Felnőtt tartalom! 18+

Elért a zsibbadás. Drákóin bekebelezte a hősiesen, de sebzetten küzdött énemet az elmúlt fél hónapban. A zsibbadás a szívemből fakad, hosszú csápjaival az összes zsigerembe belekapaszkodik, és próbál lehúzni a mélybe, ahol nem vár más, mint a sosem tapasztalt fájdalom. Declan nem engedi; nevettet, ölel, ha úgy érzi, arra van szükségem. Néha meg is puszil, és be kell vallanom, ezekből a puszikból sosem elég. Ahogy a bőröm találkozik az ajkaival, feléledek. Ő a szívem sivatagján az egy csepp víz, ami nem hagy kiszáradni.  Ha edzésre indul, búcsúként megölel. Olyan sokáig tart a két karjában, hogy megbizonyosodjon, tényleg jól leszek, míg ő pár órán keresztül távol van tőlem. Dicsérő szavakkal illet, azt ismételgeti, gyönyörű vagyok. Ez az arc, amit összevagdostak azonban nem azt mutatja. A sebeim lassan begyógyultak, fehér hegek csúfítják a bőröm sima felszínét, a fényben ezüstszálként izzanak. A bőrömre van vésve a múltam. Lehet, egyszer büszke leszek rájuk. Egy győztest, egyben túlélőt fogok bennük látni. Szabályos egyenes vonalaiban az utam fog megjelenni, amiből kiderül, honnan, hová jutottam. Egy térkép lesz, ami segíthet másoknak minél gyorsabban megszökni. Ez azonban a jövő, én a jelenben élek, ahol csak azt látom, hogy ez az arc senkinek sem fog kelleni. És senkiben sem fogok többet bízni, Declannel bezárul a kör, sosem nyílik ki többet.

Ujjaimat az 1984 két lapja közé csúsztatom, beékelem oda a béka formájú könyvjelzőt. Ez a tizenkilencedik könyv, amit elolvasok a kúria könyvtárából, ahol most egy bögre teával a kezemben szívom magamba a füstös és földes illatot, a búzabarna díványon ülve. Mikor fél hónappal ezelőtt Declan bevezetett ide, tudtam, ez lesz a hely, ahová elbújhatok a kilátástalanság elől.

A kétemeletes könyvtárban az ódon, tölgy könyvespolcokon sorban állnak a könyvek. Az üresen hagyott polcokra beékelődik egy-egy szobor, cserépváza, néhány könyv tetejére családi fotókat igazítottak. Míg lent inkább kódexek, sok nyelven íródott vallási könyvek, értelmező szótárak sorakoznak, addig a csigalépcsőn túl, fent, a világ összes bestsellere tömi meg a széles polcok mindegyikét – ott egy hely sincs szabadon. A mennyezetet pedig a legszebb freskó díszíti, amit valaha láttam. Ádám teremtése körülöleli a néhány helyen felpöndörödött boltozatot. A két csillár lustán nyúlik le, lágy fénybe burkolva a könyvek gerincét, kristályainak árnyéka táncot lejt a teremben.

Felállok a díványról, a hajópadló nyöszörög alattam, miközben a magasra nyúló ablak előtti asztalra visszateszem a könyvet. Sípol a sütő – kész a torta alapja, amit unaloműzés gyanánt sütöttem. Megszaporázott léptekkel megkerülöm a biliárdasztalt. A konyhába érve magamra kapom a kesztyűt, és kiveszem a torta alapjának szánt piskótát. Declannek készítettem. Olivia szerint ez az egyik kedvence. Remélem, nem okozok neki csalódást. Vagy ha igen, Josh-nak igaza volt: nem tudok sütni.

Kettévágom, aztán laza mozdulatokkal megkenem a már elkészített habkönnyű krémmel a közepét, a tetejét és az oldalát. A maradékot egy zsákba töltöm, és a bekent felület széleire aranyos csavarmintákat építek. Ezután teszem rá a bébirépákat.

Élesen nyikorog a kapu – Declan jött haza az edzéséről. Már levágták róla a gipszet, csak egy karrögzítőt kell hordania még két hétig, aztán ha minden jól megy, a gyógytornái sikeresek lesznek, másfél hónapon belül szárnyalhat a pályán.

Már nem én vagyok az orvosa, hanem Steven. Persze, hogy is lehetnék én az, mikor „családi és egészségügyi okok miatt" szabadságon vagyok? Magamnak is bevallva, örülök, hogy már nem én vagyok az. Nem kell attól tartanom, hogy megszólnának, amiért jóban vagyok vele.

Két kéz kígyózik a hasamra, és a mellkasom alatt egymásba fonódnak. Az egyiken merevítő van, a másiknak bütykein a verekedésből származó mélybarna hegek. A kezek gazdája elégedett sóhajtással jelzi, örül, hogy viszontláthat. A hajamba csókol.

Idegesen fújtatok.

– Tudom, mire megy ki a játék, Declan Roy! – fenyítem meg mélyre süllyesztett hangommal. – Azt nézed, mennyire félek a hirtelen érintésektől. Átlátok rajtad, te tuskó! Nincs PTSD-m.

Hitetlenkedve felmorog. Arcát a vállamba fúrja.

– Szerinted csak ezért ölelgetlek? – Kiáramló levegője fűként cirógatja a vékony bőrömet.

– Mi másért? – incselkedem.

– Talán, mert túl jó téged ölelni. Az illatod, mint egy gyorsan ható drog, és ettől a drogtól szívesen lennék függő.

Állandóan ezt csinálja! Flörtöl és bókol, amitől a szívem a bordáimon hegedül. Lelkem tökéletes hallgatóságnak bizonyul, a testem a megtestesült színpad. Ez az ember kénye-kedve szerint játszik, a függönyt meg sosem tudom behúzni, hogy ennek vége legyen, mert elbódít. Ez az első alkalom, amikor flörtölésére képtelen vagyok valami frappánssal válaszolni. Elengedem annyival, hogy a kezére borítom az enyémet, és megpuszilom a vállamon nyugvó arcát.

– Guszta – nyammogja, a tortát nézve.

– Neked sütöttem! Proteines répatorta – forgatom meg a tányért.

– Hm... a kedvencem! – Kezei lehullanak a hasamról, mellém lép.

– Olivia súgott – kuncogom. – Vághatsz belőle, igaz, még forró...

Meg sem várja, hogy végigmondjam. A fiókból kiveszi a valószínűleg sosem használt tortakést, és vág belőle egy darabot. Azt egy tányérra teszi, azonnal majszolni kezdi.

– Tudom, hogy nem olyan jó, de próbálkoztam...– kémlelem a főzőlapon megpihent vízgyöngyöket, azt remélve, hogy legalább egy kicsit is ízlésének megfelelően készítettem el.

Nem válaszol rögtön, a tányérra koncentrál. Ajkán megragad egy-két apró morzsadarab, amit nyelvével betol a szájába.

Vajon milyen hosszú nyelve lehet? Csak kíváncsiságból... nem mintha annyira érdekelne... 

– Ugratsz? Instant orgazmusom lesz, olyan finom! Feltétlenül le kell írnod, hogyan csinálod! – beszél teli szájjal, amiért szívesen megszidnám, de kisgyerekként tömi tovább a tortát.

– Josh nem szereti...

– Josh magán kívül senkit sem szeret! – fröcsögi.

Egy falatot nekem is nyújt, ódzkodva bár, de lehúzom a fogammal a villáról. Már csak ezért is, mert megsimogatja a szívem, hogy Declan után ehetek. Még egy falatot elém tol. Ezt viszont már nem fogadom el – megrázom a fejem.

– Nem ehetem meg... – Declan csalódott szemei helyett a padlót nézem.

Rájött. Még mindig Josh a baj. Hiába kántálom, hogy elengedtem, nem megy az könnyen. Előjött a saját magam hibáztatása.

Declan leteszi a pultra a tányért. Halkan rezonál össze a márvány a porcelánnal, az én dobhártyámat mégis, mintha át akarná szakítani ez a keserű hang.

– Miért nem eheted meg? – érdeklődik.

– Te is nagyon jól tudod, miért, és amúgy sem a te dolgod! – idegeskedem.

Nyugodtan válaszol:

– Hallgatlak.

A pszichológiai trükkjeit miért nem másokon gyakorolja?

Elém áll. Az államra, onnan a fülem mögé csúsztatja a kezét. Ott simogat. Le kellene állítanom. Ellépni tőle, elfutni, elszaladni a lelkiismeret-furdalásom elől. Declan azonban nem tágítana. Ha kell a sivatagban cipő nélkül futna utánam, a sós vízben ruha nélkül úszna, hogy megleljen. Tenne rá, hogy megmardossa bőrét a só, vagy úgy megpuhította, hogy már könnyen le lehetne fejteni csontjairól.

– Nem akarok hízni... Josh szerint kövér vagyok... Akkor a világ szerint is az vagyok. Ha elválok Josh-tól, és elfogok, a sajtó sem fog leszállni a testemről. A hülye rajongói gyűlölni fognak. Nem akarok több bántást kapni, elég volt Josh-tól és Sue-tól. Belefáradtam. A világtól nem szeretném megkapni, hogy disznó vagyok.

– Ha elmondod, hogy bántott...

– Még képtelen lennék rá. El fogom mondani, addig csúnya bosszút tervelek ki. A szívem vérzik, előbb a vérzést kell elállítani. Ha az megvan, készen leszek a sajtót belevonni a magánéletembe.

Mi lehet az én szorító kötésem, ami igyekszik elszorítani a szívemből bugyogó vért, mely elönti a fáradt testemet? Szeretek főzni, aközben nem gondolok Josh-ra. Ha Anjával beszélek, a humora miatt végképp nem veszem figyelembe azt a szörnyet. Amikor Declannel vagyok, úgy érzem, meg sem történt, és egész idő alatt csak Csipkerózsikaként álmodtam. 

Kézen ragad, nem finoman, mint eddig, de nem agresszív. Csupán rettentően ideges. Megforog a gyomrom, mikor a szobájába húz. Utoljára akkor voltam itt, mikor megmutatta a lakást. A terráriumok ugyanúgy vicsorognak, Nudli megint felfigyelt rám. Nem szeret engem az a Nagini méretű szörnyszülött. A pókokat legalább nem látom, mert kellő messzeségben vannak elbújva egy-egy kő alatt vagy növény mögött.

Declan a tv-asztal alól kihúz egy mérleget.

Ráharapok a nyelvemre.

– Nem! 

– Rá fogsz állni, méghozzá most – utasít. Keményebb, megfagyott benne a lágyság. Bizonyára úgy hiszi, ha lágyan nem megy, akkor kemény lesz. Behunyt szemmel rázom a fejem. – A kedvemért! 

Felhorkantok, a szemem az övébe mélyül. A cuki mosolyával és kérlelő nézésével akár arról is meggyőzne, hogy robbantsam fel az Eiffel-tornyot. Szívem miért is állna ellen? Leveszem a cipőmet, és ráállok a mérlegre. Declan mellettem összeráncolt homlokkal kémleli a kijelzőt.

A mérleg 45,6 kilót mutat.

Ez a szám nincs rendben. A testem sincs rendben. Az eszem meg pláne nincsen.

– Hány centi vagy? – Declan olyan ideges, hogy a nyaki vénája lüktet.

– Százhatvankilenc. – Az igazság a szemem előtt, a mérleg nem hazudik. Sue és Josh igen. – Tizenhat kilóval kellene nehezebbnek lennem, hogy egészséges legyek.

Tizenhat kiló... Még rágondolni is borzasztó. Én bolond utoljára másfél éve mértem le magam. Hatvanhét kiló voltam. Hogy nem vettem észre, amikor a ruhatáramat kicseréltem, mert a nadrágok már övvel is nagyok voltak?

– Ne érezd magad feszélyezve, de meg kell kérdeznem. – Megköszörüli a torkát. – Szoktad nézni a tested?

– A sebeimet, amikor Josh megvert, néztem, nem foglalkoztam magával a testemmel, csak minél előbb el akartam tűntetni a sérüléseket.

Kibújtatom a kezem Declanéből. Felhúzom az elnagyolt és kifakul kék pólót, a mellkasom vonaláig.

Illedelmesen elfordítja a tekintetét.

– Hagyd csak, láttál már belőlem ennél többet is.

A mellem alatt megkötöm a pólót, jól láthatóvá téve a hasam.

Bőröm úgy tapad a bordáimra, mint széldzseki a viharban. Simán meg tudom számolni, talán kilométerekről innen is menne. Végigsimítom a rajtuk az ujjamat.

Domb, gödör, domb, gödör...

Miért nem vettem észre, hogy ez ennyire csúnya?

– Te jóisten... – suttogom megrökönyödve bámulva a testemet.

Lejjebb tolom a nadrágomat. A medencecsontom borotvaként hasítja át a bőröm. Vicsorognak rám a csontjaim. Kegyetlenül kántálnak:

Látod, mit tett veled?

Meglepődtem, hogy nem estem teherbe? Amikor a szervezetem a saját testét nem volt képes megfelelően gondozni?

– Amikor segítettem megszerettetni a tested, éreztem, hogy túl vékony vagy... Azt gondoltam, genetika.

– Másfél évvel ezelőtt huszonkét kilóval voltam nehezebb – adom a tudatára. – De Josh azt mondta, kövér vagyok! Miért mondta? – halkul el a hangom, mert magamtól rájövök.

Egy manipulatív állat, aki elérte, ne érezzem jól magam a bőrömben.

– Mert ő ilyen. Ha valaki jobb nála, közelébe férkőzik, és belé mélyeszti az előtűnő karmait.

Declan végighúzza vicsorgó bordáimon a mutatóujját. Érintése, mint a tavaszi lombok zsenge gallyai. Szinte érzem a csontjaim üregességét. Nem tölti ki az élet. Olyan, akár a gazdája; a szerelem kitaposta belőle az életet, nem maradt más csak az üres gondolatok, a reménytelen hit, hogy egyszer jobb lesz. Ez lettem én. Egy ember, kiben nem áramlik már a boldogság. Halottnak is elmehetnék, hús tapad a csontjaimra, inak feszülnek a testemben, de lelkem haldoklik.

Declan a csípőmre csúsztatja a kezét, finoman és bátortalanul simítja meg, először csak a hüvelykujját használja. Megbabonázva nézem a napbarnította kezét a hófehér bőrömön. Kontrasztban áll, mégis jól néz ki, ahogy a csípőmet simogatja. Ujja rakoncátlanul siklik beljebb a hátamra. Akárhányszor eléri az oldalam határát, visszateszi a kezét a medencecsontomra. A szívem köszöni szépen, élvezi. Olyannyira, hogy két év után először örül egy érintésnek. Nagy dobbanásaival fájdítja a mellkasom.

Declan nyaka köré csavarom a kezeimet.

– Sajnálom. – Az arcomhoz hajol. – Sajnálom, tényleg nagyon sajnálom – motyog minden szót a csókok között. – Az én hibám.

– Nem tudhattad! Már hogy lenne a te hibád?

– Nem kellett volna hagynom, hogy elhívjon randizni. Meg kellett volna ragadnom a torkát és kinyírni. Cora, én... Mindegy. Belepusztultam volna, ha nagyobb bajod lesz.

– Itt vagyok, nem? Nincs mitől tartanod, nem megyek vissza hozzá.

– Kisujjeskü?  – nyújtja ki kisujját kétségbeesetten.

– Kisujjeskü – fonom át az enyémmel. Meglepődik. Hol rám, hol az egymásba kapaszkodó kisujjainkra néz. – Nehezen hiszed el. Egy bántalmazott nő mindent megtesz, hogy visszamenjen a párjához, feltéve, ha nincs ott vele valaki, aki megmutatja neki a valóságot. Te vagy nekem. Amikor belenéztem hármatok szemébe Josh szobájában, eldöntöttem, hogy nem akarok tovább így élni. A rettegést, amit láttam rajtatok, az örökre belém ütötte a valóságot. Valamiért túl könnyen elengedem. Félnem kellene? – tekintek aggódva rá.

Elmosolyodik, az ágya felé húz, ő ledől rá, karjait a feje alá fekteti, én csak az ágy szélébe kuckózva lehuppanok.

– Amit te éreztél az nem szerelem volt, hanem félelem – Hosszúakat pislogok. – Úgy bizony. Féltél Josh-tól. Persze, a szerelem is megvolt, de ami ezt az érzelmet irányította a rettegés. A tudatod a félelmet szerelemmé alakította. Tagadásban éltél, hogy fel tudd dolgozni, ami anyáddal megtörtént, az veled is megtörtént. A tudatalattid megóvott téged az anyu-effektustól, egyben anyád miatt azt hitted, nincs kiút, mert Josh úgyis megtalál, aztán megöl. Inkább szerettél, mint menekültél. Érdekes reakciója a tudatalattidnak, egészen ritka. Azért engedted el könnyen, mert amikor megtudtuk, Josh mit csinál veled, a tudatalattid leszakított a láncokat. Képes voltál racionálisan látni a helyzetet. Már nem egyedül voltál a gondjaiddal, volt még három másik ember, aki segített neked. Most már csak haragot érzel és ürességet, meg a jól ismert lelkiismeret-furdalást, amit Josh beléd vert, jól gondolom?

Bólintok.

– Ezért voltak kétes érzelmeim Josh-sal... De mire megyek vele? Bízni rajtatok kívül nem fogok senkiben. Az arcom csúnya, a testem mindjárt széttörik. Lelkiismeret-furdalás gyötör, vaginizmusom is, meddő vagyok, önbizalmam sincs...

– Élsz, és nem mentél vissza Josh-hoz. Ez legyen most elég. Lassan meg fogsz gyógyulni. Egy pszichológus jól jönne...

– Már megbeszéltük, nem vagyok készen.

Nem nyaggat a pszichológussal, de célozgat rá. Teljesen logikus, miért gondolja, egy pszichológussal többre megyek, de ő is tökéletesen megfelel. Beszélhetek a gondjaimról, nem kérdez vissza, ha sejti, a választ nem mondanám el. Nekem ő kell, lehet, nincs papírja róla, de akkor is jó, ahogy egyszerűen csak van az életemben.

Ajkamat rágcsálva lesem. Lehunyt szemmel egy félmosoly bujkál a szája peremén. Előrébb ülök, a hajával játszok. Felcsavarom az ujjamra, majd leengedem. A minap tudtam meg, hogy egyébként göndöríti, és nem ilyen loknis a selymes haja.

– Idebújsz? – tárja ki a kezét, és végigteríti a párnán.

A szívem hatalmasat robban. Pár szikla le is gördül róla, a testemben semmivé foszolva. Bizsergető melegség üdvözli a szívem csücskét.

Leveszem a papucsom, és befészkelem magam mellé. Arcomat magabiztosan a kezére hajtom, lábammal nem tudok mit csinálni. Amikor Josh-sal bújtunk össze, a két lába közé bújtattam el. Declan nem Josh. Nem a férjem, csak egy barát. Mit csináljak a kezemmel? Tegyem a mellkasára? Az romantikus. Szeretném, hogy az legyen.

– Mi van, Moss? Túl szép vagyok, hogy nem mersz közelebb bújni? – gúnyolódik szelíden.

Enyhén rácsapok a szájára. Ez hiányzott nekem. Koldusként kerestem Declanben egy morzsa humort.

– Hiányzott ez a Declan. – Kezemet a mellkasára érintem, lábamat a combjára helyezem. – Többet ne tűnjön el. Attól még, hogy bántottak, nem jelenti azt, hogy bántásnak veszem a vérszívásod. Ja, és nem szép vagy, hanem dögös.

– Jogos – villantja ki fogait a mosolya közben. – De itt egy gyönyörű orvos is, a közelébe sem érhetek.

– Jaj, már! – ciccegek szememet forgatva.

– Nem feszélyez a közelségem? Nem... félsz?

– Dehogy. Megmentettél, pont tőled kellene félnem?

Átfogja a csípőmet, meleg tenyere szikrákat hány a bőrömre, felgyulladok puha tenyerétől.

Mellette főnixnek érzem maga. Majdnem egy hónappal ezelőtt meghaltam, hogy a hamvaimból feléledve most Napként ragyogjak, tűzként világítsam be az utat. Neki. Mert miatta élek.

Pillangók mindenhol a testem legapróbb szegletében. Kikeltek a bábjukból, gyönyörű szárnyaikkal a hasfalamat simogatják. Lágy szárnycsapásukkal elindítják bennem a beletörődést.

Josh ketrecbe zárta a szívem, a kulcsát az óceánba vetette. Amikor szülinapomkor bántalmazott, szétfeszítettem a rácsokat, véresen, félelemmel telve kiszabadítottam a szívem. Az az ember egy percre sem érdemelt meg. Mihez is hasonlíthatnám azt a fájdalmat, amit okozott? Mintha a leghidegebb télen az utolsó takarómat odaadtam volna, de ő neki nem volt elég, felgyújtotta a házam, hogy meleghez jussék.

– Hahó, édes, velem vagy? – szakít ki Declan a gondolataim közül.

– Hmm? Ühüm, persze...

– Akkor mit kérdeztem? – neveti.

– Öhm... édes vagyok-e, úgy értem éhes?

– Nem. Azt kérdeztem, hogy érzed magad.

– Egyre rosszabb, de ez a holtpont, igaz? Innen már csak feljebb van. Addig megbirkózok a bennem keringő démonokkal. Csak azt sajnálom, hogy Josh megint tönkretette, ami helyreállni készült – pillantok le a két combom közé.

– Szűkebb vagy?

– Igen... sokkal... Talán segíthetnél újra. – A bal lábamat elemelem Declanéről, és felhúzom a fenekemig.

A szavamat rá, csak vicceltem, de amikor Declan ujjai megérintik a vénuszdombom, rájövök, ezt igenis akarom, és a vicc az igazságból fakad.

– Nem éppen a törött kezeddel kellene – vetem fel.

– Kifogásokat keresel, doki? – Szemöldöke kihívóan emelkedik a homloka közepéig.

– Én? – bökök a mellkasomra. – Én aztán nem. Ki ne szeretné, hogy Declan Roy megujjazza?

– Miért te szeretnéd, vagy csak kényszerből hagynád? – suttogja a fülembe.

Rajtam keresztül átmászva a másik oldalamra fekszik. Ép kezével éhes cápaként úszik a két combom közé. Én mint a kimerült és vágyakozó halraj leggyengébbje, megadva magam, elmerülve az örömbe, pedig hagyom, hogy Declan bevezesse a kezét a nadrágomba.

– Szeretném! Nagyon-nagyon szeretném! – veszek egy mély levegőt, amivel próbálok ellenni annyi ideig, ameddig be nem fejezi újra a testem szeretgetését. Ki van zárva, hogy megtörjem a nyögéseim hangjait az idegesítő lélegzetvételeimmel.

Elhúzza a bugyit az útból. Kezét nem is kell irányítania, a bennem hömpölygő áradat sodorja magával az ujjakat.

– Azta! Te most rám vágysz így, vagy alapvetően a szexre?

– Az ujjaidra – térek ki a válasza elől.

– Szóval rám.

– Hááát... – harapok az ajkamba.

Ördögi mosoly jelenik meg az arcán. Van egy olyan sugallata, amiért arcon tudnám köpni, hogy aztán megcsókoljam dús ajkait.

Körkörösen dörgöli az ujját a nőiességem bejáratához, egyenesen a szemébe nézek. Azok a szemek most a zöld kígyójának pikkelyes bőrének a tónusát veszik fel. Nem csukom be a szemem, hagyom, hogy nyögéseim hangjai apró madárcsicsergésként vesszenek el a kietlen erdőben. Tág pupillával az ajkamat nézi, a fejem alá csúsztatott rögzített kezével a hajamat simogatja.

– Megölsz... – borul a mellemre. – Annyira jó téged hallgatni – mormolja a fülembe. Csak ezért is a füléhez hajolok, és a leghangosabb és legkéjesebb nyögés hagyja el az ajkaim. – Ilyen még jöhet...

– Akkor dolgozzanak azok az ujjak!

Vágyom rá, az örömre, hogy kényeztessen, vigyen fel fentre. Tökéletes, amit csinál, porcikáim összese parányi darabokra szét akarnak repedni, hogy aztán csillagként az égre szállva nyögjem az éjszakába a megunhatatlan vágyat.

A vágyakozó szemeitől szinte már csöpögök, az ajkait akarom ízlelni. A hajába túrok, a pitypang bolyhos fejfedőjére emlékeztet a frissen mosott haja.

Egy ujját beleereszti a vágyam kútjába. Egyre mélyebbre, egyre fájdalmasabban. A hüvelyem segítségért kiált, gátizmaimat bilincsbe verve a csontjaimhoz kényszerítették.
Nem jó. A fájdalom és a feszülő érzés kettőse pofon vág. Erősebben, mint Josh valaha. A testem vágyik a testiségre, a hüvelyem elfutna.

Rohadj meg, Josh!

– Hé, nem érzed jónak? – kérdezi nyugtalankodva Declan.

– Fáj... francba... – dohogom. Kiveszi az ujját a nadrágomból. – Bocs, de ez most nem jó...

– Jobb lesz ez, hagyj a testednek időt – lelkesít.

– Jó... – hagyom rá. Úgysem mostanában fogok szeretkezni, addig bőven van időm. – A Nagyúr hogy van? – nézek a domborulatára.

Gondtalanul felnevetünk. Egy kecses puszit lehel az államra.

Az államra.

Megcsókolta az állam.

Mi folyik itt!? Miért pattog ilyen veszettül a szívem?

Basszus. Ójaj.

Acut myocardialis infarctust, tachycardiat, hypertoniát és apoplexiát fogok tőle kapni. Mindezt egyszerre.

Bizonyára ő is észreveszi, hogy átlépett egy határt, mert centikkel elhúzódik tőlem.

– Valamikor biztos lelankad – ránt a vállán. – Szeretnél grátiszba egy masszázst is kapni? – puhatolózik. – Nem erotikust – kacsint csalfán.

Nem. Eh, dehogynem...

– Örülnék! – Hülye, barom, esetleg nem tapsikolnál még mellé, csakhogy még kínosabb legyen!? – Vagyis a sima masszázsnak, az erotikusnak nem, vagyis annak is, csak nem most. Na, nem úgy nem most, hanem úgy soha, de érted, amit szeretnék mondani... – Kényszeredetten nevetek, szememmel a tőlem fénylő ujját fixírozom.

– Egyáltalán nem értem, de sejtem.

Bazsalyogva a szájához emeli az ujjait, amivel előbb engem szeretgetett, megcsillan rajta a vágyam. Egy határozott mozdulattal lenyalja az ujjairól. Tátott szájjal nézem. Ő nem veszi le rólam a szemét, sőt mélyre fúrja magát, hogy örökre a retinámba égjen ez a pimasz mosoly. Ujjait ki-és becsúsztatja a szájába annyiszor, hogy az iszonyat helyett az arcomra már egy széles vigyor kerül. 

Nem szabad!

Megnyalja a dús, rózsaszín ajkait.

– Te! Ez mi volt!? – szörnyedek el. – Ezt nem engedtem!

– Az én ujjamon van, szóval az enyém volt. Finom vagy!

– Tuskó! Haragszok! – fordulok át a másik irányba, hogy háttal legyek neki. A mellkasomhoz fonom a kezem, mielőtt a szívem kiszakadna belőle. Olyan jó volt nézi, hogy igenis élvezi, amit csinált. Karjait a vállamra rakja. – Jócskán átlépted a határt.

– És ez baj? – Van egy olyan érzésem, hogy a szája idétlen vigyorba torzul.

– Baj hát!

– Hazudsz – simítja a vállamra a hajam. – Neked ez tetszett.

– Gusztustalan volt.

Á, dehogy volt. Szívem pattogása egyet is ért velem.

– Ti lányok a gyerekeiteket eszitek meg – felesel. – Én legalább nem vagyok antropofág.

Megint kezdi.

– Idegen szavak helyett inkább masszírozz meg! – fordulok át a hasamra.

– Ennyi volt a harag? 

– Igen. Legközelebb tovább fog tartani, te disznó! – Fejemet a terrárium felé fordítom. Nudli kémlel, metszett szemével bár messze van, így is látom, hogy prédaként vizsgál. – Szerintem Nudlinak nem jövök be – teszem szóvá.

– Csak féltékeny, mert van egy nála gyönyörűbb lány a házban!

– Megsértődjek vagy ne, amiért egy csúfondáros kígyóhoz hasonlítod a kinézetem?

– Díjnyertes kígyó! – tiltakozik.

– Tőlem aztán lehet az angol királynő leszármazottja, akkor is ronda! – Ráöltöm a nyelvemet a kígyóra, ugyanezt teszi. Még utánoz is!

Declan a vállamat kezdi gyömöszölni. Izmaim lazulnak, a fájdalom most jót tesz az inaknak. Elégedetten pihegek a párnába. Vállamról áttér a nyakamra, ott gyengébben és sokkal aprólékosabban, kizárólag a két ujját használva, koncentrikusan nyomkodja az izmokat. Néha a vállamhoz húzom a nyakam, felidézve, hogy Josh mit tett, de Declan megnyugtat, hogy minden rendben van, nem kell félnem. Biztonságot nyújt megóv a rossztól, tenyéren kínálja a jót. A lapockámat is lassanként uralma alá veszi. Ott azonban az elnyűtt póló és a bőröm súrlódása miatt egyáltalán nem kellemes az égető érzés. Fel is szisszenek.

– Leveheted, ha gondolod – érinti meg a pólót.

Nekem sem kell kétszer mondani. A padlóra hajítom. Itt vagyok előtte egy agyonhasznált, fehérnek nevezett, de a mosástól beszürkült pamut melltartóban. Mert miért ne? Ha magam alatt vágom a fát, vágjam már úgy, hogy tényleg eldőljön.

– Emlékszel, mit mondtál a bárban? Na, most ott a pólóm a szőnyegeden.

Füstösen kuncog. Tenyerével masszírozza tovább a derekamat. Ám ahogy lazulok, izmaim lágyulnak kezei sem a markolnak már, többnyire simogatnak. Bőröm pezseg puha tenyerének mozdulataitól, keze megrészegít. Nem kell nekem alkohol, elég Declan, és olyan tehetetlen leszek, mint a mostanában szárba szökkent növény a haragos viharral szemben. Gyenge tapintást érzek a hátamon, mintha egy pillangó talált volna rajta leszállópályát. Elmosolyodom.

Declan megpuszilt.

Megint átlépte azt a bűvös határt.

Kit érdekel?

Többet is kapok, amikor a melltartóm kapcsának szélénél is megpuszil, el is káromkodom magam, oly halkan, hogy ne vegyen róla tudomást.

Egyértelműen nem helyes. A barátom, de azért ezt nem engedném meg egy barátnak! Declannek megengedem, nem ódzkodok, ennek sokszorosát kívánom.

Ha nem vagyok mellette, megfulladok, ő az én éltető levegőm. Az illatából táplálkozok, az érintésétől önt el a boldogság.

Véget vetek ennek. Most!

A hátamra gurulok. Declan a két combom közé esik. Megtámaszkodik a fejemnél.

A szeme... istenem, az a szem lesz a vesztem. Milyen gyönyörű, az én erdőm, amiben az utam van. Hosszú, göröngyös út, de legalább út... eddig az sem volt, csak a mocsárban tapostam.

– Van egy ötletem – mondja. – Szeretsz főzni, és egy pár hétig biztosan nem mész dolgozni. Ha főzöl, nem gondolsz a házasságodra. Mit szólnál, ha nagyon sokat kellene főznöd?

– Imádnám!

– Szívesen főznél idegeneknek?

– Nem is tudom – gondolkozok el. – Lehet, nem ízlene nekik.

– Biztosan fog. Hajléktalanszállón élnek. Gondoltam, beszélek az igazgatóval, fater legjobb barátja, szóval sima ügy. Főzhetnél.

– Komolyan? Ez annyira kedves tőled!

– És nem kell kimozdulnod innen. Itt megfőzöl, ételhordóba csomagoljuk, és a srácokkal elvisszük. Tetszik az ötlet?

– Még szép! Mikor kezdhetem?

– Akár holnap. Csinálhatod addig, amíg akarod.

A háta felé nyúlok, kezeimmel lehúzom őt a testemre. Fintorgok egyet, amiért a farka még mindig ácsingózik. Érzem a combomon... Ő csak nevetve lefordul rólam, a vállam és a mellem közé fészkel. Birtokba veszem összeborzolódott haját.

– Nem rendelünk valami jó zsírosat? – állok elő egy vélhetően számára szuper ötlettel.

– Pizza, sajtburger, fish and chips?

– Ebben a sorrendben! És... még valami jó édeset is. Azt rád bízom.

– Mondjuk legyen egy nagy tál fagyi, palacsinta, és kötelező megenned a répatorta felét! Ó, és brownie! Azt imádod. Beszélek Anjával, hogy hozzon, ma úgy is jön! Meg Steven is... Még mindig nem kedvel... – morogja.

Brownie! Milyen rég ettem... Mikor behozták őt a kórházba, haldokolva.

A telefonján gyorsan leadja a rendelést.

– Még egy kérés. Beszélnél a dietetikusoddal?

– Szeretnéd, hogy összeállítson neked egy étrendet – biccent. – Megbeszéltük.

– Köszönöm!

– Megígéred, hogyha megeszed ezt mind, nem fogod meghánytatni magad?

– Sosem csináltam olyat... most se fogom, nem lesz bűntudatom, hogy sokat ettem. Josh már nincs.

Lehunyt szemmel szuszog a mellkasomba. Bágyadt mosollyal nézem az engem ölelő férfit, aki néhány hónappal ezelőtt még fiúnak tartottam, egy felfuvalkodott hólyagnak, egy pojácának. Most a csodát látom, aki megmentett, és Oliviával egyetemben, fogalmam sincs, mit keres ezen a bolygón. Nem érdemli őt meg ez a bűnös világ. Én sem érdemlem meg őt, ő azonban ragaszkodik hozzám.

– Cora?

– Na?

– Valld be, hogy tetszett.

Az ágy támlájának feszítem a hátam.

– Tényleg tetszett...

Ölelése örökké tartó kötelékké szövi a lelkünket. Remélem, ez volt a célja, mert kezdek érezni. Boldogságot, bizalmat, erőt. Sosem voltam még bánatban ilyen boldog.

***

Megjegyzés

Sziasztok! :)

Egy kicsit hosszú lesz, de megéri végigolvasni!

Először is, egy kérdésem lenne felétek:
Szeretnétek olvasni egy Anja és Olivia főszereplésével íródott regényt? Ebben is erős témák jelennének meg, mint a rasszizmus, a testi erőszak feldolgozása, PTSD stb.

Másodszorra meg, hogy tetszett a mai rész? ;) Nekem mind közül talán ez áll eddig a szívemhez a legközelebb. :)

Másik, van pár ötletem, és szeretnélek titeket megkérni, hogy írjátok le kommentben, melyiket olvasnátok a legszívesebben:

1. A fent említett Anja és Olivia történetét, aminek az lesz valószínűleg a címe, hogy életek és érzelmek vagy érzelmek és életek.

2. Egy dark fantasyt, amiben egy régészt hívok kalandra, amiben meg kell látnia, hogy a démonok és angyalok ugyanúgy gonoszok, és akik próbálják megállítani, hogy háborúskodásukkal elpusztítsák a Földet, azok a tisztátlanok, akik démon és angyal fattyúk.

3. Egy lazább történetet, bár ebben is lesz jócskán nehéz téma. A címe az Elbocsátási szándék, ami nem meglepő módon egy munkahelyen játszódik; egy utazási irodában, ahol az új főnök viszonyba keveredik a telt, önmagát csúnyának gondoló lánnyal.

4. Két fiatal - nem ismerik egymást - , akik nehéz körülmények között nőttek fel, egy cosplay munkára jelentkeznek, mert mind a ketten hasonlítanak egy-egy Disney mese karakterre. Én itt van Aranyhajékra gondoltam vagy másra (xd). Így kezdődne a romantikus életük.

5. Két hajléktalan, akiket tiniként elszakított az élet egymástól, majd tíz év múlva újra találkoznak egymással. A fiú nem kér a lány segítségéből, úgy érzi, elárulta őt, két idősávon játszódna - múlt, jelen.

Kérlek, ha időd engedi, biggyessz egy kommentet, hogy melyiket olvasnád szívesen! <3

2022.07.09.

Nos, ha már idáig elolvastad, akkor nagyon imádlak, és kapsz ilyen gyönyörű képeket, Splitből, hogy tudjátok, honnan is töltöttem fel a fejezetet.

Szép napot Nektek! <3

(Aki felismeri egy sorozatból, annak jár a pacsi!) ⏏️

(Minden városban kell lennie egy karácsonyi boltnak, még a legnagyobb melegben is xd)