El nem tudok ma jobb programot képzelni, mint Steven, Anja és Olivia tekintetének a kereszttüzében feszengeni, miközben mind a hárman tudják, hogy Declan a szívem részévé vált.

A körmömet rágom, ők hárman kényelmesen, a béke szigetén érezve magukat a teájukat isszák a fenti nappaliban. Olivia a fejét Anja vállára hajtja, ujjaival Anjáét birizgálja, majd becsúsztatja a kezét Anjáéba. Sosem láttam még olyan két kezet, amik ilyen tökéletesen kapaszkodnak egymásba.

Jin és Jang. Addiktív. Megható. Örök érvényű.

Sosem mutatott az én kezem ilyen szépen senkiében.

Anja tényleg olyan, mint a legsimább út az emberek életében. Nekem megmutatta, milyen egy igazi család. Oliviának megmutatta, hogyan kell szeretni.

Belecsókol Olivia hajába. Szorosan fogom közre a bögrémet. Égeti a kitöltött tea a bőröm. Remegő kezemre folyik a forró folyadék.

Akarok egy ilyen kapcsolatot!

Egyszerre örül és pattan el a szívem, amikor most először látom őket csókolózni. Leheletnyi csók. Engem sosem csókolt így. Nem tartoztunk annyira össze, hogy megossza velem az ilyen csókokat. Féltékeny vagyok a boldogságára.

Tudom, miért pont Declanbe szerettem. Benne találtam meg a hiányzó darabokat, amit sem Anjában, sem Josh-ban nem tudtam. E két szerelem nem az igazi volt. Jó volt, de hiányzott belőle valami. Anjánál a testiségen volt a hangsúly, Josh-nál vágytam valakire, hogy szeressen, mert nem hittem el, hogy valaki Anján kívül szerethet ezen a világon. Declanben megvan minden, amit keresek: önbizalom, szeretet, bátorság. A közelében egy cseppet kiegészülök ezekkel. Nem szerepelt a terveim között, hogy beleszeretek, de csak zuhantam át a nappalokon és éjszakákon, időben és térben.

Addig zuhantam, amíg el nem felejtettem, hogy zuhanok.

Az óceánba zuhantam, és nagyot csattantam, nem haltam bele, valamelyest a mély kékség tompította az ütést, de valószínűleg sokkal jobban jártam volna, ha egy aszfalton végzem. Mert azt történt, hogy finoman elutasított, és nem durván és közönyösen mondta a szemembe, hogy fúj, menj innen. Az óceánba zuhanás most pokolibb kínt okoz. Bele fogok fulladni.

– Felszedted már a bátyám? – fordul felém Olivia vigyorogva, majd vissza Anjához, aki megigazítja az Olivián elkenődött élénklila rúzst.

Miért nem ő szed fel engem, hah?

A morzsás kristálytányért lesem az asztalon. Leemelem róla az utolsó brownie-t, és magamba gyömöszölöm. A kandallóban pattogó tűz ritmusára doboltatom a lábamat.

– A barátom, ez pont elég – hazudom.

– Fiú és lány között nincsen barátság – veti fel Olivia.

– Anja mi? Kifli? – tárom szét a kezem.

– Rozsos kifli – bámul maga elé Anja. – Finom rozsos kifli, lágy, de pillanatok múlva kemény is tud lenni...

– Be vagy állva? – pislogok rá, oldalra billentett fejjel.

– Áh, nem – csóválja a fejét Steven. – Behoztak egy férfit kihűléssel, amikor Anja vette le a ruháit, belélegzett valamilyen port. Allergiás reakció. Elég... hm... érdekes megnyilvánulásai vannak.

– Vajon a fénymásoló le tudja másolni a gondolatainkat? – harap az ajkába Anja. – Na, mindegy. Szép pár lennétek – jegyzi meg felém fordulva.

– A szerelem vak, nem okozok magamnak megint vakságot.

– Ugyan, csajszi! A szerelem nem vak, hanem optimista. Ne mondd nekem, hogy nem akarsz Declantől semmit.

– Pedig így van.

– Azé' nem mondtad el Shannonnak, hogy nem vagytok együtt? – vigyorog. Hallgatok. – Nézz oda, hiszen hallgatsz! Ez tudod, mit jelez?

– Csend! Olivia, nem fogod be a száját a tiéddel?

Megteszi. Habár nem arra gondoltam, hogy vizsgálja meg a manduláját.

Declanre háromnegyed órát várunk. Addig nézhetem, ahogyan Anja és Olivia egymás torkában kutatnak a nyelvükkel. Steven úgy olvassa Declan egyik tankönyvét, mint aki ezerszer jobban lenne máshol, mint itt.

Declan sportautója felmorajlik – a terepjárót, amivel egyébként járni szokott kölcsönadta, amíg az enyém a szervízben rostokol.

A Detroit nélküle is megnyerte a meccset. Az edzője egészen megértő volt, és biztosította Declant, hogy ha nem vagyok jól, maradjon velem itthon.

– Legalább közönség előtt ne faljátok egymást – lép a nappaliba, fintorogva Anja és Olivia párosát nézve. Mind a ketten beintenek neki. – Beszéltem a meccsek szervezőivel. Benne vannak.

– Miben? – érdeklődöm.

A padlót nézve válaszol.

– Nem várhatsz tovább. El kell mondanod az embereknek, hogy Josh bántott. Február 4-én lesz a Boston elleni meccsünk. A szervezők egy bántalmazás elleni projekt keretében rendeznék meg a meccset.

– És, akkor mondjam el?

– Igen.

– Nem akarok belőle felhajtást! Nem elég, ha kiírom valamelyik közösségi oldalra?

– Az embereket mélyebben fogja érinteni, ha közvetlenül beszélsz. Sok embernek adhatsz reményt a bátorságoddal. Ne várj vele tovább, kérlek!

– Oké.

Eleget vártam. Meggyógyultam annyira, hogy emberek előtt beszéljek. Nem hagyhatom, hogy több ember is abba a hibába essen, amibe én. Lehet, félni fogok, miközben milliónyi ember fog figyelni a tévén keresztül. De beszélni fogok, hogy másokkal ez ne történjen meg. Hatalmam van megváltoztatni az emberek életét, és ezt hasznosítani fogom.

Olyan ember bántott, akire felnéznek. Nem lehet ő a jófiú. Az én történetemben ő a gonosz herceg. Nem fogok többet hallgatni. Minél inkább elhallgatják a családon belüli erőszakot, egyre többet veszítünk. A társadalomnak tudnia kell, hogy ez nem egy apró probléma. Megtörténhet bárkivel, bárhol, bármelyik rasszban, bármilyen anyagi helyzetben. Túléltem, és beszélni fogok, mert kötelességem.

– Azért jöttetek át, hogy erről meggyőzzetek? – kérdezem. Bólintanak. – Elég lett volna, ha Declan elmondja.

Elhúzza a száját.

– Kerülsz.

Á, hogy érzékeli? Nem tagadom, úgy viselkedek vele, mintha haragudnék rá.

– Igaz – vetem oda mélységes kínnal.

Anja hangtalanul felszisszen, Olivia a haját húzogatja.

Mindhárman úgy döntenek, inkább itt hagynak minket.

Hátradőlök a kanapén, kezeimet elterítem a támláján, és keresztbe tett lábakkal nézem Declant, aki leül a fotelbe, egy könyvvel a kezében.

Fullaszt a csend. Ahogy lapoz, a susogás zavarja a fülem. Felállok, és a szobámhoz csörtetek, az asztalról lekapom a laptopom, és visszafelé figyelmen kívül hagyva Declan kétségbeesett arcát, lemegyek a konyhába. Ledobom magam a székre, és egy ingatlanos honlapot megnyitok.

Elköltözök.

Sok házat találok, egyik sem elégíti ki az igényeimet. Valamilyen hibát találok benne. Kevés szoba, kis kert, nincs garázs. Nem ezek hiánya miatt mondok le róluk, hanem Declan miatt. Ő nem lesz ott. Vele élnék egy jurtában vagy palotában, bármi otthon lenne. Egyedül minden más. Túl közel kerültem hozzá.

Declan lejön, és mellém ül. Farmernadrágjára hajtja kezét. Megváltozott a stílusa. Eddig állandóan melegítőben láttam, most csak farmert hord.

– Hogy vagy? – nyögi ki.

– Jól – ütök meg higgadt hangot. – Mit szeretnél?

– Beszélgetni.

– Miről? Kösz szépen, nem annyira zavar, hogy szabadságoltak, a sajtót már megszoktam, majd lesz valahogy.

– Az jó, de nem erről akartam.

– Szeretnék egyedül lenni. Kell egy kis tér, ahol nem vagy. – Bármennyire is sajoghat a szívem, megbántani nem akarom. Ezért is mosolygok rá szélesen is nyíltan.

– Mit ártottam neked? – kérdezi keserűen. – Beszéljük meg!

Annyira vak! Kiáltsam a képébe, hogy szerelmes vagyok belé?

– Nem kell semmit megbeszélnünk. Nincs bajom veled, csak fáradt vagyok – írok értelmetlen szövegeket a böngészőbe. – Mit vacsorázol ma?

– Cora! Fáj, amit csinálsz!

– Nem csinálok semmit.

– Elutasítasz.

Te is engem.

– Nézd, ez a ház hogy tetszik? – tolom elé a laptopot. Ott egy fehérre mázolt, nagy ablakú ház külsejét láthatja.

Közelről megnézi, a fényerőt is felveszi. Szája egyenes vonalban néha megráng. Fogalma sincs, minek mutattam meg neki. A billentyűk közötti réseken vezeti az ujját. Nem vagyok benne biztos, hogy a házat nézi, vagy csak gondolkodik.

– Miért nézel házakat? – irányítja a tekintetét rám.

Megrántom a vállam. Csak nyugodtan.

– Elköltözök – mondom a szemébe, igyekezve, hogy egy arcizmom se rezdüljön.

Haloványan mosolyog, lehunyt szemmel biccent.

– Hmm... – Arcát az öklére dönti, a kisujján a körmöt rágja. Lábai fel és alá pattognak.

Visszahúzom a laptopot. Tovább keresem az álom házat. Reménytelen. Nekem ez a ház az otthonom. Öt hónap után tán mondhatom annak, nem?

Egyet találok, ami tetszik. A külső, nyugodt városrészen fekszik. Spalettás ablakiban muskátlik növekednek. Bent is szép. Lehetne benne saját dolgozószobám!

– Mit szólnál eh...

Szavam eláll, amikor meglátom, hogy Declan az asztalra borította a homlokát. Kezével a tarkóját és fél arcát takarja. Rázkódnak a vállai.

Sír.

Ugye nem? Csak nevet, ugye? Nevet azon, hogy el akarok költözni.

Nem nevet... egyenesen zokog.

– Declan? – A hajába vezetem a kezem. Vizes, kinézek az ablakon. Nagy pehelyben hullik a hó. – Nézz rám!

A keze takarásától is látom, hogy megrázza a fejét.

– Szívem, nézz már rám! – emelem meg az állát.

Lassan emelkedik fel, a kocsikulcsát lesi az asztalon.

Megszakad a szívem. A szövetek búcsút intenek egymásnak, és lehullanak a csontjaimra. Tehetetlenül.

A szeméből záporként hullanak a könnyek. Az erdőben egy nagy vihar után a legnemesibb tölgyfa leveléről legurulnak a gyöngyöző esőcseppek. A nyakát érik, titkos ösvényen folytatják az útjukat be a pulóvere alá, ahol majd bőre felszívja a bánatot. Nagyot sóhajt, leborítja a fejét az asztalra.

– Mi van veled? – húzom a széket hozzá.

Átölelem a derekát, és bebújok a karja alatt a mellkasához.

– Csak pollenallergia – feleli szuszogva, harcot vívva a könnyeivel.

– Télen!? Ne kábíts!

A szívére szorítom a fülem, amikor engedi, hogy karjaimmal nyugvó ölelésembe essen. Az egyetlen hang, amit hallok az a szívének erőteljes dobbanása. Mint az eső makacs és heves dobolása az ablaküvegen. Bordáihoz koppan a szerv, amit hét hónappal ezelőtt megmentettem. Majd' kiszakad a helyéről.

– Az öledbe ülhetek? – kérdezem.

Lenéz rám. Gyenge mosollyal helyesel, így bekúszok az ölébe. Átfogom a nyakát, lomha csókokat lehellek az arcára. Ő ezért hálásan közelebb von, derekamon védelmező láncként kulcsolja át a kezét.

A vállára hajtom a fejem. Nem nézhetek a szemébe. A látvány, hogy a mindig vidám Declan összetört, sejthetőleg miattam, az engem is fojtogat. Semmi sem fénylik a szemében, csak a sötétség van. Sápadság, egy méreggel lelocsolt növény szára.

Elveszi a kezét a derekamról, és az arcomra simítja, ezzel rábírva, hogy a szemébe nézzek. Sosem láttam férfit még így sírni. Ennyire igazan és érzően.

– Én nem olyan vagyok, mint Josh – remeg a hangja. – Nem vagyok olyan... nem... nem vagyok... – bizonygatja. – Vagy de? Nem akarok olyan lenni, mint ő...

Kutatom a szemében, ezt mire érti.

– Miért lennél olyan? – Hüvelykemet a szájára szorítom. Egy puszit nyom rá, csupán kicsit, rögtön elpárolog a levegőben. A legszebb részem ettől a puszitól az ujjam lesz.

Sóhajt, a könnyek peregnek az arcán:

– Megbántottalak. Fájdalmat okoztam, de nem tudom, miért és hogyan! Félek bocsánatot kérni, nem akarom, hogy azt hidd, olyan vagyok, mint Josh! Nem vagyok olyan, szavamat rá! Nem is akarom, hogy megbocsáss, mert megint fájdalmat okoznék! Nem akartalak bántani. Bármivel is bántottalak meg, indirekt volt! Faszom, sajnálom, Cory! Ha el akarsz költözni, megértem! Csak... légy boldog! – hadarja el.

Eltátom a szám.

Nem tudja, miért haragszom rá. Fogalma sincs arról, hogy megbántott a kocsiban. Feltettem egy kérdést, és arra válaszolt, nem volt semmiféle burkolt visszautasítás. Kijelentette, hogy nem lesz semmi köztünk, ennyi. Így már tudom, hogy nem akar tőlem semmit. Most rákérdezhetnék, nyíltabban, de azzal írnám meg a barátságunk végét. Inkább maradok a barátja, minthogy örökre elveszítsem őt.

– Nem... bántottál meg! – felelem szaggatottan.

– De! Olyan vagyok, mint Josh! Félsz tőlem, ugye? Megértem! Nem akarom, hogy elmenj innen! De nem kényszerítelek... Ez most olyan, mintha kényszerítenélek. Rosszat mondtam tegnap? Úgy értem hozzád, ami már sok volt? Kérlek, mondd el! Legalább hadd tudjam, miért taszítasz el!

Ez az ember azt hiszi, olyanná vált, mint Josh!? Az eszem megáll! És mennyire megvakult! Szerelmes vagyok belé, azért akarok elköltözni, nem azért, mert félek tőle!

– Declan – szólítom meg parancsolóan. Nagyokat pislant. – Te egy akkora marha vagy! – nevetem. Az állára csókolok. – Nem bántottál. Vannak
dolgok, amiket nem érthetsz meg, ezért kell elmennem.

Megtörli a szemét.

– Megérthetem! Hagyd megérteni! Nem veszíthetlek el újra...Veled akarok aludni – szagol a hajamba –, az illatodra kelni...

Felsóhajtok.

– Szeretnéd, hogy maradjak? Őszintén!

Lesüti a tekintetét. Mereven veszi a levegőt.

– Nem tudom!

– Nem tudod... – ismétlem halkan.

Potty. Szívem csücske, amit Declan visszaépítgetett, megint letörik.

– Nem tudom, neked mi a jó! – javít az álláspontján.

Dühösen kikelek az öléből.

– És neked mi a jó? Menjek vagy maradjak!? – Indulatosabb a hangom, mint szeretném. Arcára folyt könnyeivel megöntözi sápadttá fakult arcát.

– Nem tudom, ezt sem! Nekem is vannak dolgok, amiket nem fogsz soha megérteni! – Berekedt hangja érdes karóként szúrja belém az észrevételt.

– Hadd értsem meg! Az a ribanc a baj, igaz? Nem bírod elfelejteni?

– Nem ribanc! – Az ajkát rágcsálja.

– Az! Ott hagyott téged! Téged! Egy embert, aki bárkiért képes lenne a kútba ugrani! Tudd meg, hogy egy kurva nagy ribanc!

Megdörzsöli a szemét.

Ideges. Kapóra jön, mert van egy tervem. Rettegek, mi sül ki belőle, de ha koppanok, úgy koppanok, hogy sosem kanalaznak fel. Megnézem, mennyire készültek acélból az idegei. Mi az a határ, amit tettlegesség nélkül képes elviselni.

– Háromszáz dollár! – tartja a markát.

– Dugd fel a csaj nunájába azt a háromszáz dollárt! Jó volt őt dugni, igaz? Bezzeg engem nem dugnál meg, hah?

A vérnyomásom az egekben. Legszívesebben leönteném a kintről behozott jéghideg hóval, hogy ébredjen már fel, és felejtse el azt a csajt!

– Micsoda? – Egy másodperc alatt annyit pislog, mint egy ember egy nap alatt.

Feláll.

Nyers düh hasít át rajtam. Kitépem annak a kurvának a haját. A düh vibrál bennem, a bátorság daganatként terül szét a testemben.

– Süket is vagy? A csaj is ennyire süket, mert annyira furulyázott a farkadon? Amúgy hülye vagy! Tényleg beleszerettél egy nőbe, akinek nem kellettél? Okosabbnak ismertelek, de a félreismerés az erősségem. Azért bebújni a kis jelentéktelen életedbe, mert visszautasítottak? – Haha, mert én nem ezt csinálom? – Szá-na-lom! – tagolom.

Az idegek ugrálnak az arcán, de közben ott van más is. Az a sajátos, cinikus mosoly lebeg a szája szélén, és ahogy én elvigyorgom magam, úgy szélesedik ki az is. Felfal a tekintetével.

Létezhet, hogy már a mosolyától is megszépül a napom?

– Idefigyelj, Moss – kerül elém. Én hátrálnék, de a konyha túl kicsi; a pultba ütközök. A nyakamhoz hajol. – Egyszer úgy megduglak, hogy a gyönyörtől mindjárt eszedbe sem fog jutni, kit döngettem előtted. – Két keze kérdés nélkül veszik birtokukba a fenekem. Erősen, de nem fájdalmasan markolja a lapos hátsóm. – Nem vagyok kretén, tudom, mit szándékozol elérni – szór csókokat nyakamra. Fogai egy pillanatra karcolják a vékony bőrt. Ellenállva a kísértésnek, egy erősebb csókot forraszt a területre.

– És mit? – kapkodom a levegőt.

Valaki hívjon mentőt, mert elájulok! Nem is! Ide ez kevés lesz! Egyenesen a ravatalozóba vigyenek! A halálom beállta Declan óra, Roy perc. A halál oka Declan Roy közelsége.

A pólója alá nyúlok, a mellkasához vezetem a kezem. Puha bőr, feszes izmok. Akarom. Legfőképpen harapdálni. Szívének mélyről jövő pumpálása nekem szól. Mindent akarok! Ő az enyém!

– Szépen meglesed, mennyire kezelem jól, ha beszólnak. Ügyes próbálkozás a doktor nénitől. De nem jön be. Anyámat is szidhatod, engem az sem vesz rá, hogy kezet emeljek rád vagy gonosz, fals dolgokat gajdoljak neked. – Felültet a pultra. Lottyadt húsként tapadok a márványpulthoz. Elbódított baromfinak érzem magam, akit hamarosan elér a veszte. – Nem ez az eredeti szemed színe, de a dühös Corának három árnyalattal lesz sötétebb. Gyönyörű, mint a gazdája.

Megemelem a valószínűleg az izzadságtól elfolyt, néhol megrajzolt szemöldököm. Most komolyan? Mindenhol nagy bundával áldott meg az élet, a szemöldökömre miért kellett hézagokat teremteni!? Csúnya... Mi van, ha Declan elmenekül a szemöldököm miatt?

– Josh ezt sem szerette. Semmit nem szeretett rajtam. Az utolsó hónapokban azt akarta, hogy menjek el egy plasztikai sebészhez, a fenekem és a mellem miatt. Tényleg ennyire kicsik? Én nem látom, hogy annyira kicsik lennének.

– Mert nem kicsik, teljesen normális méretűek. Annak a fasznak kellene pár agykérget beültetni a fejébe.

– Száz dollár! – vigyorgom.

– Josh-nál nem ér! Őt öröm szidni.

– Ebben kiegyezek. És mondd, hova tűnt a síró Declan? – húzom tovább az agyát.

Összehúzza a szemét.

– Nem vagy humoros. Ha tudnád, mennyire aggódtam, hogy olyanná válok, mint az a nyomorék.

– Sosem leszel olyan, ahhoz nagyon kellene bántanod szóban vagy testileg. Inkább győzz meg a maradásról – nézek mélyen a szemébe.

Úgy értem: Csókoljon meg, és maradok!

– Meglesz.

Parányi csókokkal üdvözíti a nyakam.

– Nem gondoltam az előbbit komolyan. Az a csaj kapja be, de csak azért mondtam, mert izé...

– Látni akartad, megütlek-e.

– Megütöttél volna?

– Sosem emelek rád kezet, soha, senkire, legfeljebb arra, aki bánt téged. Kisujjeskü!

A kisujjamba illeszti az övét.

– Kisujjeskü – súgom, és megcsókolom összefonódott ujjainkat. – Puszikat szeretnék! Azok megnyugtatnak.

Gyöngéden préseli a száját az arcomhoz. Értékes csókokkal adományozza meg, miközben én teljes nyugalommal hagyom, hogy hol legyengült, hol erős csókokat kapjak.

– Mi bánt? – A combomra támasztja a kezét. A szemembe néz.

– Minden rossz egyszerre jött össze. Sue, a sajtó, a szabadságolásom, Anja és Olivia. Félre ne értsd, örülök, hogy boldogok, de én ezt a boldogságot miért nem kaphatom meg?

Az óceán és a part selymes homokjaként simul össze a kezünk. Leteszi a combomra, közben a nyakamba szagol. Édes illata van, zsálya, azt hiszem. A hüvelykujjával a csuklómat simogatja.

– Szeretnél kapcsolatot?

– Bonyolult. Egy kapcsolatban boldog lennék, ha éppen nem attól kellene rettegnem, hogy úgy járok, mint Josh-sal. Ezért mondom, hogy bonyolult.

– Hagyj időt magadnak, nem kell semmit elsietned. Sajnálom, de nagyon gyorsan beleszerelmesedtél Josh-ba.

– Mindig gyors vagyok. Azt hiszem, ha nem ugrok elsőnek, oda a lehetőség.

– Aki igazán szeret, az vár. Évekig is akár.

– Te várnál valakire, aki nem tudja, mit akar?

– Igen. Ez a szerelem.

– A lány, akit emlegettél a kocsiban...

– És akit te is mindig emlegetsz – forgatja meg a szemét.

– Rá meddig vártál?

Nyöszörögve temeti a fejét a kezébe.

– Öt évet. Leszállhatnánk róla? Rég volt!

A szívem a torkomba kúszik. Öt évet várt valakire, aki szart a fejére?

Normális ez a srác? Szomorúságot festenek az arcára az emlékek.

– Megint kellene ölelés – tárom ki a kezem. – Meg néhány puszi az arcomra.

Szerelmes vagyok ezekbe a puszikba. Nyári eső, ami üde és élénkítő. Drog, amivel nem telek be. Függőség. Remegnek a tagjaim az elvonási tünetektől. A számon akarom, hogy csüngjön.

Közel van... mégis annyira távol... Olyanok vagyunk, mint két csillag. A Földről nézve egy centi sem választ el minket, de az űrből akár galaxisokon átívelően is távol lennénk egymástól.

Kapaszkodok belé, mint újszülött az anyjába. Nedves csókokat kapok a puha ajkaitól. Zöld szeme a Nap által megvilágított cserjeként villog.

– Olivia mennyi ideig őrlődött azután, hogy Alex tönkretette? – kérdezem.

– Viszonylag nem sokáig. Elfogadta, és nem az alexitímiája miatt. Ő ilyen. Történhet vele bármi, őt nem lehet kizökkenteni az életből. Az első negyedév volt fájdalmas, utána jobb lett.

– Annyira bájos, hol marad nála a bátyja nagy egója?

Nevetve ad egy csókot a homlokomra.

– Ismerd meg jobban, meglátod, mekkora szája van.

– Hazudsz! Olyan ártatlan!

– Angyali arc, ördögi belső! De tényleg! Jobban káromkodik, mint én! Simán lecsap, ha neki úgy támad kedve. Ezért sem értettem, hogyan
történt meg vele az.

– Amikor megerőszakolnak, rájössz, hogy egy senki vagy. Úgy érzed, annyit nem érsz, hogy meghallgassák az akaratod. – Egy pillanatra meginog a hangom. – Gusztustalannak érzed magad, egy hulladéknak, aki csak arra jó, hogy meg legyen rakva, így hát hagyod. Azt kívánod, bárcsak kómába esnél, vagy megverjenek úgy, hogy örökre elfelejtsd. Sosem lehet elfelejteni. Próbálkozhatsz, de az erőlködéstől jobban a tudatodba ivódik. Nem szabad rágondolni, különben felemészt.

Csak azért nem erednek el a könnyeim, mert Declan puszijai védőgátat épít a szememre.

Félve emeli meg a leszegett állam.

– Josh sokszor...?

Erőltetett mosoly kúszik az arcomra.

– Volt, hogy naponta háromszor, négyszer. Gyűlölte, hogy nem tudok teherbe esni. Sokszor megpofozott közben, a fojtogatásról nem is beszélek. Fenyegetett, azt ordította, ha most sem esek teherbe, megöl. Volt olyan is, amikor kizárólag hátulról csinálta, mert túl gusztustalan az arcom.

– Nagy hazugság – fröcsögi. – Gyönyörű arcod van. Nincs része a testednek, ami ne lenne az.

– Belülről biztos nem vagyok olyan csuda látvány.

– Úgy ki az? – mosolyogja. – Habár mondjuk én lehet, az vagyok... – vicceli el.

– Bunkó tuskó! – igazítom meg a haját. – Kérhetek még puszit?

– Milyen kérdés ez? – ad egy csókot a nyakam környékére.

– Többre nem telik? – heccelem.

– Nagyon pimasz vagy! Na, nem azért mondom... Szeretem, amikor ilyen vagy. – Ernyedt testemet felemeli, és a konyhaasztalhoz visz. Ott leültet rá.

– Kényelmetlen volt a pult, szívem? – A hajába markolva a nyakamhoz húzom az arcát.

– Legyünk az etikett hívei – nyalja meg az ajkát. – Vacsorázni az asztalon szoktak, ugyebár...

Felnyögök. Declan viszont komolyabban tekint rám, mint eddig.

– El tudod mondani, milyen érzés volt, amikor Josh megerőszakolt?

Megragadja valami a belső szerveimet, és féktelen erővel összeszorítja. Nem szeretnék róla beszélni! Megalázó. Tehettem volna valamit, hogy jobb legyen, de a félelem elvakított. Mintha a bántalmazott énem teljesen másik ember lett volna.

– Mérhetetlen szégyent éreztem. Le akartam magamról fejteni a bőrt, mert beszennyezte. Sikítani, sírni vágytam, de nem lehetett; megütött volna. Miután beléptél az életembe, elkezdtem ébredni, és ahogy szembesültem az igazsággal, annál dühösebb lettem. Nem magamra, hanem Josh-ra. Élni akartam, anélkül, hogy naponta bemocskolnak. Magamat is gyűlöltem, mert Josh nemcsak a testem erőszakolta meg, hanem az agyam is. Azt gondoltam, megérdemlem. És el is hittem.

Nem nézek Declanre; nem akarom az érzelmeit látni. Jobban bántana, ha látnám rajta, hogy sajnál. Nem szeretném, hogy sajnáljon. A gyengéket szokták sajnálni, én nem vagyok az.

– Képes vagy hangosan kimondani, mik voltak a legbrutálisabbak?

Megszorítom a kezét. Miért kérdez ilyeneket? Görcsössé válok, a levegőt is alig találom.

Gyerünk! Már régen történt.

– Egyszer utánam jött a zuhanyzóban, az brutálisan kegyetlen volt. Az üvegnek nyomott, és nem engedett. Véreztem utána ott lent. Többször is, amikor aludtam. Belém élvezett, persze nem kérdezte meg, hogy szabad-e egyáltalán, könyörögtem neki, hogy ne. A legfontosabb vizsgám előtt. Nem is sikerült jól, mert mindenem fájt. Aztán az utolsó alkalom, amikor nem csak a hüvelyemben járt... Talán ez volt a legbrutálisabb... Meg hogy utána be kellett vennem egy esemény utánit. Néha kattogok azon, hogy mi lett volna, ha akkor összejön a baba. Bármennyire is akartam, elvetettem volna.

Ad egy puszit a homlokomra. Máris jobb.

– Rettentő büszke vagyok rád már megint. Megint megnyíltál, eddig nem tudtál beszélni erről.

– Ez haladás?

– Hatalmas haladás! A nemi erőszakot elszenvedő nők több mint hetven százaléka sosem tud arról beszélni, hogyan történt. Gyógyulsz, Cory.

– Neked köszönhetem! Annyira szépen felvezetted ezt a beszélgetést, hogy utána ömlöttek belőlem a szavak! Te leszel a világ legjobb pszichológusa!

– Nekem az is elég, ha téged meggyógyítalak. – Az a zöld írisz az igazságot meséli el.

– Alex után tudtál barátkozni?

– Semmiképp. Anja volt az első, akinek jobban megnyíltam a kórházban.

– A kórházban!? Engem meg szépen megvetettél...

– Bocsánat! Többet nem fordul elő!

– Még jó hogy! Nincs az a fizetés, amiért vállalnám a morcos Declant!

– Szemtelen doktor néni! Most én kérek egy puszit! – nyomja az arcomnak az övét. Kap egy kisebbet. – Tényleg megnyugtatnak az öleléseim?

Bólintok.

– Meg a puszijaid. Azt érzem, hogy számítok valakinek.

– Nekem biztosan számítasz, jobban, mint azt valaha gondoltad.

A fejembe tóduló vértől szédülök, eldőlök az asztalon.

Megremeg a gyomrom. Elöntöttek a gondolatok.

Csökönyös tudatalattim beteges tréfát játszik velem. Nem bízik az emberekben, Declanben is akkor, ha barátként tekint rá! Mit tett velem az a hosszú és véres két év!? Egy gondolat tör elő:

Declan képes lenne bántani? Nem nézem ki belőle. Josh-ból sem néztem. Féltem a lelkem egészségét! Meg miért is lenne esélyem nála? Idősebb vagyok, meddő, egy darabig szexelni sem tudna velem, az arcom sem kamera barát a hegektől.

Megérzem a hasamon a szájának felpuhult tapintását.

Oh! Megpuszilta a hasam.

– Min gondolkodsz? – görnyed az arcom felé.

Kicsivel több, mint egy centi. Ennyi hiányzik, hogy birtokba vegyem a száját.

– Semmin...

– A fellegekben jártál és mosolyogtál! Valamit csak gondolkodtál!

Mosolyogtam? Ó jaj, az már enyhén súlyos szövődménye a szerelemnek, ha már csak egy tévképzet miatt is elmosolyodom, mikor kettőnkről szövök hamis ábrándokat.

– Rajtad – bátorkodom kimondani.

– Rajtam? Elég szép gondolataid lehettek.

– Azok voltak. Azon gondolkodtam, milyen jól nézel ki felettem.

Ujjait peckesen léptetve a hasamon át, egészen a melltartómig. Lúdbőrözök, Declannek nem kell sok, hogy észrevegye. A mellemnél idomtalan köröket rajzol az ujjbegyével.

– Én meg azon ábrándoztam, te milyen dögösen néznél ki felettem. Igencsak jól áll a smaragdzöld – legelteti a szemét az azonos színű melltartómon, ami kikandikál a felcsúszott pulóverből.

– Miért pont feletted?

– Úgy jobban látlak. – A fülemhez ér a szája.

Megharapja a fülcimpám.

– Miért csinálod ezt? – kívánkozik ki a számból a kérdés.

– Mit?

– Ezt! Furán intimen érsz hozzám, de közben... nincs köztünk semmi.

– Élvezed, és szeretném veled elhitetni, hogy igenis vagy annyira dögös, hogy kellj a férfiaknak. Azt veszem ki a burkolt utalásaidból, hogy ebben nem vagy biztos. Ne nézz így, megválaszolom a kérdésed, mielőtt feltennéd: nem undorodom tőled, ha hozzád érek, vágyom rád. Különben nem tenném.

– Úgy gondolod, azzal elhiteted, hogy kellenék valakinek, ha így érsz hozzám?

– Nem jól látom?

– De. – Legalábbis próbálom elhinni. – Így nem érzem azt, hogy a levegőbe beszélnél. Nem minden lány mondhatja el magáról, hogy Declan Roy pajzánul ér hozzá.

Felnevet.

– Le is állhatok. Amennyiben nem tetszik, befejezem örökre.

– Néha azt érzem, hülye vagyok. Nem így kellene viselkednem, azok után, ami történt. Nem vagy idegen, de mégis férfi vagy, akiktől félnem kellene.

– Mindenki másképp reagál a traumákra. Vannak szignifikáns dolgok, de a többi az emberdependens. Nem vagy hülye, a traumákat másképp dolgozod fel.

– Ami nagyon megnehezíti a dolgod, hogy analizálj, ugye?

– Nem nagyon. – Az ajkába harap. – Talán egy kicsit. Érdekelne, egyszer miért akarod, hogy tovább menjek, máskor meg miért állítasz le.

– Nem igazán tudom megmondani. Félek, hogy nem élvezed és csak miattam csinálod.

– Miattad csinálom, de élvezem én is.

– Azt, hogy boldoggá teszel vagy hogy a testemhez érhetsz?

– Nem tudom. – Alig kivehetően mosolyog, a mellkasomra dől. Az elterített karomra dobolja a szívem ritmusát. Régen hallottam ilyen szépnek.

– A mai nap folyamán a kedvenc mondatod lett a nem tudom? – kötekszem.

Rám pillantva meginognak az izmok a szája körül.

– Elköltözöl vagy maradsz? – kerüli ki lényegesen a választ.

– Nem győztél meg.

Egy utolsó csókot ad a nyakamra, mielőtt felegyenesedne. Lesegít az asztalról.

– Nem folytatjuk? – Reménytelen hittel fixírozom a száját.

Mosolyogva ad az arcomra egy puszit. Jelentéktelen. Baráti. Utálom. A számat kellene csókolnia. Markolni a fenekem és a mellem. Egész nap az ágyban lenni, csókolózni, ölelkezni... Ehelyett kapok egy idióta baráti puszit!

– Nem. Átlépek egy határt akkor, és láttam, milyen, amikor azt teszem.

És ha az a határ csak a mi képzelőerőnk szülöttje? Ha azt a határt azért húztuk, hogy megbizonyosodjunk róla, a másiknak így adunk biztonságos menedéket, miközben tudatlanul így zártuk el agymás elől a tiszta utat a boldogsághoz? Kezdem érezni, hogy a határ átlépése nem egy szörnyet hoz magunk után, hanem a boldog élet reményét. Legalábbis nekem biztosan Mi van, ha mi vagyunk a szörnyek, akik meggátoljuk a boldogságunkat? Declannek is el kellene már felejtenie azt a lányt, aki otthagyta őt.

Az agyam egy bántalmazott agya; nem könnyen fogadja el, hogy a szívem szeretni mer és akar. Bűntudatom lesz minden ilyen nagyobb összeakadásunk után, mert az eszem nem hiszi, hogy Declan más lehet, pedig jól tudom, hogy ő nem Josh. Hiába, az agyam legyőz, tapasztaltabb a szívemnél. Nekem nyugalom kell, még sok évig, hogy elfogadjam, nem minden férfi bánt. Barátságon túl itt nem fog semmi szövődni közöttünk. A szívem nemigen fogadja el; lassú taktusra kapcsolva jelzi, hogy fáj neki a felismerés. Az immáron százezer darabra szaggatott szívem a tél beköszöntével kezd hozzászokni a hideghez, és jéggé akar válni, hogy majd akkor olvadjon ki, amikor az agyam is mer szeretni.

– Declan – fogom meg a kezét. Jéghidegek, és mintha remegne. – Nem vagy olyan, mint Josh. Sosem fogsz tudni úgy megbántani, hogy fájdalmat okozz. Imádom a hülye fejed és a böszme nagy képed! – nevetem.

– Nem is annyira nagy! Még befér az ajtón, szóval még nőhet, nem? – dörzsöli meg a borostáját.

– Kontrázol, de nem mondod, hogy te is imádsz engem?

Lehajol hozzám, hogy egy vonalban legyen a fejünk.

– Imádom a szexi arcod és az okos fejed – kacsint. – Köszönöm! – A karjaiba ránt. Pillanatnyi megváltás ez az ölelés a valóság keserű kegyetlensége alól. – Filmezünk?

– Sírni van kedvem. Nézzünk Oroszlánkirályt! Azt nem szereted. Akkor mást.

– Megszeretem, ha veled nézem – fog kézen. – Te sem szeretnéd, ha a húgod a betétdalait énekelné állandóan.

– Érzed már a szív szavát. A béke égig száll. Egy perc elég ma minden összeáll. És egymásra talál... – Őszintén? Borzalmas hangom van, Declan nem véletlenül fogja a fejét. Le is hagy. De ki tudna ellenállni ennek a dalnak?

Sóvárogva nézem a feszes fenekét. Nem hagy nyugodni. Utána iszkolok és a fenekére ütök. Feszes és tényleg makulátlanul illik a tenyerembe.

– Hát ez? – Szemöldöke a magasba emelkedik.

– Nem tudom – rántom meg a vállam. – Olyan jól nézett ki, gondoltam, rácsapok, mint a dinnyére.

Felsóhajt.

– Ez bakancslistás volt?

– Telitalálat.

– Erre inkább nem mondok semmit.

Ne is, mert jobban beléd szeretek.

***

Sziasztok!

Nem életem legjobb fejezete, de remélem, azért tetszett nektek! Sok párbeszéd, kevésbé költői lett, mert a hangsúly Cora traumáján volt. A következő fejezet ennél jóval forróbb lesz, az azutáni meg tyűűűűűűűűűű sírni fogtok, nevetni, és lesz minden, amit el tudtok majd képzelni.

Rohadtul sajnáltam Declant a mai részben... :( Mint tudjuk, egy férfi nem sír úgy semmiért, szóval igen, nagyon félti Cora egészségét.

Na de akkor miért utasította el? :O Néhány hét múlva talán minden kiderül.