TW: Halál

***

A sok alvás meghozta a gyümölcsét. Már csak elviselhető lüktetést érzek a tagjaimban. Huszonnégy órából tizennyolcat átaludtam. Amikor ma délután felkeltem, az első dolgom volt kijönni a szabadba. Megmondani nem tudom, mióta sétálok a ház körül. Valahányszor megteszem a már ismert utat, találok valami újat, amiben gyönyörködhetek. A hátsó kert a legszebb, ott van minden, és még úgy sem telik meg teljesen. Megint ott járok, bár az eső azt is borúsra festette: A beépített medencét ponyvával letakarták, azon a tegnap előtti víz magányosan pang, hogy a Nap majd sugaraival felszárítsa. A jakuzziról félig lelógó ponyva miatt a benne lévő víz elsötétedett, a medencét közre fogó csempékre felcsapott a sár.

Sokat kell sétálnom, hogy a kert végében lévő kerítéshez érjek. Tényleg hatalmas, innen nézve a kert még varázslatosabb. Van egy üvegház, abban trópusi növényekkel; páfrányokkal, pálmával, sőt még kényelmes fotelekkel is. Az előtte magasodó dombon egy tűt nem lehet úgy leejteni, hogy ne egy rózsával találjam szemben magam. Mosolyogva nézek a két érett almafára, amik a másik kerítés két oldalán egymással szembe fordulva növekednek. Declan nagyszülei ültették őket, mikor ő és Olivia megszülettek. Azóta szüntelenül nyújtózkodnak az égbe, remélve, a kerítésen túli erdőt – mely az egész házat körbeöleli – talán egyszer leelőzik. Mindez a látvány néhai nagymamája két keze munkája. Kivétel a hat lábnyi széles folyó, ami az erdőből eredve átfolyik a ház kertjén, aztán újra vissza az erdőbe. Az felett van egy fahíd, amin sokszor átsétáltam. Kicsit megtépázta már az idő, nyikorog, de olyan stabil, mint az elhatározásom, hogy sosem megyek vissza Josh-hoz.

Sok állat fordul meg itt. A fejem felett állandó jelleggel csapkodnak a madarak. Az előbb láttam egy sündisznó családot elballagni az elülső kertbe. Követem a példájukat. Útközben jól megnézem magamnak a két almafa közötti területet, mert Declan a szavát adta, azt csinálok vele, amit akarok. Neki már nincs ötlete, mi legyen ott.

Az elülső kertben a sövények irányítják az utam. A virágzó cseresznyefák közé ékelődött a garázs, melyet jócskán fel kellett újítani, így az én szobámon kívül az a legmodernebb. Ropognak a kavicsok a talpam alatt. Az ösvény elágazik, így a háznál is szebb látványt nyújtó márvány szökőkútnál kötök ki, tetején egy faragott ló lövelli magából a vizet. Lágyan csobog, szimfóniát játszva a madarak csicsergésével, a szél susogásával. Megnyugtat ez a hang, izmaimat ellazítja a nektáros illat.

A szalmasárgára festett ház tetején a megkopott kék árnyalatú kupolán az óra 1945. május 8-án, délután három órakor megállt. Declan nagyszülei mindig is furcsának találták, hogy azon a napon adta meg magát. Úgy döntöttek, sosem nyúlnak hozzá. A ház főhomlokzatán cirádás geometriai alakzatokat véstek Titok övezi a bent lévő életet, az ablakokon alig lehet belátni. Fellépdelek a lépcsőkön, egyenesen a verandára, ahol a csempébe burkolt kövezetre ismét színes foteleket rögzítettek – az ősz árnyalataiban pompáznak. A kertben is van egy pár elvétve. Declan elmondása szerint ezek mind akkor kerültek ide, mikor a nagyszülei már idősek lettek, és meg kellett egy-egy rövidebb séta után pihenniük.

Megdörgölöm a szemem, olyan halkan felsóhajtok, hogy a szél máris messze vigye a szomorúságom. Azért nézek meg mindent ilyen részletességgel, mert nem akarok Josh-ra gondolni. Mindig beékelődik a gondolataimba. Nem keresett, bár kitöröltem a telefonszámát, így is fejből tudom azt. Szeretném, hogy keressen, csakis abból az okból, hogy teleszívva magamat életerővel a képébe üvöltsem, mennyire gyűlölöm, és remélem, apámmal egy szinten fognak szenvedni a pokol legmélyebb bugyrában. Lehet neki bármiféle személyiségzavara, az sem jogosítja fel erre a viselkedésre. Ő is szenvedni fog. Nem úgy, mint apám, mert ő a tetteihez mérten keveset szenvedett. Josh örökké szenvedni fog, mert megesküdtem, hogy bosszút állok. Nem véletlenül hoztam ki magammal a telefonom, és kerestem olyan helyet, ahol a legtöbb fény van. Kell a fény, hogy a sebekből a legtöbb látszódjon. Lefényképezem őket, ha elég bátorságot merítettem a haragomból, elküldöm az összes létező újságnak és televíziónak. Meg fogja kapni a kiérdemelt büntetését, ha már én is megkaptam az enyémet. Ha én szenvedtem, ő is fog. És nevetni fogok, úgy, ahogyan apám halálán is nevettem. Szenvedjenek úgy, ahogyan én. Valaha üvegfigura voltam, bőröm alatt rettentő törékeny. 

Josh fegyverként használt szavai és ütései azonban eltörtek, porrá őröltek. Még mindig érzem a zsibbasztó fájdalmat, azt a nyerset, ami tovább tép, de már nem tudok összetörni. A lelkem fátyol vékony, de ez a nagyságrendileg magas bánat is el fog múlni. Többet tudok a fájdalomról, mint amennyit valaha is tudni akartam, ezek azonban egy kis idő után pusztán emlékek lesznek. Üzemanyagként felhasználva merítek belőle majd erőt a bosszúhoz.

A verandára egész sok fény esik. Talán itt jó lesz. Készítek egy szelfit, úgy, hogy az arcom is látszódjon, a hangsúly a nyakamon egyre sötétedő foltokon legyen. Egész jó lett, már ha az annak számít, hogy felfordul a gyomrom a kinézetemtől.

Mit tett velem az az ember... Megcsúfított, érzelmileg tönkretett, a szívemet szétmarcangolta.

Az arcomról közeli és távoli képeket is csinálok. Aztán a kezemről lebontom a kötést, azt is lefényképezem. Szabálytalan, egyenes vonalak, melyek néhol egybe futnak, ezzel mélyebbre jutva a bőröm alá. Gyorsan visszacsomagolom a kötésbe, mielőtt elsírnám magam. Steven szerint legalább egy hónapos kihagyás vár rám, ezzel együtt az utolsó vizsgámat sem tudom megírni egy jó ideig.

Zsebre teszem a telefont, és belépek a házba. Declant keresem, aki, amikor kimentem a kertbe még a földszinten lévő nappaliban olvasott. Ez a nappali már jóval kisebb a fentihez képest. A tévé itt nagyobb, a fotelek modernebb ezüstszürke lenhuzatúak. A legtöbb napfényt ez a szoba kapja, a maga öt ablakával. Falain a rengeteg átfestés után is látszanak a fáklyák tartóvasainak nyomai. A kúriát ugyanis az 1800-as évek elején építették. Egészen az 1950-es évekig éltek a hagyományoknak, addig fáklyával világítottak.

Nincs itt. Fent keresem tovább, el akarom mondani neki, mit tervezek a futtában lőtt képekkel. Az első emeletet a némaság veszi uralma alá, szobám ajtaját nyitva találom, így azt lesem meg először. Némán libbennek át a küszöbön. Declan az ágyon ül, a kezében lévő füzet és orra majd' összeér. Először a szám eszmél; eltátom. Aztán a lábam, ami elnehezül, kihúzzák alóla a szőnyeget. A naplóm. Azt az istenverte naplót nem raktam el az éjjeliszekrényről! Reggel még firkantottam az utolsó lap aljára pár mondatot, amivel végleg lezárom a Josh-sal közös életem időszakát. Elfelejtettem eltenni! Összehúzott szemmel falja a sárga lapokra firkantott betűket. Végem van. Megtudta, életem legnagyobb titka is napvilágra került. Szívemre szorítom a kezem, miközben az ajtónak támaszkodom. Nem érzem a dobbanásokat. Nem baj, remélem, megállt! Hosszúakat lélegzem, de a tüdőm nem kér az éltető oxigénből.

Declan felnéz rám.

– Megmagyarázom... – nyüszítem értelmetlenül.

– Ez nem szorul semmiféle megmagyarázásra – csukja be a naplót.

Nem érzékelem hangjának tónusát, az érzelmeket benne. A félelem úgy magához rántott, hogy hamarosan a padlón fogom magam találni, összeesve.

Két napig élveztem a kúria szeretetét, innentől a pokol jön, mert Declan nem fog egy ilyen emberrel egy fedél alatt élni, a rendőrség fog elvinni. A börtönben fogok kikötni. És viszem magammal Stevent és Anját is. Én barom! Miért kellett azokat a sorokat megírnom? Miért nem írtam egy papírfecnire, amit utána elégetve örökre elfelejtsek?

Most számolhatok haragom következményeivel.

Declan le sem veszi a tekintetét rólam, visszarakja a naplómat az éjjeliszekrényre.

– Megölted az apád...

Kellemesen hat rám a megölni szó. Igaz mosolyt fest az arcomra, amikor visszagondolok apám liluló arcára, a kapálózására, amivel az én karomat akarta megfogni. Én azonban tisztes távolságra léptem tőle, és folyamatosan azt ismételgettem, dögölj már meg végre. Eleget tett a kérésemnek, utolsó nagy levegővétele után az asztalra hanyatlott; a hányásába belefúlt. Életem legszebb emlékképe.

– Meg ám – bólintok.

A homlokán összekulcsolja a kezeit, szemeit egy lassú kilégzéssel együtt lecsukja. Görnyedve előre nehezedik, vállai önkéntelenül leereszkednek.

Lenyelem a sírást. Ha könyörögnöm kell Declannek, hogy ne hívja rám a rendőrséget, azt sírás nélkül kell megtennem.

– Most te félsz tőlem – súgom csalódottan.

Miért is vagyok csalódott? Egyértelműen fél tőlem, mégis csak egy gyilkossal van egy lakásban.

– Nem félek tőled, egyáltalán nem – nyomkodja meg orrnyergét. – Csak adj időt!

Nem foglalkozok a feleletével, tovább hadarok.

– Meg kellett tennem! Declan, értsd meg, nem volt más választásom! Ott volt az egyetem, Anjánál éltem, és féltettem anyát! Annak a hájpacninak meg kellett dögölnie! – Hallgat, egy égésnyomot kémlel a parkettán, amit Roosevelt szivara hagyott, ezért nincs kicserélve. – Elköltözök, oké? Nem akarom, hogy egy gyilkossal oszd meg a lakásod.

A gardróbszobához csörtetek, szélsebesen átgondolom, mit vigyek magammal, melyik hotelbe költözzek, ahol Josh nem talál meg.

Declan átül az ágy másik oldalára, kezeit tördeli.

– Alex miattam bénult meg. – Hangja olyan rekedt, mint egy láncdohányosnak.

– Nem a te hibád, életlen volt a penge! Ne hasonlítsd azt a szerencsétlen esést az én gyilkosságomhoz!

– Én cseréltem ki azt a kurva pengét! – mordul fel.

A néma csendbe veszik a fájdalmas nyögésem. A lábaim tényleg nem bírják. Leroskadok a parkettára. A melegítőnadrág alatt a sebek újból felszakadnak a térdemen. Törökülésbe helyezkedem.

– Miért tetted? – szakad ki belőlem, kissé túlzottan számonkérőn.

A gondolataimban felvillan egy mondat:

Bántottam őt, mert bántotta a húgomat.

A puzzle darabok mágnesként társulnak egymáshoz.

– Megerőszakolta Oliviát. – Elgyengül a hangja a húga nevénél. – Nem akartam ennyire ártani Alexnek. Nem volt rajta sisak... nem is értettem, hogyan eshetett ilyen szerencsétlenül. Én... nem akartam megbénítani, csak... igazságot akartam.

Az szent, hogy egyszerre növekedett meg a vércukorszintem és a fehérvérsejtjeim is. Az agyam fogaskerekei megakadnak, a szemem túl sok fényt vesz fel, gondolkodni is nehezemre esik. Minden részem szünetet tart, tán arra vár, hogy visszafordítom az időt. Merev izmaim úgy feszülnek a csontjaimra, mint ahogy kígyó az áldozatára. Olyan hangot hallok, akár egy madár kétségbeesetten csapkodna. Azt hiszem – bár közel sem vagyok biztos –, ez az én szívem. Az a kicsi szerv, mely annyi mindent elvisel, mégis éltet. Láttál már vadmadarat, ami a szűkös ketrecből keresi a kiutat? Nos, így jár most az én szívem.

Felkelek a padlóról. Félek Declantől? Nem. Akkor mit érzek? A haragot, amiért ennek az ártatlan srácnak ilyen kegyetlennek kellett lennie, hogy Olivia fájdalmas kiáltásai röpke nyöszörgéssé halkuljanak. Az ágyhoz vánszorgok, leülök Declan mellé, lábaimat átlendítem a két combján. Kezemmel a tarkójánál fogva összedöntöm homlokát az enyémmel. Átölel, szorosan húzza magát közelebb. Mellem összeér a mellkasával.

Ezzel a mondattal a gyomromba taposva kiirtotta az emberekbe vetett bizalmam összesét. Alex a legjobb barátjában forgatta meg a legélesebb kést, amit az emberiség valaha látott. Declan pedig a mai napig próbálja kihúzni magából, hogy normális életet élhessen. Reszket. Sosem volt még ennyire igazi az érzelme. Combjai pattognak, szíve taktusa megint csúnyán túlfűtve dörömböl.

– Házibulit tartottam a régi lakásomban. Ott volt a csapat, Josh nem, ő veled töltötte a nászútját. Leittam magam. Úgy gondoltam, az alkohol felejteti azt a... fájdalmat, amit akkor éreztem. Voltak csajok, be akartam csajozni, elfelejtve... őt. Azt akartam, valakinek számítsak, és ne Brownnak legyen igaza. Nem foglalkoztam a húgommal, csak a lányok érdekeltek. Márpedig a húgom folyamatosan panaszkodott Alexre. Azt mondtam, majd abbahagyja a nyomulást. Egy idő után Olivia nem jött. – Ökölbe szorítja a kezeit. A sebek szétnyílnak bütykein, újra vérezni kezdenek. Az ujjai alá nyúlok, óvatosan kifeszítem a kezét, hogy az enyémet a tenyerébe csúsztathassam. Tökéletes illik a kezem az övébe. Nem veszik el benne, mint Josh-éban. Ápolva betakarja. A hasamra helyezi az összefonódott kezünket.

– Eltelt egy hónap, Olivia megváltozott – folytatja összeszedve gondolatait. – Azokat az érzelmeket sem mutatta, amiket a pszichológus segítségével megtanult kimutatni. Velem lakott, egy este sírásra ébredtem. Átmentem hozzá. Dadogott, remegett, nem tudta körülírni, mi történt vele. Betegsége miatt érzelmeit végképp nem tudta elmagyarázni. Így volt ez órákig. A karjaimban sírt, aztán csak annyit mondott: Megerőszakolt. Megfogadtam, megbosszulom. Azóta nem iszok alkoholt, nem csajozok. Cserben hagytam a kishúgom...

A története közben a kezeim jéghideggé válnak, a tüdőmre súlyt aggattak, a szívemből az a cseppnyi reményt is kifacsarta Olivia története. Erősen kapaszkodok Declan nyakába, szorítom a kezét, lábaim egyértelműen másként akarnak érintkezni lábaival. Nem ülhetek csak úgy az ölébe. Lehet, azonnal ki is dobna az ablakon. Mégis csak egy gyilkos vagyok.

– Mi történt Alexszel? – érdeklődöm, hogy együtt tudjunk örülni a bénulásán.

A hajamba vezeti a kezét, eltűri a szemembe esett tincseket. Ezek a bensőséges érintések minden alkalommal visszacsempésznek a szívembe egy kisebb darabot.

– Elmondtam az ikreknek és Kevinnek. Mindegyik benne volt a bosszúban. Az éjszaka bementem a stadionba, Alex szekrényéből kivettem a korcsolyáját, és szenvedések árán kicseréltem a pengét. Jól szét is basztam a kezem. Másnap az edzés elején panaszkodott a korcsolyájára, de úgy gondolta, ő így is istenkirálycsászárt játszhat a pályán. Egymás ellen mentünk, a korongot próbáltam elvenni tőle. Meglöktem, azt akartam, sérüljön meg. Elesett. Vergődött a jégen, a torkához kapott. Azt hittük, hülyül, még nevettünk is, de amikor vér csorgott ki a száján már tudtam, hogy elbasztam. Lenyelte a nyelvét, a nyaka eltört. Örökre megbénult. Sosem indult eljárás az ügyben, Alex sosem köpött be, azt mondta a kórházban, hogy elfelejtette, nincs megélezve a korija, és mikor le akart menni a pályáról, akkor már késő volt. Én nem akartam ezt... Nagymenőként nem vette fel a sisakját, ezért esett ilyen szarul. Addig akartam keresztbe tenni neki, míg rá nem jön, tudom, mit csinált Oliviával. Megbénítani nem akartam, de annyira faszom jó érzés, hogy örökre megbénult. Soha nem bánthat senkit.

– De a testvére igen – mormogom.

– Tudni akartad, miért kellett antidepresszáns a meccs előtt. Pont őmiatta. Kulcsmérkőzés volt, ha nem kapok a gyógyszerből, a pálya közepén omlottam volna össze. Egy éve hagytam abba a szedését, akkor már elfogadtam, mi történt. Jamie is bosszút állt, elvágta a combom. Tudta, hogy vérzékeny vagyok. Mielőtt megütöttem a bokáját az ütővel, azt suttogta, Olivia nyögéseire ő is biztos elment volna.

– Ezt miért mondtad el nekem?

– Hogy ne érezd azt, hogy csak neked van rejtegetni valód. Az elejétől a végéig elolvastam a naplód. Bocs, tudnom kellett, mit tett veled az az állat Josh. Azt nem gondoltam, hogy leírsz a naplódba egy gyilkosságot! Az apád megérdemelte, nem félek tőled, hanem erősebbé tettél. Most már tudom, néha a saját kezünkbe kell venni a sorsunkat. Isten nem mindig figyelhet ránk.

– A kérdés az, mennyire ötletes istent játszva a másik felett dönteni a sorsáról. Isten nem mindig, de a karma mindig és mindenhol ott van. Én már csak tudom...

– Arra nem gondoltál még, hogy a karma mi magunk vagyunk? Saját magunkat büntetjük, mert nem hisszük el, amit tettünk, annak úgy kellett lennie. Rosszat tettünk, rosszat várunk. De ha egyszer jót várnánk? A cselekedetünket is a jó miatt tettük. Anyád él, mert apád meghalt. Alex megbénult, így senki sem lesz többet a prédája. A jót egy kisebb rosszal tettük valóssá.

– Érdekes elgondolás – húzom ki magam. Ebben a pozícióban rekordgyorsasággal fogok gerincferdülést kapni. – Szeretnéd hallani az én történetemet?

Nincs benne minden a naplómban. Pontosabban semmi, amivel meg lehetne magyarázni, hogyan öltem meg.

Kedves Naplóm!

A pohár eltört, kifolyt belőle a düh, megöltem az apám. Sokat szenvedett, én pedig végignéztem, ahogy bedől nekem, megeszi azokat a gyógyszereket, azt gondolva, fájdalomcsillapító. Az orvosszakértők alkoholmérgezést állapítottak meg nála, belefulladt a hányásába. Nem maradhattam ott, el kellett jönnöm, hogy anya ne fogjon gyanút, aztán vissza is kellett mennem. A rendőrség kihallgatott, egy szuper valósághű álcát magamra véve pedig szabad maradtam. A testem szabad maradt, a lelkem azonban örökre fogságba esett. Életfogytig tartó büntetésem, hogy szenvedhetek a maró bűntudattól. De legalább anyám szabad, apám a pokolban. Elkezdhetek élni.

– Aha, de nem tetszik, ahogy félig rajtam ülsz – neveti. Bocsánatkérések tömkelegét akarom rá zúdítani, amiért ilyen illetlenül viselkedek. Ehelyett ő finoman megfogja a két kezem, könnyen emel fel, és a térdére ültet. Megkaptam, amit akartam; az ölében ülök, közben próbálok nem elveszni a szemeiben. Legalább a keze nincs olyan helyen, amiért a szívem kidurranna. A háta mögött van, támasztja magát vele. – Sokkal jobb – sóhajtja.

Neki biztosan, én így egybefüggően képtelennek bizonyulok majd beszélni.

– Kálium tabletta. Ez volt a gyilkos gyógyszer.

– A halál után gyakorlatilag kimutathatatlan a szervezetben, mert a sejtbomlás egyik terméke a káliumképződés, meg nagy dózisban brutál halálos – néz rám elismerő pillantásokkal, én pedig ugyanígy rá.

– Nem az én érdemem volt, hanem Stevené. – Hüledezve les, szemei nagyra tágulnak. – Ő és Anja is benne volt... Sokáig otthon éltem. Anya miatt, de Anja volt az életem, hozzá költöztem. Anyát féltettem, és jóideje elterveztem, hogy megölöm az apám. Anja lebeszélt róla, de eljött egy pont, ahol már mindegy volt, börtönbe kerülök vagy sem. Anya biztonsága volt a legfontosabb. Steven rájött, mit tervezek, ő is próbált lebeszélni, de nem állíthatott meg, hetekig egy szót sem szólt hozzám. Végül segített. Előbb vagy utóbb, ha az apámat nem tesszük el láb alól, anya meghalt volna. Ezzel Steven is tisztában volt... Kicsit talán tetszett neki anya, valószínűleg ezért is segített. Szerzett nekem nagy mennyiségű káliumtablettát. Anyáékhoz mentem, anya dolgozott, apám az alkohol mámorában nézte a Detroit meccsét. Fájt a feje, mondtam neki, vegyen be abból a gyógyszerből öt marékkal, és minden rendben lesz. Teljesen el volt ázva, persze, hogy bevette. Egy idő után érezte, valami nem jó. Rám nézett, én vigyorogtam. „Megmérgeztél?", kérdezte. Igen volt a válaszom. A fotelre rogyott, pár percig csendben maradt. „Bajod lehet belőle?" Bólintottam. Aztán megfogta a vodkás üvegét és megitta az egészet, majd ugyanezt eljátszotta a rummal meg a whiskyvel is. Már vért hányt, de ő csak ivott és ivott. Sírt is, egy pillanatra megsajnáltam. Papírt, tollat kért, adtam hát neki. Megírta a búcsúlevelét, azzal az üzenettel, hogy sajnálja, amit a múltban tett, az helyrehozhatatlan, ezért alkohollal véget vet az életének. Megmentett vagy nem akart általam meghalni? Nem tudom. Végignéztem a halálát, ahogy vergődik, folyamatosan rókázik, míg belefullad a véres hányásba, közben azt kántáltam, hogy dögöljön meg. Ezután eljöttem, magammal hozva a megmaradt káliumot. Hogy az alkohol végzett-e vele vagy a kálium, az sosem derül már ki.

Beszéd közben Declan szemétől igyekszem távol tartani magam. A könyvespolcon lévő Buddha szoborral szemezek. Az – ilyen távolról is –, mintha jobban összehúzta volna lapos szemöldökét.

Declan közelebb hajol, látom a hasadást a szájában, amit tegnap vérzésig harapott. Még ma sem borotválkozott. Megpuszilja az arcomat.

Kezeit elveszi a háta mögül, összezúzott kezével gyengéden megsimítja az arcom minden megsebzett pontját. A számnál elidőzik. Minden barázdában érzem, ahogy a meleg bőrfelület találkozik a kicserepesedett ajkammal. Megpuszilom az ujját, nem egyszer, még csak nem is kétszer. Addig csókolom, még elhiszem, valakivel megoszthattam a legféltettebb titkom.

Sosem bántam meg, amit tettem, egyedül az bánt, anyának örökre fájni fog. Van az a fájdalom, amit képesnek kell lennünk elviselni, hogy a többi kín ne emésszen fel minket. Anyát már nem fogja több kín gyötörni, apám hiánya meg egyszer elmúlik. A szerelem is véges, lehetetlen örökké szeretni.

– Most én kérnék valamit tőled – simítja végig fogain a nyelvét. – Kérlek, ne félj tőlem. Sosem bántanálak.

Kezembe veszem az arcát.

– Dehogy félek, te tuskó! – nevetem. – Meggyalázta a húgodat! Én sem tettem volna mást. Nem is akartál neki ekkora fájdalmat okozni, az ő hibája, hogy nem vett fel sisakot. Én pedig azt kérem, te ne félj tőlem.

– Soha.

– És sose beszéljünk erről többet.

Bólint.

Megkönnyebbülten sóhajtok.

– Leápolom a kezed, mit szólsz? – fogom meg vérző kezét. – Feltéve, ha nem utasítod el a közelségem.

– Nem így utasítom el mások közelségét – vezeti végig tekintetét rajtam. – Jól van így a kezem – tolja vissza azt a háta mögé.

– Nincs jól! Vak vagy? Vérzik! Tegnap sem engedted, most engedd! – húzom vissza a kezét.

– Pihenned kell, nem fogom hagyni, hogy leápold.

– Állandóan azzal jössz, hogy pihennem kell! – nyafogom. – Semmi bajom nem lesz, ha bekötöm a kezed.

– Nem. – Elhúzza tőlem, de én makacskodva a mellkasomhoz szorítom. Csípőmmel előre dőlök, ezzel Declant is elfektetem az ágyon.

Még intimebb a helyzet.

Tetszik.

A feje fölé igazítom a kezeit, rákulcsolom az enyémet.

– Hah! Nem menekülsz – nevetem.

– Na, és így te hogyan fogod leápolni a kezem, hm?

Vesztettem.

Kiöltöm rá a nyelvem úgy, mint a hülye kígyója rám.

– Hogy én mennyire utállak, Declan Roy – dünnyögöm félkábán. Az álmosságra fogva előrehajolok, és egyenesen mellkasának hajtom a fejem.

– Azért fekszel rajtam, mert gyűlölsz, igaz?

– Te ültettél az öledbe!

– Te fektettél el!

Néma maradok. Fejemet a szíve magaslatába hajtom, kezemmel elengedem az övét, amit szaggatott mozdulatokkal a hátamra rámol. Gipszes kezét igyekszik nem a hátamnak nyomni. Szíve lüktetését a fülem belsejében érzem.

– Nem vagyok nehéz? – tudakolom.

Tartok a válaszától. Josh ilyenkor már lelökött volna magáról, azzal a kijelentéssel, hogy kurva nehéz vagyok.

– Pehelykönnyű vagy, édes.

Édes.

Megborzongatja a gerincemet a melegség, amint rekedtes, mélyen tartott hangjával kimondja.

– Készítettem pár képet a sérüléseimről – fedem fel. – Ha elég bátor leszek, segítesz eljuttatni pár újsághoz és tévéhez? – nézek rá.

Fültől fülig húzza száját.

– Ez a legkevesebb. – Felcsúsztatja a hajamba a törött kezét. – Este edzésem lenne, ha nem gond, elmennék. Itt teljes biztonságban vagy, de akár velem is eljöhetsz.

– Maradok. Főzhetek valami finomat? Ne gyere azzal, hogy pihennem kell!

– Naná! Végre nem rendelt kaját kell vacsoráznom – fújja ki a levegőt.

– Anjáék is ma már meglátogatnak, szóval egyedül sem leszek.

– Észrevetted, hogy Steven gyűlöl engem?

– Nem gyűlöl, csak nem bízik benned. Bocsesz! Josh után meg lehet érteni. Olyan ő nekem, mint egy pótapa. Kár, hogy anyám Japánban, meg egyébként sem szeretne szerelmes lenni. Stevennek régebben sokszor megakadt rajta a szeme.

Leszállok Declanről. A testem sikít, szeretné visszakapni a biztonságot nyújtó közelségét, de nem varrhatom össze magam vele. Declan látszólag ugyanezt érzi, ő is felül. Szemei megkeresik az enyémet.

– Büszke vagyok rád! – mondja. Teljesen igaznak hatnak szavai. – Nem sok bántalmazott nő képes így viselkedni az első hetekben. Fantasztikus ember vagy, Cora. Gyönyörű, kitartó és a múltban elkövetett tetted is reálisan arányos.

– Azért vagyok ilyen kitartó, mert melletted vagyok. Erőssé teszel, lerombolod a gyengeségeimet apró gesztusokkal. – Mellkasára érintem a kezem. – Josh-nak nem volt igaza. Nekem igenis számítasz.

Megérinti a tőle kapott karkötőt. Félmosollyal tekint a kis EKG görbére. Valamennyiszer a szolid ékszerre nézek, őrá gondolok, a bugyuta szívére, ami szerencsére ver. Ha ő meghalt volna azon a napon, én is halott lennék. Két nappal ezelőtt haltam volna meg. Vagy talán előbb is.

Másik kezemet a saját szívemre rakom. Ebben a pillanatban tudom, hogy a szívem együtt dobban az övével. Mind a ketten élünk, ő miattam, én miatta. Hát mi ez, ha nem a sors keze?

Egyszerre nézünk fel a karkötőről. Én az erdőzöld szemekbe, ő a csúf algaszínűbe, amit gyűlölök, de ez is jobb az apától örökölteknél. Miközben szeme felcsillan, az én szívem is ezt teszi. Declan szemében az igazság, amelyet elém tárt. Mélyzöld íriszei izzanak, benne melegséggel, amik felforrosítják megfagyott szívemet. Kivirágzok, pedig úgy hittem, végleg elrohadok Josh után.

– Megyünk egyet sétálni a kertbe? Utána mehetünk a könyvtárba, vagy fordítva, ahogy gondolod – ajánlja fel kedvesen.

– A kertbe először! Remélem, vannak még történeteid!

– De még mennyire – kuncogja. – Ez a kúria ontja magából a történeteket. – Kézen fog, és levezet a kertbe.

Így sétálunk. Kézen fogva, néha séta közben megemeli a kezem, és megforgat a tengelyem körül. A kórházról és az orvoslásról kérdez, én pedig szívből beszélek, mert tudom, hogy érdekli. Úgy issza a szavaimat, mint Ninive lakosai Jónásét. Most azonban nem a tanított, hanem a tanító tér meg. Rájön, az élet túl rövid ahhoz, hogy bűntudat feleméssze, túl átlagos, hogy a unalmasan éljen, túl szomorú, hogy ő is bánatos legyen, s végezetül túl könyörtelen, hogy ne merjen szeretni bolondulásig.

Tényleg élni kezdek. 

***

Megjegyzés:

Sziasztok! 

Na, ki számított erre? :D Azokon kívül, akik ugye tudták, hogy ez fog következni xD. 

Jövő hét szombaton nyaralni leszek, de biztosan feltöltöm az akkori fejezetet is! <3

Ui.: Köszönöm a 40.000 megtekintést és a 2000 vote-ot! <3 

Szép hétvégét!