Mi a fene a másnaposság gyógymódja? És a függőségé? Mert ráfüggtem Declan szájára. Tegnap órákig csókolóztunk, miután a többiek hazamentek. Igaz, csak pár emlék maradt. Kiszáradt számba harapok, amikor kikelek az ágyból.

Ó! Fehérneműn kívül nemigen takar semmi. Jól érezhettük magunkat.

Az éjjeliszekrényről elveszem a pohár vizet, és felöntöm. Állott íze miatt fintorba torzulnak az arcizmaim.

A fejem is szétmegy.

Soha többet nem iszok.

A fürdőben lemosom magamról az elkenődött sminket. A fogam is megmosom. Nem akarok megint kesernyés ízzel a számban csókolózni. Megállok egy pillanatra. A mentás fogkrém a torkomra csorog.

Csókolóztam Declannel, és azt mondta, az élete szerelme vagyok!

Rideg a reggel, a hó szakad, az én testemben a nyár üti fel a fejét. Sosem voltam ilyen boldog! Részegek voltunk, de azt ígérte, ma megbeszéljük, hogyan tovább.

Lehet annál jobb, mint arra kelni, hogy Declan és köztem valami varázslatos történt?

Magamra veszek egy trikót és egy leggingset, és lemegyek a konyhába. Nem a mocsok fogad – teljes rend uralja a konyhát, mintha mi sem történt volna. Declan az asztalnál ül, halántékát az asztalnak nyomja. Erősen másnapos.

Kezem hátulról a nyakszirtjére, majd a mellkasára vezetem, és lehajolok a vállára.

Összerezzen.

– Szia! – A hajába csókolok. – Nincs jó reggeled?

– Nagyon nincs. Szétszakad a fejem – morogja az asztalba.

– Esetleg segíthetek, hogy jobb legyen. Nem bújunk vissza az ágyba? Tegnap nagyon oda akartál menni velem – kuncogom.

A pultra lesek, serényen dobban a szívem, amikor visszagondolok a csókunkra. Szenvedélyes volt, könyvben sem lehetett volna szebbet írni.

– Bocs. Nem igazán emlékszem semmire, az utolsó emlék, hogy bedobtak a medencébe – vallja be. 

A szívem előbbi kecses dobbanásai mostanra buzogánnyá változnak, és eltörik a bordám.

Semmi gond, majd rávezetem, hogy csókolóztunk. Nem nagy ügy, ez nem áll a szerelem útjába. Az élete szerelme vagyok.

Kezébe veszi a telefonját, és megnyitja a beszélgetésünket. Vigyorogva nézem.

Eltelik egy perc. Kezdek aggódni – ennyi idő alatt el lehet olvasni az üzenetváltást, még úgy is, hogy eléggé félreütöttem a betűket.

Részeg voltam, na...

Kettő perc. Semmi. Bámulja a kijelzőt.

Három perc. Még mindig bámulja, semmi reakció.

Összeszorul a torkom.

– Dec, mondj valamit! – Kétségbeesetten próbálok nem bőgni.

Nem fog visszautasítani, ugye!?

Ennyi lett volna a boldogság, amit kaphatok odafentről? Nem érdemlek többet hülye csókoknál?

– Nem tudok... – Messzire csúsztatja a telefont.

– Felfogtad, mit írtam neked az elején és a végén? – Pillangók helyett darazsak dühös raja csípi a gyomorfalam. El akarok süllyedni a föld legmélyebb bugyrába.

Nem gondoltam volna, hogy pont Declan fog megalázni.

– Hogy szeretsz. Felfogtam, igen. – Reszket a hangja. Mintha ajka is fázna, úgy remeg. Lenne a szám a meleg takaró, amivel bebugyolálom. De nem lehetek.

– Nem csak tetszel, Declan.

– Tudom.

– Tudod! Tudod! Van még szó, amit mondanál, vagy kimondod, amit nem akarsz, de kénytelen vagy rá!? – lobbanok haragra gyászosan.

Meg fogja gyilkolni a szerelmünket, ássa a mély gödröt, ahonnan soha többé nem bújik elő; elrohad, mint a legtöbb. Azt hittem, a miénk fog a legszebben virágozni.

Önző szerelem.

– Nem olyan egyszerű – mondja habozva.

– Tudod, mi nem egyszerű? Úgy szeretni, hogy az exférjed tönkretett, de én megpróbáltam. Szerettem valakit, és a tegnapi bulin elhitette velem, hogy méltó vagyok, hogy viszont szeressen, ma meg ezeket a színtelen felelgetéseket kapom vissza! Kevés vagyok neked.

– Ez nem igaz! – üti meg a felszínes tiltakozás tónusát.

– Akkor miért hátrálsz meg? Ne csináld, kérlek! Annyira fáj! Kérlek szépen! Nagyon-nagyon sokat jelentesz ahhoz, hogy csak a barátom legyél!

Feláll, és az asztalra ül. Semmi nincs az arcára írva. Beesett és karikás szemével nézi a kezét. Irtó nagy fájdalom hasít belém. Ő már döntött. Az én sorsomról, mert a kezébe adtam az irányítást, és tessék, lássék! Milyen meglepő! Ő is szétzúzza a szívem, mert nem érdemlem meg, hogy szeressenek. Bárkinek is adom, darabokban kapom vissza, egyre kisebbekben, hogy nehezebben tudjam saját magam összeragasztani.

Tényleg nem érdemlem meg, hogy szeressenek!?

Szemére tompa fény hullik, ahogyan a körmét piszkálja. Még a szemembe sem mer nézni. Istenem, a szívem! Most fog megpusztulni.

Zokogva borítom a térdére a homlokom. Sírok, megöntözöm a meghalt szerelmünk sírján hervadó virágokat. Kérészéletű volt, a legszebb és a legfájdalmasabb.

A nadrágjába könyörgök, miközben a hajamat jellegtelenül simogatja, mint a búzamezőt a szél. Csakhogy a búzamezőn lengedező szálak attól nem lesznek nagyobbak, szebbek, erősebbek, hogy a szél simogatja őket, nekik napfény kell és víz. Nekem Declan kell, az én napfényem és vizem.

– Ne sírj, kérlek... – A zokogásomba vész a hangja.

Még hangosabban zokogok. Az epe felkúszik a torkomba, a szívem is ki akar mászni a testemből, el a gondatlan gazdájától.

Felnézek Declanre, hátha megsajnál, és ad egy esélyt. Ő is sír. Gyémántként koppan nadrágjára a kövér könnycseppje.

– Most nagyon bántalak, tudom, de muszáj vagyok meghúzni a határt, különben megszakadna a szívünk.

– Fáj, amit csinálsz, mégis elutasítasz, miért? Eddig te voltál, aki életet lehelt belém, most miért veszed el tőlem? Egy mocskos bérleti díj volt, aminek lejárt a szerződése? – lököm meg a vállát. – Megígérted, hogy vigyázol rám! Hazudtál...

Egymás ritmusában pereg a könnyünk. Megfogom a kezét, de ellentmondást nem tűrően elrántja onnan, és ráül, hogy véletlenül se találkozzon a beszennyezett kezemmel. Saját magam pestise vagyok.

– Sajnálom, érted teszem.

– Fáj! Ha értem tennéd, nem fájna! Kurvára megbántottál. És ne csinálj úgy, mintha érdekelne, mert, ha érdekelne, nem tennéd ezt! Téged is bánt, akkor nem sírnál!

– Nem érdekelnek az érzéseim.

– Engem viszont igen! Számítasz nekem!

– Sajnálattal hallom.

Méreg kavarog a könnyeimben. Felszívom magam, a fogamat csikorgatva bökök a szívére. Azt akartam, és sosem kaphatom meg.

– Bárcsak egy pillanatra átadhatnám a fájdalmamat. Szó sincs róla, hogy bántani akarlak, csak szeretném veled éreztetni, mennyire bántasz. Nagyon-nagyon, elmondhatatlanul megbántottál! Jobban összetörted a szívem, mint Josh valaha.

– Bocsáss meg nekem, drága Cory... – Hangjából csurog a megbánás. Mit érek vele? Megbántott és megsebzett – elvette a szívem. Egy bocsánatkéréssel nem adja vissza a szívem!

– Már mindegy.

Minden mindegy. Addig valami is számított, amíg hinni akartam. Már nem akarok hinni. Nem akarok szeretni, különösképpen őt nem, aki Josh-nál is nagyobb fájdalmat okozott. Elhitette velem, hogy érdemes vagyok arra, hogy szeressenek. A legnagyobb fájdalom, amit kaphatok attól, aki a világon nekem a legtöbbet jelenti. Nagyon fáj valami a szívem egykori helyén. Az igazság. A hitetlenség. A szerelem. Vicces, hogy azt gondoltam, akarhat tőlem bármit. A szerelem vak, túl optimista és a legrosszabb érzés; maró kínt szül.

Ránézek Declanre. Továbbra is sír. Siratja a szomorúságom. Utoljára engedem, hogy a tekintetem elvesszen lelkének erdejében, aztán ott hagyom.

Így válik az ember idegenből baráttá, barátból szerelemmé, szerelemből újra idegenné. Egy apró szó, egy jelentéktelennek tűnő mozzanat, és mindennek vége.

Addig nem tudom, milyen az igazi fájdalom, amíg a párnámba nem ordítok és átkozom magam, amiért mertem szeretni, könnyek kíséretében, darabokra hullt szívvel, amiknek maradványait a bordáim tartják egy idióta szárítókötélként, hogy aztán abból, és csakis abból próbáljanak összehozni egy újabb, jobb, erősebb és keményebb szívet. Declan nélkülit.

***

Csend van a lelkemben. A dühöm őszi levélként bújt a hó alá.

Az elkövetkezendő egy hét a legfájdalmasabb hét napja volt. Zokogtam, valahányszor visszagondoltam a csókjainkra, ahogyan Declan úgy tart a kezében, mintha megtalálta volna az elveszett darabját. Aztán rájött, hogy nem vagyok az, így eldobott. Sokat nem aludtam. Egyedül a szobámban, ahol semmi nem volt Declanből, csak a plüssállat, amivel aludtam.

A másik két hétben valami átsuhant rajtam, és beláttam, talán így jobb. Ha szerelem nincs, nem törik össze a szívem. Nem kell azon aggódnom, hogy a kapcsolat véget ér. Az első hétben szóba sem álltam vele, a következő két hétben a beszélgetés gördülékenyebben haladt. Hiányoztak az érintései, de nem erőszakolhatom rá a szerelmet. Elég, ha én szeretem őt. Örülök, hogy Josh után képes vagyok ilyen emberi reakcióra. Még ha ez viszonzatlan is.

Karácsony este van. Mi más elfoglaltságot találtam volna, miután megfőztem, minthogy magamnak rajzolgassam színes filctollakkal az artériákat és vénákat a karomon? Januárban megyek vissza dolgozni. Jót tesz a szétszórt agyamnak némi ismétlés. Az ágyon magam köré raktam a régi tankönyveimet, mintha egy rituálét végeznék. A nadrágomból próbálom vizes zsebkendővel lesikálni a rátapadt filc nyomot. Amikor rájövök, hogy lehetetlen, hagyom, és a kezemet firkálom tovább. Elkelne még egy ember...

Bryan Adams Heaven című száma jár a fejemben. Megszakad a szívem... a sorait suttogtuk egymásnak, mielőtt Declan megcsókolt.

A kedvenc dalom a leggyűlöltebb lett, mert ahhoz kötöm, aki nem viszonozza az érzéseim. Szar ügy.

Kopogást hallok kintről. Határozottan beinvitálom Declant a szobába. Egy tepsivel a kezében becsoszog.

– Sütöttem neked pizzát, mert imádod – Az ablak előtti asztalra rakja. – Biztos nem lett olyan finom, mint amilyet te szoktál – szerénykedik.

Mintha a három héttel ezelőtti veszekedésünk meg sem történt volna. Karácsony van, a szeretet ünnepén valószínűleg el is akarja felejteni. Ebben partner leszek. De attól még utálom...

Lesöpröm a combomról a filctollakat, és az asztalhoz kóválygok. Szívem nagyot dobban. Nem egyszerű pizzát csinált.

– Sokat nézed a Grut meg a Minyonokat, gondoltam, sütök egy minyonos pizzát.

Gyerekesség, igen. De felnőttként elmenekülni a rajzfilmek világába a legjobb mód, hogy kiszakadj a mindennapok őrült körforgásából.

A minyonformájú pizza két szeme tükörtojás, a kis ruhácskája baconből lett kirakva. Szemüvegét kelt tésztából sodorta.

– Nincs rajta ananász! Ah, köszönöm, Krisztus! – nézek a plafon felé.

– Nem követek el az emberiség ellen ilyen merényletet – horkant megbotránkozva.

– Megpuszilhatlak? – Kérdőn nézek rá, erre kimérten bólint.

Az arcára nyomok egy baráti puszit, ő szintén az enyémre, majd egy késsel felszeleteli a pizzát. Együtt esszük meg, néma csendben, nézve a lassan hógolyó nagyságú pergő hópelyheket, amik selyemtakaróba ölelik a kertet. Declanre is rásandítok. Megviseltnek tűnik. A szeme alatti halvány lila folt az álmatlanságról, a remegő keze az idegességről árulkodik. Az én hibám is; néhány nappal azután, hogy összevesztünk, Anjának elmondtam, hogy nincs közünk egymáshoz Declannel, mert úgy döntött. Aznap éjszaka Declan szobájából kihallatszott, ahogyan Anja a telefonba kiabál vele. Nagyon csúnyán összevesztek. Ennek ellenére ma este átjönnek, megígérték, hogy békében meglesznek.

– Gyakorolsz? – biccent le a kezemre.

– Aha. Majd le kell mosnom, nincs több hely, és a nagyvérkör artériáinak a felét nem rajzoltam meg.

Nem titok, hogy azért mondtam el, hogy segítsen.

Kidobott a francba, segítsen már gyakorolni!

– Legyek az alanyod? – emeli meg a szemöldökét.

– Légyszi! Ennyi tintától bőrrákot fogok kapni.

– Csak mert szépen nézel rám – indul meg az ágy felé, majd hanyatt dől rajta.

Szépen néznék rád akkor, ha nem utasítottál volna el. Kétszer. Kétszer, felfogtad!?

Mellé ülök.

– Te mondod, én rajzolom – veszem kezembe a piros filcet.

– Még meg is tornáztatod az agyam? Hm... radialis.

Végighúzom az orsócsonton az ujjam, és a bőrére rajzolok.

– Ulnaris – folytatja.

Behúzok a sing csontja vonalába is egy görbébb ívet.

– Minek ide gyakorlás? – neveti. – Cora Moss, ha nem ismernélek, azt hinném, csak engem akarsz érinteni.

Meglepő lenne? Nem.

– Volt olyan pillanat, három héttel ezelőtt – morgom.

Ránézve, a kezdeti vigyor az arcán lelohad, amint érzékeli, már nem vagyunk olyan viszonyban, hogy megengedje ezeket az elszólásokat.

– A legnagyobb geci vagyok most a szemedben. – Nem kérdezi, kijelenti.

– Josh-nál nem vagy nagyobb, de gratulálok, az ezüstérem megvan, az apámat is lekörözted. Szeretnél esetleg egy ezüstérmet?

– Nem volt választásom. Rajzold be a basilicát.

– Az véna.

– Tudom.

– Faszfej – sziszegem. – Legalább ne adtál volna okot beléd habarodni. – Megrajzolom az alkarja szélére a vénát egy kék filccel. Bele akarom vésni, hogy fizikailag érezze a fájdalmat, amit én lelkileg. – Menjél vissza ahhoz a ribanchoz.

– Vak vagy, Cora. Kibaszottul vak. A szemműtéteddel a látásod is elment?

– Még sérteget is, az eszem megáll – dobom a mellkasának a filccel. – Kezd szőkülni a hajad, és mintha olyan Josh-os izomzatod is lenne.

– Te meg ezzel sértegetsz.

– Eldobtál, csodálkozol?

– Az előző szemrehányásban benne van, miért.

– A ribi kurvát is eldobtad magadtól?

– Nem erre értettem. És sosem dobtam el magamtól, mert más elvette tőlem.

– Én a helyedben szétvertem volna a pasit.

– Szétvertem – helyesel –, csak nem akkor, és nem azért, mert elvette tőlem, hanem mert majdnem megölte.

A haragtól izzó szemére fókuszálok.

Majdnem leborulok az ágyról.

Lehetséges lenne!? Ezidáig ennyire vak voltam, vagy most látok bele valami hamisat a mondatába?

Egy egyetemre jártunk... néznie kellett, hogy tudja, állandóan a könyvet bújom. Semmi valóságalapja. Kis szürke egér voltam; senkiben nem keltettem fel az érdeklődést.

Akkor miért kalimpál a szívem olyan veszettül, hogy majd' kiszakad a helyéről? Declan mélyen a szemembe néz. Olyasmi érzés kerít hatalmába, mintha magával a puszta tekintetével le akarná tépni a függönyt a szemem előtt, hogy tisztán lássak.

Egy tanuló kártyát vesz a kezébe.

Enyhén mosolyog.

– Ez nem tudom, hol van: arteria iliaca externa. Rajzold be.

Forróság zúdul a fejemre.

– Ne hazudj! Azt vágta el a combodon Jamie, te idióta! – tépem ki a kezéből. – Az megy, azt nem kell átismételni.

– Szerintem kéne. Mutass nekem valami újat.

– Szemét egy ember vagy. Direkt okozol fájdalmat?

– Térj észhez!

– Nincs eszem, mert elvetted, te tuskó disznó! – kiabálok rá.

Nagy levegőt véve térdelek a két lába közé. Pimaszul mosolyog, ahogy feltűröm a libafos színű pólóját a mellkasáig., nadrágját a térdéig húzom, és a comján kissé jobbra húzok egy függőleges vonalat. Megbódít a teste. Csak ránézek, és minden fájdalmam elvész, úgy is, hogy sosem lehet az enyém.

Vagy de?

Az az elszólása az előbb...

Hinni akarok!

Mássz ki a fejemből, Josh Brown! Igenis vagyok olyan jó, hogy kelljek neki.

A hasára támasztom mindkét kezem. Óvatosan ráhajolok a gyomrára, és egy említésre sem méltó csókot kap rá. A fejéhez kúszok vissza.

– Nagyon hiányzol! – Az arcomra fekteti a két kezét. Túl lágyan. Nem vagyok képes haragudni rá... – Amikor felkelek, és nem vagy mellettem, megijedek, hogy még mindig Josh-sal vagy, és álmodtam az egészet. Annyiszor álmodtam azt, hogy megölt. Nagyon-nagyon hiányolom az érintéseidet és a mosolyod. Én basztam el, tudom, de azt hittem és még mindig hiszem, hogy neked így jobb.

A homlokának döntöm az enyém.

– Nekem is nagyon hiányzol, de eldobtál, te köcsög. Jeleket adtál, aztán meghátráltál. Nyomós ok kellene, hogy valaha megbocsátsak neked.

– Nyomós okom van, esküszöm.

Visszacsúzok a hasához. Kemény csókokat adok rá, amik tele vannak dühvel és szerelemmel. Sírva fakadnék, ha éppen nem azt tartanám a szemem előtt, hogy örömet okozzak Declannek. Mert ő élvezi. Feljebb csúszik, ezzel biztatva, hogy jó lenne lentebb csókolni őt. Lehúzom a szürke melegítőnadrágot a bokájáig. Megvillan az a különleges V vonala, amin lassan vezetem a nyelvem. Morgás tör fel a torkából, a kezével felfogja a hajam.

– Azt hiszed, a számba veszem a Nagyurat, azután, hogy megbántottál? – csókolok a hasára. – Lesheted.

– Édes Istenem, Cora... – nyögi. – Csak csókolj, belehalok, ha nem érezhetlek.

Jobban a szívem már nem törhet össze. Felfedezem a mellkasát is, ahol körbefuttatom a nyelvem, majd le újból a hasára. Isten nevével emleget, miközben a fogaimmal némiképp megkarcolom a bőrét. Kicsit izzad, kezdetlegesen gyöngyözik a hasa. Bőre valamelyest sós íze finomabb a bornál, a parfümjének illata éltetőbb, mint maga a tiszta levegő, a bőre puhasága felmelegíti a fagyott lelkem – csepegnek a ráfagyott jégcsapok. Declan egyértelműen akar engem, akarja a közelségem. A férfiassága a torkomhoz feszül, ahogyan egyre emelkedik a nadrágjában. Vár, lágy pihegések között nézi a szám útvonalát.

Egy pillanatra belenézek a szemébe. A szememre van írva az összes fájdalom és düh, amit hetekkel ezelőtt okozott nekem. Az arcomra csúsztatja a kezét, cirógat, törődik velem, a bocsánatomért esedezik. Mit ér a bocsánata, ha nem kaphatom meg őt? És miért csókolom a hasát ilyen vággyal, amikor minden csók egy újabb vágás a szívemen? Miért simogatom a mellkasát, mintha a szívével tenném? Miért nem tud viszontszeretni?

Megremeg, két lábát a bokájánál összekulcsolva zár a fogságába. Felháborodva csúszok az arca elé.

– Te a nadrágodba élveztél!?

És valóban oda. Nadrágján egy jókora sötétebb folt díszeleg.

– Ne firtasd – vesz el egy párnát az ágyról, és a fejébe nyomja. –  Kurva megalázó.

– Nem kell kimondani, látom én azt! Fú, te gyorstüzelő! Öt percig sem bírtad! – nevetem.

– Hé! Vágytam rád, hagyd békén a farkam! Szegény zavarba jön! Sokkal tovább szokta bírni!

– Aha...

– Megint ez az aha... Az agyamra mész vele.

– Meg a nadrágodba is megyek vele – cukkolom.

– Hagyj már! – Elvéve a párnát az arcától, lenéz a farkára. – Cserben hagytál, baszod!

A mellkasára fekszek. Úgy pattog a szíve, hogy mindjárt átüti a bordáit. A hátamat simogatja, puszikat nyom a hajzuhatagomra. Itt az ideje nyíltan beszélnem vele. Nem tudom, mi megy körülötte, amiért folyamatosan meghátrál.

– A bulin csókolóztunk – ismertetem vele. – Sokat.

– Hazudtam, hogy nem emlékszem. Akkor úgy éreztem, szabad előttem az út. Meghátráltam.

– De miért?

– Mert nem én kellek neked. Félek, nem vagyok neked elég jó, hogy nem teszek meg minden a gyógyulásodért.

– Ha egy rücskös burgonya lennél, akkor is jó lennél nekem! Mi az hogy nem teszel meg mindent a gyógyulásomért? Miattad képes vagyok beszélni a múltamról, a lámáink a legnagyobb örömet okozzák, ahogy ölelsz, csókolsz, úgy érzem, nem is történt meg Josh, csak egy rémálom volt. Folyamatosan dicsérsz, segítesz egyre mélyebbre jutni a tudatomban, elfelejtve Josh-t. Mit szeretnél még?

Felsóhajt, és engem arrébb rakva felkel.

– Most kimegyek a medencébe, lefürdök a forró vízben, miközben körülöttem jég hideg van, és visszajövök.

– Meghátrálsz! Szuper!

– Nem. Gondolkodok.

A fogamat csikorgatva nézem végig az útvonalát. Ezt már nem hagyom! Nem, nem és nem! Tudni akarom, hogy mit akar tőlem. Nem engedek a ferdítésnek. Valami van a múltjában, ami tövisként szúrja a szívét. Kimegyek hozzá, és kész! Beszélni fogunk, két normális felnőttként. Állandóan félremagyarázunk, nem fogom hagyni megint.

Karácsonykor, ha a szívem összetörik, legalább filmbéli lesz.

A gardróbszobában a ruhám alá veszek egy kétrészes fürdőruhát – fekete és utálom, mert a felső része állandóan elnyomja a mellem. Lent az előtérben belebújok a mamuszomba és a kabátomba. A nappaliból nyíló ajtón át a hátsó kertbe tipegek.

Csúszik a kövezet, bassza meg!

– Kijöttél, komolyan? – terül szét egy mosoly a száján, ahogy megpillant a medencéből. – Gyere be, mert megfázol – csapkodja meg a medence peremét.

Fürdőruhára vetkőzök, és cseppet sem nőiesen beugrok a medencébe, egészen távol Declantől.

A hó elállt, a kertet a házra rögzített színes fényben játszó fényfüzérek világítják meg. Az erdőben teljes sötétség honol. Az életemet szimbolizálja ez az ellentét. Az erdő az élet, ahol Declan még nem volt – teljes sötétség borult nyomorult énemre. A kúria a hely, ahol Declan egy karnyújtásnyira van tőlem, és mindent élénkebben látok. Merek reménykedni.

– Szerelmes vagyok beléd, Declan – kavarom meg a vizet magam körül. – Tudhattad már, de nyílt lapokkal szeretnék veled kommunikálni.

Felcsillan a szeme, a Sarkcsillag költözik bele.

– A bulin azt mondtad, az életed szerelme vagyok – emlékeztetem halkan, hogy az erőtlen szél szállítsa hozzá.

Felsóhajt, köré gyűlik a fátyolos levegő.

– Cory, öt éve az életem szerelme vagy.

Szeretnék belefulladni a medencébe.

Mi van!?

Dadogok, szeretném a hidegre fogni, de ezt inkább a döbbenet okozza. Pörög az agyam, de nem képes összerakni a képeket. Görcsbe ugrik a gyomrom, amint Declan megkeseredett arcára tekintek. Összeáll a kép, ami bár homályos, de teljességgel átlátható.

Én vagyok a lány!

Leribancoztam magam! Hülye vagyok én!? Hogyne lennék!

– Az igazságot szeretnéd hallani? – kérdezi rekedten. Szívemre szorított kézzel bólintok. – Az egyetemen felfigyeltem rád. Egész tini énem úgy éltem, hogy talán nem vonzódok senkihez. Aztán jöttél te. Gyáva voltam odamenni, mert túl kevésnek tartottam magam hozzád. Josh akkor már leszívta az önbizalmam. Nem hittem volna, hogy kellenék neked. Egy nap hallottam, hogy Detroit meccsre mész. Elhatároztam, hogy elhívlak randizni. – Szünetet tart, a mellkasán kergetőző vízcseppeket nézi. Alig kapok levegőt a döbbenettől. Mindvégig ismert, tudta, ki vagyok, miközben én róla semmit sem sejtettem. –  A bemelegítésnél néztelek, Josh ezt észrevette. Megkérdezte, bejön-e a csaj. Bíztam benne. Elmondtam, hogy az egyetemen kinéztem. Lebeszélt rólad, hogy nem kellenék neked, mert lúzernek nézek ki, és nem akarja, az én szívem összetörjön egy lány miatt, és biztosan jobb lesz neki nélkülem. Hagytalak, mert szerettem volna neked megadni a boldog életet. A meccs utáni levezetőn végignéztem, hogy elmegy veled. Elvett tőlem! Kiborultam, de hallgattam. Láttam a képeiden, milyen boldog vagy vele. Josh folyamatosan pofázott rólad: velem nem lehettél volna ilyen boldog, geci jó vagy az ágyban blabla. Elegem volt, hogy a tökéletességedről papol. Fájt. Annyit beszélt rólad, hogy szavak útján jobban beléd szerettem. Azután elvesztettem önmagam. Kétségbeesetten próbáltam valakit találni, aki hasonlít hozzád. A keresés a rögeszmémmé vált, nem figyeltem a húgomra, így Alexnek könnyű préda lett. Nem volt senki hozzád hasonló. Ezért tartottak a kapcsolataim pár hétig. És még szerelmet sem éreztem a lányok iránt. Egyetlen egybe voltam fülig szerelmes világ életemben: beléd, akit sosem kaphattam meg. Volt benned valami, amitől a jelenlétedtől beléd zúgtam, nem kellettek szavak vagy gesztusok. Beleszerettem pusztán abba, hogy létezel. Fura, tudom, de az igazságot akartad hallani, én pedig elmondom.

Könny, könny hátán. Egy csepp. Majd még egy. Josh elvette tőlem a boldog életem!

Mennyivel másképpen alakulhatott volna az életem, ha Josh helyett ő jön oda hozzám azon a meccsen...

– Nem értem... akkor a kórházban miért vetettél meg?

– Mert utáltam, hogy Josh-sal vagy, és nem velem. Hogy a tökéletesség, ami valóban te vagy, az övé, és nem az enyém. Pár év alatt a szerelmed irántad lankadt, de sosem felejtődött. Mérhetetlenül bántott, hogy azért vállaltál el, mert híres vagyok. Neked egy beteg voltam, nekem viszont te az életem szerelme. Látni, ahogyan próbálsz engem gyógyítani, miközben megvetéssel viszonyultam hozzád... Jobban és jobban beléd szerettem. Majd jött a Josh-nál töltött idő. És a nap, amikor úgy néztél rám, mint aki segítségért kiált, miután az megtörtént köztünk. Ott volt a pont, ahol tudtam, nem engedhetlek el. Te az életem értelme vagy. Azért értem úgy hozzád, mert ezzel elhitettem magammal, hogy te vágysz rám, közben tudtam, hogy csak a törődésre vágytál. Amikor anyád elment innen, mondtad is: Ami történt fent, nem én vagyok, csak vágyom a törődésre. Akkor akartam bevallani, mit érzek, de ezután... képtelen lettem volna. Azt hittem, nem érzel irántam semmit. Az autóban, amikor rákérdeztél, mi van köztünk... Teljesen eluralkodott rajtam a pánik. Szentül hittem, hogy azért kérdezed, mert rájöttél, bejössz nekem, és le akartál koptatni. Nem akartalak elveszíteni, így hazudtam. A könyvtárban, jöttem rá, hogy te szerelmes vagy belém, csak nem mersz nyitni.

– Ha szeretsz... miért nem akarsz?

– Akarlak! Rettentően fájt, amit a buli másnapján tettem. De rettegek, hogy valamit rosszul csinálok, és úgy fogod magad érezni, mint Josh-nál. Hogy beszólok valamiért, ami nekem vicces, de te azt traumának éled meg. Vagy szex közben úgy érek hozzád, ami sebeket szaggat fel. Mi lenne, ha hirtelen mozdulnék, és támadásnak vennéd? Ha dühös lennék? Ha megsérülnék, és azt hinnéd, úgy reagálok, mint Josh?

Azért sírt, amikor úgy hitte, bántott. Fél, hogy fájdalmat okoz.

Közelebb úszok hozzá, egy karnyi távolság van köztünk.

– Van jövőnk. Akarom, hogy jövőnk legyen, mert a mi szerelmünk ezidáig tragikus volt. Szeretném végre megérezni, milyen az igaz szerelem! Veled akarom. Senki mással. Sosem bántanál, tudod, hol a határ egy-egy csipkelődésnél. Képes vagyok megmondani, ha valami szex közben nem tetszik. Ezek nem állnak az utunkba. Bántalmazott vagyok, és sokan hiszik, nekünk arra van szükségünk, hogy egyedül legyünk egy ideig. De én másképp élem meg. Képzeld el, hogy nekem nem sebeim vannak, amiknek gyógyulnia kell, hanem vérzek. Kell a szorítókötés, különben elvérzek. Ezt a kötést te tudod megadni nekem. Én pedig leszek a kéz, ami a vérző felületre szorítja a kötést.

– Josh nagyon tönkretett engem is, Cory. Olyan mondatokat vágott a fejemhez, amik belém martak. És elhiszem neki, hiába hazugság. Nem tudom, képes vagyok-e megadni neked azt az örömet, amire te vágysz.

– Már megadtad. Én nem tudnám megadni – nézek a vízben kissé kerekebb hasamra. A sors, mintha tudná a bajom. – Nem hiszem, hogy lehet gyerekem.

– Egyáltalán nem zavarna. Téged akarlak, nem egy babát.

– És a korom?

Felnevet.

Bumm. Jobban beleszeretek.

– Három év van köztünk, nem harminc! De mi van, ha csupán azzal fájdalmat okozok, hogy szeretni merlek?

– Ha fájdalmat akarnál okozni, megtetted volna barátomként. Akkor barátoknak sem kellene lennünk?

– A barátság más. Azt könnyebb elengedni, mint egy párkapcsolatot. Ha barátként bántanálak, előbb feldolgozod, mint azt hogy a pasidként. Ezért félek. 

– Ez butaság! Annyi önbizalmad van, miért nem bízol magadban?

A víz felé hajtja a fejét. Elmosódott tükörképét nézem. Valami belemászik a fejembe, és nem hagy nyugodni.

Létezhet?

– Megjátszod az önbizalmad?

– Is. Josh elvette azt, folyamatosan veled baszogatott. Tudta, hogy az okozza a legnagyobb fájdalmat, ha érezteti velem, hogy sosem kellenék neked. Ha magamat nem tudtam meggyógyítani, legalább téged meg akartalak. Tudom, hogy jó vagyok jégkorongban, de emberileg... nem tudom. Nem érzem magam elég jónak, hogy mások példaképe legyek. A testem? Átlagosnak érzem. A bókjaid miatt kezdtem benne hinni, hogy jobb, mint az átlag. Szerinted miért nem éreztem, hogy szerelmes vagy belém? – nevet fel maró keserűséggel. –  Te vagy az első és utolsó szerelmem. De rettegek, hogy tönkre teszlek, egy bántalmazottnak nagyon vékony a tűrőképessége. Ezért hátráltam meg ennyiszer. Nagyon sokszor voltam úgy, hogy lesz, ami lesz, megcsókollak, aztán az utolsó pillanatban visszavonultam. A félelem nagy úr.

– Nem kell mindig félelemben élnünk. A félelem addig van a mi oldalunkon, amíg képesek vagyunk túltenni azon magunkat a közeljövőben. Ha állandóan előtte vergődünk, nem lépünk túl rajta, bebörtönöz, és sosem enged. Szétrombolja az álmainkat. Ezért kell legyőznünk. Én is féltem, amikor újonnan rájöttem, mit érzek irántad. Mi van, ha megversz? Ha bántasz? Netán megerőszakolsz? Képtelenség. Nyolc hónapja ismerlek, és fél éve veled lakok. Te, ha dühös is lennél, megölelnél, csókot adnál, és megbocsátanál. Nem félek. Szembenéztem a félelemmel, és képes vagyok lépni, hogy az álomból végre valóság legyen. Te képes vagy?

– Hiszel bennünk?

– Jobban, mint kiskoromban az emberek jószívűségében. Abban csalódtam, de kettőnkben sosem fogok, alakuljon a sorsunk bárhogyan.

– Félek... a kis Josh a fejemben nem hagy nyugton. De igazad is van. Bánthattalak volna már szavakkal és tettekkel barátként. Nem tettem, mert nem vagyok képes rá. Josh egy kibaszott nagy fasz, miatta vannak kétségeim. Tudod, mit? – csillan fel a szeme. – Baromira teszek rá! Minden pillanatban jobban beléd esek, és nem akarok földet érni. Te vagy életem szerelme.

Szorosan elé úszom, átkarolom a nyakát, és hagyom, hogy ugyanezt megtegye a csípőmmel. Ragyog a tekintete, valószínűleg az enyém is.

A számon vagy a szó. Az a tabu, amit csak annak szabadna kimondani, aki megérdemli, mégis sokszor elvétjük, és rossz embernek mondjuk ki, aztán magunkat okoljuk, noha a bűnünk csak annyi volt, hogy szeretni mertünk valakit, aki nem érdemelt meg minket.

Declan megérdemli, hogy mézként folyjék a fülébe. Legyen balzsam, amivel meggyógyítom a sebzett szívét.

– Szeretlek! – suttogom.

Ezt a szót suttogni kell, hogy ne vigye el messzire a szél. Csak azt akarom, hogy ő hallja. Életemben egyszer jobban örülök annak, hogy kimondtam, mint annak, hogy valaki nekem mondja.

– Nagyon szeretlek, Cory!

Összeforr az ajkunk. Tökéletesek egymáson, mint fán a tavaszi virág. 

Az egykori életemnek vége, nincsen már Josh. Kidobtam a kukába, elsüllyesztettem a valósnak hitt szerelmet vele együtt. Mindig is ott lesz a nyomomban, árnyékként, hogy lecsapjon rám, de Declan meg fog védeni. Csókolni, fog, ahogyan most, szenvedélyesen és boldogan, hogy sose akarjak Josh-nak még egyszer hinni.

Ajkunk hűségesen tapad a másikéra, akár penge a jégre. Mesében élek? Declan életében először tán nem akar nyerni, hagyja, hogy bejussak a szájába. Édes forróság örvénylik körém, közben az ölében tart, hogy soha többet ne essek le képletesen a porba. Nyelve keringőre hívja az enyémet, a legszebb táncot lejtik karácsony éjjelén.

Védelmez a testével, gyógyít a szájával, és a hangja fájdalomcsillapító.

– Még mindig nem hiszem el, hogy ez a valóság – sóhajtom a puha ajkára. – Képzelhetem, te mit érzel. Öt évig vártál rám! Intimen értél hozzám, pedig tudtad, hogy magadnak okozol fájdalmat, de megtetted, mert élveztem.

– Minden percet megért. Életem legszebb karácsonyi ajándéka vagy. Boldog karácsonyt, életem!

– Boldog karácsonyt, salvator meus! [megmentőm] Dum vivimus, vivamus. [Amíg élünk, éljünk igazán.]

– Amor est vitae essentia. [A szerelem az élet lényege.] Tu significatione vita mea. [Te vagy az életem értelme.]

– És még hogy nem beszélsz jól latinul – horkantok fel. – Mindjárt ideélvezek a tökéletes kiejtésedtől.

– Te lennél a soron. Én ma már megtettem – neveti.

– Én nem leszek gyorstüzelő! – pillantok le a piros fürdőnadrágjára. – Még van időnk Anjáék érkezte előtt, szóval...

Megrázza a fejét, és megcsókol.

– Még várunk, hogy ne siessük el.

– Meddig? Két-három hét?

A karácsony éjszakájába veszik a melegséggel átitatott nevetése. 

– Két-három hónap.

– Oh, ne már!

Megint nevet, mire a hajába túrok, és gyenge csókot lehelek a szájára.

Nem létezik, hogy ez nem álom. Declan Roy a szerelmem!

– Muszáj, életem. Te sem állsz még készen rá – céloz. – Az ujjaidat használod?

– A-a. Be vagyok feszülve ott lent, félek, nem menne bele.

– Próbálgasd.

– Előtted? – emelgetem a szemöldököm.

– Áh, ne, kérlek! Sírógörcsöt kapok, ha nem érhetek hozzád! – simogatja meg a hasam. – Neked van valami kérésed?

Az ajkamba harapok. Nehéz lesz velem, nem tudom, mennyi kérést zúdítsak egyszerre a nyakába.

Bele a közepébe. Minden kérést felsorakoztatok neki.

– Lenne pár. Ne nevezz cicának, bébinek vagy drágámnak; Josh-ra emlékeztet. Ha valamit nem jól csinálok, akkor vezess rá, és ne a képembe dobd. Aztán... ne próbálj velem szexelni álmomban, amikor nem akarok... Munkaorientált vagyok, szóval ne légy mérges, ha többet vagyok a kórházban. Életeket mentek, nem napozok. Anja a legjobb barátom, nem vagyok hajlandó lemondani a közelségéről. Megesik, hogy lesznek férfi telefonszámok a telefonomban, nem kefélek félre, csak a betegeim; ne verj meg emiatt... meg úgy semmiért. És... ennyi. Sokat kérek?

Csókba fojtja a kétségem. Egyszerűen tökéletes. Bár ajkaink álmosan esnek össze, arra várva, hogy nyugovóra térjenek, még így is gyönyörű és hihetetlen. Puhán simogatják egymást, gyógyítanak. A lábam egyre szorosabban tekeredik Declan köré.

– Dehogy, és teljes mértékben megértettem – súgja az ajkamra. – Ahogy érintelek, rendben van?

Bólintok. Jobban az ölébe húz, és kiszáll velem a medencéből. Gyorsan felszedi a ruhánkat, hogy aztán másodpercek múlva, a nappaliban szárítkozzunk meg.

– Odaadjuk az ajándékokat? – vetem fel.

Vigyorogva biccent, így miután a két külön szobába átöltöztünk melegebb ruhába, átmegyünk a könyvtárba, ahol a fa alatt az ajándékok izgatottan csillognak a fények között.

– Kezdem! – csapom össze a kezem. – Hunyd le a szemed, és ki ne merd nyitni, vagy nem kapsz csókot!

– Hatásos fenyegetés – csukja be a szemét.

Egy dobozt húzok ki a fa tövéből. Próbáltam úgy rakni, hogy ne legyen teljesen sejthető, mi van benne, hiszen a teteje lyukacsos.

Nagy levegőt veszek, és kitessékelem belőle Declan újabb teremtését. Bizony isten, sok-sok szemével csúnyán néz, amiért háborgatom szűkös otthonában. Szőrös lábai puhák, mégis legszívesebben sikítanék, amiért hozzámér. Bár szépsége megnyugtat. Egy türkizkék madárpókot jobb a kezemben tartani, mint egy csúnya barnát. Aprót mozdul a tenyeremben, ahogy Declan felé mozdítom. Ő tudja, hogy ő lesz a szerető gazdája.

– Tartsd a tenyered – kérem.

Kitartva azt, belecsúsztatom a pókot. Declan szeme azonnal kipattan, rám, majd a pókra néz.

– Ne már, életem! Köszönöm! – emeli az orrához a pókot. Úgy néz rá, mint a megszületett gyereke lenne.  – Annyira szeretlek!

– Kihez beszélsz: a pókhoz vagy hozzám? – nevetem.

Puszit dob.

– Egy martinique-i madárpókot! Életem vágya volt, de sehol nem találtam! Hol leltél rá?

Elvörösödök.

– Montréalba kocsikáztam.

– Kimentél Kanadába!? Ráadásul kocsival? Érek én ennyit?

Ha tudná, hogy amíg idegenbeli meccse volt, és nem jött haza három napig, még el is autóztam neki Atlantába, de ott nem volt... Egy nap kocsikázás a semmiért.

– Szibériába is kimentem volna, ha rólad van szó. Gyerünk, te Adonisz, te mivel rukkoltál elő?

– Hááát... – Kihúz egy füzet nagyságú, piros borítékot az ajándékzacskóból. – Remélem, ez közel van életed vágyához. Nagyon nehéz év áll előtted, ez gondoltam, háttérbe helyezi a rosszat.

Elvéve tőle kinyitom a borítékot, és kiveszem a benne lévő lapot. Először nem értem, forgatom ide-oda, de a kacifántos vonalak, a számomra érthetetlen helyre elhelyezett betűk nem mondanak semmit. Ez egy tervrajz.

– Van benne még két papír – mondja.

Kihúzom azokat is, és szétnyitom. Szerződés egy építkezésről a birtokhoz tartozó erdőben és egy engedély. Felsikkantok.

Mit tesz velem ez a pasi!?

Engedély lámák és alpakák tartásához.

– Láma farm! – sikkantok aprót. – Elintézted, hogy legyen egy láma farmom!?

– Aha! Sok pénz gyűlt össze a vázában. Persze a mostani kettő meg a bébijük itt marad a kúriában. A farm belépőkből meg lehetne finanszírozni valami szervezetet – meséli izgatottan.

– Isteni ötlet! – ölelem keblemre a lapokat. – Lesz sok-sok lámám meg alpakám! – tapsolok a combomon. – Tedd vissza a dobozba azt a jószágot! – noszogatom, mire nehezen megválva tőle, visszazárja a pókot. Declant óvatosan a padlóra lököm, és felé kerekedve csókolni kezdem. – Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! – lihegem a csókok között. – Szeretlek!

– Én is szeretlek! Sokat fogod hallani a számból, öt év lemaradását kell pótolnom.

Tekintete átfúrja a szemem, egyenesen a lelkemig hatol. Nem elég, hogy a szemén tükröződik a gyógyulásban lévő lelkem, de még úgy is néz rám, mintha én lennék az egyetlen dolog, ami a világon számítana. Fényes íriszében virágot látok.

Megtaláltam az esőben a virágomat, ami csak az enyém.

Újra megcsókolom. Nem hiszem, képes leszek betelni az ajkának forróságával, a gyengéd, de határozott csókjaival, a szelíd nyelvének simogatásával. Belemosolyog a csókba. Követem a példáját. Szó nélkül többet mond, mint amennyit a Földön töltött évek alatt hallottam más emberek szájából.

– Van még egy ajándékom – csókol rá a nyakamra. – Nem akartam odaadni, mert nem éppen voltunk jóban, de ez békülésnek mondható – néz kettőnkre. – Elutaznál velem holnap?

Euforikusan bólintok.

– Hova is?

– Reggelig legyen meglepetés.

– Declan Roy, őrülten szerelmes vagyok beléd...

– Cora Moss, őrülten vágyom rá, hogy mindig is így érezz.

– Meglesz.

Lágy csókot lopok a szájáról. Egy darabig nem mozdulok, csak nézem a tökéletes arcát, a lehunyt szemét, vagy ahogyan sötét szempillája a szemgödrébe esik, miközben lassan lélegzik, és összesimul a mellkasa az enyémmel.

Lehetett volna filmbe illő találkozásunk az egyetemen, és akkor nem történik velem meg a négy év rémálom, de lehet, az nem szült volna ilyen erős kapcsot közöttünk.

Drága, utálatos, apám! Drága, utálatos exférjem!

A fenébe veletek!

Szerelmes vagyok!

***

Sziasztok! <3

Hogy tetszett a rész? * _ * Bevallom, én nagyon is imádtam, és kicsit meg is könnyeztem, na ^^. Nem mondom, hogy nem fogok még akadályokat rakni eléjük, mert hát még lesz bőven, hehe... De egyelőre élvezik a kiérdemelt boldogságot, aztán meglátjuk, mi lesz.

Mit gondoltok: hová fognak utazni?

Szép napot Nektek! <3