy Declan a száját nyalogatva próbál nem befurakodni a lila bársony alá.

Nem fog kibírni hónapokat szex nélkül. Öt évet várt, hogyan is bírhatná?

– Együtt? – kérdez vissza tétovázva.

– Igen. Meztelenül – teszem hozzá.

Nagyot sóhajt, és lehunyja a szemét. Az összes pénzem ráteszem, hogy elképzel meztelenül.

– De nincs szex – mantrázza, inkább magának. – Menjél, életem, megyek utánad, még üdvözlöm az újabb állatkám – csillan fel a szeme, a legújabb terráriumot nézve. – Nem adtunk neki nevet.

– Én igen. Van egy Decorunk, akkor kell Olja nevű is.

– Olivia és Anja? Jó, de ha Anja szakít Oliviával, levágom a farkát!

Nevetve megyek át a fürdőbe. A párás levegőbe szagolok, és a tükör felé fordulok, hogy megnézzem a nyúzott, szerelemtől kipirosodott arcom. A tükörben azonban nem látok magamból jórészt semmit. Szív formában rózsaszín cetliket ragasztottak rá. Felette a mondat majdnem megsirat.

Száz dolog, amiért szeretlek.

Kis cetlik mindegyike mosolyt csal az arcomra:

A mosolyodért, a kitartásodért, a gyönyörűségedért, a szívedért.

Az összeset végigolvasom, mielőtt bejön Declan. Hátulról karol át, és milliószor elmondja, mennyire szeret.

– Kitalálom – szipogom –, nem is aludtál, hogy nekem ezt megcsináld!

– Majd alszok a gépen. Öt évet vártam, hogy megcsinálhassam neked!

– Jól esik, hogy így gondolsz rám – bámulom a cetliket. – Én nem vagyok ilyen kreatív, de ezt visszakapod.

– Nekem bőven elég, ha főzöl a seggemre.

A zuhanyzóra nézek, majd vissza Declanre.

Látni fogom meztelenül. Ő is meztelenül fog engem látni! Ó, te jó ég! Elolvadok.

A fejem felé emelem a kezem, hogy bújtasson ki a trikóból. Mosolyogva tesz eleget a kérésemnek. Nagyot nyel, szembesülve a mellemmel. Kifogástalanul beleillik a tenyerébe, ahogyan ráteríti azokat. Bizsereg a bőröm. Először találkozik a mellem alatt elterülő rózsával; megérinti, majd egy leheletnyi puszit nyom rá.

– Csodálatos... – álmélkodik. Magához ölel. – Azt nem ígérem, hogy a Nagyúr nem fog ácsorogni... Ó, már ácsorog is. Bocs!

Nevetve húzom le róla a pólóját, és hagyom, hogy lehajolva a combomhoz, letolja a nadrágom.

– Tökéletes vagy! – csókolja meg a hasam alját. Szeme a nőiességemet fixírozza, aztán visszakanyarodik a tekintete az arcomra. – Nem fér bele a „cölibátusomba", hogy megpusziljam, igaz? – kókad le a mosoly az arcáról.

A kezemmel előrébb lököm az arcát.

– Egyetlen egy puszi – engedem.

Halvány csókot lehel a vénuszdombomra, és feláll. Reflexszerűen takarom el a mellem, amint felemeli az állam. Szeretnék elfutni azonnal. Rusnyának tűnik a testem az övé mellett. Nem lehet az, nem beszélhetnek belőlem Josh szavai. Declan csodálattal néz rám, nem undorodik – legszívesebben felfalna.

Francba, így is rettegek.

Declan elemeli a karomat a mellemtől, belekulcsolja a kezembe az övét, hogy véletlenül se takarjam előle a kilátást.

– Gyönyörűnek tartasz, akkor az vagyok. De Josh hangja nem megy ki a fejemből. Idegesít, hogy ott van.

– Hidd el, Cora, addig fogom neked mondani, amíg elhiszed.

A fejemet csóválva nyúzom le róla a nadrágot. Elakadt lélegzettel, halként pislogok Declanre.

– Kisebbnek gondoltam huszonegy centit. Ez nagyobb, mint Anjáé! Szűz Mária! Hogy fog ez belém menni!? Inkább felnyársalom magam a karnisra. Nem is! Tudod, mit? Egy kamionra!

Heherészve ad egy csókot a számra, szinte a hasába nyom, miközben megölel. Elmélyült, követelőző csókom miatt teljesen a hasamnak feszül a férfiassága. A fenekem alá nyúl, és felemel, hogy a zuhanyzóba vigyen. Ott megengedi a csapot. Meleg víz csörgedezik az összesimult testünkre, lassan ködfátyolba takarva minket. A pára és víz a rajtunk buzog, a másik bőrének árnyalata tükröződik vissza rajta.

– Ígérj meg nekem valamit – suttogom a hömpölygő víz cserdülő hangjába. Csókkal várja a válaszom. – Szeretkezzünk egyszer itt.

Lerázza a hajáról a vizet, gyengéden az üvegfalnak támaszt.

– Mindenhol is fogunk – ad egy csókot a mellkasomra. – Baszki. Nem kellett volna együtt zuhanyozni.

– Jobban vágysz rám? – harapok az ajkamba. A mellemet nézi. A keze elindul a balhoz, de félúton visszaszorítja a combjára. – Gyerünk, te süsü – csúsztatom a tenyerem a nyakszirtjére –, ez még belefér.

Töprengve rágcsálja az ajkát, végül ő is erre a következtetésre jut. Mellem közepére érinti a száját. A forró levegőbe veszik a nyögésem. Játszik a nyelvével, vigyora a füléig ér.

A kezemet a hasáról, a férfiasságára vezetem, Declan megáll, mereven figyeli a kezem. A két combom közé irányítom az ágyékát, a hegyével megdörzsölöm a nőiességem. Morogva borul a nyakamra.

– Megtestesült vízesés vagy – dünnyögi.

Háttal egymásnak zuhanyozunk tovább. Én nevetek, Declan az orra alatt dühöng, amiért tudja, nem fog kibírni a testem nélkül két-három hónapot.

Az üveg tükörképében szemezünk egymással. Arcunkra van írva a szerelem.

***

Mínusz húsz fok feszül a testemnek, miközben Fairbanks belvárosában sétálunk. Három réteg pulóver és egy steppelt dzseki sem melegít fel. Velem ellentétben Declan úgy sétál mellettem, mintha csak egy őszi délutánon tenné. Annyira elveszek a város egyszerű, de mégis csodálatos mivoltában, hogy beszélni is elfelejtek.

Galambszürke égbolt mossa az eget, ezalatt az elvétve álló – kizárólag fehér – házak viselik a téli kabátjukként szolgáló vastag hóleplet. Cukorként csillog és ropog a lábam alatt a fehér gúnya, a fagyos levegőben a jégsziromként ható hó hamarosan eláll. Karácsony másnapján már megengedhet magának egy nap pihenést. A járdákat szegélyező fákon körbefutnak a karácsonyi fények, ezzel vezetve minket Fairbanks egyik állítólagos csodájához.

Valóban mindenki ismer mindenkit. Declannel kezet fognak, megölelik, arcon csókolják a járókelők, és hogylétéről érdeklődnek.

Van itt valami megfoghatatlan csoda, amit nem sokan ismerhetnek meg. Egy szelet a Mennyországból.

Egy mellékutcából kiérve életem legszebb képe költözik az emlékeimbe, kihajtva onnan minden más helyet, ahol egyszer Josh-sal jártam. Minek ide drága Maldív-szigetek, ha van Fairbanks?

Itt akarok élni, nagyjából... Most azonnal! Ó, de nem lehet!

Mi lenne a lámababuciaimmal?

– Gyönyörű! – suttogom.

Orromba tódul a füst karcos, a sütemény fahéjas-gyömbéres illata. Utóbbitól halk morajlás kíséretében remeg meg a hasam.

A távolban a hegyeket a nap kis szikrája glóriaként világítja meg. Fairbanks nagy taván gyerekek korcsolyáznak, valaki a távolból idesereglő karácsonyi zenével összhangban. Szüleik kint, a fakorlát mögött beszélgetnek. Az idősebbek a fabódéknál iszogatnak és nevetnek. A tóra épített mesterséges szigeten egy karácsonyfa ragyogja be a jeget. Megszorítom Declan kezét.

A hátunk mögül kutyacsaholást hallok. Egy kutyaszánon egy mikulás boldog karácsonyt kiált, és a gyerekeknek ad egy kis csomagot. Miután minden gyerek megkapta, eltűnik a pálya melletti fenyőerdő takarásában.

Boldogság.

Ez az, amit csak most értettem meg. Egész végig abban a hitben éltem, hogy boldog vagyok Josh mellett, mert a szerelem boldoggá tesz, és azon kívül nincs másra szükségem. A szerelem önmagában nem okoz boldogságot. Boldogságot az okoz, hogy a szíveddel érzed, hogy szeretnek. Ha a szerelem viszonzatlan, megérzed, nem vagy boldog. Én elhitettem magammal, hogy az vagyok, mert Josh szeret. Sosem szeretett. Azt szerette, hogy birtokolhat. Én pedig sosem voltam mellette boldog. Elnyomta az énem, addig csiszolt engem, amíg nem lett belőlem semmi, csak egy lapos ember, akinek nincsen személyisége, csak magára aggatott egy hamisat, amivel azt a látszatott keltette, hogy él. Bíztam benne, hogy mellette gyémánttá csiszolódok, helyette olyan sekély kő lettem, ami csak arra jó, hogy kacsázzanak vele a vízben.

Sosem voltam Josh mellet élő, csak egy bábu voltam, amit mozgatott. Véres madzagon.

– És még nem láttál mindent ­– ad egy meleg csókot a számra Declan. – A szüleim is itt vannak. Szeretnék látni a lányt, aki megmentette az életem.

Fáj a vigyorgástól a kicserepesedett ajkam, de ettől függetlenül széles mosollyal nézek a szemébe.

– Gyors? – kérdezi habozva. – Bemutatkozhatsz úgy is mint a barátom. Még nem tudják, hogy a párom vagy.

A párja vagyok! Á, képtelenség, hogy ez nem álom. Hogyan hangozhat ez a mondat ilyen szívmelengetően a szájából?

Csóválom a fejem. A hó lepereg a kapucnimról, ezzel hófüggönyt képezve az arcom elé.

– Nem, dehogy. Josh sosem mutatott be a szüleinek, el sem jöttek az esküvőnkre. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy hálát érzek. És szerelmet.

– Akkor gyere, életem! ­– A kezembe csúsztatja az övét. – Ismerd meg a Royokat.

Minden idős embert megnézek, ahogy a pályáról lekapart hó útvonalát követjük. A két kezemmel a zsebeimben lévő zsebkendőbe marok idegességemben. Bemutat a szüleinek! Egész testem forróságban fürdik a hideg ellenére.

Declan óvatosan a csípőmre teszi a kezét, jelezve, ne menjek tovább. Egy szőke nő Declan nyakába veti magát, és ezernyi csókot ad az arcára, a férfi mellette néhány atyai vállveregetéssel üdvözli.

Ők lennének a szülei?

De olyan fiatalnak néznek ki.

A nő – akit Declan anyjának gondolok – felém fordul. Szeme egy az egyben a fiáé: zöld és még a formája is mandula alaku. Kerek arcára hullanak a megfáradt hópelyhek. Egy ránc sem tapad az arccsontjára. Foghatnám arra, hogy takarja a smink, de a legtermészetesebb a bőre, semmi nem fedi a hópelyheken és némi fényvédőn kívül. Arca pirossága tökéletesen belevész a hófehér, porcelánszerű bőrébe. Elvarázsol.

Brit tudósok azt nem szeretnék bizonyítani, hogy a Royok a legszebb család a földön?

– Jaj, Dec, ugye megölelhetem? – fordul a fia felé izgatottan. Csodálkozva sandít vissza rám. – Hadd öleljem meg ezt a gyönyörű lányt! – vigyorog.

Már nem a hidegtől, hanem a zavarba jövéstől vörös az arcom.

Még gyönyörűnek is tart...

– Chrissy – szólal meg a férje gyengéden –, ne hozd rá a frászt, hiszen tudod...

Bántották, fejezem be helyette a mondatot magamban.

Chrissy szája lekonyul, és némileg meg is borzong.

Lassan, figyelve a mozdulataimra, magamhoz ölelem őt. Zavar és feszélyez, amiért egy idegen közel van hozzám, de mielőtt bármit is gondolnék, már kicsúszik az ölelésből.

Declan apja csak a kezét nyújtja, sejti, férfiakkal pláne nem borulnék össze. Óceánkék szempár néz a szemembe, az ő arcán sincs egyetlen ránc sem, sőt, barna hajába nincs nyoma ősz hajszálnak. Lágy és visszafogott öröm bujkál az arcán, közben sziporkázik benne a tekintély.

– Köszönjük, amit Declanért tettél – mosolyog rám.

Ó-ó... Ez a mosoly Declanös. Hiába apósjelölt, jól néz ki, és kész.

A hűség nem egyenlő a vaksággal.

Hangja lágy, ha a fiáé is ilyen lesz idősebb korára, én leszek a leggazdagabb ember a földön.

Megálltak az öregedésben harminc éves korukban.

Biztos nem vámpírok?

– Csak tettem a dolgom – rántok egyet a vállamon.

De most tényleg, hány évesek?

Declan magához ölel, és nyom egy puszit az arcomra.

– Bátran tedd fel azt a kérdést – kuncogja.

A szüleire nézek.

– Olyan fiatalnak néztek ki! – dicsérem őket.

Chrissy a férjébe karol.

– Jót tesz az alaszkai levegő – ad egy csókot a férje arcára. – Negyvenkettő az nem olyan fiatal.

Számolok, összeadok, kivonok. Nem hiszek a fülemnek! Ezek szerint Declan...

– Tizenhat éves voltál, amikor megszülted Declant!? – pislogok Chrissyre.

– Elszöktem a zacsiból – szól közbe Declan. – Úgy gondoltam, útra kélek. Ilyen ez, ha sulibál után összefekszenek a szüleid.

– És megtartottak – jegyzem meg.

– Nyilván, mivel itt vagyok melletted – neveti.

– Mint a szerelmem – teszem hozzá.

Chrissy halkan felsikkant, még szorosabban öleli magához a férjét. A boldogság szüntelenül csillog az arcukon.

– Amikor egyetemre járt, megfogadta, te leszel a felesége – közli az apja. Declan felhorkant és kitartja a középsőujját, az apja visszamutat.

– Fejezd be, fater, vagy megvonom a meccsjegyedet tőled! – fenyít be Declan.

Chrissyvel végignézzük, ahogy ketten apa-fia szeretetből birkóznak. Declan egy ügyes mozdulattal kigáncsolja az apját, így Bryce a hóba huppan. Declan miután kinevette magát, felsegíti.

Bárcsak ilyen apám lett volna. Mármint, nem akartam volna, hogy kigáncsoljon, de a szeretet, ami árad Bryce-ból a fia iránt, megfizethetetlen kincs.

Chrissy és Bryce hamarosan elköszönnek tőlünk egy kis időre – este találkozunk, mert náluk töltjük az éjszakát, aztán holnap este indulunk haza Detroitba.

Nem akarok...

– A feleséged – ízlelgetem Bryce mondatát. – Azért ne két hónap múlva kérd meg a kezem.

– Majd akkor fogom megkérni, ha tudom, te is akarod – kapok egy csókot a szám szélére. – Korcsolyázunk? – mutat a pálya melletti sátorra, ahol korcsolyát lehet bérelni.

Bólintok.

Pár perc elteltével már a jégre lépünk fel. Majdnem fenékre ülök.

–  Mikor korcsolyáztál utoljára? – kérdezi Declan.

–  Húsz évvel ezelőtt – vallom be –, de ezt nem lehet elfelejteni.

– Ellent kell vessek: el lehet felejteni.

Rálegyintek, és távolra siklok tőle, be a pálya közepére.

– Ugyan már! Ezt nem lehet elfelejteni – nézek vissza rá. – Látod? Ezt lehetetlen....

Puff.

A fenekem találkozik a jéggel. Declan pillanatok múlva előttem térdelve méri fel, megsérültem-e. Az egóm sérült, a fenekem is kapott egyet.

Áú!

Declan sápadt arca miatt kibuggyan belőlem a nevetés.

– Ezt tényleg el lehet felejteni! – panaszolom, amíg Declan felsegít.

– Nincs nagy baj? – Továbbra is aggódik, noha én a nevetésből maradt könnyeimtől nem látok.

– Fáj a popsim! – dörzsölöm meg. – Visszaérünk a szüleid házához, kérek rá puszit! – suttogom.

Megborzong, ahogyan összesimul a hasunk. A nyakára csókolok, majd kissé kék árnyalatot felvevő szám is köszönti a megfagyott szám. Ajkaink hópehelyként fagynak egymáshoz. Ki van zárva, hogy beteljek ezekkel a finom érintésekkel. Olyan lágysággal és szeretettel csókol, mint ahogy a tenger teszi azt a homokkal, amikor a partot mossa. Közénk nyúl, felemeli a karomat, és feltűrve a ruharétegeket, csókok végtelen sorát nyomja a csuklómra, a karkötőmet is érinti. Csak bízni tudok abban, hogy a pulzusom, ami az ajkán kopogtat, nem olyan intenzív, hogy észrevegye, mennyire kívánom őt. Bizsergek, az egész bőrömön pattog. A fülem mögé is egy csókot nyom, a kígyóra. Mielőtt illetlen módon, egy gyerekekkel teli helyen nyögéseimmel örök traumát okoznék nekik, visszateríti az ajkát az enyémre.

– A tudatalattid nagyon megtréfált téged, tudsz róla? – pusmogja.

– Miért? Nem vagy igazi, csak álmodom? – pislogok.

– A kígyó tetkód. Le merem fogadni, nem a legfőbb ok, amit te szajkózol. – Megsimítja a tetkót. – Nem emlékszel? Itt csókoltalak meg először, amikor szinte sikoltottál az ujjaimtól – kuncogja.

Dereng az a csók. Könnyed volt és nem tartott egy másodpercnél tovább, de ott kezdődött bennem valami lángolni, ami egyszerre taszított el Josh-tól és kísért kézen fogva Declan felé.

A csípőmet szorítva korcsolyázunk beljebb a tavon, közben lábaival mutatja, hogyan kell megtartani az egyensúlyom.

– Még mindig hihetetlen, hogy nem hitted el, szerelmes lehetek beléd! – hozom fel.

– Josh rendesen megtépázta az önbizalmam... – morogja. – Még mindig fosok, hogy valamit nem csinálok jól, és magadba zuhansz – sóhajt és erősebben szorítja a kezem. – Vágom, nem szabad félnem, de így is hallom a fejemben Josh szavait. A szerelem visz előre. Elég erős a szerelmünk, hogy megbirkózzunk a démonjainkkal.

A legerősebb szerelem, ami két megtört ember között szövődik. Ki más érthetné meg a fájdalmat, mint az, aki ugyanazt a szenvedést élte át?

– Tudod, mire jöttem rá? Hogy a legnagyobb bátorság, ha szeretni mersz egy trauma után.

– Ezt nevezik feltétel nélküli bizalomnak.

Körbe-körbe járjuk a tavat. Néhányszor a meghitt hangulatot félbeszakítja egy-egy felnőtt vagy gyerek, hogy autogramot kérjen vagy netán fényképet csináljon Declannel.

Az egyetlen dolog, amiben Josh hasonlít Declanre: imádja a rajongóit és a gyerekeket. Sosem lesz elvehető tőle, hogy igenis fontosak számára a rajongók. Az idegen gyerekekkel pedig mindig úgy viselkedett, mintha a sajátjai lennének.

– Josh téged mivel bántott a leginkább? – kérdezem bizalmasan, amikor senki sincs a közelünkben.

– Azzal, hogy él – nevetni akar, de horkantás lesz belőle. – De leginkább azzal, hogy elhitette velem, idézem: egy nyomorék geci vagyok, aki senkinek sem kellene.

– A nyomorék gecit én is megkaptam – szorítom össze az ajkam. – De most már itt vagyunk, egymás mellett, Josh nélkül. Francba, tényleg felfoghatatlan, hogy nem hitted el, akarok tőled valamit. Bár tény és való, aki leginkább bújtatta az érzelmeit, én voltam – nevetek bele az egyre hidegebb levegőbe.

– Egy "baszd meg, te tuskó, szerelmes vagyok beléd" hatásos lett volna – grimaszolja.

– Tőled meg egy „Életem, szerinted miért nevezlek életemnek? Mert szerelmes vagyok beléd" lett volna hatásosabb.

Felnevet.

– Azért becézlek így, mert egy; az életem szerelme vagy, kettő; megmentetted az életem.

Beharapom a szám.

– Biztos, hogy egy ilyen gyerekes ember mellett akarsz élni? Néha nagyon át tudok esni a ló túloldalára, és tizenévesként viselkedek.

Megállít, és óvatosan lecsókolja a hópelyheket a számról. Felfűt, mint a mi szerelmünk. Declan szerelme is felmelegít, nem úgy, mint Josh-é. Az elégetett. Hamuból kellett újjá eszkábálni magam.

– Nagyon cuki, amikor előjön a tini éned. Szeretem a komoly Corát, akivel lehet felnőttként beszélgetni, de szeretem, amikor megmutatod a tinit.

– Azt hiszem, tudom, miért viselkedek így – nézek Declanre. Komoly figyelmet fordít rám. – Tiniként el kellett nyomnom az énem, mert anyánál is jobban kellett átlátnom a helyzetet. Anjánál is kimutatkozott a tini Cora, de nem annyira, mint nálad. Josh-nál egyáltalán nem jött elő... úgy kellett viselkednem, mint egy anya. Nálad talán azért jöhet elő, mert megbízom benned, és tudom, hogy szereted, aki vagyok, ezért megmutathatom neked, ki is lett volna a tini, nyers Cora, aki sosem lehettem igazán.

– Nincs azzal baj, ha ilyen vagy. Sőt! Hozzátartozik a személyiségedhez. – Az órájára pillant, majd az erdő felé. – Hamarosan lemegy a Nap. Szemtanúja szeretnél lenni a leggyönyörűbb jelenségnek?

– Az itt áll velem szemben – édelgek.

Declan a hajába túr, szégyenlősen ad a homlokomra egy csókot. Szemében bőszen csillog a szerelem fénynyalábja. Szótlanul mered az ő csodájára, akire öt évet várt, hogy végre belekóstoljon az ajkamba, becézgesse a bőröm. És miattam képes várni, hogy majd, ha készen állok, jól is lakjunk egymás felfűtött testéből.

Nem kell kimondania, a szeméből olvasok; beszél az ő kincses erdeje:

Szeretlek.

Büszkeség, szerelem, szabadság áramlik át a testemen. Bekéredzkedik minden lyukba, hogy kiűzze onnan a volt házasságom baljós képeit. Szeretem a szabadságot, ami körbeölel, a büszkeséget, ami abból fakad, hogy gyógyulok és a szerelmet, amit tapintani is tudok Declan személyében. Josh-nak csak a falait tapinthattam, hiába próbáltam egy kis részt találni, amit betörhetek, ő mindig elutasította.

Declannel leadjuk a korcsolyánkat, aztán indulunk a végtelennek tűnő erdő felé. Minden percben egyre sötétebb lesz. Alaszkában gyorsan megy le a nap, délután háromnegyed háromkor. Az erdő talaján kidőlt fák hevernek, kicsavarodott törzsük a tenger hullámaira emlékeztet; még a rajtuk megtapadt, néhol előbújó moha is moszatszerű. Felfelé billentem a fejem, a kabátba rejtett hajam tovább omlik a hátamra, ahogy a templom magas smaragdzöld fenyőkre bámulok. Arcomra újszerű mosolyt fest ez a különleges nyugalom. Némi fáradt hószemcse megtapad az arcomon, ahogy lehullanak a tűlevelekről.

Fél óra gyaloglás után teljes sötétség ölel a keblére, kizárólag a hozzánk csatlakozott helyi lakosok kutyás szánjainak pilácsa adja a fényt. Az erdő ezen kívül csillagfényes bársonyba takarózik, a gyenge holdfény ragyogásában. Annyira elvesztem megint, hogy megfeledkeztem arról, hogy a fellegek megnyitották az utat a hold előtt. A lestrapált hóban alig hallani a ropogását, ellenben errefelé a füst fásult illata jobban beleivódik a ruhámba. Örök emléket viszek haza.

– Nagyon csendben vagy – jegyzi meg vidáman Declan, miután újabb autogramot osztott ki egy kisfiúnak.

– Hogy merészeltétek itt hagyni ezt a várost? – sóhajtom.

– Ezt kérdeztem én is fateréktól. Nyüzsgésre vágytak a csend helyett. Engem az elején zavart Detroit, de aztán megszoktam.

– És mikor érezted, hogy az otthonoddá vált?

Elmosolyodik.

– Tegnap óta. – Sejtelmesen végigmér.

Felnyüszítek.

– Megölsz a burkolt flörtjeiddel!

Megállunk és megvárjuk, hogy a többiek megkerüljenek minket. Csókkal melegíti fel az ajkam, lassan mélyíti el, kezemmel szinte a hajába kapaszkodok, hogy ne boruljak a hóba. A néha csattanó hang belelapul az erdő rejtekébe. Mellkasom őrült pattogása egyre élénkül a csókokban.

Meg fogom valaha szokni, hogy a szája az enyémen pihen?

– Ki van zárva, hogy ki fogsz bírni három hónapot a testem nélkül – pusmogom.

– Én is kételkedek magamban. Főleg, ha még kelleted is magad! – nyavalyogja, miközben keze becsúszik a kabátom által takart fenekemhez.

– Legyen egy hónap – alkudozok.

– Nem hiszem, hogy addigra... hát... tudod... tágulnál annyira, hogy beléd férjek.

– Majd elválik – indulok el.

Egy rönkön átlépve hóba borult tisztásra bukkanok, az emberek nyüzsögnek, a kutyák csaholását elnyomja az emberek zsizsegése.

Közelebb osonok, kissé távolabb a tömegtől. Várnak valamit. A hangos ricsajok egyre halkulnak, majd valaki belerikolt a sötétségbe. Mindenki a hang irányába kapja a fejét, én is így teszek, amíg Declan hátulról a karjaiba zár.

Halvány zöld fénycsík kígyóként kúszik az erdőre, egészen alacsonyan a horizonton, amely lassan haladva beteríti az eget.

– Most Barty Kupor lőtte fel a Sötét jegyet az égre, vagy ez a Sarki fény? – nézem tátott szájjal az égi jelenséget.

– Izgalmas lenne halálfalók elől ugrálni az első randinkon, de nem, ez Sarki fény – neveti.

Felettünk a fények lelkek szálaként játszanak, zöld folyó a fekete égbolton, a csillagok kíséretében. A távoli hegyek kopasz kupolaszerű csúcsainál lomha táncot jár. Nem is olyan hosszú várakozás után az égen csipetnyi rózsaszín, lila és kék színek is megjelennek, egybeolvadva az éggel.

– Ott egy hullócsillag – nyújtom a kezem a felettünk elhaladó fénygömbre. Declan mellém lép. – Ilyenkor szoktál valamit kívánni? – nézek az ezüst és méregzöld fényben úszó arcára.

– Nem igazán.

– De miért? Az olyan buli – vigyorgok.

– Nem fogom fel, hogy a kozmikus genezisű porszemcsék kinetikus energiája révén ionizált légköri szubsztancia fotonkibocsátása milyen korrelációban állhat a csakis a magam javára deklarált individuális intencióm manifesztálásával.

– Mi... mi van? – pislogok.

– Csak azt akartam mondani, hogy nem hiszek az ilyenben – dörgöli meg az állát.

– Úristen! Egy szótárral randizok!

– Ennek a szótárnak van egy huszonegy centis könyvjelzője – emlékeztet.

– Na, igen, megjelölhetne már valami mást is. – A vállára billentem az arcom. – Köszönöm ezt az utat, köszönöm, hogy az életem része vagy. Jókor pottyantál az életembe, mert már készültem feladni. Te tegnap kezdted otthonodnak látni Detroitot, én tegnap óta kezdtem élni.

Újból egymás karjaiba omlunk. Declan kimért levegőjét érzem a számon. Egészen a megismerkedésünktől így nézett rám, csak én elvakultan nem láttam azt a szeretetet, amit a szeme mesél.

Egy pillanatra abbahagyja a lélegzést, majd másodpercek múlva lágyan kívánja a szám. Hiányzik neki. Öt éve hiányoztam neki, a szíve szakadt meg, de nem keresett, nem tört be az életembe, mert azt hitte, boldog vagyok.

Most a csókja felőröl minden bánatot, amit az én boldogságomért elszenvedett. Követelőző csókról most szó sincs; finoman kóstolgatják egymást az ajkaink, mint egy új ízt, ami örökre a kedvencünké válik. Alig érzem, emlékképnek is elmehetne, a szél is így simogatja az ajkam. Pont ezért élvezem. Törődést kínál, konvenció nélkül. Nincs hangzavar se a fejemben, se körülöttünk, mi magunk vagyunk és a szerelem ereje.

Declannel ellentétben én hiszek a csillagok csodájában; kívánok.

Tartson a szerelmünk addig, amíg a Nap ki nem pusztul.

***

Sziasztok!

Lett egy kis Karácsonyi hangulatotok? :D

A helyzet a következő:

A kommentek válaszolgatásával ritkaszarul állok, de esküszöm, pótlom, de egyetem mellett kicsit több igényt vesz igénybe.

A másik: (ilyenkor eskü, úgy érzem magam, mint egy tanár, aki Krétába vagy Neptunba tölt fel valamit XDD). Szóval még öt fejezet van hátra, ami a következőképpen fog alakulni.

32. fejezet: 2022. 10. 01.

33. fejezet: 2022. 10. 08.

34. fejezet: 2022. 10. 15.

35. fejezet: 2022. 10. 22.

Epilógus: 2022. 10. 23.

Utána feltöltöm a fontosabb tudnivalókat az Érzelmek és életekről, viszont részt nem tudom, mikor fogok kitenni. Talán decemberben, de hogy ne maradjatok ennyi ideig Ziccerek nélkül, ezért szerintem novellákat fogok hozni -- amúgy is el vagyok maradva egy jópárral.

Szép napot Nektek! <3