Szülinap. Életemben nem viszolyogtam annyira attól, hogy megünnepeljem, mint most. Az egész életem fel van fordulva, nem vágyok most semmire, csak arra, hogy helyrehozzam.

A gondolataim megszálló alakulatként támadják az agyam. A szülinapjaim mindig jól sikerülnek, hála Anja fantáziájának, de ma nem érzem magam boldognak. Nem szeretnék ajándékot kapni – amit általában imádok, főleg a hatvanhat dobozból kicsomagolni. És nem szeretnék emberek közé menni. De Anja szívét-lelkét kitette, hogy valami felejthetetlent adjon nekem. Kutya kötelességem vigyorogva – még ha ez a vigyor hamis is – elmenni a Bookie's Barba.

Megnyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Kitapogatom az éjjeliszekrényen lévő telefonom. Nulla üzenet.

Mit is vártam? Nincsenek is barátaim! Anja szóban köszöntős fajta, Steven egy konferencián, szóval ő sem mostanában fog szépet kívánni. Anya képeslapot küld, meg talán az újabb fordított könyvét.

Vajon Declan felköszönt? Jó eséllyel fogalma sincs a szülinapomról. Azt sem tudom, vele mi van már öt napja. Akkor szedtem ki a varratait, amit hősiesen tűrt – kapott is tőlem egy zöld pillangós matricát, amit utána a homlokomra ragasztott.

Tűzben égő pillantásokkal illetett a többi orvos, amikor nevetve, egymást ugratva mentünk le a lépcsőn a kórházban. Ezután nem láttam, nem is írt. Félek ráírni, pedig illene megköszönnöm, amit tett értem. Declannek köszönhetően nem felejtek el enni. És nem csak ebben segített. Magamnak is félek bevallani, de amit a kanapén művelt, elindított egy olyan irányba, hogy bár undorodom a testemtől, mégsem érdekel. Az ujjaim csodákra képesek, még ha nem is Declan-minőség. Josh azonban nem tud örömet okozni, attól függetlenül, hogy sokat tágultam. Mikor ránézek, elkap a zsibbasztó érzés, a szám nyílni akar, hogy bevalljam neki, mit tettem. Azzal nyugtatom magam, azért csináltam, hogy belém férjen. De ez akkora hülyeség! Bármi más megoldás találhattam volna, például egy műtét is segíthetett volna a szűkösségen, de Declan ujjait választottam. Akartam egy élményt, hogy tényleg megtudjam, szeretem-e a férjem. A kanapén történtek után úgy hittem, igen. Ebben a tizenkilenc napban sokszor másítottam meg a döntésem. Kétségek között vergődök, míg Josh boldogan, a szerelem fényével a szemében jön haza, és meséli, milyenek voltak az edzések. Egyszer már a pályára is küldték, gólt is szerzett a Dallas ellen. A kamerához korcsolyázott, és egy szívet mutatott bele. Nekem.

Én megcsaltam.

Folyamatosan felnyársalom magam egy gerelyre, amikor a szemébe nézek. Szeret, óv, törődik velem.

És kivel léptem félre? Declan Royal. Akinek a csapata időközben megnyerte a bajnokságot, Declan meg utcahosszal lett gólkirály a ligában.

Nem merek lemenni a konyhába, ahol valószínűleg mindenféle ajándék vár. Nem érdemlem meg azt a szeretetet, amit a tizenkilenc napban kaptam tőle. Inkább azokat a szúrós pofonokat kellene adnia, de nem erőszakoskodik. Olyan csendes lett. Mintha kivágták volna a méregfogát. Nem marhat a lelkembe. Ez a csendessége... különös. Talán ő is kezdi elengedni ezt a házasságot? Lehet. Legboldogabb ember lennék, ha ezt gondolná.

Nagy levegőt veszek, és kikászálódok az ágyból.

Lassan osonok a lépcsőn, mire leérek talán csitul a bennem lángoló bűntudat.

A földszinten semmi nem fogad. Totális üresség, sehol egy virág, sehol egy torta vagy a nagy lufikból álló boltív, amit tavaly is felállított. Egyedül Josh van, és a tévé, amiből halkan szól a tegnapi meccs elemzése.

Akkor nem itt van a meglepetésem. Lehet, hogy kint, lehet, hogy...

Elfelejtette.

Lehetetlen! Pár nappal ezelőtt Anja írt neki, hogy a bárban ünneplünk. Biztos nem készült még el, hiszen csak délelőtt tizenegy van.

– Szia! – köszönök lehelet vékony hangon, mikor a kanapéhoz érek, és hanyag csókot nyomok feje tetejére.

– Szia, cica! – Felnéz rám, és állon csókol.

Boldogan nézi tovább magát a tévében. Az elemzők csupa szépet mondanak a visszatéréséről. Büszkeségtől dagad a mellkasa, ellenben az enyém megtelik üres eszméléssel.

Josh elfelejtette a szülinapom.

Lehunyom a szemem, veszek egy alig létező lélegzetet, és a konyhába sétálok. A kávé biztosan segít, hogy ne kezdjek veszekedni.

– Nem leszek itthon korán, a srácokkal elmegyünk külön edzésre – beszél, mintha csak a tévének intézné szavait. – Vállalod a takarítást?

Nem érdekel, hisztis picsa leszek, ezt nem hagyhatom szó nélkül! Naivságom gátja szétroppan a harag heves hullámaitól. Lecsapom az asztalra a kávésbögrét, és a csípőmre rakom a kezemet.

– Nem. Ma én sem leszek itthon – csikorgatom a fogaimat.

– Hétvégén nem szabadnapos vagy már? Vagy most van a vizsgád?

A szívem már nem csak dühvel, hanem kétségbeeséssel is megtelik. A szerelem szivárog belőle. Lyukat ütött rá a férjem közönyössége.

– A vizsgám egy hét múlva lesz. Elmondtam párszor – mondom idegesen. A karomba mélyesztem körmeimet.

– Bocs, cica! Szerinted észben tartom? A te felelősséged. – Bele van szerelmesedve magába. Előre dőlve nézi a cselezéseit és a gólját.

– Josh, milyen nap van? – nyomom kezeimet a konyhapultra.

Ez az, hadd fájjon! Megérdemlem! Meg Josh is megérdemelne most egy-két öklöt a tökéletes képébe.

– Szombat? – kérdezi szórakozottan.

Pár másodperccel ezelőtt mélyen hittem, csak játszik velem. De ez a semmittevés... Josh Brown elfelejtette a szülinapom.

Amivel nem is lenne baj. Megesik. De Anja is és én is elmondtuk neki, ne legyen mára programja. Ő szervezett egyet. Hányszor mondtam esténként, hogy ez a szülinapom lesz a legfelejthetetlenebb, és örülök, hogy vele élhetem meg! Ő finom csókok között vallotta be, hogy reméli, ez lesz az utolsó, amit csak kettesben töltünk, mert jövőre megszülethet az első gyerekünk.

Köd lepi el előttem a teret, és nem halványul. A szívem széthasad, nem varrható össze. Josh a mai napon kitépte; darabokra marcangolta. Összegörnyedek, mintha egy hatalmas szikla esett volna a gyomromra. Bárcsak! Az a fájdalom elviselhetőbb lenne, mint az, hogy Josh elfelejtkezett rólam.

– Ma van a szülinapom... – Elhaló hangom csak nagyon nagy odafigyelés árán ütheti meg füleit.

Hátrafordul a kanapén. Szemében nincs megbánás. Egész héten ilyen volt. Mintha megtiltották volna, hogy mutassa az érzelmeit. Elhúzza a száját. Ez az ajándék, amit ma kapok tőle. A kíméletlen igazságot nyújtja át nekem. Csupán ki kell csomagolnom a vastag papírok közül. Amit találok benne az maga az valóság:

Kiszerettem belőle.

Nincs meg a szikra, nem vonz. Ez már nem dilemma. Kialudt a szerelem lángja, érzéseim vitathatatlanul őszinték, megmásíthatatlanok.

– Bocs... – motyogja. – Kurva sok a dolgom, még ajándékot sem vettem. Pszichológushoz járok, edzek, meg minden faszság.

– Ez feljogosít arra, hogy ne böfögj el egy boldog születésnapot? – csapok a pultra. – Nem kell ajándék, csak törődj velem! Erre te elmész a srácokkal edzeni? Fontosabb, mint én?!

– Szerintem neked is vannak fontosabb dolgaid, mint én – vág vissza sztoikus nyugalommal.

– Már megint a munkámmal meg a bulival jössz? Nem is buliztam már mióta!

Röpke pillanatra elmosolyodik. Hamis, üres mosoly, amivel a dühét igyekszik leplezni.

– Nem, Cora. Én egy emberre gondolok. Ő fontosabb neked, mint én.

Ledermedek. Egy hatalmas jégcsap kúszott a torkomra. A hideg odafagyasztja a testemet a csontjaimhoz. Úgy érzem, összezsugorodok.

– Nem tudom, miről beszélsz! – mentegetőzöm.

Dehogynem tudom.

Declan.

– Miért vagy tágabb, mint voltál?

– Mert... mert tágítom magam, hogy ne fájjon a szeretkezés! – válaszolom gyorsan.

– És mi sarkallt ilyen nagy változásra? Csak a semmiből meggondolod magad, és magadhoz mersz érni? Ne nevettess! Gyűlölöd a tested.

– Azért tettem, mert már nagyon fájt, amikor bennem vagy! – ellenkezek.

Akkora egy hazug vagyok! Declan miatt tettem. Ő mutatta meg, hogy ezt lehet élvezni.

– Aha. Megcsaltál Declannel?

– Ne-em!

Ó, dehogynem!

Ha Josh megtudja, formaldehides üvegbe fogja eltenni a szerveimet. Habár, tuti nem tudja mi az. Inkább a kertben ásna el.

Nesze nekem huszonkilencedik szülinap...

Szép volt! Saját magamnak ástam vermet, elfelejtettem, hogy ott van, és Josh bele is lökött.

A talpamon hintázok. Szám belső szakaszát rágcsálom, lassan elered belőle a vér. Kellett nekem lejönnöm, most számolhatok a következményekkel.

Josh elhallgatva néz, járatja a szemét az elszánt arcom és csípőm között. Vajon mióta foglalkoztathatja a kérdés, hogy hűséges maradtam-e Declan ittléte alatt?

Feláll. Járása délceg, magabiztos, amitől megtörni szeretnék. Elém lép. Nyál és vér keverékét nyelem le, miközben ő óvatosan, már-már túl sok figyelmességgel veszi kezébe az arcomat, és hüvelykujját végigfuttatja elrágott ajkaimon.

– Most mondd meg – dönt a pultnak. – Ha később szándékozol közölni, annak meglesznek a következményei. – Sejtelmes mélységgel tekint a szemembe.

Túl nehéznek érzem magam. A gravitáció a padló irányába húz. A szívem rakoncátlan pattogását a legkisebb fokozatra gyengítem mély, alaposan megfontolt levegővételekkel.

– Következmények? Megütsz? – terelem a témát. – Megint ott tartunk, a féltékenykedés miatt a kapcsolatunk meginog? – Sebzett prédaként hátrál, mintha szíven szúrtam volna. – Ez a kapcsolat rossz irányba halad, ne reagálj így! A vak is látja, hogy válságban a házasságunk.

Felszegi az állát. Az érzelmek megint semmivé foszlottak az arcán.

– Ha megcsaltál, válunk. És Declan is gazdagodni fog egy-két folttal, vagy a temető egy újabb sírral. – Kegyetlenül, az őrület határát súrolva mosolyog, támadni készülő vadállatként villantja ki a fogait.

– Hékás! Halállal fenyegetőzöl? Nem gyerekes egy kicsit? Nem csaltalak meg!

Szoros értelembe véve a nőgyógyásszal is megcsaltam már, hiszen az is kutakodott ott lent, és férfi is volt. Csak az a baj, hogy az ő ujjaitól nem élveztem el, Declanétól viszont a mennyen túl jutottam.

Kifogásokat keresek, mikor a színtiszta igazság az, hogy megcsaltam a férjem.

– Biztos? – Arcát a nyakamhoz bújtatja, gyengéden csókot nyom kulcscsontom gödrébe.

– Igen! Hová gondolsz?!

Minimális megkönnyebbülés siklik át az arcán.

– Jó. Okos lány – paskolja meg az arcomat. – Úgyis jobb vagyok nála.

Álmodj királylány!

– Nem jönnél el a bárba? Nem kötelességed a fiúkkal edzeni! Próbálhatnánk a kapcsolatunkat feléleszteni.

– Nincs baj a kapcsolatunkkal! – köti magát az igazához. – Teljesen jó, ahogy van.

Egyértelműen tagadásban él. Elhiteti magával, hogy házasságunk ugyanolyan szép, mint két évvel ezelőtt. Pedig még árnyéka sem. Két idegen vagyunk egymásnak, akik egy háztartásban élnek. Néha-néha összebújunk, de semmi több. Beszélgetni sem beszélgetünk, bár Josh-sal azt régen sem lehetett. Mások baját nem akarja a nyakába venni. Állandóan az edzés, a meccs, a hírnév jár az eszében. Én elfelejtődtem. Fontossági sorrendjében az utolsó helyre csúsztam vissza. Eddig csak az alkohol volt előttem.

– Nem hallottad, mit kántáltam az előbb? – emelem fel a hangomat. – Egy nagy hulladék a házasságunk. Igenis van baj vele. Gyere el velem a bárba! Jó lesz, lazulunk egy kicsit.

– Nem megyek, és ne merd felemelni a hangod!

– Szülinapom van! – érvelek.

– Leszarom, mid van! Nekem edzeni kell. Menj egyedül! – Szemében a megbánás hunyorog.

De azért leszarja, mim van.

Hátamra simítja a tenyerét, közelebb húz. Feszesen zár két karjába.

Ezek az ölelések sem a régiek. Nem érzem jól magam a karjaiban, nem lazulnak el a szemem, hogy lehunyhassam. Még mindig félek.

Josh megadta magát, az érzelmei elöntik őt. Hangosan sóhajt és keservesen felnyög.

– Sajnálom – fúrja az arcát a hajfürtjeim közé. – Nem fogok menni. Sok ott a pia.

– Nem is kell innod. – Kezdek kifogyni az értelmetlen érvekből.

– Nem megyek, és kész. Nem akarok, tartsd tiszteletben. Edzenem... kell. Te menj nyugodtan. Elleszel nélkülem. – Fejében gyorsan átsurran egy gondolat, így a szemembe néz. – Declan ott lesz?

Ez az a kérdés, amit magamtól is megkérdeztem. Nem felelhettem igennel. Csak egy betegem, miért jönne el a szülinapomra?

Fáj a szívem a felismeréstől. Egyre jobban kezdem elhinni, hogy el fogom veszíteni. Steven tényleg jól látta; az első beteggel mindig szoros a kapcsolat. Nem szeretném kiírni az életemből. Ő megért és segít, tényleg bármiben. A barátomnak akarom tudni.

– Nem hiszem – mondom némi remegéssel a hangomban.

– Mit veszel fel?

– A bársony miniruhára gondoltam...

– Arra a fekete, kivágott cafatra? – pillant megvetően rám.

– A kedvenc ruhám!

– Ribancnak mész oda? A picsád kilátszik belőle! Nem veheted fel.

Ez azért enyhe túlzás! Az a ruha a combközépig ér, ráadásként hosszú ujjai is vannak! Nincs semmiféle kivágása, bár egy kicsit csakugyan rövid. De kit érdekel? Szülinapom van!

– Azt veszek fel, amit akarok! – A szemébe nézek. Keresem a pontot, ahol érezhetem, hogy én irányítom a beszélgetést.

– Nem veszed fel! – Megrémít a nyugodt hangja.

– Dehogynem!

– Baszd meg, szét fogom vágni egy kibaszott ollóval. Megtiltom, hogy abban menj! – Na, most már viszont kiabál, a fülem is cseng.

– Értettem. – Nyuszit játszva húzom össze magam. Hazudok neki megint, hogy ne kelljen veszekednem. Úgyis azt a ruhát veszem fel.

– Remek. Most húzok, késésben vagyok. – Ezzel köszönés nélkül kilép az ajtón. Pillanatok múlva a Ferrarija felmorajlik.

– Boldog születésnapot. Végül is, megterhelő kinyögni – rúgok bele a bárszékbe.

Felmegyek a szobába a telefonért, és tárcsázom Anját. Megkért, hogy ne hívjam, mert elő kell készítenie a bárt, de a lelkiismeret-furdalásom nem hagy nyugton.

Mikor éppen letenném, felveszi.

– Cory, mondtam, hogy ne zaklass. Egy nagy felfordulás még a bár.

A hangokból ítélve nem is lehet másként – székek csikorognak, hangos party zene szól.

– Anja, nagyon nagy hülyeséget tettem! – szólalok meg. A telefont két kezemmel szorítom. Ő az egyetlen, akinek elmondhatom, mi történt azon a rohadt kanapén. Stevent csak nem támadhatom le!

– Ketchupot tettél a spagettire? – döbben meg.

– Rosszabb! – nyafogom fejemet csóválva; nem mintha látná.

– Ajaj! Vannak bajok. Mi történt?

Tétovázok. Ez Anja. Nem fog elítélni.

– Volt egy kis afférom Declannel.

– Affér? Milyen affér?

Hallgatok.

Könyörgök az Úristenhez jöjjön rá, mert nem vagyok képes kimondani! Azonban ő némán várja a válaszom.

– Olyan...

Biztosan eltátotta a száját. Hallani vélek egy guruló állat.

– Lefeküdhté' Declan Royal!? – kiált bele a telefonba. Megdöbbenésében az akcentusa is előjön.

Erősen ajánlom neki, ne legyen a közelébe senki.

– Nem, de... ő használta az ujjait.

Pír égeti az arcom.

– Derék teljesítmény, a világ két legjobbját magadénak tudhatod. – Hangja büszke. – Hogy történt?

Tövire-hegyire elmesélem; a vaginizmusomat; hogyan történt az affér. Néhol közbeszól, hol felszisszen, valahol meg szimplán elküld a picsába, amiért nem mondtam el, hogy vaginizmusom van. Aztán megérti, hogy ez olyan trauma, amiről nem szívesen beszélek. Arról nem szólok, hogy kezdek kiszeretni Josh-ból. Az egyelőre rám tartozik.

Miután befejeztem, hümmög. Másodpercekbe telik, mire érdemleges választ kapok.

– Tetszik neked?

– Nem! Csak ő volt ott abban a helyzetben, hogy segítsen, és sokat is segített.

Valóban nem tetszik. Az azonban aggaszt, hogy kezdem meglátni, a lányok miért tartják dögösnek.

– Igazából Josh miatt is tetted, nem? Hogy beléd tudjon férni, szóval azt mondom, amit szoktam: amiről nem tud, nem fáj neki.

– Nem ítélsz el?

– Két világhírű jégkorongozóval volt kalandod! – kurjant fel diadalittasan. – Ezzel pusztán a tiszteletemet érdemled ki. Taníts, Mester!

– Bolond! – horkantok fel.

– Ez a bolond szuper ajándékot küldött. Hamarosan oda kell érjen. Puszi csajszi, hatkor a bárban! – Lerakja.

Elmosolyodom.

Nem ítél el, látja azt az oldalamat is, amiért tettem. Nekem is látnom kellene, ehelyett csak az önzőséget észlelem. Jórészt magam miatt mentem bele, nem Josh miatt. Ő csak egy jó alibi, hogy a bűntudat ne roncsolja jobban a sejtjeimet.

Épphogy lesietek a konyhába, csengetnek. A futár lesz. Szökellek a bejárathoz. Az ajtóban a futárfiú négy nagy csomagot tart a kezében. Gyorsan elemelem őket, mielőtt sérvet kapna, de nem nehezek, csak az egyik. A papír aláírása után beviszem őket a konyhába.

Anja címét azonnal megismerem. Kapkodó mozdulatokkal bontom ki a dobozt az Anjára jellemző színes csomagolópapírok közül. Felnevetek. Egy üveg whisky és egy karton kóla. A kólákat beborító nejlonon lévő felirattól jobban nevetni kezdek: Van egy pár orvos, akit még nem hánytál le.

Van a dobozban egy üveg vodka is, arra egy matricát ragasztott:

Szexelni ugyan már nem akarok veled, de olyan részegen szeretnélek még látni.

A kólák alatt egy fehér textil lapul. Kihúzom. Egy formaruha felső, melyen csupa olyan minta van, ami engem szimbolizál. Kólás üveg, kávé, jégkorongütő és vannak rajta lámák! Magamhoz ölelem a ruhát. Anya ajándékán gyorsan átsiklok. Imádtam olvasni a könyveit, viszont a vele küldött képeslapot mindig gyűlöltem. Árad a képeslapra írt szövegből a szomorúság. Steven csomagolása olyan precíz, mint ő maga. A bordó papírtól megszabadítom a dobozt, és leszedem a tetejét. A szívem ellágyul, félő, ráragad a bordáimra. Egy piros fonendoszkóp. Hallgatófején a nevem kezdőbetűjét gravírozták. Telhetetlen kezemmel az utolsó dobozt veszem kezeim közé. Ez a legkisebb. Megáll az ujjam a doboz felett. Ki küldene nekem ajándékot? Átlibben az agyamon, hogy Josh tényleg becsapott, és nem feledkezett el a szülinapomról. Az egyszerű óceánkék dobozon nem az ő írása van, a feladó címe sem ismerős. Megrázom a dobozt. Van egy olyan puhán csörgő hangja, ami arra ösztökél, most fejezzem be, mielőtt összetöröm. Fürge, aprólékos mozdulatokkal emelem le a tetejét.

Declan egyáltalán nem feledkezett el a szülinapomról. Sőt, azt is tudta, mit szeretek. Dohánybarna színű láma plüss szemez velem. Puha, akár egy láma szőre. Ezt is magamhoz ölelem. Declan illata van. A plüss hasánál egy cetli lóg.

Nyisd szét, utasít a papír. Így a hasánál lévő tépőzárat szétfeszítem. Megcsillan benne az ezüst lágy felülete. Mohón piszkálom ki a láma hasából az ékszert. Egy karkötő. Egészen véletlenül pottyan ki a szememből egy könnycsepp. Csak szénanátha, vagy valami ilyesmi...

Náthás vagyok Declan Roy törődő jellemére.

Az egyszerű kis ékszert körömhegynyi EKG görbe díszíti, azt kis kövekkel rakták ki. A lánc részét, mintha ezernyi csillagból sodorták volna össze.

A telefont gyorsan a kihalászom a zsebemből.

ÉN:

Declan! Hát nem felejtettél el?

DECLAN:

Ah, ne haragudj, hogy most írok,

de elhúzódott az edzés!

Boldog Születésnapot, Cora!

ÉN:

EDZÉS!? Pályára mertél menni?

DECLAN:

Hogyne! De csak egy kicsit.

Nyugalom, doktor néni, nem játszottam,

nem akartam a kezemet erőltetni,

csak totyogtam pár kört az új korcsolyámon.

ÉN:

Josh tényleg segített.

DECLAN:

Te segítettél.

ÉN:

?

DECLAN:

Nézd meg az évkönyved!

Konkrétan futok, hogy a tévéasztalról elszedjem az évkönyvet. Papírzsebkendőkkel vannak jelölve az oldalak. Az egyetem évkönyvében mindig meginterjúvolták az év legsikeresebb végzősét. Engem. Bejelölt részek az én válaszaim voltak. Arra a kérdésre, hogy elgondolkodtam-e rajta, feladom-e ezt a választ adtam.

„Soha. Ez a hivatás az életem. És az életünket szokták csak úgy feladni. Vannak akadályok, de hol nincsenek? Ezek az akadályok nem azért vannak, hogy megkerüljük őket, hanem hogy átugorva jöjjön még egy akadályt, amit tapasztaltabban ugrunk át; rákészülünk, bemelegítünk, felmérjük a magasságát, vért izzadva gyakorolunk. Könnyebb lesz, de nem egyszerűbb."

Declan ezt a mondatot grafittal, halványan bekarikázta, és egy nagy felkiáltójelet tett mellé.

Rezeg a telefonom.

DECLAN:

Eddigre sikerült elolvasnod.

Láthatod, miért vizslattam

az évkönyvedet. Te voltál a motiváció, nem

Josh. És amikor elmesélted a gyerekkorod,

tudtam, nem adhatom fel.

ÉN:

Gyönyörű a karkötő! Köszönöm!

De miért szívritmus?

DECLAN:

Képzeld azt, hogy az én

szívem ritmusa, ami nélküled

nem létezne. Nézz rá, és jussak

eszedbe. Bár engem lehetetlen

elfelejteni.

ÉN:

Tehát

barátok vagyunk?

DECLAN:

Szeretnél a barátja lenni ennek a

jóképű fickónak?

ÉN:

Te szeretnél egy tudálékos orvos

barátja lenni?

DECLAN: 

Csak ha bevallja, hogy dögös vagyok.

ÉN:

Dögös vagy, Declan Roy. 

Piszkosul dögös.

DECLAN: 

Gyönyörű vagy, Cora Janet Moss.

Piszkosul gyönyörű. 

És tudja a középső nevem!

A barom szívem szinuszritmusát most EKG-n sem lehetne kimutatni olyan magaslatokba szállt.

Kit érdekel Josh? Kit érdekel, hogy válságban a házasságom? Engem aztán nem! A mai nap csak a boldogságomról fog szólni. Aztán holnap áttérek a mentsük meg a házasságom programra.

***

Reménykedtem benne, Josh legalább este felhív, és elhablatyol egy bocsánatot, de esélytelen volt. Biztos jól érzi magát a haverjaival, én meg Anjával fogom. Az elhúzódott konferencia miatt Steven sem tudott eljönni.

Leparkolom az autómat az úttest melletti parkolóban. Lesimítom a miniruhám ráncait, kezembe veszem a táskámat, és kiszállok az autóból. A bár a sarkon áll, talán még Stevennél is idősebb. Kis téglaépítésű kuckó, ami megtelik, ha Detroit meccs van. Elhúzom a faajtót, utánam halkan csattan. Szesz és meggy illata keveredik a levegőben, ami önmagában büdös lenne, de ez hozza meg a bár felejthetetlen hangulatát, a recsegő összehangolt kazettás rádiókkal együtt, melyből most a Cutting Crew klasszikusa hallatszik. Régi és lerobbant, székei nyúzottak, szakadtak. Én így szeretem. Kiszabadulok a modern és gazdag világomból. Motoros banda ül a legnagyobb bokszban, söröskorsójuk csordultig sörrel. A hosszú bárpultra siklik a tekintetem. Anja vidáman beszélget egy ismerős arccal. Felvillannak a szemeim.

– Dec! – Úgy sikítok fel, hogy az egész bár felém fordul.

Rám mosolyog, én meg a boldogságtól majd' fellököm, amikor a nyakába vetem magam. Megpörget a levegőben, szárnyalok az ölében, míg puszit nyomok az arcára.

Ahogy a csillár rávetíti finom melegségű fényét a hajára, mintha apró aranyszálak lennének belefűzve. Szeme is élénk zölden csillog. A csiszolt jádekő legnemesebb fajtája néz rám.

– Hej, doki! – Letesz, majd megtornáztatja a törött kezét. Aggódva nézek rá, aztán a kezére. Könnyelműen int, megnyugtatva, hogy nem ártottam neki. – Nahát! Rajtad a karkötő! – birizgálja meg az ékszert.

– Már hogyne lenne! – helyeslem bólogatva. – Itt vagy! Azt hittem, nem jössz el!

– Barátok vagyunk, nem igaz? Titkon a részeg Corát is látni szeretném. Aztán nehogy nagyobb füstje legyen, mint lángja – kacsint rám. Ráncolni kezdi szemöldökét. Körbenéz. – Josh? – Lesütöm a szemem. Declan arcizma megremeg egy pillanatra. – Gondolhattam volna... – forgatja meg csalódottan a szemét.

– Edz – mentem fel Josh-t, mielőtt a hideg szitkozódás rászakadna.

– Naná, teljesen érthető, hogy nincs pár órája a becses idejéből a feleségére.

– Csend! – fogom be a száját, mivel Anja túl csendben hallgat bennünket. Megnyalja a tenyerem. – Tapló vagy! – Nevetve ütöm meg a mellkasát.

– A tuskó jobban tetszett.

Üdvözlöm Anját is, közben megköszönöm az ajándékokat. A hátsó sarokban kiszemelt bokszba ülünk. Nyugodt beszélgetésünket azonban folytonossággal szakítják meg Declan rajongói. Képet kérnek, szalvétára firkantott autogramot, aztán amilyen gyorsan megjelentek, olyan gyorsan távoznak. Declan élvezi a zűrzavart. Beszélget, elmond egy-két szép szót, kezet fog velük. Tömött lett a bár pár órán belül. Addig a sok vodkanarancs miatt homályosul a látásom. Kiöregedtem a piálásból. Fénykoromban ennek a négyszeresétől is józan maradtam. Három pohár után tényleg kezdem magam jól érezni. Szerencsém, hogy van egy Anjám, aki haza fog vinni.

– Hozzak valamit? – kérdezi a mellettem ülő Anja.

– Valami erőset – nevetek.

Declan vidámsága azonnal eltűnik, mikor Anja távozik. Lehet, be vagyok csiccsentve, de látom, nyomja valami a szívét. Fészkelődik.

Az előtte álló alkoholmentes söréhez hozzá sem nyúlt.

Nagyot sóhajt, és megnyomkodja az orrnyergét.

– Beszélnünk kell – dől előrébb.

Zsibbadni kezd a gyomrom. A beleim összekuszálódnak.

Nem akarok rájönni, mit akarhat. Kísérteties hideg futkos a hátamon, a pihék vigyázban állnak rajta.

Úgy bólintok, mintha súlyt kötöttek volna a homlokomra.

– Esküdj meg, csakis az igazat mondod! – Nem beszélek, bólintok. – Kisujjeskü! – tartja oda az ujját.

Azt már nem!

– Nem. Kisujjesküt nem szegünk, és lehet, megtenném. – Vitába szállna, így folytatom. – Anja mindjárt visszaér, onnantól nem tudunk beszélni.

Kezeit az asztalra lapítja, a szemembe néz.

– Cora... – Megakad. Lehajtja a fejét az asztalra. – Josh... valaha bántott téged?

Ennél a szerelmi vallomás is kényelmesebb lett volna. Még jó, hogy nem kötöttem kisujjesküt! Honnan tudja? Istenem, hát vajon honnan? Én hülye! Majdnem pszichológus lett belőle! A véremben keringő alkohol elnyomja a külvilág hangjait.

Nincs sok választási lehetőségem, mert:

A: Nem reagálok, azaz hallgatás beleegyezés.

B: Hevesen reagálok, egyértelmű, hogy lebukok.

C: Elkezdek sírni, és mindent bevallok.

D: Értetlenkedve meredek rá, hogy miből vonta le ezt az idióta feltételezést.

Utóbbit teszem.

– Ez hogyan pattant ki a fejedből? – nevetem jóízűen. Az alkoholnak hála a legőszintébben sikerült.

Megkönnyebbülten kifújja a levegőt.

– Összerezzensz egy hirtelen mozdulattól, ha felemeli valaki a hangját összehúzod magad, bocsánatot kérsz azért is, amit nem te követtél el vagy piti dologért. Aztán ott a vaginizmusod. Elég kamu szaga van, hogy azért szűkülsz össze, mert félsz, hogy megint nem leszel terhes. Próbáltam biztatni magam, mindez apád miatt van, de ismerem Josh-t. Agresszív, és ne tagadd, hogy nárcisztikus személyiség zavara van. Féltelek...

– Nem muszáj szeretned, de ne lásd bele a rosszat. – Kezére hajtom az enyémet, ő azonban elveszi onnan, és megcseréli a kezünk pozícióját. – Jó ember.

Hazudok mindig, lassan beleőrülök, a kérdéseim is hazugságok lesznek.

– Azt akarom, hogy neked jó legyen. Néha túltolom. – Halovány mosollyal reagál. – Emlékeztess, hogy a ház kulcsát el ne felejtsem visszaadni. Kint hagytam a kocsiban. Jól áll a ruha – kuncogja.

– Ahogy ismerlek, ennek a mondatnak a folytatása az, hogy egy szőnyegen jobban mutatna – kortyolok a vodkanarancsba.

– Inakkurátus a megfogalmazásod. Az ágyam melletti szőnyegen – helyesbít.

Egy frappáns választ fogalmaznék, de a telefonom megállít – rezeg. Üzenetem jött. Félelemmel a zsigereimbe veszem elő a telefont.

JOSH:

HÚZZÁL HAZA MOST AZONNAL!!!!!!!!!!

Szívem a duplájára duzzad, kipukkad, milliónyi darabra esik szét. És még azt hittem, ma már jobban nem törhet össze.

– Minden okés? – kérdezi aggódva Declan.

– Igen – bólintok. Összeomlok. Ennyit a felejthetetlen szülinapomról. Katasztrófába fog torkollni. – Mennem kell. – Segélykérően nézek a szemébe. A szám nem hajlandó segítséget kérni, de a szemem mindent leleplez. Feltárul Declan előtt az igazság, ő mégsem érzékeli. Miattam. Én mondtam, hogy Josh nem bánt. Hisz nekem, bár ne tenné!

Futólépésben toloncolom át magam az emberek között. Újabb ismerős alakba botlok.

– Cora! – Rosa megtámaszkodik a felmosóban. Arca sokat öregedett. Nem véletlen, egy híres ember házát békésebb takarítani, mint egy bárt. – Jól van?

– Igen, sietek... – Sietve megkerülöm, és kilépek az éjszakába.

Szakad az eső, hajam elázik, míg elbújva a szemek elől taxit hívok.

Josh üzenete mindent elárult. Az edzés mellé beiktatott egy kis kitérőt is. Visszaszerezte a régi barátját.

Josh részeg.

Szívem darabokban, előttem hever. Senki nem ragasztja meg.

Senki.

Ezután mi jön...

Lényegében a Pokol kapuja. 

***

MEGJEGYZÉS: 

Sziasztok! 

Ez a rész kicsit unalmasabb lett az eddigieknél, de remélem, ez a fejezet segített nektek felkészülni a jövő heti fejezetre, amiben lesz minden, amit ember el tud képzelni. Nagyon várom már arra a részre a reakciókat, bár kissé félek is, hogy vajon eléri-e majd azt a szintet, amit vártatok tőlem; ettől a történettől. 

Szép Hétvégét Nektek! <3