Declan teste egésze rám nehezül, mikor védelmezően bevonja a hátamat a kezével. Suttog, nem hallom, mit.

Kemény léptek, ó, ezeket a kemény lépteket bárhol felismerném. Josh. Döngő robajjal érkezik, mint egy villám, ami szépséges és a legpusztítóbb természeti katasztrófák okozója.

Pak. Pak. Pak.

Csattog a láb, így kergetett nem rég. A fenevad jön, én nem mozdulok, várom a sorsom, a halálom, a végzetem. Hullaként végzem.

Beront a szobába, oroszlán barlangjába kerültem, én vagyok az ízletes hús, akit gondatlanul elfogyaszthat. Szemei vérben forognak, csuklóján vastag vágásokból ömlik az éltető folyadék. Declan a földre omlik, szemét lehunyja. Tátog valamit. Nem fogok fel semmit. Mi történik? Declan a mellkasára bök. Vérben ázik mellkasa. Miért nem érzem a fájdalmat, hiszen a fenevad megölte őt?

A fenevad felém közeledik. Véres kést tart a kezében, megnőtt karmai közé szorítja. Azzal fog megölni. Emeli a vékony pengét, a fényben megcsillan, az ezüst bevonatára vetül a megrökönyödött arcom. Semmi kiáltás, semmi érzelem. A lelketlen testembe mélyeszti a hosszú élt. Úgy siklik át bőrömön, mint ágak között a szél.

Nem fáj, boldogságot érzek. Nem élhetek, ha Declan nincs. Megyek utána. Egy darabig folytatódni fog az utunk; de ő felfele megy, ahol az angyalok veszik gondos kezük alá, én lentre megyek, ahol korbáccsal és tűzzel fognak kínozni.

– Mondtam, hogy megtalállak – neveti őrülten a fenevad.

Lehunyom a szemem.

Minden olyan más, talán ez a halál?

Hatalmasat dörren.

Kinyitom a szemem. Zihálok, a tüdőmet elöntötte a félelem. Pusztító vihar seper végig a testemen.

Csak egy álom! Ez a szoba már a valóság. A szívemhez kapok. Pumpál, éltet. Élek! Nem vagyok halott. Felkapcsolom az asztali lámpát. 

Tökéletes.

Az eső és a jég az ablakpárkányra pereg, kopogó hangot imitálva. A friss valóság. A lepedő átázott az izzadságtól, az álmomban a hasamhoz szorított lámaplüss szintén. A hideg rázza a gerincem, szívemen pendül a félelem húrja. Lábaim is remegnek. Declan kell. Most. Ha nem kapok belőle, milliónyi darabra török. Az lomhán ketyegő faliórára nézek. Este 23:45. Még fent van. A bénulásból felkelve megiramodok az ajtó felé.

A dörrenés a padlóhoz szögeli a lábam. Izmaim drótként feszülnek csontjaimra. A szívem erős taktusa komoly rapszódiát játszik. Verejték ömlik végig az arcomon. Visszafutok az ágyhoz, elveszem a plüssöm. Az a plüss megnyugtat. Talán a magányos folyóson nem fogok félni... Ott fel van kapcsolva a villany.

Nem lesz baj, csak egy álom. Már volt ilyen. Sokszor... Mióta többet eszek – tizenegy napja – azóta visszatérőek az álmok. Declan dietetikusa nagyszerű étrendet állított össze, de a szervezetem hosszú távon nem viseli jól.

Kint a folyosón kongó üresség fogad, a lélegzetvételeim visszhangoznak. Így is megnyugtat ez a csend. Magához von, és egy anyai ölelést ad. Azért lelkem nyugvásáért megszaporítom a lépteket Declanhez.

Bekopogok.

– Gyere! – jön a válasz.

Becsúszok a szobába.

– Zavarok? – Igyekszem nem remegtetni a hangomat. A félelem egy csapásra elszáll. Kitágul a szívem, eltelítve az egész bal felem, meglátva Declant és a szexi szemüvegét. Nem is mondta, hogy szemüveges! Disznó tuskó!

– Nem, dehogy – int nemet, a fekete keretbe foglalt szemüvegét fejére csúsztatja, összeszűkült szemmel néz. – Álmodtál? – helyezi a takaróra a könyvet.

– Melléd bújhatok? – kérdezem gyorsan. – Iszonyodok a vihartól.

– Naná! – veti meg maga mellett a párnát. – Úgy nézel ki mint, aki szellemet látott.

– Azzal a szemüveggel te meg úgy, mint egy stréber informatikus. – Ledobom az ágyra először a lámát, majd magamat, egy pillanatra vacillálok. – Meg vagyok izzadva, nem baj?

Válaszul magához húz, ujjbegyével megfésüli összeállt hajam. Magamra hajtom a takarót.

Újabbat dörren, nyüszítve döntöm mellkasának a fejem.

Mióta Josh bántott azon a viharos éjszakán, a vihar és a természet morajlása örök ellenségemmé vált. Ennyire az itt töltött egy hónap alatt sosem rettentem meg. Az álmaim sem voltak ilyen ijesztőek. Josh benne volt, állandóan megölt. Felriadtam, ittam egy pohár vizet, néha megmostam izzadsággal átitatott bőrömet, majd visszafeküdtem aludni. A mai eset más, Declan jelenléte az álmomban felkavart.

– Nem is mondtad, hogy szemüveges vagy! – szólalok meg.

– Csak olvasáshoz kell.

A lábára csúsztatom az enyémet. Puha bőrétől frászt kapok.

– Jaj! Nincs rajtad nadrág!

– Melyik férfi képes nadrágban aludni? Felveszek egyet, ha akarod.

– Nem kell. Csak az alsód ne hagyd el. – Átölelem a nyakát.

– Szokatlanul kibújsz a kérdéseim alól.

Sóhajtok.

– Álmodtam. Nem ez az első, de a legfélelmetesebb ez volt. Kezdem azt érezni, hogy sosem gyógyulok meg; rosszabb lesz. A nappalok jók... vagyis, amikor a közelemben vagy, vagy főzök. Ha Anja vagy Steven idejön az is jó, de érzem rajtuk a megtörtséget, a fájdalmat, amiért nem vették észre, hogy bántalmazott vagyok. Ha leszáll az est, egyedül maradok, jönnek a gondolatok, nem hagynak nyugton, magamat hibáztatom. Nem voltam annyit Josh-sal, mint kellett volna. Hiányoztam neki, ezért az alkoholt választotta. Ez az egész... az utóbbi két év... azt hiszem, most szakad fel bennem az elnyomás... az erőszakoskodást csak most fogom fel... Annyira szerettem őt! Mégis... nem az ő hibája... Nem voltam ott... Orvosként nem ismertem fel a személyiségzavarát!

– Neked is volt életed, sokat voltál vele. Null-huszonnégybe' nem lehettél mellette. Irracionális elvárásai voltak. Tény, hogy a személyiségzavara miatt is viselkedett így, és tett arról, hogy elmélyüljön az alkohol iránti vágya, de amit tett, nem bocsátható meg. Szerelmes voltál, nem láttad a fától az erdőt, nem a te hibád. – Felemeli a kezem, és végigpuszilja. Először a heges tenyerem, majd a sebtapaszba pólyázott ujjaimat.

Voltam olyan figyelmetlen négy nappal ezelőtt, hogy a káposztával együtt az ujjaimba is szépen belenyestem. Megérte, a hajléktalanszállón élők mind a tíz ujjukat megnyalták. A mai volt a tizedik nap, hogy üdvözletüket küldték az ételért. Egytől egyik kis cédulát küldtek, amin az elkészített ételről áradoztak. Declan pedig, amikor nem voltam itthon – sétálni voltam Anjával az erdőben –, ezeket a cédulákat beragasztotta egy albumba, és a borító elejére írta, hogy a legjobb szakácsnak.

Minden olyan jó, mégis széttép a bánat, ha nincs kivel beszélnem. Josh tönkretett. Nem érzem magam élőnek. Gyenge vagyok ehhez a földhöz. A bánatom elviselhetetlenül mar. Kétes érzések mozognak bennem. Boldog vagyok, aztán szomorú. A titka a boldogságomnak a beszélgetés. Estefelé mindig szellemként tér vissza a bánat, hogy kísértsen, mert nincs senki mellettem.

Elsírom magam. Egyfajta védekező mechanizmus, hogy ne ordítsak és sikítsak.

Felállok, az ablakhoz támolygok, nem érdekel, hogy Bibble éppen egy hatalmas hernyó vérét szívja, amit a hálójába csavart. Elhúzom a függönyt, és kinézek az éjszakába.

– Ölelj át, különben szétesek! – suttogom Declannek.

Kis híján rohan, hogy átkaroljon hátulról. Én csak sírok. Összegörnyedek. Miért fáj ennyire a múló szerelem? Szép két évünk a semmibe veszett, elnyelte a nagy és hatalmas óceán.

A zsibbadás újra bennem él.

– Sírj, édes. Ne tartsd magadba, ki kell jönnie – súgja. – Jobb lesz, hidd el. Add ki magadból, itt vagyok, segítek megbékélni.

Az ablakon túlra nézek, engedem, hogy a zsibbadás elnyeljen.

Mindig is szerettem a virágokat, a madarakat, szerettem az éjjel teljes pompájában kerekedő Holdat, a sodródó felhőket, melyek kettészelik a teljes körívét, vagy ahogy a levelek mozognak a szellőben, azokat a halk, suttogó hangokat, ahogyan a természet csacsog. De a fáradtság és a zsibbadás, fátyolként a bőrömre ragadt. És ahogy nézem a megvilágított virágok szirmait, a gallyakat, melyek az ablakon kívül ringatóznak, ott csak kúszó bánat van, pedig örömnek kellene lennie. Úgy ül a bőrömön, mint a novemberi eső, pont elég ahhoz, hogy lehűtse azt, ami egykor meleg volt bennem. Jön cseppről cseppre, egyre mélyebbre húz, és már úgy érzem, a cseppek helyett az óceán zúdul rám. Túl sokáig függesztettem fel a bánatot, jókora felhő tömörült felém, elzárta a napot, az eső meg szakadatlanul zúg. Minden cseppje újabb vágás a szívemen. Nem eshet örökké, tudom. Egyszer az utolsó csepp is leesik. Nem szeretném, hogy az az egyszer sokáig tartson. Ez a szív, mely most didereg, fel akar melegedni. Egyetlen egy valakitől. Addig nem bír, ameddig nem ereszti a hideg, szürke éveket, amikor elvesztettem önmagam.

Percek telnek el, miközben Declan karjaiban siratok el mindent.

– Ez tényleg jó... – sírom és nevetem a könnyek tüllfátylában. – Mire mennék nélküled?

– Nem varázsolok, csak rávilágítok dolgokra. A te érdemed, ha sikerrel jársz.

– Nélküled nem lennék már, ezt te is tudod. Miattad anyának van egy lánya, akit nem a temetőben kell meglátogatnia.

Maga felé fordít.

– Holnap nagy napod lesz, nem szabad szomorkodnod. – A hátamra támasztja a tenyerét, és visszabújik velem az ágyba.

Elapadhatatlan könnyeimmel benedvesítem a lámát, amikor a fejemhez teszem. A holnapi nap... Képtelen leszek bemenni a kórházba. Pár nappal ezelőtt jól voltam, Stevennek mosolyogva mondtam, hogy visszatérek. A kétes érzések, amik között a hibáztatás is beékelődik, merőben megnehezíti, hogy a munkára koncentráljak.

– Tudod, miért gyűlöltelek a kezdetek kezdetén? – jön a hirtelen kérdés a számból. Legalább így a sírás nem emészt. Declan érdeklődve helyezi egy vonalba a fejét az enyémmel. – Nem feltétlenül azért, mert áradt belőled a tökéletesség, csak ezzel társítottam. Azért gyűlöltelek, mert apám kedvence voltál. Imádott téged. Gyűlöltem őt, de mikor józanon rólad beszélt, mintha újra gyerek lett volna. A fény csillogott a szemében, emberibb lett. Láttam benne valami jóságot.

Elréved, legszívesebben dühösen rámorognék, hogy ne a fejem felett nézzen át a terráriumokra, hanem rám. A könnyeimet Napként szárítja fel az a szem.

Csitult a bánat, a bűntudat nem gyötör. A vihar is elálmosodott, ahogy én is... Hamarosan vissza kell mennem a szobámba. Kivéve, ha...

– Aludhatok veled? – Úgy feszülnek meg izmai, mint a borostyán a fán. Kidüllesztett szemeivel értetlenkedve nézi a szám. Vajon tényleg ilyen hihetetlen, hogy kimondtam? – Bocs, sokat kérek, ez túlzás.

Megrázza a fejét.

– Nem, abszolút nem az, de miért akarsz velem aludni?

– Lássuk csak; kényelmes vagy, ha melletted vagyok, minden szép, és ha nem akarok egyedül meghalni, bíznom kell a férfiakban. Mivel benned bízok, azért kiindulásnak jó vagy.

– Kiindulásnak? – emelgeti szemöldökét. – Én leszek a végpont is – kacsint kacéran.

Az a baj, hogy el tudom képzelni őt a végpontnak.

A tévét lenémítja, ki nem kapcsolja, a felé eső éjjeliszekrényen a lámpát is égve hagyja. Jobban hozzá simulok, kezét a derekamra teszi. Jobb kezét a fejem alá csúsztatja, a hajamat cirógatja hosszú ujjaival. A hátát simogatom, lábammal úgy helyezkedek, hogy ne legyek túl közel a micsodájához, de érezzem a csupasz bőrét.

– Szeretnél a továbbiakban velem aludni? – kérdezi álmosan rekedtes hangon.

– Lehet? 

– Simán. Ha zavarnak az állatkáim, átmehetünk a másik szobába. 

– Nem kell. Ameddig az üveg másik oldalán vannak, elvagyok velük.

Megfogja a plüssöm, és lejjebb rakja a hasunkhoz. Puszit nyom a homlokomra.

– Ébressz fel bármikor ma is és az elkövetkezendő hetekben is. – Közelebb bújik. Sóhajt, de ebben a sóhajban csak egy dolgot hallok; ő várt erre. Szeretett volna mellettem aludni. Vagy csak beképzelem?

– Hetekben? Én hónapokban terveztem – kuncogom.

– Években? – megy tovább.

– Évek alatt már csak meggyógyulok, de ha szeretnéd, azután is. Bár addigra biztos lesz barátnőd.

– Nem lesz. Különleges ízlésem van.

– Inkább csak válogatsz. Néha a szemed... mindegy...

– Néha a szemem előtt van, akit keresek? Az meglehet.

Gyöngéd ölelésében meglelem az otthonom. Karja a csípőmön fut át, egyenesen a hátamra, ahol lágyan simogat. Az én kezem egyikével a hasamat fonom át, ezzel is közelebb lehetek Declanhez. A másik kezemmel a hátát fedezem fel. Szigorúan csak a pólója felett! Lábam meg-megremeg két lába között, amire ő néha hangosan vagy halkan bazsalyog.

– Milyen a túra a hátamon? – kérdezi.

– Szépen ki vannak dolgozva az izmaid – dicsérem. – A csuklyásizmod kellően erős, de nem annyira, hogy ártalmas legyen – írok le egy kört a nyaka és háta környékére eső területre. – A nagy rombuszizmod is erős – itt a csigolyájához érek –, tartásproblémáid egy darabig biztosan nem lesznek. Elnézést, orvos vagyok, a szokás hatalma.

– Bemutathatod az összes izmomat, ha közben mindet így érinted.

– Úgyis tudod ezeket!

– Jobban, mint hinnéd!

– Jó, akkor nagy rombuszizom beidegzése és vérellátása?

Kicsit gondolkodik rajta, majd határozott hangot megütve válaszol.

– A nervus dorsalis scapulae biztosít beidegzést és arteria dorsalis scapulae látja el vérrel.

Gondolhattam volna, hogy tudja.

– Ez nem ér! Nekem ezeket évente újra kell tanulnom, mert mindig elfelejtem! Ezt azért nem taníthatták pszichológián! Honnan tudod?

– Szeretek olvasni meg érdekel.

– Tőled hallgatni érdekesebb, mint egy fél lábbal a sírban fekvő professzortól.

Összecsavarodik a gyomrom a sír szótól. Declan is észreveszi; az arcomra nyom pár nyugtató csókot.

– Azt álmodtam, hogy téged is megölt – vallom be. – Eljött ide, és... megölt.

– Azért viselted ilyen rosszul az álmod, mert nem csak téged bántott, hanem mást?

– Nem. Azért akadtam így ki, mert téged bántott.

– Féltesz?

– Nagyon. Nem akarom, hogy bajod legyen, sokat jelentesz nekem.

– Te is sokat jelentesz nekem, épp ezért megígérhetem, hogy semmi bajom nem lesz.

Szívem darabkái megint békére lelnek, bár továbbra is azt érzem, hogy rögtön zokogásban fogok kitörni. Declan ölelése a részek között a ragasztó, mely áthidalja a réseket, és összeköti újra, hogy egy egésszé legyen.

Felszipogok.

– Sírnál még? – Nem is kell válaszolnom, arcomról lefut egy csepp a bánatból. Hüvelykével törli le. – Nyugodtan – puszil meg. – Nem oldhatom meg az összes problémád, de azt megígérhetem, hogy nem kell velük megbirkóznod egyedül. Itt vagyok, és mindig itt leszek.

Erősebben sírok, mint valaha. Tompa sikításaim belevesznek a lenyugvó viharba, Declan néma ringatásába, a sötétséget egy-egy villám töri meg. Markomba kebelezem az ágynemű makulátlan huzatát, szorítok rajta, ameddig körmeim meg nem adják magukat. Véresre kaparnám a combom, ahogy egyszer-egyszer abba marok, hogy a fizikai fájdalom erősebben kínozzon a lelkinél. Declan résen van; az összes ilyennél határozottan megfogja a kezem, és az arcára tapasztja. Fullaszt a levegő, a tömény gyűlölet elszívja előlem az oxigént. 

Álomba sírom magam.

***

– Nem szeretnél felfalni? Akkor nem kellene mennem dolgozni – szegezem a kérdést Nudlihoz, miközben megkocogtatom a terrárium üveglapját.

A szörny álmosan kinyitja a szemét, egy fél métert arrébb csúszik, és szorosabban összegömbölyödik. Ez talán nála a nem válasz.

Pedig megengedtem volna.

Már hajnalban felkeltem, percekig csak feküdtem Declan mellett, aki ugyanúgy ölelt, ahogyan elaludtunk. Összeszedtem a bátorságom, és eldöntöttem, bemegyek dolgozni. Declan büszke lesz rám, nekem most ez mindennél többet ér. Olivia sminkkészletét kölcsönkérve fél tubus alapozóval tudtam elfedni a hegeimet. A tenyeremen lévőkkel nem tehetek semmit.

Felállok a terráriumtól, eligazítom a vasalt ingemet, a kék mellényemről lecsipegetem a szöszöket.

Olivia kecsesen bebalettozik a szobába.

– Nem látszanak a hegeid! – emeli pacsira a kezét.

– Nem – csapok a tenyerébe. – Kösz, a minden bőrtónushoz illő alapozót.

– Ugyan, örülök, hogy segíthettem! – A körmeit rágja, keresztbe teszi a lábait.

– Ne haragudj, ha megbántalak, tudod, nem nagyon látom át az emberek érzéseit, de mi az, amit most érzel? Ilyet még nemigen láttam – dönti oldalra a fejét.

Valahányszor beszélek vele, emlékeztetni kell magamat, hogy Olivia nem képes a legtöbb érzelmet kifejezni és nem is látja át másokét. A mimikája és a testtartása az, ami úgy igazán elárulja őt. Az sem segít a gyors válaszadásomban, hogy tisztában vagyok vele, Alex mit tett vele. Félek, olyat mondanék, ami sebeket tépne fel a szívén. Nagyon kimérten és egyhangúan válaszolok.

– Szomorú vagyok.

Összehúzza szemöldökét.

– Én is tudok szomorú lenne. Ez valami más. Declan azt mondta, próbáljak új érzéseket magamba fogadni, amit te érzel, tényleg új.

Egy a mellényemből kiálló fonalat húzgálok kijjebb a többi szorításából.

– Azt hiszem, te az összetörtségre gondolsz. Őőő... ez olyan, mintha lenne egy szálka a bőrödben, de nem tudod kiszedni. Valahányszor megpróbálod, egyre mélyebbre megy, ezáltal fájdalmasabb lesz. Megszüntetni csak úgy lehet, ha az idegen tárgyat egy orvos eltávolítja a bőröd alól. Utána is fáj még egy picit, de sokkal jobb lesz egy idő után.

– A te idegen tárgyad mi?

– Josh Brown. Sokat bántott...

– És... ha már hasonlatokban beszélünk, a te orvosod kicsoda?

Az én orvosom? Saját magamnak kellene lennie. Önmagamat kellene gyógyítanom, mert úgy születik az ember, hogy magát gyógyítsa, a testünk is így van felépítve. De az én testem kihűlt, fáradt, így nem képes magáról gondoskodni. Declan viszont igen. Minden érintése vagy bókja egy varrat a nyílt sebeimen. 

– A bátyád. Ő olyan jó hozzám – súgom a padlónak.

– Megmentetted az életét; örökké jó lesz hozzád.

Figyelmesen nézem Oliviát. Szeretné még hallgatni az érzéseimet, de befeszült. Próbálkozik a látszattal, de nem képes huzamosabb ideig más érzéseit hallgatni. Anja ment minket meg a kínos csendtől; beront a szobába. Mosolya felragyog, meglátva engem. Kitárt karral várja, hogy kezei közé vessem magam.

Puhán ütközök mellkasába, szorosan húzom magamhoz.

– Felkészültél, csajszi? – kérdezi.

– Nem igazán, de igyekszem – vallom be.

Kezembe veszem a kezét. Azon jól láthatóak a verés következtében örök nyomott hagyó hegek. Az erdőben sétálva is csak a kezére összpontosítottam. Katona volt, így profin üt, nem kellett volna ilyen mértékben roncsolnia a szöveteit. De ez történt, és kizárólag azért, mert a düh annyira elvakította, hogy azt tartotta szem előtt, hogy verje meg Josh-t.

Megpuszilom a kézfejét.

Declan is besétál a szobába, lassan elhúz Anjától, aki mosolyogva hagyja, majd a hajamba csókol.

Anja játékosan megfenyegeti az ujjával:

– Benyúltad a barinőm.

– Te a húgomat fogod benyúlni, szóval hallgass.

Olivia elvörösödik, a terrárium üveglapjának dől. Anja összehúzott szemmel mutat be Declannek. Tekintete átsiklik a kezemre, s mintha eddig nem vette volna észre az ujjamon még mindig ott lévő gyűrűmet, szigorúan belemélyeszti szemét az enyémbe.

– Azt ígérted, leveszed.

A hátam mögé bújtatom a kezem.

– Nem megy.

– Kérlek!

– Anja, nem megy! – hangsúlyozom.

Kétségbeesetten fordulok Declanhez.

– Hadd gyászolja a házasságát – mondja higgadtan Declan. – Nem engedhet el mindent egyszerre. Az csak egy ékszer.

Olivia – aki eddig zavarában a műkörmét feszegette a szájával – most elemelkedik a terráriumtól.

– A szálka – bök a gyűrűre. A két fiú kíváncsian néz rá. – Cora érti.

De még hogy értem, és milyen igaza van!

– Gyere, menjünk – ragadom kézen Anját. Az ajtóban gyorsan még nyomok egy puszit Declan arcára, majd beszállok az autóba Anjával.

***

Mindenki azt hitte, terhes vagyok. Meglátva engem lapos hassal, képemen hamis, de hihető mosollyal, a legmerészebbek fogadni is mernének rá, hogy elvetéltem. Igyekszem nem összeomlani és nyúlcipőt húzni. Anja mellettem pedig jó támasznak bizonyul. Teljes lelki békém elnyúlik a testemben; nem félek; nem szorongok; csak az munkámnak fogok élni.

Mihelyt a tekintetek elől bemenekülünk az étkezőbe, lerakom a zsírral átitatott papírzacskót az asztalra, és melegítés nélkül bekapom a hamburgert. A sültkrumpliból Anja szájába gyömöszölök egy hasábot.

– Oliviát elhívtad már randizni? – kíváncsiskodom.

– Addig nem fogom, amíg nem rendezted az életed – töm magába még egy krumplit.

Már épp megcáfolni szeretném bugyuta logikáját, mikor Sue beviharzik az étkezőbe. Fintorogva nézi a kezemben megcsócsált gyorsételt.

– Josh díjazza, hogy ilyen moslékot eszel?

– Az igazgató díjazza, hogy még ma nem szoptad le? – vágja rá Anja.

Sue öklei összeszorulnak.

– El fogsz hízni. – Gunyorosan mosolyog rám.

Nevetve nyomok a számba egy jó nagy adag hamburgert, és leöblítem a cukros kólával.

– Mondtál valamit? – beszélek teli szájjal. – Bocs, nem figyelek, éppen hízni próbálok. Szeretnék malac lenni, hehe. Ne nézzél! Téged is megeszlek.

Anja gonoszul kuncog Sue idegesebb tekintetétől.

Bekapom az utolsó falatot, aztán Anjával kilépünk a folyosóra. Nevetve, már-már visítva a röhögéstől szeljük át a folyosót.

– Láttad a képét? Olyan vörös volt, mintha az arcára kente volna a rúzsát – hahotázik.

– Totál leégett! Vissza mertem szólni!

– Ezt feltétlenül elújságolom Declannek! – Előveszi a telefont, és írni kezd. Az egyik fordulónál, miközben a falakat bámulom, az út helyett egy mellkasba ütközök. A parfümje éles késként vágja el a hangszálaimat.

Ez itt van. Ez mindenhol ott van. Mint a lepra, nem is. A lepra is jobb, mint ez a féreg.

– Mi a faszt keresel itt, ki engedett ide, te faszszopó? Beverjem még egyszer a képed? – löki meg Anja hőn szeretett férjem mellkasát.

Felnézni csak akkor nézek, amikor elég bátornak érzem magam.

Josh szemei alatt a ráncok sűrűn, erőszakosan tapadnak arccsontjára. Haja ritkult, borostája már egy hetes lehet. Szeme pedig megint csak a megbánást sugározza.

A düh teljesen elvakít. A szerelem? Sehol sincs. A víz van, mely forrón fut ki a lábasból. Nem veszem le a tűzről, hagyom, fusson ki. Összeszorított fogakkal marok az Anjától kapott mintás orvosi felsőmbe.

Drága, Josh! A harag sokkal többe fog, kerülni, mint amennyit te abból kerestél. Dühös tekintetem a pajzsom és kardom, ezzel szállok szembe a négy évnyi szerelem ellen. Szerelem... ebből csak két évig volt valós, ahogy Declan állította. Az utolsó két év félelemből lett szerelem volt. Nem jelentett semmit. Ez az ember sem jelent már semmit. Csak egy idegen, akit ki kell iktatnom a közelemből. El kell távolítanom az idegen tárgyat magamból. A szálkát. Muszáj, különben örökre bennem marad. Az emlékek... jönnek, a rosszak űzik ki a fejemből a jót. El kell engedem. Zsigereimbe szilánkként szúr a düh, élei egyre erősebbek, egyre mélyebbre látva Josh Brown lelkében. Ott gonosz feketeség van. A nevetés, miután majdnem megölt, a farka, mely megfosztott, hogy élvezni tudjam a testi örömöt.

Kézen ragadom, kiroppantom az egyik csontját. A takarítószertár felé húzom.

– Cora – szól utánam Anja.

– Megoldom, ne aggódj. Nem leszek naiv kislány.

Betaszítom a szertárba. Annyira gyengének tűnik. A fal melletti állványnál megáll. Közelebb lép, én hátrálok.

– Ott megállsz, te istenbarma, és ha közelebb lépsz, megesküszöm, az lesz életed utolsó mozdulata.

Nem is mozdul. Megszeppenve követi elszánt tekintetemet.

– Bo...

– Bocsánatot ne merjél kérni, te faszkalap! Látod ezt?! – tartom oda a tenyerem. Elkapja a tekintetét a remekművéről. – Mit tettél velem? Van fogalmad róla, mennyi sminkkel kell eltakarnom az arcom, hogy ne látszódjanak a hegeim? Ha? – Leveszek a mellettem lévő állványról egy kéztörlő tekercset, és hozzávágom. Azt akarom, hogy fájjon neki! Megragadom az állát, körmeimet a puha húsba mélyesztem.

– El sem tudod képzelni, mennyire gyűlölöm magam! – Megdörzsöli az arcát. – Áú, ez fáj. – Próbálja elhúzni az arcát, de én szorítom tovább. Visszahajlanak a körmeim.

Július végét írunk. Ő mégis vastag pulcsiban áll előttem. Az ő hegei sem gyógyultak be.

– A férfi, akihez feleségül mentem, szétrúgta volna a fenekedet, ebben az istenverte szobában, amiért így bántál velem. Te voltál az életem. Te voltál az a srác, akinek megvannak az elvei és a gerince. – Elengedem az arcát, ő gyengéden közre fogja az enyémet.

– Sajnálom! – Engedem, hogy megcsókoljon.

Na, nem mintha élvezném, de játszadozni szeretnék vele egy kicsikét.

– Sajnálod? – lehelem az ajkaira.

Istenem, te gusztustalan a cserepes ajkainak érintése, a derekamra levezetett kezétől egyenesen kiráz a hideg!

– Igen.

– Én is sajnálom – mondom tetetett szomorúsággal –, hogy nem forogsz a sírodban!. – Hátrahőköl, én felnevetek. – Ó, ne legyél ilyen kis összetört – gúnyolódok.

– Jézusom, Cora, ez nem te vagy! Ne mondj ilyeneket!

– Miért? Nem akarod hallani az igazságot? Van még a tarsolyomban! Tudod, drága Josh, egy szánalmas senki vagy. Szart sem érsz. Declan közelébe sem érhetsz. El sem hiszed, milyen jók annak a srácnak az ujjai! – Kéjesen sóhajtok. – Sosem élveztem el tőled úgy, mint azoktól az ujjaktól. Milyen egy szerencsétlen ember vagy! Nézz már magadra! A saját feleséged megcsalt egy nálad tehetségesebbel. Mert ugyebár azt te sem hiszed, hogy olyan jó lennél, mint Declan? Egy tehetségtelen vénember vagy. Sosem érsz el a csúcsra.

Minden szó, minden nevetésem újabb tőr a szívébe. Daliás testtartása, egyre csak zsugorodik, míg nem törpeméretűvé alacsonyodik. Kifolyik egy könny a szeméből. Még harsányabban nevetek. Ez nem én vagyok. A gonosz énem beszéltet, amiért hálás vagyok. Ha én beszélnék, abból nem lenne más, mint sírás. Égeti a gyűrű az ujjamat. Még nem veszem le. Ennek is megvan ma a sorsa. Lábujjaim már-már lyukat vájnak a cipőm talpába. Ezért az emberért képes lettem volna a tűzön átszaladni, hogy megmentsük a szerelmünket. De mi történt helyette? A szerelem hamuvá égett; nem tudtam megmenteni, mert ez az ember nem tett érte semmit.

A szél a magasba fújja a hamut, messzire viszi, hogy sose lássam. A szél suttog:

Viszlát, szerelem.

A hamukonfetti eltűnik. Én itt maradok, szerelem nélkül.

– Ugye, hogy szar? Mikor az bánt, akit a legjobban szeretsz?

– Megtanultam, sajnálom! Kérlek, gyere vissza!

– Egy szánalmas senki vagy, Josh Brown. És tudod, mi a szitu? Hogy bosszút állok. Minden ütésért, megerőszakolásért vagy szóért. A lábam előtt fogsz térdelni, és kérni fogod, hogy fejezzem be. Nem fogom. A pokolba kergetlek, mert megérdemled. Elvetted az önbizalmam, egy gusztustalan hányadék lett miattad az arcom. – Elcsuklik a hangom. – Láttad, hogy nem ettem, hogy fájt a szex, de te nem hagytad abba. Ki foglak készíteni, drágám.

Kihúzza magát, látszólag igyekszik a nagy és verhetetlen Josh-t mutatni. Annyira átlátszó az álcája.

– Gyáva vagy megtenni – prüszköli.

– A félelmedből táplálkozok. Fogalmad sincs, kivel húztál ujjat, vagy arról, milyen, amikor én valakit gyűlölök. Most pedig tűnj el, az ügyvédem keresni fog. – Illedelmesen kinyitom az ajtót. A térdemmel taszítom ki a szertárból.

Anja az ajtó mellett áll. Ördögi vigyor rajzolódik arcára, szeme büszkeséget sugároz.

Minden tökéletes lenne, ha a traumatológián nem nyüzsögnének. Sajnos, szinte mindenki itt van. Sue is, aki mindent kizáróan mondta el Josh-nak, hogy ma bent leszek. Ő is engedhette fel az emeletre.

– Cory!

– Nem érek rá, lélegzem.

– Ezt még egyszer beszéljük meg! – préseli ki magából.

– Nincs mit megbeszélnünk, elhatározásom megmásíthatatlan. Gyerünk, indulj meg – taszítok rajta –, nekem dolgom van.

– Nem veszíthetlek el – súgja.

– Soha nem is találtál meg!

– Szeretlek!

– A nemi erőszakkal fejezed ki a szereteted? Érdekes – súgom.

– A férjed vagyok, ez nem erőszak! – Megáll, és felém fordul.

A pillanat, amikor a sárkányméreg elönt, de úgy, hogy magamat is felperzselem vele.

– Voltál a férjem! – visítom. – Felfogtad? Nem vagy már az! Gyű-löl-lek! – Tőlem zeng a kórház. – Takarodj ki az életemből!

Lehúzom a gyűrűmet. Egy utolsót pillantok rá, hogy eltemessem az első két évünk szerelmes pillanatait. Ez az ember nem tud változni. Hiába beteg, nem jogosítja fel erre a viselkedésre! A markomba kebelezem a gyűrűt, és egy lendületes mozdulattal felemelem. Elhajítom. A lágy és időnként megingó fényben megcsillan a gyémánt, miközben száll a levegőben. Megmutatja a kiutamat. Az a gyűrű már nem az enyém, semmi nem köt Josh-hoz. Szívem a mai nap összetört, hogy a saját útját megtalálva a boldog élet építse újjá. A gyűrű Josh állát találja el, majd lezuhan egyenesen a kőre.

Pár „hű" -t és „mi a faszt?" hallok.

Bűvölve nézek Josh összetört szemébe. Leguggolva felveszi a gyűrűt, és a két tenyerébe teszi. Mozdulatlanul bámulja. Könnyei tisztítják meg. Megsimítja, rázkódik a válla, szerencsétlenül sír.

Remegnek a tagjaim. Az adrenalin távozóban, a könnyek úton a szememhez.

– Tűnj el, vagy hívom a biztonságiakat! – kiabálom.

– Szeretlek! Mindig te leszel az életem. – Feláll, sietve eltűnik az emberek elől.

Én a nyugalom reményében, Anját megfogva hagynám el a folyosót, ahol már a járni képes betegek is kijöttek. Izgalmas, ha a folyosón válnak.

Sue elém áll.

– Mekkora egy ribanc vagy! – hápogja. – Szeret téged!

Anyám jól nevelt, életemben egyszer balhéztam általános iskolában, mikor az egyik kislány ellopta a babám, akkor őt megtéptem. Nos, Sue haja kontyba fogva, így az nem előnyös.

Lendül a kéz, érzem, ahogy a kezem találkozik Sue sima arcával.

Újabb „ó" -t meg „áhh"-t hallok a hátam mögül.

Te jó ég! A csattanásra eszmélek.

Megütöttem Sue-t!

Azta! És még milyen jólesett!

– Lotyó! – sipítja arcát dörzsölve.

– Kurva! – vicsorgom.

Anja húz el, hogy ne tépkedjem ki a tincseit a kontyából. A nyugodt, elszigetelt folyosóra érve felé fordulok.

– Túltoltam? – szívom be az alsó ajkam.

– Túltoltad!? Zseni voltál, csajszi! – A levegőbe bokszol. – Visszatér a régi Cora?

– Remélem – bólintok. Hosszan fújom ki a levegőt, megtisztítom az orrom Josh parfümétől. – Elválok tőle! Elválok tőle, hallod!? – kézen fogom, és mint egy kisgyerek ugrálok. – Nem fog bántani! Nem kell a haláltól rettegnem – ölelem át. – Láttad, milyen bátor voltam? Csak úgy a semmiből megütöttem Sue-t! Nem tudom, hogyan... csak... csak arra figyeltem, hogy egyre jobban dobog a szívem, és a kisördög a fejemben azt mondja, üssem meg! Basszus, élveztem! Az baj? Vagy nem? Mit érdekel engem, hogy baj-e? Visszakapta, amit velem és veled tett! Addig nem hittem volna, hogy megütöm, amíg meg nem ütöttem! – hadarom.

– Gyönyörű ütés volt, a katonaságnál nem tanítanak ilyet – túloz.

Anja vállán zokogok, és abban a pillanatban megesküszöm, hogy ez lesz az utolsó alkalom, mikor sírni merek Josh miatt.

Ő már nincs.

Én vagyok, a szívem és majd sokára valaki, aki meggyógyít.

***

Megjegyzés:

Sziasztok! <3

Meglett a 3000 vote a sztorin, szóval ideje lenne egy novellát is hozni, ugye? Csakhogy nem tudom, mégis miről írjak! Van pár ötletem, azt megosztom veletek, és ha akadna olyan, amiről szívesen olvasnál, akkor ne tartsd magadba, szívesen meghallgatom.

Szóval:

1. Egy spicy novella, ahol Anja fog álmodni, két lányról is...

2. Vagy esetleg szeretnétek belelesni, hogy lett szétb@szva Josh képe?

3. Hozzak elő egy kis részletet Olivia és Anja kapcsolatáról?

Köszönöm a 3k csillagot! <3

Cora elég badass-re sikeredett a mai részben? Én -- bár én írtam őt, de akkor is xd -- annyira büszke voltam rá, hogy így kiállt magáért!

BTW: Lett a profilomnak insta oldala, bár még nincs kint semmi róla, majd csak jövő héten lesz. Kövessétek be, ha szeretnétek tájékozódni, infókat megtudni a sztoriról és annak alakulásáról.

Blackrose0316_wattpad a felhasználónév :D

Szép napot Nektek! <3