A sajtó bár felkapta a kórházban zajlottakat, négy nap elteltével már nem mutatnak különösebb érdeklődést. Steven leszedte rólam a keresztvizet, amiért felpofoztam Sue-t. Aztán mély levegőt véve leszögezte, hogy ha ezt férfi tette volna, azonnal kirúgná, és hogy engem csak azért nem – azon felül, hogy nem vagyok férfi –, mert Sue éppen ezt akarta elérni, és burkoltan utalt rá, hogy senkit nem nevezhet kurvának, főleg nem egy orvost, meg különben is rasszista, és nézzen magába. Fegyelmit sem kaptam.

Az erdei úttest sima aszfaltját szelve az autómmal, elrévedve a zöldellő fák világában azon kattog az agyam, hogy a mai napon túl leszek-e sírás nélkül.

Eldöntöttem, hogy csakis én adom át Josh-nak a válókeresetet, pontosabban a törvényeknek köszönhetően elviekben Declan adja át, és elhozom onnan a megmaradt dolgaimat. Anja és a két testvére, Feye és Obuya is velünk tart. Nincs okom félni, mégis a könnyeim biztosan harcot fognak vívni a lelkemmel.

A kúriához érek, a kapunyitóval kinyitom a kaput, majd beparkolok a szűk garázsba. A terepjáróm miatt Declan két autója – egy fekete Porsche és egy Mercedes terepjáró – most kint rostokol.

A szökőkutat megkerülve belibbenek a lakásba.

Minden alkalommal mikor bejövök ide, úgy érzem, hazaértem. Itt nincsen bánat, csak a boldogság. Az emlékeim, melyek bár csekélyek, gyógyító hatással bírnak. A nevetések, melyek átjárják a falat, ott megragadnak, hogy sokáig emlékezzek rá, a pillanatok, mikor Declan a szívével nyújtott nekem támaszt, bekúsznak a lelkembe. Megnyugtatnak a ház hangjai; a kint csobogó szökőkút, a bent halkan duruzsoló tévé, a visszhang, mely minden lépés után megüti a fülemet, a fény, ami rám teríti játékos árnyait.

A konyha felé veszem az irányt, az asztalra dobom a válltáskámat, ezzel le is sodorok egy borítékot. Felveszem.

Ezerféle érzés kavarog bennem, meglátva a feladót.

Wayne State Egyetem

42 W Warren Ave, Detroit, MI 48202

Declan Roy

Millburn domb

Riverwood birtok

Helyes vagy helytelen, én akkor is elolvasom. Megmagyarázhatatlan érzésekkel nyitom szét a papírt.

Szívem azonnal magába vonja Declan újabb felét, és jaj nekem, amiért lassan ez a sebzett szív bekebelezi, mert ha ez megtörténik, akkor... mindegy. Esélytelen.

– Dec! – kiáltok fel. – Magyarázatot. Most. Bárhol is vagy, gyere ide! Meg akarlak puszilni!

– Megtaláltad a levelet? – szól le az emeletről. – Milyen kis kíváncsi vagy... – Ezt már lentről mondja.

A márványpultra lapítom a papírt, és szembe fordulok a konyha boltíves bejáratával.

– Azta picsa! – szorítom össze a szemem. 

Nem akarom látni, de a szememet akár ki is szúrhatnák, akkor is megtalálná az utat Declan fedetlen felsőtestéhez. Most fürdött. Haja nedves, az arcára folynak a kövér vízcseppek. Onnan egyenetlen pályán a vállára vagy a kockás hasának mélyedéseibe, és aztán... be az éjszakai kékbe mártott farmernadrágjába. Annyira szexi, hogy nem szűk a szára. Josh-son mindig olyan volt, ráfeszült a vádlijára, de nem győzött meg a szexiségében. Declan nadrágja is szűk, de a száránál kissé lenge, a csípőjénél feszes, ezzel formás fenekét tökéletesen kiemeli. Rá szeretnék csapni. Persze nem nagyot, csak egy kicsikét...  de azért érezze is... Tökéletesen simulna a tenyerembe az a far... és valószínűleg a farka is. Elég már!

Alsónadrágja sujtása is megvillan. Követni akarom a cseppek útvonalát. Hadd legyek az egyik vízcsepp! Fel akarom melegíteni őt, mint egy apró jelentéktelen vízmolekula.

Izzadó tenyeremet a köpenyembe törlöm.

Elneveti magát.

– Áll még a puszi?

– Te visszamész az egyetemre! – emelem meg a borítékot. – Hogyan?

– A májusi lövöldözés miatt sokan elpártoltak tőle. Valamelyik nap beszéltem az igazgatóval, és azt mondta, semmi akadálya, hogy a mesterképzést az elejétől kezdjem. Egy tesztet kellett kitöltenem, és sikeres lett. Szeptembertől levelezőn kezdek. Az első évet gyorsítottban csinálom meg, tehát három hónap, aztán szerintem a másodikat is.

– Te a Wayne State-en tanultál? – csapódik hirtelen a fejembe az információ. Biccent. – Találkozhattunk?

– Sokszor. Utolsó előtti éved volt az orvosin. Engem abban a félévben helyeztek át a John Hopkinsról a hoki miatt. Félév után már ki is rúgtak. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy veszekedtél Stevennel a folyosón, amiért hokimeccsre akart küldeni a mentősökkel. Azon a meccsen ismerted meg Josh-t. Sajnos. – Mégis hol jártam, hogy egy ilyen pasit nem vettem észre!? Aki ráadásul apám legkedvencebb játékosa volt? Tőle kellett volna zengeni az egyetemnek, de én egy kukkot sem hallottam róla. – Láthattál volna, ha nem a tankönyvedbe lettél volna beleszerelmesedve.

Ostoba tankönyv!

– És... mi volt a véleményed rólam?

– Hogy egy ilyen szép arcot nem a tankönyvbe kellene temetni. Legalább a szünetekben nem. Na, kérem a puszimat! – lép elém.

Elhúzódok tőle. Megszeppenve reagál, kezét feltéve hátrál. Azt hiszi, félek tőle. Mindig ezt hiszi! Mióta vele alszok, állandóan megkérdezi, hogy jó-e, ha a vállamra teszi a kezét, vagy ha kicsit mozdít a testének tartásán. Minden harmadik mondata hozzá, hogy: Ha ezt csinálom, nem ijedsz meg, ugye? Valóigaz, hogy az lenne a normális. És ezek elő is jönnek, csak éppen nem nála. Van egy demens, törött karú betegem – ő az első Declan után. Tegnap és ma is frászt kaptam a hirtelen mozdulataitól, lepergett előttem az életem, hogy meg fog ütni. Declannél ez nem jön elő.

– A szagom... nem zavar? – csippentem ujjaim közé a köpenyem.

A fehér szövethez hajol. Mélyen szívja belőle a vegyszerek illatát.

– Nem szagod van, hanem illatod. És nem a zavarni szót használnám.

– Hát valami idegen szót? Várjál! Tanultam tőled! Mondjuk perturbál? Nem, ez olyan közönséges... akkor mondjuk... hm... alterál?

– A-a. Ha azt mondom, a kajáid után az illatodtól kapok instant orgazmust, elég bizonyíték rá, hogy nem zavar, hanem imádom?

– Elég vizuális típus vagyok, addig nem hiszem, míg nem látom – kuncogom. Nyakára csúsztatom a kezem, az arcomhoz húzom a fejét, és megpuszilom. A mellkasának döntöm a homlokom. – Miattam mész vissza, igaz?

– Valóban – biccent. – Szeretnék segíteni neked. Ha ehhez vissza kell mennem egyetemre, én nagyon szívesen vállalom.

– Csak aztán ne döngesd újra a professzorod nőjét.

– Hé! – fonja durcásan a mellkasához a kezét. – Nem tudtam, hogy a felesége!

Felülök a pultra, újra kezembe veszem a lapot. Sokszor elolvasom. Így olvastam a felvételi lapomat tizenegy évvel ezelőtt. Deja vum van. Akkor annak örültem, hogy felvettek, most a szívemen azért lépdelnek tündérek, mert Declan miattam megy vissza, hogy nekem segítsen, ha már én képtelennek érzem, hogy egy idegen pszichológusnak megnyíljak. Megköszörüli a torkát. Én azt sem tudva, hol vagyok az elégedettségtől, felnézek. Csalódottan sóhajtok. Van már rajta egy póló, túl bő... még a szexi testét sem látom.

– Képes vagy elmenni Josh-hoz? – kérdezi. – Nagyon szívesen elmegyünk négyen, nem kell neked is jönni.

– Megyek. – Elszántan leugrok a pultról. – Addig hagyom szenvedni, amíg ki nem készül. A jelenlétem újabb ok, hogy az őrületbe kergessem – vigyorodom el. 

Declan a nedves hajába túr. Még mindig lennék egy megakadó vízcsepp az egyik tincsén.

– Készültem mára valamivel – mosolyog huncutul. – Ha a szülinapodat az a faszfej elvette, én szeretnék valamit adni, amivel jó kedvre derítelek. – Lélegzetvisszafojtva figyelem. A nadrágja zsebéből előhúz egy zöld kendőt. Nem ijedsz meg, tiltom magamnak. Az csak egy kendő... ahol teljes sötétség lesz... De Declannel vagyok. Ő nem bánt. Bízok benne. – Nem kell felvenned, ha nem akarod – dobja le az asztalra, ezzel egy időben el is könyveli magába az analízisét az állapotomról. – Kint vannak a hátsókertben. Ha nem baj, akkor mégis csak én vettem uralmam alá a két fa közötti részt.

A kezét nyújtja. Én a legnagyobb bátorságomat elővéve a bizalmatlanságom feneketlen kútjából, az asztalhoz szökellek, leveszem a köpenyem, és a kendőt Declan kezébe nyomorgatom.

– Rakd fel. Bízok benned.

– Túl könnyen bízol – sóhajtja, és lassan, minden mozdulatomra figyelve felköti a kendőt.

– Nem bízok könnyen. Már nem. Régen igen, mert akkor még nem vertek.

Oké, nincs is annyira nagy sötétség. A fényt megszűri a kendő lágy szövése, így olyan, mintha Declan szemében mászkálnék. Ez a kendő is már az enyém lesz. Mindent gyűjtök, aminek olyan az árnyalata, mint a szemének. Kézen fog. Puha bőrébe mélyesztem a körmeim. Biztos fáj neki, de nem jelzi. Lassan sétálunk. A hangokból ítélve most vagyunk a bejáratnál. A balzsamos szél megcsapja az arcom, mikor kislisszan velem az udvarra.

– Csak féltelek – vallja be. – Nem szeretném, hogy másokban gyorsan megbízz.

– Rajtatok kívül nem bízok senkiben, és nem is fogok. Soha.

– Ezt ne mondd.

– Jó, akkor csak gondolom.

A laza talajon lépkedek, szól, ha egy kisebb mélyedés közeledne, és elvezet onnan. A két almafához érve orromba tódul a fű frissen vágott illata, meg még valami egészen különös szag is... ilyen szaga van a tápnak is.

– Ez az ajándékom neked, mert megérdemled a boldogságot. Én meg valahol majd sírni fogok. – Színlelve felszipog. – A világ összes köszönete kevés, amivel meghálálhatnám, hogy megmentettél. – Megpuszilja a vállam. – Talán ezzel a két khm... izével behozok a lemaradásból – veszi le rólam a kendőt.

Szép! Megígértem, hogy ma nem fogok sírni, de ez az ember tett róla, hogy mégis! Na, nem! Nem sírok, nem szabad. Csak rá kell néznem ezekre a cukiságbombákra!

Csálé fogak! Gombszemek! Pöttöm orrok!

Eltátom a szám!

A két almafa és kovácsoltvas kerítés köré széles és masszív dróthálót feszítettek. Nagy teret hagyva a benne élő állatoknak. Pontosabban kettőnek.

– Kaptam tőled két lámát... – suttogom. Kicsiket ugrálva fordulok felé. – Lámát kaptam attól, aki fél tőlük! – tapsikolok.

A dohánybarna a kerítéshez üget, majd követi őt a fehér. Érdeklődve szagolnak bele az üstökömbe. Declan morogva hátralép, a hátam mögé bújik. Megsimogatom a fejük búbját. Puha szőrük Declan hajára emlékeztet. Ezt azért nem említem neki, mert egyidejűleg kapna sírógörcsöt és borotválná le a fejét teljesen kopaszra. Az utóbbit végképp nem engedem. Titokban azt simogatom, mikor éjjel a rossz álmok után felkelek. Declan jelenléte sem űzte el az álmokat, csak csillapította.

A szemükben teljes sötétség honol, ám ebben nem a bánatot látom, hanem az éjszaka titkos ismeretlenét. Ahogy a fény megcsillan az íriszeiken olyanok, mintha a legfényesebb csillag vándorként telepedett volna le bennük.

– Bezárt a detroiti vadaspark. Három nappal ezelőtt a csapatot kérték meg, hogy reklámozzák a kisebb állatokat, új gazdikat keresve. Na, hát ezek pont nem kicsik, de úgy néztek rám, mintha a Megváltó lennék. Gondoltam, a kezeid között boldogok lehetnek; örökbe fogadtam őket. Kevin meg a haverjai pár órán belül megcsinálták a helyüket. A kaját hugi intézte. Lesz egy kisebb óljuk is nemsokára.

Az itatóban tele a víz, a fehér éppen egy fűcsomót rág, csálé fogai vigyorba hajlanak. A zöldellő gyepet már egészen elkaparták, pedig valahogy reggel tájt érkezhettek, miután nyolckor elindultam a kórházba. Declan biztos pipa rájuk, mégsem vakkant semmit.

Declan felé fordulok. Most már tényleg én akarok lenni az egy csepp víz, amely lefolyik a torkán, ezzel elterülhetnék benne. Én akarok lenni, aki a legnagyobb szárazságban megitatja, hogy csakis nekem hálálkodjék, mert másképp már képtelen vagyok visszaadni azt a szeretetet, amit tőle kapok. Noha nem olyan, mint Josh – ő az első találkozásunkkor már az egyetemet finanszírozta. Nála a pénz erős dominanciának számított. Minden azzal akart elérni, és bevallom, magához is láncolt. Declannel nem így van, ő lelkileg segít. Lakhatok nála, de nem köt magához pénzzel. Amikor bejelentettem neki, pár héttel ezelőtt, hogy szeretném, hogy legalább valamit én fizessek, akkor száját húzva, és egy de ez így nem helyes után nehezen kimondta, hogy páratlan hetente enyém a bevásárlás.

Az ölébe ugrok. S mivel már levehette a rögzítőt, ezért könnyedén megtámaszt a fenekem alatt.

– Köszönöm szépen! – csókolom homlokon. Meg az arcára is kap néhányat. Vonzz a szája. Ízlelni akarom a vörösödő ajkakat, a nyelvével akarok harcba szállni. És ebben a csatában szívesen lennék az elesett fél, hogy ő jussék be először a számba, felfedezve annak minden puha részletét. Nem kell hozzá megcsókolnom, hogy érezzem cseresznye ízű ajkait, mely a számhoz érve olyan volna, mintha egy dús húsú cseresznyét vennék ajkaim közé. – Leszálljak rólad? – mosolygom.

– Ne merészeld! Kérek még puszit! – Meg is kapja. – Feszélyez? – néz kettőnk összesimult testére.

– Egyáltalán nem.

– A kezem se?

– Mondjuk vihetnéd feljebb... – Le fogok ájulni Declanről. Mekkora egy lepcses szám van!

A szemébe nem szabad néznem. Az úgy bűvöl, mint egy kígyót a furulya. A zöld írisze a születő rügyek szelídségében csillog. Az enyém még mindig a ház folyójának az algásodó fenekére emlékeztet. Bleh.

– Nem hallottam, megismételnéd? – emelkedik meg szemöldöke.

Játszik velem vagy időt hagy átgondolni a gyorsan ellőtt kijelentésem?

– Leteszel? – pillantok rá.

Óvatosan lerak. A kissé tágabbra nyílt pupillába veszek el.

– Bemehetek hozzájuk? – fordul vigyorba az előbb még kétségbeesetten lekonyult szám.

– A tieid. Azt csinálsz velük, amit csak szeretnél.

– A mieink – javítom, ki és a kis fából készült kapuhoz megyek. Kiakasztom a lyukból a kampót. Sebesen beakasztom, mielőtt a Declan szerinti szörnyű jellemükkel kiosonnának mellettem. – Mi a nevük?

Declan lazán megtámaszkodik a kapun.

– Nincs. Láma Úr és Láma Hölgyként vannak nyilvántartva.

– Akkor kell nekik név is! És úristen, egy lány meg egy fiú! Lesznek kis lámák? – Megölelem a dohánybarnát, a fehér türelmetlenül arrébb taszítja; őt nyüstölöm tovább az öleléssel.

– Kizárt – rázza meg bizonyossággal a fejét –, ivartalanítottak.

– Ó, de kár! Pedig Declannel elszórakoznánk egy kicsit, igaz? – nevetem.

A lámák prüszkölve nyalnak szét. Declan mindenféle gonosz megjegyzést tesz rájuk, miközben középsőujját kimutatja előző megszólalásomért. Visszamutatok. – Gyere be! Aranyosak!

– Soha. Előbb fejtem meg, milyen színű a tükör.

– Naaaa, légyszi! A kedvemért!

– Kimosod a nadrágom, ha befosok!? – emeli rám mutatóujját.

– Azt nem, de ha valami fehéret óhajtasz a nadrágodba pakolni, azt akár a számmal is.

Ezt nem hiszem el! Idióta! Ez már jócskán a határon túlmenő flört volt!

Declan csak nevet. Egy kicsit még kelleti magát, majd belép mellém.

– Ez a fiú – mutat a barnára. Az közelebb megy Declanhöz, aki a hátam mögé bújuk újra. – Kendrick Llamar...

– Oké, ez tetszett – szívom be az ajkam. – Ő lány, akkor ő legyen, mondjuk Llama Del Rey.

– Tökély.

Átölelem. Ő kicsit befeszülve szemez a két lámával, de végül megsimítja a fehéret, majd a barnát is. Hamar ellazul, már a füle tövénél is vakargatja őket. De lennék most az egyik fül. Fú. Túlfűtött hormonokkal megáldott idióta.

– Egy pókot is örökbe fogadtam... – leplezi le. – Megnézed?

Grimaszolok.

– Szőrös golyókat akkor is látok, ha meztelenül szaladgál a demens betegem.

– Ez nem csupán szőrös. Gyere – fog kézen.

– Mi van, tán sörénye is van?

– Ja, meg ernyedt unikornis szarva a két lába között – forgatja meg a szemét.

Felvezet az emeletre, közben azon gondolkodok, hogyan tartsam magam távol az új lakótársamtól. Egyáltalán, hogyan lehet ezeket a kis golyókat szeretni? Harapnak, sok a lábuk, és kiszipolyozzák a vért az áldozatukból.

A hálószobába érve azonban kicsúszik a számon egy hangos hűha.

– Nem fogod sokszor hallani a számból, de ez... gyönyörű! – támasztom a tenyerem a terrárium üveglapjához.

Benne egy tenyérméretű pók terül el, ami önmagában undorító, de a színe... Királykék szőrzete megcsillan a világításban, így még nemesibben csillog a háta. Olyan, mintha horgolva lenne. A hátán lévő fehér rombuszok kiemelik domború alakját.

– Ez egy Poecilotheria metallica – okosít Declan. – Páva tarantulának is nevezik.

– Adhatok neki nevet? – kocogtatom meg az üveget, mire a pókocska – miért becézem, mikor utálom? – megmozdítja az egyik lábát.

– Tulajdonképpen én már adtam neki... – vakarja meg tarkóját. – Decor.

Meglepetésemben annyira előrehajolok, hogy az orrom találkozik az üveglappal. Declanre nézek, olyan széles a mosolyom, hogy valószínűleg a szám szélét össze kell majd varrni.

– Decor? Mint Declan és Cora?

– Nem, csupán olyan dekoratív a hölgyemény... – motyogja. Füllent a szemtelen!

– Aha... Shippelsz minket, mint a sorozatokban?

– Nem! – nyomja fel az orrát az égbe. – Csak... eskü, ebben a pókban minden megvan, ami benned is és bennem is.

– Szóval bevallod, hogy rólunk nevezted el?

Fújtat. Hátat fordít nekem. Nevetve lesem, ahogy az ágyhoz megy, és hassal a párnák közé vetődve eltűnik a feje a piros szövet között.

Az éjjeliszekrényhez lépek, leguggolva az ágy elé, bevezetem a hajába a kezem.

– Nekem tetszik, főleg mert a nevünk eggyé válik. – Felsóhajt. – Megyek, átöltözök.

Gyorsan átlibbennek a saját szobámba. Nem zuhanyzok le, érezze Josh rajtam a kórházi illatokat. Magamra kapom a bézs, rövid, élére vasalt nadrágomat, amit annyira utált, mert majdnem kilóg belőle a fenekem. Aztán ott van a fehér csipkés topom, amit szintén utált rajtam, mert kint van belőle a mellem, látszik a köldökpiercingem, amit szerinte csak ő láthat, és eleve túl sokat mutat a hátamból is. Anyád! Az alapozó és a szempillaspirál már reggel felkerült a bőrömre. Aranyos cica vonalat húzok a szemhéjamra, a legbordóbb árnyalattal kifestem a szám.

Fél óra múlva behúzva magam után az ajtót indulok a földszintre. Pontosabban indulnék, ha Declan a fenti nappali kanapéjáról nem tátott szájjal figyelne két korinthoszi oszlop között.

– Agyvérzést kaptál? – nevetem. Szorosan kulcsolom az ujjaimat a kézitáskám bőrpántjára.

Declan feláll. Esküszöm, mintha egy pillanatra meginogna. Szemében csalfa fény cikázik. Ide-oda, ezzel fényesebbé téve íriszeit. Szeme annyira más ezekben a pillanatokban. Mintha apró szentjánosbogarak gyújtanák meg a fényt a szemében. A lelkem mélyére láthat, én azonban, amikor bármilyen megmagyarázható érzést keresnék a szemébe, nem találok, falba ütközök.

Mosoly bujkál a szája szélén, ajkai meg-megremegnek, visszatartva azt a titokzatos mosolyt, amivel elvarázsol. Légzése lágyabbá válik, mihelyt elém lép, és a kezemre teríti az övét. Meleg kezétől úgy érzem, az enyém az övére olvad. Lennék a kesztyűje, ami egy fagyos éjszakán felmelegít, netán még meg is menti...

– Gyönyörű vagy!

Az ajkára nézek. Még mindig nem hiszem el, hogy ez az ember gyönyörűnek lát, és ennek hangot is ad.

– Sminkkel tényleg nem rossz.

– Sminkkel vagy anélkül, bárhogy az vagy!

– A heges fejemmel aztán tényleg gyönyörű látványt nyújthatok, mint egy KRESZ táblán az útjelző sávok.

– Ez aljas hazugság – simítja meg az arcomat. – Kiemelik a szeplőidet. Nagyon szeretem őket – nyom puszit a két orcám alapozóval fedett szeplős területére. Jól hallottam? Azt mondta, szereti őket?

– Menjünk – indulok meg a földszintre. – A mai napon elkezdődik Josh hosszúra nyúlt rémálma.

***

Iszonyú erős késztetést érzek, hogy a kocsiban maradjak. A szívem bátor kalimpálása ösztökél, hogy Josh szemébe merjek nézni. Egyszer már megtettem, azután akkora löketet kaptam, hogy képes lennék ellenállni egy hurrikánnak is. A kezemben a feloldozást jelentő borítékot tartom. Lassan átázott a kezemről lefolyó izzadságtól, egy könnyed mozdulattal szétmállna, ha enyhén megcibálnám. A levélen lévő címet bámulom. Az volt az életem része közel négy évig, és ha Declan nincs, a halálom helye is.

A combomra ejtem a borítékot, hogy némiképp száradjon, amíg oda nem érünk. Addig a Declantól kapott karkötőt piszkálom.

– Közel sem vagyok biztos, hogy nem fogom elsírni magam – hasítok bele a csendbe az alig hallható hangommal.

– A lényeg az öledben lévő boríték, amit simán átadhattam volna én. Kurvára nem kellene itt lenned.

– Mert lelkileg terrorizálni fog? – horkantok fel. – Két évig ebben éltem, tíz perc plusz terror nem öl meg.

Nyomasztó csend telepedik ránk, Declan mindig, amikor egy utcával közelebb kerülünk Josh házához, nagyot sóhajt, kiengedve magából a feszültséget. Mikor elindultunk, megkérdezte, baj lenne-e, ha véletlen megütné Josh-t. Egyértelműen az lett volna a válaszom, hogy nem, de a szomszédoknak nem kell tudniuk, hogy Josh valami rosszat tett velem. Még. Eljön az idő, mikor az igazság napként fog felragyogni. Különben meg, lehet, otthon sem lesznek a szomszédok. Abban az utcában politikusok és üzletemberek élnek; mindig távol vannak. Szóval Declan kérdésére csak elkuncogtam magam.

Amikor az utcába érünk, a szívem mintha egyszerre verne lassan és gyorsan. A csuklómra szorítom a mutatóujjam, meggyőződve arról, élek-e még vagy a lelkem került át a pokolra, miután elvitt a szívinfarktus.

Josh házára sötétség borul, szürke kis tákolmányként veszik el a többi sziporkázó épület között. A szárazság teljesen elszárította a sövényt, a virágok a kertben szomjasan konyulnak lefelé a már szinte feketére rohadt fűre. Mintha azzal, hogy én elmentem innen, az összes létező élőlény is elakarna innen menekülni. A csúnya és gonosz embertől.

Declan leparkol a járda mellett, abban a pillanatban, hogy leállítja a terepjáró motorját, egy ezüstfényű Toyota parkol le mögénk.

Kiugrok az autóból, hogy Anját és két testvérét üdvözölhessem.

Feyének, mikor legutoljára láttam, neonzöld volt rövidre vágott haja, most olyan kék, mint Decor. Nyurga kezével ölel át, Obuya ezzel szemben a legidősebbként, egyben ezredesként halványan mosolyog, illedelmesen, nem felejtve a kenyai hagyományokat, megcsókolja a jobb kezem fejét. Kopasz feje megcsillan a napfényben. Komoly pillantásokkal méregeti a házat, miközben megdörzsöli a derekát: hiányolja a fegyverét.

– Mindig is tudtam, hogy ennek a gyereknek vaj van a füle mögött – dörmögi mackó hangján. Kezet fog Declannel. Rá már csillogó szemekkel néz, ugyanúgy, mint az öccse.

– Már elnézést csajszi!? Hogy lehetsz ilyen dögös? – pillant végig az öltözékemen Anja. Az idősebb testvérére bök. – Éppen azt számolja, mennyire lenne súlyos a következménye, ha eltávon megütné a világklasszis Josh-t – súgja a fülembe Anja.

Elmegy mellettem, a testvérei kezébe nyom egy lapot, amire összeírtam, mit kell erről a nyomorúságos helyről elvinni.

Mintha halálsoron lennék, úgy indulok el a ház bejáratához, Declan őrző kutyaként követ.

– Biztos nem üthetem meg? – kérdezi lelkesen.

– Nem kéne.

– És ha az orrát töröm el? – gondolkodik el.

– Az is ütésnek számít.

– Relatív, mi számít annak... – morogja. – Lehet, csak le akarom csapni a rajta mászó fekete özvegyet.

Lazán megnyomom a csengőt. Utoljára akkor hallottam, mikor a postás hozta az ajándékaimat. Ebben a házban az volt az utolsó boldogabb emlékem. Az sem a régen szeretett férjemhez kötődik.

Elfordul a zár, Josh a szemét dörzsölve nyit ajtót. Aludhatott, de mikor meglát engem és Declant, rögtön felveszi azt a szürke arckifejezését.

– Mi a faszt akartok? Neked nem volt elég, hogy a kurva kórházban szarrá aláztál? – pillant rám. Dühösnek akar látszódni, de a harag helyett a fájdalom ég a szemében.

Felnevetek. Ez az, jó vagyok! Nem akarok sírni.

– Ne aggódj, az csak a kezdet volt. Tessék, egy kis meglepi – nyújtom át a borítékot.

– Feljelentettél? – hangja merő kétségbeesés.

– Dehogy – ingatom szórakozottan a fejem. – Azt majd kicsit később, drágám. Ez egy válókereset. Elmagyarázzam, mi az? Nem biztos, hogy a csekély szürkeállományoddal tisztában vagy a jelentésével.

Kikapja a kezemből a borítékot, és behajítja a cipősszekrényre.

– Egyéb? – tekint mögém a három kísérőmre.

– Oh, igen; elviszem az én cuccaimat, ami az enyém, és senki másé.

Röhög, én pedig, ha már Sue-n megtanultam, hogyan kell ütni, Josh-on is kipróbálom; felpofozom. Abbahagyja a nevetést. Az arcán előtűnő tenyerem lenyomata engem nevetett meg.

– Beengeded őket, vagy hívjak rendőrt, és akkor már be is számolhatok nekik, mit tettél velem, vagy esetleg rá akarsz támadni két mostani és egy exkatonára?

– Nagyon fel lett vágva a nyelved, szopni is ilyen jól tudsz már? Hónapokkal ezelőtt nem voltál valami jó benne.

– Declan huszonegy centis farka jobban felizgat, mint a te mikronagyságú hernyód.

A négy fiúból kibuggyan egy nevetés; Declan a hátamnak támasztva a homlokát nevet.

Josh, hogy elkerülje a további megalázást, félreáll, beengedi Anját és két testvérét. Az ajtótoknak billenti a testét. Farkasszemet nézünk, miközben hárman megszégyenítik bent a lakását. Tényleg nincs sok mindenem itt; pár könyvem, a ruháim meg a sminkjeim. Mikor Declan vállára ejtem a fél arcomat, tekintete a hasamra téved, a piercingemet fixírozza. Jobban kihúzom magam, többet láttatva a hasamból.

– Észrevetted, hogy szex közben nyüszítésnél több nem telik neki? – kérdezi gunyorosan Declantől.

Declan teste megfeszül, ennek ellenére tartja magát. Visszamosolyog Josh-ra.

– Nem tudom, miről lököd a szöveget, haver. Úgy szokott nyögni, mintha kötelessége lenne. Olyan hangosan... – hajol a fülemhez kuncogva. – Imádom, ahogy lassanként sikít a gyönyörtől. Arról nem ő tehet, hogy nem voltál képes gyönyört okozni neki.

Declan hangja és veszedelmesen hamis mondatai a tű, amivel beadom magamnak a napi Declan-drog mennyiségem. Függő lettem, és nincs elvonó, amiért képes lennék az adagokat megvonni magamtól. Többet akarok, olyan nekem, mint sérült katonának a bódító morfium.

– Igazából leszarom. Egymásnak vagytok teremtve, ugyanolyan elbaszottak vagytok. Senki nem lesz belőletek.

Josh mellkasának bököm a hegyes körmöm.

– Nem veszed észre, hogy csak azért kellettél a mostani csapatodnak, hogy pénzt szerezzenek belőled?

Ég a vágytól, hogy felpofozzon. Az ütések hangjára előbb élvezne el, mint a nyögéseimre. Hátrálok tőle, mielőtt jobban tönkre tehetné az arcom.

– Tudod, hogy én fogok nyerni – vigyorogja.

– Te meg tudod, hogy én küzdeni fogok. Életed legnehezebb meccse lesz – lapogatom meg a mellkasát.

A srácok hamar végeznek, Declan autójának csomagtartója hamar megtelik a kartondobozokkal. Josh egyenesre húzott szájjal, megereszkedett szemmel figyeli, ahogy végleg eltűnök az életéből.

– Cora – hallom meg rideg hangját, mikor készülök innen eltűnni. Visszafordulok. – Híztál.

Nevetek, szabad nevetésem valószínűleg Josh-t maró kínnal tölti meg.

– Két kilót! Nem csodálatos? A bíróságon találkozunk, bébi – pattanok be az autóba.

– Milyen érzés, hogy végre megkaptad, amit akartál? – Először azt hiszem, nekem intézi szavait, de Declanre néz. A kelleténél ingerültebben reagál. Anja fogja meg a vállát. Declan beszáll a kormányhoz, nagy mosoly duzzad az arcára.

Megelőzőm:

– Nem is sikítottam...

– Menj fülészetre – heherészik.

A combjára csapok.

– Jó, talán ebben a házban.

– A kúriában is szépen hangot adtál a gyönyörödnek – emlékeztet.

– Tuskó! – nyújtom ki a nyelvem. – Dicsérj meg, hogy nem sírtam és nem is fogok.

– Sokkal erősebb voltál, mint azt te gondolod. Büszke vagyok rád, az igazság az, hogy senkire nem voltam még ennyire büszke. A legnagyobb fanod lettem.

– Viselkedj! – A tűzpiros arcomra szorítom a tenyerem.

– Te mondtad, hogy dicsérjelek meg!

– De nem ilyen hosszan!

– Pedig megérdemled. Csodálatos ember vagy, ennél többre is rászolgálsz.

Anja megkocogtatja az autó ablakát, majd a kezében lévő telefonra mutat. Előveszem a telefont.

ANJA:

Tudtad, hogy Feye és Obuya

is rajong a graffitiért?

ÉN:

Nem igazán.

ANJA:

Josh ezt meg is fogja

látni.

ÉN:

Mit tettek? : D

ANJA:

A tévé, a falon lévő mezek

meg úgy Josh összes értéke

igazi műalkotás lett a gyorsban

rajzolt graffitik miatt. Az én

ötletem volt, nekem köszönd!

ÉN:

Szeretlek!

ANJA:

Én is szeretlek, csajszi!

*A világ legboldogabb feketéje,

amiért végre újra mondod nekem.*

Hátradőlök az ülésen, hagyom, hogy a boldogság a csontjaimba szívódjon. Bárcsak az érzés, egészen idős koromig megmaradna. Ülni egy kis faházban, lesni a tóban a halakat. Ez volt az álmom, de még Josh-sal. Már nem vele képzelem el ezt a távoli ábrándot. Azon a faház verandáján már csak én vagyok, unokákkal, a fejemben nagy kérdőjellel, hogy vajon ki lehet majd a férjem. Lehunyom a szemem. Testem és lelkem gyerekkorom óta először lazul el. Nincsenek elvárásaim, határidők, szorongás. Sikerrel jártam. Győztes vagyok.

Túlságosan sok könyvet olvastam, amiben a boldogságról úgy beszélnek, mint egy puskából kilőtt golyóról: azonnal jön, s letámadja az embert. De az életben ez teljesen másként alakul. A boldogság nem más, mint a sok apró örömöt egy láncba fűzni, ha az a lánc elég hosszú, hogy körbe érje a nyakad, akkor mondhatod el magadról, hogy igazán boldog vagy. Az én láncom készülőben. A kérges szívemről pedig ez a boldogság foszlány kezdi lefaragni a kemény fát, hogy talán egy napon végre úgy dobogjék, úgy érezze azt a melegséget, mint kisgyerekként.

***

MEGJEGYZÉS

Sziasztok!

Jaj, hát én nagyon büszke voltam megint Corára! <3 Mondanám, hogy innen csak felfele vezet majd az útja, de ezzel hazudnék... Fogtok még sírni szegény lány miatt...

Azé' ne gondoljátok, hogy könnyű életet adok neki... hehehehe...

Remélem, Del Rey és Kendrick jelenléte kimaxolta nálatok a cukiságfaktort, na meg persze ott van Decor, s így már világosan hivatkozhatunk úgy Coráékra, hogy #teamdecor :D

Pár infó:

1. Ígértem nektek egy novellát, de sikeresen elkaptam valami sz@art,szóval ezt most nem tudom megvalósítani, amint lesz rá alkalmam, azonnal posztolom is! <3

2. Érzelmek és életek, azaz egy Anja és Olivia regény: mivel ezt eddig Instagramon (blackrose0316_wattpad - amennyiben be szeretnél követni), illetve TikTokon osztottam meg, ezért annyit elárulhatok, hogy abban a regényben Olivia rendőrnek áll, ééééééss hááát Josh Brown is elég nagy szerepet kap majd abban a történetben.

Szép napot Nektek! <3