FELNŐTT TARTALOM! 18+

Kedves Naplóm!

Jó társaságban gyorsan telik az idő. Declan pedig jó társaság, még ha a váltogatott műszakjaim miatt nem is látom őt sokszor. A házimunkában is segít, Josh-sal is egészen kijön, bár ez csak látszat, amit ledob magáról, ha kettesben vagyunk. Gyűlöli őt. Nem kell kimondani, látszik rajta. Mégis Josh jól kihozta a mély pontjából. Öt nappal ezelőtt Declan még ódzkodott, hogy hokimeccset nézzen, mára azonban egy nagy tál popcornnal ül le a tévé elé, és önfeledten elemzik a meccset Josh-sal. Holnap megy haza. Tényleg olyan gyorsan eltelt az idő, mintha egy versenyautó húzta volna idáig.

Josh... Mikor rá gondolok, szétszakad a szívem a fájdalomtól. Néhány dologtól eltekintve valóban normálisan viselkedik. Most nem ő okoz fájdalmat megtépkedett szívemnek, hanem én magam.

Mikor ránézek, nincs más csak az emlékek, ahol üt, fojtogat és erőszakol. Elveszett az a temérdek mennyiségű boldog pillanat, amiket átéltünk. Rosának igaza volt. Ezek a rossz emlékek legyőzték a jó emlékeket. Az utolsó fojtogatásos műsor volt a tetőpont.

Minden arra utal, hogy kiszerettem belőle. Most már csak egy idegen, akivel egy fedél alatt élek, mert nincs szívem elhagyni. Rohadék vagyok. Nem csak a félelem miatt, amiért lehet, hogy úgy járnék, mint anya. Nem. Egyszerű a válaszom: Josh olyan boldogan jön haza, és meséli el, milyen nagyon jó, hogy új csapata van, és hamarosan egy babával fog bővülni a családunk, hogy mindig keresem a pagonyban a járhatatlan, de még látszódó ösvényt. Az ösvényt a kettőnk boldogságához. Meg szeretném menteni a házasságunkat, de hogyan mondjam el neki, hogy már nem úgy érzek, mint éreztem? Nincs más kiút, minden kötél elszakadt már, amivel kapaszkodtunk, hogy ne essünk a válás szakadékjába.

Szeretném őt szeretni, de nem erőszakolhatom a szívemre, hogy szeresse azt, akit nem akar. Egyelőre ő senkit nem akar szeretni szerelemből, csak ápolgatni a megsebzett, állandóan vérző felületét. Képes lennék ezt belemondani Josh szemébe? Végignézni, ahogyan a boldogság szépen lassan leoldódik az arcáról, a szemében az a töretlen csillogás megszűnik létezni, s az egész ember összeomlik? Képtelen vagyok rá. De ha képtelen vagyok rá, az azt jelenti, még szeretem, nem? Vagy csak ilyen jószívűnek nevelt az anyám? Kizárt. Olyan alaposan tervezgeti a jövőnket... Mindent pontosan, mérnöki precizitással, hogy mindkettőnknek ugyanolyan jó legyen. És... megígérte, hogy nem fog többet bevadulni! Muszáj őt szeretnem! Nem válhatok el tőle... Csak még egy utolsó utáni esélyt kap...

Betelt a naplóm. Életem legnagyobb tragédiájának élem meg. Egy korszak lezárult. Nincs több lap, amire leírhatnám a bajaimat. Huszonkét éve őrizgettem, és most kellett megtelnie. Pont most, amikor a kételyeim felemésztenek, nem hagynak nyugodni. Ez talán annak a jele, hogy ideje lenne lezárnom Josh-sal is.

– Doki! Hova tetted a piros pólóm? – kiabálja le Declan, míg én gyorsan becsukom a naplómat. A kanapé támlája és a hátam közé csúsztatom.

Miért kelt fel hajnali háromkor?

– A szennyesbe! Két napja ott állt a szobádban!

– De fel sem vettem! – nyavalyogja.

– Akkor miért volt ledobva a padlóra? Annak nem ott van a helye! Ezek szerint lusta vagy elrakni a helyére?

– Ez inkább energiatakarékosság – döcög le a lépcsőn. – Nem használom feleslegesen az energiámat.

Megforgatom a szemem. Manapság annyit forgatom, mint eddig sosem. Declan habitusából rám is kezd átragadni. Meg az életem is úgy alakul, hogy egy szemforgatással elintézek mindent. A kórházban őskáosz van, állandóan az ambulancián teszem a dolgom, mert nincs elég ember, a tapasztaltabb orvosok meg mindig lepattintják magukról, hogy ők legyenek az ambulánsok. Én pedig frissen végzett orvosként nem ellenkezek a feladattól. Így betegem sincs, akivel minden nap foglalkozhatnék.

– Elmerengtél – zöttyen le mellém Declan törökülésben. – Csak nem hiányozni fogok? – élcelődik.

– Őszintén? Egy kicsit hiányozni fogsz. Nem tudok rólad semmit. Például, Jamie miért szántotta fel a húsod, és miért nem nyújtottál be vizsgálati követelményt az eset után?

Nem akarom tudni. Tényleg nem. De valahogy mégis akarom. Csak nehogy olyanba üssem az orrom, amit még megbánnék.

Fészkelődik. Mindig ezt csinálja; ha kényelmetlen a téma, fészkelődik. Így én is ezt teszem. Úgy nézhetünk ki, mint egy bábból éppen kikelő pillangó a sok mocorgásunkkal.

– Azt az egyet kértem, ezt ne firtassuk – mondja nyugodtan, de hangja így is mélyen szembeszegülő.

– Jól van, bocs! – adom meg magam.

– Josh? – kérdezi megenyhülve.

– Fut. Ilyenkor szeret, mert olyan az idő, mint a jégcsarnokban.

– Fura, hogy elkezdett edzeni. Nem néztem volna ki belőle, másrészt azt mondta, inkább a közeljövőben tervezett gyerekre szeretne koncentrálni, ez volt nagyjából másfél éve. – Felém fordul. Bár ne tette volna. Érzem, hogy a szavak megint ki akarnak csúszni a számon. Mikor azokba a zöld szemekbe belenézek mindig ez van. Értelmet és megértést sugároznak, amit ebben a házban nem kapok meg.

– Hát, ahogy látod, még nincs gyerek – kémlelem a parkettát.

El kéne innen futnom. Jó messzire...

– Várni akarsz még?

Nem várni, hanem válni. Csakhogy nincs szívem Josh tudatára adni.

– Nem – csóválom a fejemet. Szúrja a hátamat a naplóm gerince. A könnyek meg a szememet. Megint el fogok egy titkot mondani Declannek. És még hol lesz ennek a vége? Nem látom. – Meddő vagyok, valószínűleg lelki okok miatt. Meg nehéz úgy nekiállni a babaprojektnek, ha egy péniszt alig enged be a tested.

Kifűzi egymásból a lábait, és egyenesen ülve a süllyedő testem mellé nyomul.

– Vaginizmusod van? – kérdezi puhatolózva.

Kikerekednek a szemeim, a képébe bámulok. Na ezt ne! Ezt mégis honnan tudja? Az emberek többsége sincs ezzel a fogalommal tisztában, nemhogy egy jégkorongozó! Nem vagyok már annyira biztos benne, Declan csak jégkorongozó.

Előre biccen a fejem.

– Igazán elárulhatnád, honnan tudsz ilyeneket, honnan az a nagy szókincsed, meg, miért vagy ilyen okos! – csapok ingerülten a combomra.

Jóízűen felnevet, szemében továbbra is ott lapul a sajnálata miattam.

Kell tőle egy ölelés, ha nem kapok darabjaimra esek szét, ölelésével meg tud ragasztani.

– Nem fogsz nekem hinni – legyint kelletlenül.

– Bökd már ki! – unszolom. Finoman rángatni kezdem a vállát.

– Pszichológiát tanultam – vallja be, és mintha ezzel egy rossz emlék varratos sebe szakadt volna fel benne. Vonakodva elhúzza a száját.

– Hogy mi!? – A döbbentségem az egész lakásban hallatszik. Leesik az állam, komolyan a parkettán landol, és elgurul, úgy, hogy sose találjam meg többet.

– Aha, traumapszichológus akartam lenni – erősíti meg. – De a mesterképzés utolsó félévében kirúgtak.

– Miért rúgtak ki?

Beharapja az ajkát, két kicsi majd egyre nagyobb piros folt kúszik az arcára.

– Jaj, ne! – dőlök hátra a kanapé támlájának. – Kit döngettél?

– Az úgy volt, hogy... öhm... az egyik professzor feleségét. De ő mászott rám előbb! Én nem is tudtam, hogy a professzorom felesége! Csak... ott volt egy nap az egyetemen, szemeztünk, aztán egyedül sétáltam a folyosón, és behúzott egy üres terembe! Tök fiatal volt meg szép. Én meg férfiből vagyok. Szóval pár nap múlva a felesége bevallotta a professzornak, én meg akkor tudtam meg, hogy azok együtt vannak, mikor megkaptam a kirúgásról szóló papírjaimat! És miért rúgtak ki? Mert dugtam egy üres tanteremben. Nem fair. Mindenki csinált már ilyet.

– Túlzásokba ne ess. Az egyetemről a nagyszabású szókincs?

– Nem féltétlenül. Olvasni is szeretek – ránt a vállán.

– Az olvasás vonzóvá teszi a férfiakat – adom tudatára.

– Vonzó vagyok? – vigyorog rám, felragyognak íriszei.

– Nem! – hűtöm le túlzott magabiztosságát. – Nem lennél a pszichológusom? – kérdezem egy hirtelen – alighanem buta – ötlettől kifolyólag.

Megrázza a fejét.

– Nem vagyok szakmabeli, noha... – elgondolkodva az ajkába harap. – Analizálni tudlak. Hogyan írnád körül?

A forróságnak kellene elönteni az arcom, amiért Declannel a vaginámról folytatunk diskurzust. Ehelyett boldogan beszélek a testem bajairól.

– Be vannak feszülve az izmaim ott lent. Néha engedi Josh-t, néha nem. Ha engedi akkor is fáj, nem tudok... – Elhallgatok. Ezt azért nem osztom meg vele.

– Elélvezni – tesz pontot a kellemetlen mondatom végére. – Josh szokott öhm... szokta használni az ujjait, ugye?

Megingatom a fejemet.

Sosem használja. Irtózik a ténytől, hogy a farkán kívül mást is behelyezzen a szent hüvelyembe. Declan szemei söröskupak méretűvé tágulnak. A fejem felett bambul. Tehát ez fura. Pedig azt hittem, teljesen normális, ha egy kapcsolatban csak azokat tesszük a megfelelő helyre, amik tényleg oda is valóak.

– Nem szokta!? – kiált fel. – A nyelvét legalább?

Eltátja száját, mikor újra megcsóválom a fejem.

– Nincs ideje ilyenekkel foglalkozni.

– Mi a fasz!? Nincs ideje, hogy neked is örömet okozzon? Ez beteges és gusztustalan! Felfordul a gyomrom.

– Ne ítélkezz! – teremtem le. – Inkább mondd meg, mit tegyek.

Elgondolkozik. Feláll, kétszer bejárja a nappalit, majd mikor éppen szólnék, hogy üljön le a hátsójára, visszaül mellém.

– Ki kellene deríteni, miért húzódnak össze az izmaid behatoláskor. Egy képzett pszichológus segíthet.

Aha, az tényleg jobb lenne, mint naponta az internet bugyraiba keresni cikkeket, amiből valamivel többet kiderítek a vaginizmusról, nem csak annyit, hogy pszichológus és/vagy tágítás.

– Meddőség miatt lehet. Félek, újra sikertelen lesz a babaprojekt, így összehúzódok – mormogom. Hazug vagyok. Josh erőszakolásai miatt teszi ezt velem a testem. – Nem megyek pszichológushoz, más javaslat?

– A te vaginizmusod valószínűleg helyhez kötött, avagy szituatív; akkor jön létre, ha valamit be akarnak csúsztatni. Ha nem akarsz agykurkászhoz menni, tágítani kell magadat, ha ez sem megy – ha tetszik, ha nem – a pszichológus marad.

Úgy beszél, mint egy szakmabeli. Nem kínos neki a vaginámról beszélni.

– Ki van csukva, hogy mindenféle rudat dugdossak fel magamnak! – ellenkezek.

– Nem kellene neked, ha a tulipánseggű férjed hajlandó lenne magán kívül mással is foglalkozni.

– Elég! Más lehetőség?

– Kezdeti megoldásnak ott vannak az ujjaid.

Galacsinná gyűrődik a gyomrom. Hogy én magamba nyúlkáljak, mikor annyira gyűlölöm a testem, hogy fürdésnél a plafont nézem, ezáltal ne kelljen szembesülnöm az állandóan megalázott részemmel? Képtelen vagyok, tampont használni, mert meg kellene érintenem azt a részt, amit Josh oly sokszor bepiszkított? Inkább akkor tűröm a fájdalmat... egyébként is megérdemlem.

– Cora? – duruzsolja finom hangján.

– Hmmm? – hümmögök szórakozottan.

– Nem szeretsz magadhoz nyúlni?

– Declan, ez a beszélgetés kezd kínos kimenetelű lenni – nyüszítem.

A szerepek felcserélődtek; ő az orvos, én a beteg. Nem tetszik ez a felállás.

– Válaszolj, kérlek. Úgy nem tudok segíteni, ha nem beszélsz.

A díszpárnát a gyomromhoz szorítom.

– Nem. Undorodom tőle.

– A testedtől?

– Igen.

– Amikor Anjával voltál, így vélekedtél?

– Nem. Szerettem a testem, de most... olyan undorító, hogy egy farok sem megy belém! Pedig Anja nagyobb taggal bír, mint Josh... és egy gyerek megfogantatása is probléma. Elcseszett vagyok...

– Nem vagy elcseszett. Sok nő küzd vele. De nem adják fel, te meg pláne nem fogod, te az erősek között is a legerősebb vagy. Valakinek meg kell mutatnia, a tested nem undorító. Annak a valakinek Josh-nak kellene lennie. Gondolom, nem beszéltél erről neki. A kommunikáció a kapcsolat legnagyobb erélye, ha nincs, olyan, mint az autó kerekek nélkül. Beszélned kell vele. Párszor türelmesen foglalkozik veled, vagy talán elég egyszer is, akkor már elhinnéd, a tested jó, ahogy van, és képes lennél szeretni magad. Próbálj ne arra koncentrálni, hogy ez a gyerekről szól, hanem csakis rólad. A fejedben kell rendet rakni. Ha külön tudod választani az intimitást a fogantatástól, nem undorodnál sem az ujjaidtól, sem az általad nevezett rudaktól. Most undorodsz, mert úgy gondolod, a tested nem elég jó, hogy vállaljon egy gyereket.

Josh ebbe nem fog belemenni. Próbálkozni fog, de pár másodperc után nyűgösen, elhúzódna a vaginámtól. Mindenféle kifogást találna rá, hogy ujjai helyett a farkát döfje belém – túl síkos, túl száraz, blabla. Semmire nem megyek vele. Én meg magammal nem megyek semmire. Amennyiben nem mutatja meg valaki, a testem nem undorító, örökre így marad. Ha egyszer sikerülne megfelelő méretűre tágítani magamat, Josh sosem kapná már fel a vizet, mindezek tetejében én is élvezném fájdalom nélkül. A pszichológust sem kell meglátogatnom! Utána ott lesznek az ujjaim – vagy ha ráveszem magam, akkor azok a tágító izék –, onnantól csak hetek kérdése, és ugyanúgy tudnám élvezni Josh-t magamban, mint régen.

Declanre sandítok.

Démoni ötletem támadt.

Két légy egy csapásra.

Nem csak örömömet lelném némi játékunkban, hanem meggyőződnék róla, szeretem-e Josh-t. Ha az eset után lelkiismeret-furdalásom lesz, biztosan szeretem.

De mégis, mit mondjak?

„Bocsi, segítenél megbarátkozni a testemmel, azáltal, hogy ujjaiddal kezelésbe veszed a hüvelyem?" Katasztrófa!

Anját amúgy sem kérhetem meg. Neki most ott van Olivia, mint a kiszemeltje, és nála már ez is megcsalásnak számít.

– Josh nem lesz az az ember – sóhajtom beletörődve. – Türelmetlen és megunná, mielőtt élvezni kezdeném. Hagyjuk, veszett ügy – nevetek hamisan.

Declan nagyot nyel. Ádámcsutkája majd' szétfeszíti a torkát.

– Segíthetek... – suttogja. A gyomrom és a szívem helyet cserél. Ha kimondja... igen lesz a feleletem. Hiába a betegem, még barátnak sem mondanám. – Elindíthatlak egy úton, de a siker nem garantált. Te megmentetted az életem, én hadd szerettessem meg veled a testedet.

– Megcsalnám Josh-t... – vetek ellen, de mindhiába. Kit érdekel Josh, mikor Declan felajánlotta, hogy segít elindulni egy úton? Nekem már ez is megéri.

– Ez igaz, de te miért ne lehetnél individualista, ha ő az?

A nyelvemet rágcsálom. A betegem. Nem tehetem! De kell valaki, aki segít, aki eldöntheti velem, szeretem-e még Josh-t vagy a szánalmat érzem. Meg talán segíthet, hogy képes legyek a testemhez érni.

Előre billen a fejem, anélkül, hogy a szemébe néznék.

Ilyen az ember kétségbeesetten. Bármit megtesz.

Kihúzom magam.

– Csak az ujjaid, csak ott lent – nézek rá gyorsan.

Bólint. Közelebb ül. Combunk egymáshoz ér, én pedig rettegve húzom el tőle. Nem értem, mit félek, hamarosan az ujjai lesznek bennem.

A térdemre csúsztatja kezét, hüvelykujjával apró mozdulatokkal simogatni kezd. Olyan jó, olyan más, mint Josh erős markolásai. Ezek az ujjak az egekig fognak emelni. Finoman fedezi fel a combom, lassan, érdeklődve. Minden izmom megrándulásánál megáll, csak akkor folytatja, amikor meggyőződött, hogy jó, amit csinál

Nagyon szívesen elmondanám neki, ez bizony piszkosul jó. Tenyere a leggingsemen át forrósítja fel a testem. Lángba borulok, Declan nem elolt, hanem lángra lobbant. Csak egy rövid periódusa az életemnek, mégis jobb vele, mint Josh-sal.

Mindenben jobb, mint Josh.

Beljebb tolja a kezét.

Összeszorítom a szemem.

Helytelen. A betegem, férjnél vagyok. De mit számít, ha jólesik? A szívem lustán járja a kecses balettját.

Önző vagyok.

Declan olyan gyengéden érint meg, hogy félek, sejti, a vaginizmusom nem csak a sikertelen babaprojekt miatt van, hanem Josh miatt is. Nem szabad erre gondolnom, azzal elveszik a pillanat, amire kristálytisztán szeretnék emlékezni.

A leggingsemen keresztül végigsimítja vénuszdombomat, mire összezáródnak a combjaim, rabságba ejtve kezét.

– Bocs! – szívom be élesen a levegőt.

– Lazulj el... Nem eszlek meg, csak ha szeretnéd – súgja fülembe.

Varázsütésre a szívembe zárom ezt a nyugtató, kellemesen ringató hangot.

Lábaim újra engednek, letépik magukról a bilincset. A forró láva hullámzik a combjaim között. Felemeli a pólómat, kínzó lassúsággal. Megáll. A hasamra simítja a kezét. Mikor érzékeli, hogy ezt nem engedtem, gyorsan elkapja.

– Van köldökpiercinged? – lepődik meg. – Ez is egy elivott éjszaka ajándéka?

Felnevetünk. Hálásan pillantok rá, amiért oldja a feszültséget. A nyakához bújtatom az arcom. Pézsma illata megnyugtat, kiteljesedek tőle. Közelebb nyomom arcomat az arcához. Szúr a borostája, de kellemes. Nem bújhatnék Declanbe? Ő maga a megtestesült béke szigete.

– Ez kivételesen nem, csak egy tinikorban hozott rossz döntés eredménye. – Felröfög. – Kuss, és tedd a dolgod! – nevetem.

Szorgalmas kis hangyaként csipegeti le a nadrágot. Kellemesen játszik rajtam az ujjaival, mintha egy kopott, de annál nagyobb eszmei értékkel bíró hangszer lennék. Tenyeremet a gyomromnál lévő kézfejére hajtom. Ez így nem jó. Nem akarom, hogy lásson.

– Lehetne, hogy nem veszed le a nadrágot?

– Naná. – Ezzel egyszerűen alányúl a nadrágomnak, ujjaival elhúzza az útból az alsóneműmet, és megérinti a tiltottzónát. – Mizu, nagyibugyi? – ugrat.

– Ó, fogd már be! Nem voltam ma felkészülve erre! Kényelmes ez a bugyi!

– Milyen lettél volna felkészülve?

– Képzeld, felvettem volna a legszexibb fehérneműmet!

– Nagyibugyit rózsamintákkal?

– Paraszt! Nem szép dolog így beszólogatni annak, aki megmentett a... ohh, jaj! Jézus... ez jó... – Elhalkulok, mikor Declan ujjai egy pillanatra mozogni kezdenek.

Úgy nyílok meg neki, mint rózsa a Nap tűzben kovácsolt sugarainak. Tarkómat gipszbe csavart kezére döntöm, amit a kanapé támlájának a tetején nyugtat.

Szívem hevesen ver, valósággal széjjel tépi a pólómat. Pedig még az ujjait sem mozgatja, csak várakozik, mint egy jó kutya a jelre. A jel most a hátravetett fejem és a hangos sóhajtásom.

Apránként fedez fel, ujjait a Josh által megcsonkított bejáratomhoz dörzsöli.

Nem reagálsz.

Nem nézhetsz rá.

Ezt a két szabályt lefektetve próbálom a becsukott szemem mögé képzelni Josh-t. Máris elmegy a kedvem. Bebeszélem, hogy miatta teszem, de az hazugság. Magamért teszem, hogy végre legyen egy élményem, amit a testem ad nekem.

Éppen most csalom meg.

Rossz ötlet volt.

Josh.

Josh.

Josh.

Josh.

Ide-oda pattog a név a fejemben.

Megcsalom.

Nem érdekel!

Declan az egyik ujját belém nyomja. Kitölt, és az baj. Úgy érzem, kettéhasadok.

Nincs reakcióm. Hagyom lankadni a feszülő érzést.

– Most aztán tényleg tudni szeretném, a doktor néni mire gondol... – súgja.

– Könyörgök, ne nevezz így! – szűröm a fogaim között, elharapva egy nyögést.

– Nem jön be?

– Nem!

Dehogynem!

– Pedig nyilvánvaló tény, hogy éppen a beteged tesz magáévá az ujjaival.

– Fogd be, különben a szádra trónolok!

Istenem, de kinyitnám most a szemem! Megveszek, ha nem láthatom az incselkedő szemét, ahogy a szája ördögi vigyorba fordul. Az elégedett arcát szeretném lesni, miközben ujjaival eléri, hogy ennek a tetves lakásnak, még tetvesebb légkörébe kiáltsam a nevét...

– Ez jó – nyögöm.

– Még jobb lenne, ha lazulnál. – Miért suttog állandóan? Ezzel csak szexibb lesz! Lehet orgazmust kapni egy hangtól? Mert ha nem, nekem, akkor is sikerülni fog! Kiveszi az ujját, majd gyengéden a befeszült combomra simítja. A langyos és nedves ujja lehűti a forróságot, miközben simogat. – Lazíts, nagyon befeszíted az izmaid. – Igyekszem ellazulni. – Látod? Nem nehéz – kéredzkedik vissza a nőiességembe, és mintha a gazdáját várná haza, azonnal beengedi Declan ujját.

Hüvelykujja a csiklómon táncol, egyszersmind meghalok, ha nem adhatom jelét, hogy élvezem. Felnyögök. Végre képes vagyok élvezni, hogy valami ki-és becsúszik bennem. Elmosolyodom, Declan pedig valószínűleg ezért felkuncog. Közelebb hajol a nyakamhoz, finoman langyos levegője cirógatja a bőrömet. Várom a csókot, a jutalmat, de ehelyett csak az egyenetlen szuszogását kapom.

Rá szeretnék nézni. Látni akarom, milyen érzések kavarognak szemében. A vágy, az undor? Esetleg ő is csukott szemmel játszik rajtam? Bárhogy is legyen, nem nézhetek rá. Talán akkor nem annyira fogom megérezni a bűntudat fájdalmas ostorcsapásait a szívem környékén.

Újabb ujj. Már kettővel édesget a csúcs felé. Fáj, de közel sem annyira, mint Josh farka miatt. Ez csak amolyan édes kín, amit bármikor hajlandó lennék elviselni.

Monoton lassúsággal siklik bennem, egyre könnyedebben. Szívesen fogadja be a testem. Mutató-és középsőujját szétnyitja, egyre nagyobb rést hagyva ujjai között. Tágít. Ez nem is annyira rossz, mint amilyennek hittem. El tudnám viselni naponta is, akár a saját ujjaimtól. Még mindig undorodom a testemtől, de ezt egyszer nem elég átélni.

Átölelem a nyakát, átkozom magam, mert most sem bírok az érzelmeimmel. Declan sokat ad nekem, így én is rendületlenül törekszem, hogy ő is élvezze. A füle mögé helyezek egy csókot. Ujjaimat felcsalogatom a hajába, és a tincsei közé bújtatom őket. Kicsit rántok a haján, felmorog.
– Mondd, mit csináljak, Cory – dörmögi a fülembe, és végre ajkaival megérinti a nyakam. Enyhe csók, nálam mégis vihart okoz. – Nem ismerem a tested. Segíts, hogy megismerjem.

Hosszú tekercsen sorolhatnám, mit szeretnék, hogy csináljon velem. Akkor már nem csak az ujjait használná. Az már végképp megcsalás.

Kitapogatom a kezét, és rásimítom az enyémet. Milyen sima... milyen ártatlan egy kéz... Josh-é sosem lesz már ennyire ártatlan. Sokszor akarták kiszorítani belőlem a szuszt. Declan sosem tenne ilyet. Hagyja irányítani a kezét. Lassan kezdem, kiélvezve ezeket a bizsergető és lágy mozdulatokat. Szívem ritmusában gyorsítok.

– Ez minden? – kérdezi. – Az ujjaim elég sok mindenre alkalmazhatóak, lehetne piszkosabb a fantáziád.

– Csak... gyorsíts.

Azt akarom, hogy vége legyen. Nem azért, mert nem élvezem. Túlságosan élvezem. Természetemből kiindulva vagyok olyan tüzes, hogy lelökném a kanapéra, és meglovagolnám a huszonegy centis farkát. Tövig nyársalnám magam, addig nem engedném el, míg egy hatalmasat nem élvez belém. Mármint, ha éppen nem vaginizmussal küzdenék. És épp nem lenne férjem! És ő éppen nem a betegem lenne! Francba, legalább a gyűrűmet levehettem volna!

Meg akarom őt érinteni! Az összes csókomat odaadnám neki, amivel a bőrét fedném be.

Legyen vége gyorsan, különben tényleg olyat teszek, amit a pokolban is bánni fogok!

Harmadik ujj. Felszisszenek. Megszorítom Declan csuklóját. Ő elkrákog egy „áú-t". Lazítok a szorítson, mielőtt a bal keze is eltörne. Hálát adok neki, hogy fájdalmat okozott, különben elmerültem volna a piszkos gondolataim között.

– Maradjon kettő? – kérdezi. Közben sem áll meg – hüvelykujja terelget a mennyország felé. Kipattan a szemem. Szembe találom magam az íriszeivel. Egyáltalán nem undorodik, sőt, élvezi. Visszahunyom a szemem. Megkérdezte, nekem mi a jó. El is felejtettem, milyen egy egészséges kapcsolat. Bólintok. Kettővel becézget tovább. Már nem segítek neki, engedem szabadon az ujjait.

A fájdalom lassanként csitul, helyét átveszi a mérhetetlen vágy, a kavargó érzelmek. Szemem csukva, hogy Declan érzelmeket ne olvasson le rólam. Lélegzetvételeim azonban árulóként ellenszegülnek. Ólmos tüdőm több levegőért kiált, ziháló ajkaimon a nyögések is bátran pörögnek le. Buzdítom az ujj gazdáját a tempósabb mozgásra.

– Ej, lehetnél hangosabb – tanácsolja. – Nem egészen jó a hallásom.

Fújtatok. Kizárólag az ő kedvéért nyögök egy hatalmasat.

Remegnek a lábaim, a vágy molekulányi darabjaimra fog szétszabdalni.

Megremegek, a kezébe marok. A bőre a körmeim alá ragad.

A szemem előtt kirobban egy fehér fénycsóva. Úgy hasít át rajtam, mint a lámpavas izzó fénye a sikátor árnyékainak sötét ismeretlenjén. Dagályként zúdul rám a hosszúra nyúlt orgazmus. Csak az lebeg a szemem előtt, hogy meg ne próbáljam a nevét nyögni.

Oldalra dobom magam a kanapén, a fejemet a díszpárnába mártom. Reszketek, légzésem szerintem sosem fog visszaállni a normális ritmusra.

– Élsz? – térdel le mellém, két karjára teríti állát. – Nagyon kipirultál. Hozzak vizet? – neveti.

– Hogy élek-e? Most a legjobban! – Boldogságom a csillagos ég.

– Nem vagy annyira szűk, nincs nagy baj. Pár hónap múlva teljesen rendbe jöhetsz, ha használod az ujjaid meg az ezt a célt szolgáló eszközöket. – Hátamra borítja a kezét. – Elhiszed már, hogy nem undorító a tested?

– Talán – pihegem. Gyönyörű erdőzöld szemeibe nézek. Elveszek bennük, és nem akarok kiutat találni belőlük. Eggyé válnék az erdővel, ezzel együtt vele is. – Az ujjaimat használni fogom. Ezt át akarom élni még egyszer.

– Megjegyezném, hogy nem ácsingózna a Nagyúr, ha undorító lenne a tested – lapogatja fülem mögé a csapzott hajamat.

Felnevetek.

Declan Roy felajzott rám.

– Nagyon köszönöm! Vagyis nem azt, hogy áll a farkad, hanem hogy segítettél. Idejét sem tudom, mikor volt ilyen kellemes.

Biccent.

Úgy ragyog fel a mosoly az arcán, mint a lángoló felhők a Nap csápjaiban alkonyatkor.

– Min mosolyogsz? – érdeklődöm.

– Á, semmin, csak... – A szájába harap. Végighúzza a fogát az alsó ajkán. – Esküszöm, valaki ellopta a csillagokat az égről, és a szemedbe tette. Gyönyörű vagy! Josh kurva hálás lehet a fentieknek. – Feláll, a hasamon fekve nézem. Gyönyörű vagyok! Annyira más, mint Josh! Ő ilyet sosem mondana.

Bárhogyan is próbálok elvonatkoztatni Declan két combja közötti domborulatról, nem tudok. Miattam áll, ez megsimogatja a lelkemet.

Csaknem lehetek undorító, ha felizgult rám!

– Már nem leszek itt, amikor hazajössz – szólal meg már a konyhából. Furán könnyedén reagálja le a helyzetet. Előbb még ujjai engem kényeztettek, most egy pohár vizet tölt magába. Semmi nem volt közöttünk, bele is halnék, ha ezek után éreznék valamit iránta – természetesen nem érzek –, de ez a közömbössége akkor is különös. Nem volt még egyéjszakás kalandja, mégis ahhoz mértem reagálja le. Én is, de én a boldogságtól kettőig sem látok. – Hálás vagyok, hogy ilyen jó orvosom lehetett, mint amilyen te vagy.

– Azért nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen! – fenyegetem meg. – Még pár hétig az orvosod leszek!

– Ki mondta, hogy szabadulni akarok tőled? – Rám villantja tökéletes fogsorát.

– Miért segítettél? – törik felszínre a kérdés, melyet először magamnak akartam feltenni.

Megrántja a vállát.

– Megmentetted az életem, ennyivel tartoztam.

– Tehát ez minden? Semmi más oka nem volt? – Lehetetlen, hogy nem veszi észre, hogy megjegyzése után csalódott lettem. Én sem értem, mi hozta elő belőlem ezt a maró kínt.

– Mindennek van egy második oka. – Elmélázik. – Ami talán erősebb ok az elsőnél, hogy valamit megtegyél – enged el egy félmosolyszerű szájhúzást.

Lassan folyó patakként csordogál a tudatomig, hogy megcsaltam Josh-t. Megkönnyebbülök. Na, nem azért, mert megcsaltam, hanem mert lelkiismeret-furdalásom van.

Szeretem őt! Csak felültem egy rémisztő hullámvasútra, s a közel jövőben leszállok róla.

De mi van, ha ez életem legrosszabb döntése? Ha nem a hullámvasút a legrémisztőbb, hanem az, ami majd vár rám, mikor lekászálódok róla? Josh megint bántani fog, és megbocsátok megint és megint és megint? Ugyanaz lesz, mint az utóbbi két évben. Ezt nem akarom.

Nem akarom, hogy bántson! Félek.

Már nem lesz Declan. Ketten leszünk a hangszigetelt házban.

A félelem beszennyezte a lelkibékémet.

– Declan! – nyögöm váratlanul, magamat is meglepve. – Ne hagyj itt! – Josh-sal, teszem hozzá magamba.

– Mi? – pördül felém. Furcsán analizálóan mér végig a konyhából.

– Mindegy – legyintek remegő kezemmel. – Hiányozni fog a hülye fejed!

– Jóképűt akartál mondani, igaz? – húzza fel szemöldökét.

– Seggfej! – nevetem. Kezembe veszem a naplóm, a konyhába szédelegve egy puszit nyomok Declan arcára. Megkövül, aztán ő is viszonozza. Sokkal tovább tart, sokkal személyesebb, nem csak egy pusziról van szó. A két orcámra nyom egyet, meg a homlokomra is. Nem viszolygok. Csak lehunyom a szememet, és várok. Nem tudom, mire... Tán a csodára. Orromat is megpuszilja. Puhák az ajkai, megszépül az arcom tőle. A pillangók meg kiszöktek a kalitkából a hasamban.

Felsietek a lépcsőn, mielőtt belenézve a szemébe újra elvesznék bennük. Ráadásul nem akarok olyat látni, ami megölné a szívem. Mert magamat látnám és a kilátástalan helyzetemet.

Nem lesz baj. Tudom. Josh változott. Ezt mantrázom egy ideje. A manifesztációm most sikerrel jár. Muszáj. Ha nem, akkor...

Vége.

Sziasztok!

Nagyon hálás vagyok a 20.000 megtekintésnek. <3 Örök hálám, hogy ennyire szeretitek ezt a történetet. Egy hónap alatt megduplázódott a nézettsége, szerintem életemben nem gondoltam, hogy egy original sztorim ennyire "sikeres" lesz.

A  vizsgám megint négyes lett, szóval köszönöm a sok biztatást is.

Na, mit szóltok ehhez a részhez? Lett egy kis melegetek? XD Ha nem, akkor Cora helyettetek  is izzad. :D

Juj, és a következő részt kettészedtem, mert egyben iszonyú hosszú lenne. Az első rész amolyan vihar előtti csend, a második... háááát... majd meglátjátok. Mit tippeltek, mi lesz itt?

Szép napot Nektek!