TW!!!! Bántalmazás és annak részletes leírása!!!!

Declannel utazni felér egy középkori kínvallatással; az összeválogatott zenéim között nem talált ízlésének megfelelőt, így szó nélkül rácsatlakoztatta telefonját a rádióra, szóval kénytelen vagyok hallgatni az ő förtelmes ízlését. Declan maga a megtestesült anomália; képes meghallgatni With You után a Without You-t. Mindezeket ugyanolyan beleélessel dobolni a combján.

Nem szól hozzám, azt hiszi, Caitlyn és én szövetkeztünk ellene. Én lennék a legboldogabb, ha Declan nem az én levegőmet rontaná. Josh beleegyezett miattam, így muszáj leszek eltűrnöm őt a közelemben. Naponta két liter kávéval, kamillateával talán sikerülni is fog.

– Már nem kell képeket küldözgetnem neked? – töröm meg a ránk nehezedett kínos csendet.

Rám hunyorít, lejjebb csúszik az ülésben. Karba font kezekkel duzzog. Hiába akarok komoly maradni, nem sikerül. Kiszökik számon a nevetés.

– De kell – mondja lassan.

– És te mit szoktál enni? Van valami különleges diétád, amit tartanod kell?

Sötéten heherészik.

– A szervezetem is tökéletes ahhoz, hogy ne kelljen diétával élnie. – Megigazítja a haját. – Úgy vezetsz, mint egy nagyi – gúnyolódik.

– Látszik, nem jártál Detroit nyomornegyedében. Bármikor kiugorhat eléd egy bemindenezett ember, ennél a tempónál legalább nem ütöm el.

Csendben marad. Mocorog az ülésen, legszívesebben a mozgó autóból ugrana ki. Gipszbe fogott karját erősen szorítja a hasához. Szemében tompa fény ugrál.

A hokistadionhoz érünk. Az alacsonyra ívelő acélszürke betontömb beleolvad a felhőkarcolókba. Parkolója üresen áll, egyedül a vörös szurkolói kamion parkol, néhányan sorban állnak előtte.

A bejárat melletti falon a kivetítők Declan arcával vannak tele. Sisakját hónalja alá húzva, hüvelykujját kitartva pózol a kamerának. Declanösen vigyorog. Csibészes, elszánt és élettel teli. Amit én eddig láttam az csupán megjátszott volt. A képeken a szemei mosolyogtak, élénken parázslott benne a nyerni akarás. Most csak pislákol benne valami kitartás féle. Árnyéka önmagának. Fél, attól, amiért éveken keresztül vért izzadt.

Hozzáfordulok, csak egy pillanatra, hogy megnézzem, milyen hatással van rá a stadion. Teste úgy megfeszül, mintha csak egy darab fatörzs lenne, szürke melegítőfelsőjét markába kebelezve gyűri. Arca megmerevedik, arccsontjára égett a közömbös mimikája.

Odalépek a gázra.

– Kösz! – dörzsöli meg borostás állát, mikor tisztes távolságra jutottunk az arénától.

– Tudom, hogy félsz.

– Én nem...

Belé fojtom a szót.

– Mindenki félne. Akkor lenne baj, ha nem félnél, az vakmerőség. A félelem az emberi lét része, amolyan előfutára a bátorságnak. Félelem nélkül bátorság sem létezhet, de nem hagyhatod, hogy a félelem uralja az életed. Ha felhagysz a hokival, vesztes vagy. A világ legnagyobb vesztese, Declan. Tudod, miért? Mert míg Jamie vissza fog térni a pályára, addig te sosem fogsz már, kisnyusziként megbújva nyalogatod majd a sebeidet. Elérte a célját, mert milliárd százalékig biztos vagyok benne, tudta, hogy vérzékeny vagy. Legyőzött leszel; Jamie nyerni fog. Ezt szeretnéd?

– A lófaszt szeretném ezt! – csípi meg az orrnyergét.

– Akkor kapd össze magad, és nézz szembe a félelmeddel. Nem félhetsz attól, amit a világon a legjobban szeretsz!

– Könnyű mondani! Neked semmitől nem kell félned.

Sóhajtásom kong az autóban.

– Rettegtem, hogy nem tudlak megmenteni – vallom be, és én sem tudom miért, de megremeg a hangom. Visszagondolva, mit éltem át akkor... A fehér arca, az izzadt teste, a mozdulatlan szíve. Elkap az émelygés, mikor visszagondolok rá. Az a hülye szíve majdnem cserben hagyta a törődő gazdáját! Milyen kicsi szerv, és mennyi baj okozója. Mindig a legkisebb dolgok rontják el a szép dolgokat. – Rettegek a haláltól is, vagyis nem feltétlenül a haláltól, hanem attól, hogy akkor talál meg, amikor a legboldogabb vagyok. Orvosként annyira kézenfekvő, hogy pontosan az élet legnagyobb örömében édesget magához. A félelmed bábuja leszel. Ő mozgat, te nem ellenkezel. Szabadulj már ki a köteleiből, mert azt fogod észrevenni, hogy belefáradtál abba a fájdalomba, amit a félelem okozott. Sok mindentől félek, de ezeket a zsinórokat én már elvágtam.

Vegyük például Josh-t; rettegek, hogy visszaesik, újra megüt, netán rosszabb, de a szerelem mindig bátorsággal telít meg.

– Vissza fogok térni a pályára, de nem mostanság. Ha rendbe jövök, talán azután... jó sok hónappal... évekkel... soha... – Megropogtatja ujjait.

– Lúzer. – Azonnal megbánom, hogy kicsúszott a számon. Csak ösztönözni akartam, de ennek a fordítottja sül el. Egyre görnyedő vállai belém döfik az újonnan előkerülő bűntudat fecskendőjét. Annyira ostoba vagyok!

– Ilyet ne mondj. – Semmi szomorúság a hangjában, még csak nem is haragosan szólal meg. Pusztán csak beszél, mintha egy kötelező verset kellene elszavalnia. – Tőlem szidhatod a felmenőimet is, de ne lúzerezz. – Szeme a két combja alatti lábtörlőt kémleli. Fel-le pattognak térdei.

– Én csak... – Nem értem, miért mentegetőzök. Azzal Declan lelke nem fogja semmisnek tekinteni beszólásomat. – Nem tudom, hogyan lehetne téged motiválni. Legyek durva vagy inkább a lelki simogatástól leszel jobban?

Mosoly villan át az arcán.

– Jó és csahos kiskutyaként arra hallgatok, ha keményen odalépnek, de a lúzerért harapok.

– Bocsi!

– Rá se ránts! – legyint könnyedén, elhessegetve kezdeti összeveszésünk szeleit.

– Alex? Ő hívott így? – Érthetetlen, miért nem maradok ki a nyugtalan ügyekből. Valahogy mindig belekeveredek. A csökönyösségem a sírba fog vinni.

Megcsóválja a fejét. Szemébe hullik az előbb elsimított haja. Egyébként mindig olyan, mintha kócos lenne. Ez áll neki jól. A jól áll nekit úgy értem, rohadt jól.

– Akkor nem harapnék érte. Aki engem így hívott arra felnéztem... mai napig felnézek. A legnagyobb példaképem.

Egyre inkább szimpatikussá válik. Van példaképe, fél és emberként képes kommunikálni velem. Emberibb tulajdonságokat mutat, mint egy héttel ezelőtt.

– Bele se gondolok, milyen lehetett, hogy a példaképed így hív – húzom össze szemöldökömet. – Borzasztó, egyes hírességek mit meg nem engednek maguknak.

– Ja. De ki hánytorgatná fel neki, hogy magasabb rendűnek érzi magát másokhoz képest?

– Te mégsem váltál ilyenné – közlöm vele a jól ismert tényt.

– Jobb akarok lenni. Olyanná akarok válni, mint ő, csak sokszorosan jobbá. Emberileg a legjobban, én tényleg példát akarok mutatni, nem csak parádézni a lóvéval. – Végigmér.

A gyomrom készül kettészakadni.

Olyan némaság keríti hatalmába az autót, hogy a tüdőm összezsugorodik. Nem tetszik ez a fajta csend, pedig Declannel hallgatni felér egy beszélgetéssel. Ez a csend rám helyezi súlyát, kiszorítja tüdőmből a levegőt és nem engedi, hogy oxigénhez jussak.

– És van barátnőd? – Ennél értelmetlenebb kérdés már csak az lehetett volna, hogy mekkora a lábfeje vagy hogy gyantáztatja a lábát.

Biztos gyantáztatja. Sima volt, mikor a kórházban hozzáértem. Vajon ott lent is...

Istenem!

Muszáj vagyok leállni, mielőtt elképzelem magam előtt mez...

Már késő. Ott áll előttem a fedetlenül.

Tágra meresztem a szemem, és várok a válaszára.

– Három éve a közelembe sem tartózkodtak a lányok. Azelőtt volt egy pár.

– Szám szerint?

– Hét vagy nyolc, már a nevük is homályos. Talán volt egy Ashley, Isabella, Kate. Rájuk még emlékszem.

– Egyéjszakás kalandok?

– Sose volt. – A tarkóját masszírozza. Felhörgök. Kizárt dolog, hogy Declan Tökéletes Roynak ne lett volna egyetlen kalandja sem. – Ne legyél ennyire meglepett. Nem süllyedek ilyen mélyre. Mit ér egy felejthető szex? Amit kapnék, azt én is megoldom a két kezemmel.

Igen, a kézimunkáját is elképzeltem.

– Anjával nekem is egyéjszakásnak indult, aztán két és fél évig együtt maradtunk. Miért nem maradtál mellettük?

– Próbáltam, de nem éreztem a szikrát, még egy aprót sem. Hetekig tartottak csak, aztán kifújt. Mint amikor megunod a favorit kajád, már másra vágysz és amikor váltasz újra megunod, új lesz. Meguntam őket, nem találtam meg bennük, amit valójában szeretnék. Három évvel ezelőtt úgy döntöttem, jó vagyok egyedül.

– Miért?

Benedvesíti ajkát, majd óvatosan ráharap.

– Úgy tapogatod a gyenge pontjaim, mint eddig még senki – szögezi le egy idegesítően cinikus félmosollyal a száján.

– Uhh, bocsánat. Gondolom, nő ügy.

– Nem talált, habár... – Elgondolkodik egy pillanatra. Nemlegesen a fejét rázza. – Nem, őt semmiképpen nem hibáztatnám, semmiről sem tudott.

Az a buta lány nem vette észre, hogy Declan szerelmes belé? Lehet valaki ennyire vak? Pedig Declan biztosan az a hőszerelemes figura, aki minden nap virágokkal és drága ajándékokkal lepi meg a kiszemeltjét.

Szeretném szóval tartani, de Josh házához érkezünk.

Declan újra mocorog, kikapcsolja biztonsági övét, majd nyakát nyújtogatva, lesi a házat.

– Nincs kerítés? – kérdezi enyhe meglepettséggel, mikor végigfut a tekintete a zöld, fejmagasságú, gondosan megnyirbált sövényen, ami gyakorlatilag a kerítés.

– Miért lenne? – irányítom az autót a két sövény közötti garázs útvonalára.

– Josh híres. Nem jönnek ide a rajongói?

– Régen sokszor voltak itt, szívesen beszélgetett velük. Manapság nem jönnek.

– Szép ház – jegyzi meg amolyan kötelességtudatból. – Jó sok napfény süthet be – nézi az első emelet üvegfalait.

Igen, visz a sötét életünkbe egy kis fényt.

– A holmidat majd Josh beviszi. – Kiszállok az autóból, Declan mögöttem kullog, mint egy újonnan hazahozott kölyökkutya, aki azt lesi, mit tud szétrágni, hogy gazdái idegeire menjen. Körbe megnézi minden egyes centijét a ház szerkezetének.

Kinyitom az ajtót.

– Fáradj beljebb – mutatok a házon belülre, mire ő illő módon megtörli edzőcipője talpát a lábtörlőbe, s csak ezután lép be.

Már a konyhában megakad, kicsúszik a száján egy „hűha". Felemeli a plafonra a fejét, végigméri a mennyezet indás tapétáját. Mindent tűprecízen megnéz; ujjait végigfuttatja a márványasztalon. Úgy néz mindent, mint aki nem látott volna ilyen modern házat, pedig biztosan ugyanilyen fényűzésben él.

– Fasza – nyomja be lábával a beépített szekrény egyik ajtaját, ami érintésre nyílik. Ugyanezt megcsinálja a jégfehér felső polc egyik ajtajával is.

– Aha, tényleg az! – ülök fel a konyhapultra. Keresztbe vetett lábbal nézem Declan felfedező túráját; körbejárja a nappalit, leül a kanapéra, feláll, megigazítja az összegyűrt díszpárnákat. Megtapintja a fotelek bársonyhúzatát. Mindezek után visszajön a konyhába, és lekuporodik az asztalhoz.

– El fogok tévedni – motyogja.

– Még csak a földszintet láttad! – nevetem. – A nyakamat rá, hogy a te házad nagyobb!

– Kisebb, és nem ilyen modern. – Felsóhajt. – Mi lesz az én kis állatkáimmal...? Olivia nem fogja őket úgy babusgatni, mint én.

– Vannak állatkáid? Mi a nevük? – Izgatottan helyezkedek el vele szemben lévő székre.

Az ujjain kezd számolni.

– Bibble, Bolyhoska, Gyömbér, Áfonya, Nudli, Perec és Szellem.

– Bibble. – Ez az egy név megakadt a fülemben. – A Barbie filmből? Arról a szőrös, kék valamiről nevezted el az állatkád?

– Olivia nevezte el – makogja. – És nem kék, hanem türkiz zöld!

Elpirul, de úgy, hogy kilométerekről is észre lehetne venni.

– Mekkora egy hazug vagy! – kiáltok fel. – Te szereted a Barbie filmeket! – jövök rá.

– Na és akkor mi van!? – prüszköli. – Kurva jók benne a csajok! És nem mennek az agyamra, mint egyesek nőszemélyek. – Megvetően pillant rám. – Ne vigyorogjál, Moss!

Mihelyt kimondta már nem is vigyorgok, hanem halántékomat az asztallapnak döntve vinnyogok, mint egy torokbeteg hiéna. Folynak a könnyeim a visítástól. Furcsa az egész férfi, ebben van valami, ami emberibbé teszi őt. Már nem azt a felfuvalkodott hólyagot, csak egy felnőtt testbe zárt kisgyereket.

– Majd, ha befejezted ezt az infantilis és offenzív indolenciát, mind explicit és implicit, illetve passzív-agresszív metódusban, akkor tovább smúzolok veled – fújtatja, és dühösen feláll. – Merre van a retyó?

– Honnan tudsz ilyen szavakat? – hagyom abba a nevetést. Ráfagyott a vigyor az arcára, szemét módon nem válaszol. Forgatom a szemem. – Elmész a közlekedő végébe, ott lesz jobbra egy keskeny folyosó és a fehér ajtó.

– A labirintus ehhez képest könnyen járható sík terep – morogja, miközben elbattyog a nappali a közlekedőjébe.

Amíg Declan vissza nem jön, rendet rakok a konyhapulton. A reggeli kávéscsészéket és a müzlistálakat berakom a mosogatógépbe, a cukrot, illetve Josh étrendkiegészítőit felrakom a felső polcra, unatkozásképpen a pultot is letörlöm. Benézek a hűtőbe, a hiányzó dolgokat telefonom jegyzetébe felírom. Épphogy mindezzel kész vagyok, a bejárat nyílik. Ismerős léptek közelednek a konyhába.

Széles mosollyal fordulok Josh felé, ám az ő mosolya nincs sehol. Vicsorog, miközben közelebb lépve megszagolja a kórházi ruhámat. Le kellett volna vennem.

– Mi ez a szag? – sziszegi.

Kihagy egy ütemet a szívem. Josh szinte csattogtatja a fogát, mint egy veszedelmes, kegyelmet nem ismerő ragadozó. Megrándul a gyomrom. Hiába húzom ki magam teljesen, Josh így is magasabb, egyértelműen zsugorodok a haragban izzó tekintetétől.

– Mi? Mindig ilyen szagom van – mosolygok erőltetett magabiztossággal.

– Nem rajtad, baszd meg, az egész lakásban – nyomja a testemet a pulthoz. A pult éle a csípőmbe áll. A hirtelen döfés kiszorítja belőlem a szuszt.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Hangom reszket, mint a nyárfalevél.

Mi ütött belé? Inkább visszafordulok a pulthoz, és talán akkor lenyugszik. Hát, ha még ez történne, de nem. Mikor szemem elválik az övétől megragadja a nyakamat, erőteljesen rászorít. Visszaránt magával szembe.

Felnyikkanok.

Eltűnik a levegő a tüdőmből. Az érdes bőrfelület tövisként tekeredik torkomra. Légcsövem bezárul, azon egy leheletnyi segélykiáltás sem szökik ki. Pedig most tudnak ki segíteni. Hangosan kellene kiabálnom.

Meg fog fojtani.

Meg fogok halni.

Megyek apám után a pokolba.

Nem akarok meghalni! Annyi mindent nem tettem még meg... Még meg sem köszöntem Anjának, hogy mellettem van, Stevennek, hogy felkarolt. Anyától is bocsánatot kellene kérnem. Nem halhatok meg... Szeretném még érezni a hűvös éjszakai szelet, amikor a nyitott kórházi ablakokon át lesem a várost. Szeretnék nevetni, sírni, lélegezni! Szeretnék egy lámát, egy babát!

Miért játszódik le a fejemben ez a gondolat, mikor fojtogat!?

Mintha egy elefánt ülne a torkomon. A homály lassan ereszkedik le, elfüggönyözve Josh beteges arcát előlem. Fékezhetetlenül szorítja a nyakam. A húsom egyre beljebb nyomódik, kezével elzárja az életmentő oxigént. Ujjaimmal hasztalanul marok kezébe, lefejteni a nyakamról nem lehet.

Istenem, miért ilyen erős!? Én miért ilyen gyenge?

A halál lehelete marja az arcom. Josh lesz a halál, az egykor édesen közeledő, szerelmes halál... Magához csábított, gyöngéden szeretett, egy óvatlan pillanatban hercegből szörnyszülött lett. Préda vagyok, naiv préda. Ő az agyafúrt farkas, én a naiv Piroska.

Szívem, mint egy elszabadult vonat; gyorsabban és gyorsabban ver, csapást mérve bordáimra, fájdalommal tölti meg zsigereimet.

Most az egyszer örülnék Declan jelenlétének, meg tudna menteni ettől a filmbe illő rémálomtól.

Dübörög a vér a fülemben. Könnyek folynak liluló arcomra.

– Bántasz... – Ennyit tudok kinyögni két erőtlenebb szorítás között.

Kegyetlenül őszinte mosolyt hajlít ajkaira.

Mindig ezt csinálta. Játszott velem, mint macska a haldokló egérrel. Ráfogott a nyakamra, s mikor érezte, az ájulásom szélén vagyok, elengedte, hogy levegőt vegyek. Utána minden kezdődött elölről, szorított, majd lazított a fogáson, míg meg nem unta beteges játékát. Újból itt tartunk.

– Gecire nem érdekel. Kurva jó látni ilyen sebezhetőnek. – Az ajkamhoz hajol, megharapja a szám.

– Fájdalmat okozol! Josh, meg fogsz ölni! – zihálom.

Az a mosoly egyre szélesebb.

– Miért van kibaszott férfi parfüm szag a lakásban? – prüszköli a fülembe, és egy csókot bélyegez az arcomra. – Ez kurvára nem az én parfümöm, bébi.

– Declan... – suttogom.

– Ó, baszki! – Ezzel elengedi a nyakamat. Én pedig olyan mély levegőt veszek, mintha az óceán fenekéről úsztam volna fel. A tiszta, megnyugtató levegő eltölti a szabad tüdőmet. A pultnak nyomom a halántékom, tenyereimet is ráfektetem, mikor a földre csuklok. Josh leveti magát elém. – Annyira sajnálom! Nem tudtam, hogy ma már idejön... Elfelejtettem! Istenem, Cora, ne haragudj! – Először szájához kapja kezét, ott végigsimítja redős ajkait, aztán a tarkójához szorítja két kezét.

– Piros? – lihegem. Végighúzom a nyakamon az ujjaimat. Ebben a pillanatban mit sem érdekel a bocsánatkérése. Declannek nem szabad látnia.

– Vörös... – követi ujjaival az én mozdulatomat.

Összerezzenek, hányingerem van az érintésétől.

– Add ide a kardigánod – utasítom, és mikor leveszi a Detroit meggypiros kardigánját azonnal magamra veszem, cipzárját a nyakamig felhúzom.

– Ne haragudj! – segít fel. Imbolyogva kapaszkodok belé.

– Ne most! – intek fejemmel a közlekedő felé, ahol Declan mit sem sejtve, nyakát ropogtatva tér vissza közénk.

Meglátva egy enyhe mosoly bújik elő arcán. Erőltetett. Talán jobban, mint valaha.

– Szevasz, Brown – üdvözli tartózkodóan Declan. Nem nyújt kezet, mobilját becsúsztatja melegítője zsebébe, várja Josh lépését.

Declannel ellentétben Josh arcára egy széles mosoly görbül. Széttárt karjaival Declan elé lép, és alaposan meglapogatja hátát.

– Csá, lúzer pajti! Még mindig akkora lúzer vagy, mint voltál?

Lúzer pajti

Lúzer!

Ezt nem hiszem el!

Josh képes volt ilyet mondani annak, aki felnézett rá? Hány jégkorongozó bizalmát vághatta gajra?

Declan pedig nem köntörfalaz; amint ráemelem tekintetemet elhúzza a száját, ajkaival az „ez van" mondatot tátogja. Amíg el nem tud szakadni Josh baráti ölelésétől, addig a lefagyott énemet bámulja.

– Rajtad meg miért van kardigán? – kérdezi meglepetten.

Már a betegemnek is hazudnom kell.

Hova fog még fajulni ez a házasság?

– Mindig elcsenem Josh-tól – mosolygok a leghihetőbben, és a legszélesebben a férjemre.

Josh visszamosolyog. Undorító. Legszívesebben teli hánynám a képét. Szikével vájnám ki undorítóan tökéletes mosolyát. Hogy képes erre, mikor előbb majdnem megfojtott? Cigánykereket vető gyomrom figyelmeztet, ha nem tűnök innen, ide adja ki magából a feszültséget. Declan gyanakvóan néz. Homlokán előtűnnek a mindig elbújó ráncok.

– Cora, minden rendben? Nagyon sápadt vagy. Nehogy megint elájulj.

Összepréselem a fogaim, megadva magam, lehunyom a szemem egy másodpercre.

Josh tekintete kettőnk között úgy jár, mint egy puska csöve.

– Elájultál? – néz rám áthatóan. – Mi történt, cica?

Declan felsóhajt.

– Nem mondtad el neki?

– Nem volt fontos – kémlelem a kezem.

Declan hitetlenkedve mélyeszti szemét az enyémbe, aztán Josh-éba.

– Négy nappal ezelőtt, mert nem evett.

– Téged az mit érdekel, hogy elájult vagy sem? – kéri számon őt Josh. Indulatos, kezeit ökölbe szorítja. Declan ezzel szemben állja a tekintetét, mosolyog.

– Az foglalkoztat a legjobban, engem miért érdekelt, hogy az orvosom elájult? Nem kérdeznéd meg a feleségedtől, hogy van?

– Remekül van. Nagyon boldogok vagyunk együtt. És te? Horogra akadt már egy megfelelő barátnő?

– Még mindig keresem az igazit. Miután a kiszemeltem más vizekre evezett, nem nagyon kerestem a lányok társaságát – piszkálja meg a körmeit. – Mindenkit hozzá hasonlítok.

– Lejjebb kellene adnod az elvárásaidból – tanácsolja fogait csikorgatva. – Elég hal van még a tengerben.

– Aranyhalat nehéz benne találni.

– Srácok, nekem dolgom van – veszem elő lekaparhatatlan álcámat, megszakítva rettentő indulatos beszélgetésüket. – Josh körbevezet a lakásban, de nem terhelheted a lábad. Majd rendelünk valamit vacsira.

– Biztos jól vagy? – aggódik Declan.

– Ne kérdezgesd már állandóan, hogy jól van-e! – morog rá Josh.

– Jól vagyok! – biztosítom, ignorálva Josh hangos fújtatását.

Dehogy vagyok, majdnem megöltek.

Declan bambán néz, Josh megszeppenve követ tekintetével, ahogy felsietek a második emeletre. A szobánkban aztán leereszkedek a díványra, és próbálom felfogni, hogy ez megint mi volt.

Egyértelmű, mi volt.

Bántott.

Megint.

***

Három centi vastagságú véraláfutás díszeleg a csípőmnél. Öröm az ürömben, hogy a nyakam nem sínylette meg ennyire, az piros lett ugyan de már csak haloványan látszanak Josh ujjainak nyomai. A szekrény tükrénél állva, pólómat felhúzva barátkozok az újabb vendégemmel. A csípőmhöz érintem a kezem. Ég, mintha egy reszelőt folyamatosan húznának végig a sérült bőrfelületen.

Josh halkan bejön a szobába. Vacsoránál sem beszéltünk őszintén, csak a látszat kedvéért bocsátkoztunk néha beszélgetésbe.

Közel jön, átfogja derekam. Állát a vállamra támasztja, és csókot ad nyakamra.

– Bántottál – jelentem ki kertelés nélkül.

Elfordítja tekintetét a tükörről, ahol egymás szemébe néztünk.

– Bocsáss meg!

– El kellene mennem egy ideig.

– Azt nem bírnám ki. Nem tudok nélküled élni. Soha többet nem fog megtörténni. Ígérem!

– Hányszor ígérted meg?

– Nekem is nehéz. De Declan sem véletlenül van itt. – Maga felé fordít. – Miattad van itt, hogy ne bántsalak. Különben be sem engedném a házba.

– Nem is kedveled őt.

– De. Csak azt nem, hogy a közeledben van.

– Nevetséges vagy! – nevetek fel. – Nárcisztikus személyiségzavarral más férfiaktól féltesz. Amikor te olyan tökéletes vagy, legalábbis bent ez a kis hangyafosnyi izé – bökök homlokára – azt próbálja elhitetni.

Húzgálom az oroszlán bajszát. Tudat alatt talán azért, hogy üssön meg, így Declan szembesüljön, mit tesz velem Josh.

A köztünk lévő szűk távolságot pillanatokon belül meghosszabbítja. Gyűlölködve néz vissza rám.

– Elmegyek futni – szólal meg halkan. Hangja, mint a vihar előtti csend.

– Késő este van, öreg! – tárom szét a kezemet. – Komolyan megfutamodsz? – Lassan kúszik a fejembe, Josh miért menekül. – Meg akarsz ütni?

Némán lép az ajtóhoz.

– Ne húzd ki a gyufát – figyelmeztet kimérten. Az ajtónak dönti a halántékát. Fogait csikorgatva, behunyt szemmel markolja a kilincset.

– Nem az életemért aggódsz, hanem azért, hogy kitudódik. Szép házasság.

– Volt szép! – Ökle találkozik a masszív ajtóval. – Mára egy gusztustalan hányadék. Mert nem voltál ott mellettem, mikor a legnagyobb szükségem volt rád. A kibaszott munkád jobban érdekelt, mikor megsérültem. Senki nem volt ott mellettem. A barátaim se, a családom elintézte annyival, hogy majd meggyógyulok. És a feleségem? – közelebb lép, de meghátrál. Fél, hogy tettlegességig fajuk a kirohanása. – Hol volt a feleségem? Ha nem munkában volt, bulizni járt. A kialakult helyzet egyedül a te hibád. Megérdemeltél minden ütést! Miért egy ilyen visszataszító nőbe kellett beleszeretnem? Undorító vagy. – Kicsordul egy könnycsepp a szememből, mire elneveti magát. – Csak nem sírsz? Nem tudlak sajnálni. Attól még ugyanolyan hibás leszel. – És elmegy.

Josh képzelgésével ellentétben nem sírok. Egy könnycsepp fakadt kirohanásánál, többet nem érdemel.

Bebújok az ágyba, a torkomon lebeg egy sikítás. Azt hiszem, ezen a napon végleg tönkrement a házasságom.

A forgolódáson kívül aludni nem tudok. A telefonért nyúlok, kikeresem Declan számát. Bocsánatot kell kérnem tőle.

ÉN:

Sajnálom! Nem vagy lúzer!

Pár pillanat múlva jön a válasz:

DECLAN:

Ne kérj bocsánatot, Cora. Semmi

rosszat nem tettél!

Jó éjszakát!

ÉN:

Neked is!

Sokáig bámulom a kijelzőt. Néhányszor fel-felvillan a kígyózó három kis pötty. Nem érkezik üzenet. Aztán már meg sem jelenik a reményt adó három pont. Fejemre húzom a takarót, és a bennem lévő bűntudat hamarosan elaltat.

***

Megjegyzés:

Sziasztok! <3

Ha minden jól megy, és összejön az 1000 vote, szerdán jövök egy novellával, ami Josh és Cora első találkozását mutatja be. Nem ér megszeretni Josh-t! :D

Kérlek, küldjetek energiát, hogy kedden legalább egy kettesre le tudjak vizsgázni humán menedzsmentből! xD A tavalyiak 90%-a megbukott (nem viccelek, tényleg ennyien...), így annyi az esélyem, mint vitéznek egy sereggel szemben.  :') <3

Sajnálom, ha ez a rész nem érte el azt a szintet, amit eddig kaptatok tőlem, kicsit betett nekem ez a vizsgaidőszak, de remélem, szerettétek, tetszett, és továbbra is maradtok.

Szép Hétvégét Nektek! <3