Hála Anjának, aki nem mondta el, hogy egyszer elfelejtettem enni, és hála Declannek, akivel megmaradt a közös titkunk, Steven csupán fejét csóválva, határozott komolysággal kijelentette, hogy ilyen többet ne forduljon elő. Josh mindeközben babaneveket kezdett kutatni az interneten. Hiába is mondtam, még kicsit messzi van, ő négy nap után is ajánlotta a különleges neveket. Az ájulásomról négy nap után sem tud semmit, hiába is ígértem meg Stevennek, az lesz az első, ha hazamegyek. Féltem, hogy magát hibáztatná, netán dühösen azt vágná a fejemhez, hogy azért tettem, mert bűnbakként akarom őt beállítani. Hallgatásomnak köszönhetően teljesen elfelejtődött az a konfliktus az autóban. Nem nyaggat a műtéttel, sokkal inkább ül a számítógép előtt, és mindenféle babakönyveket olvas. Josh Brown, aki életében a kötelező olvasmányokat sem olvasta el. A maradék idejét az új csapatánál vagy a pszichológusnál tölti. Fáradtan, de boldogan jön haza. Túlzás azt állítani, olyan, mint volt, de kezd visszaalakulni a személyisége.

Mikor kilépek a szobánk fürdőjéből, a Nap csak az égbolt horizontját közelíti, élénk rubint vörös csíkot festve annak karimájára. Nem sminkelek. Két év után az első alkalom, mikor nem pingálom ki az arcom. Száraz bőröm élvezi, hogy nem kell takargatnia az ütések nyomait. Az orrom hámlik a régebben lemosatlan sminktől, de így csodálatos a nap. Smink és foltok nélkül.

Lemegyek a konyhába. Josh már javában tanulmányozza a dietetikusa által összeállított étrend egyikét. Szemöldökét összevonva olvassa a meggyűrődött lapon a receptet.

– Jó reggelt! – köszönök derülten.

Fel nem nézve a lapból köszön vissza.

– Még jó, hamarosan nem lesz az – füstölög, és belerakja a meghámozott kígyóuborkát a turmixba.

Megmosolygom a jelenetet. Olyan ügyetlenül bánik a nyers étellel, mintha egy lombikba akarná belefecskendezni a mérgező anyagot. Gyanút kelt bennem szokatlan hallgatása. Mellé lépek, csókot bélyegzek a nyakán kidudorodott erére.

– Segítsek? – érdeklődöm, mert látszólag fogalma sincs hogyan kell beindítani a turmixot. – Csak el kell forgatnod ezt itt – bökök a nagy fekete gombra.

– Jó. Kösz, cica. – Ezzel beindítja.

Hangosan nyesi szét a penge az uborkát, s mikor elég pépes lesz, Josh a kulacsába tölti. Idegesen remeg a keze, a pasztellszínű folyadékból így a pult is gazdagon kap.

– Életem, mi a gond? Zavarlak? Elmegyek szívesen! – Kezemet a frissen mosott, nedves hajába terelem.

Lehet, korán van még neki, ahhoz. Nem minden ember képes hajnalok hajnalán kommunikatív lenni.

– Nincs para. – Mély levegőt vesz, és a fülemhez hajol. – Szeretlek, bármit megtennék érted, ugye tudod?

Bután pislogok, majd bólintok.

Csak most ne támadjon vissza, hogy műtessem meg magam.

Bent tartom a levegőt. A pasztell zöld italt bámulom a kulacsban. Érdekesebbek a benne lebegő apróbb darabok, min Josh arca.

Megfogja a kezem, és az övébe kulcsolja. Gyengéden, ártalmatlanul.

– A csillagokat is lehoznád az égről. Tudom jól – görbítek egy hamis mosolyt a számra.

– Én leszek neked az utolsó, akit megcsókolsz? – Szinte belém akarja fészkelni magát, úgy ölel magához. Erős és birtokló az ölelése, de semmi agresszivitás.

Hogy ő lesz-e az utolsó férfi, akit megcsókolok? Mégis honnan tudhatnám? Ha minden jól alakul, és nem dobom fel idő előtt a talpam, még legalább negyven évem biztosan van az életemből. Negyven év hosszú idő, bármi megtörténhet. Lehet, Josh-t holnap elüti egy kamion. Negyven évig biztosan nem fogom gyászolni.

A szám belső oldalába harapok.

Ez a gondolat mindent, csak nem a szerelmet sugározta. Ha igazán szeretném, negyven évig gyászolnám, talán mennék is utána, mert az egyedüllétbe belehalnék. Az üresen kongó ház némasága megőrjítene. Hiányoznának a csókjai, amik melegen tartják folyamatosan fagyban élt ajkaimat, az érintései nem okoznának langyos borzongást. Ehelyett kegyetlenül elmosolyodom, mikor magam elé képzelem a kicsavarodott testét a kamion kerekei alatt. Ez nem szerelem! Mióta együtt vagyunk, attól rettegek, egyszer bejelenti, elhagy, mert nem szeret. Úgy tűnik, én nem szeretem őt. Az agyam irányít. Nem békél meg Josh korábbi ütéseivel.

– Te leszel az egyetlen, akit képes leszek megcsókolni – hadarom.

– Nagyon szeretlek!

Remegő szívem egy pillanat alatt helyreáll, mikor érzem a megnyugtató melegséget, ami szétárad Josh mosolya által a testemben.

Megcsókolom. Apró gesztus, ami nekem most a bizonyítékot jelenti, hogy tényleg szeretem. Szeretem, mert a forróság a két combom között időzített bombaként ketyeg. Elköszönök tőle még egy elmélyített csókkal, aztán kilépek a enyhén csípős levegőbe.

A kezemben a telefon hirtelen megvilágítja az autómat. Üzenet. Meglepődnék, ha nem Declan lenne.

DECLAN:

Hozz nekem a Starbucksból egy

mandulatejes macchiatot, jéggel,

két nádcukorral, légyszi.

ÉN:

Neked is szia. Akkor ezt most még egyszer

úgy, hogy legyen benne a kérlek szó. :)

DECLAN:

De hát ott van a légyszi!

Nem fogom erre pazarolni

a szűkös időmet.

ÉN:

Úgy tűnik, kávé nélkül maradsz. Vagy tőlem

aztán ihatod a fosatós kávét az automatából. 

DECLAN:

ARGHHH!

Kérlek szépen hozol nekem

egy kávét a Starbucksból?

ÉN:

Ha már ilyen szépen kérted.

DECLAN:

Cora?

ÉN:

Mi van, mi kell még?

DECLAN:

Csókolgasd körbe a seggemet.

ÉN:

Hirtelenjében öt módszer ugrott be,

hogyan tudnám a most biztosan gúnyos

mosolyodat levakarni az irdatlan nagy fejedről.

Közöttük van a tű, lámaterápia és

összezárás egy pár napra Sue-val. 

DECLAN:
Visszaszívom az előzőt, és javítanám:

Csókolgasd körbe a f@szomat.

ÉN:

Nem vagy te ma túl ébren? Ebből szuri lesz.

Keresek én olyan megoldást, hogy közvetlenül

a farkadba kelljen szúrnom. 

DECLAN:

Az életed értelme, hogy a farkamra gondolj?

ÉN:

Az életem értelme? Nem hiszem, vagyis...

Az élet rövid, szóóóval.

DECLAN:

21 

ÉN:

21? Remélem, nem ennyi dollárba

kerül a kávéd, mert akkor kifizeted.

ÉN:

Nem válaszolsz.

Hallóóóóó, mi az a 21? Sue valami

illuminátusa?

ÉN:

Sorszám? Lottó szám? Valaki mezszáma? Ez

egy méret? Valaminek a mérete?

ÉN:

ÓÓÓÓ, TE JÓÓÉGGG! Túl sok információ! o_0

Mekkora tuskó vagy!!!

DECLAN:

^_^

ÉN:

Várj! Tényleg ekkora?

DECLAN:

Küldjek képet? *_*

ÉN:

Vicceske. T_T

Mit szólnál, ha Josh-nak megmutatnám ezt a

beszélgetést?

DECLAN:

-_- -_- -_-

ÉN:

Én is így gondoltam...

***

Négy napja úgy megyek be Declanhöz, hogy szinte várom már, mikor ébred fel. Sokkal jobb úgy, hogy tudom, mi baja volt velem, és az én szívemet sem nyomja ólomsúllyal a megvetés. Vakon ítéltük el egymást, miközben ugyanazt tettük; álarc mögé bújtunk.

Honaljam alá csapott a mappával és két pohár kávéval a kezemben lépek az ajtója elé, majd enyhén lehajolva a könyökömmel kinyitom. Kuncogás hallatszik. Anja nevet, Olivia hangját is könnyen beazonosítom.

Anja izgatottan magyaráz.

– Előző nap rottyra leitta magát. Majdnem elkésett a záróvizsgájáról. Erre a legjobbat írta a Wayne State Egyetem történetében. Tizenkét professzor nézte át betűről betűre a szavait. Sőt még egyszer egy poligráf vizsgálaton is át kellett esnie, hogy meggyőződjenek róla, nem puskázott. Fél pontot vesztett! Felet! Aztán négy év múlva summa cum laude értékeléssel hagyta el az egyetemet.

Az ajtófélfának támaszkodva hallgatom, hogy a záróvizsgámról áradozik. Szavait az ágyon mellett ülő Oliviának intézi, addig szemügyre véve a lány mosolyát, de néha-néha Declan tekintetét is elkapja.

– Te itattál le! – teszem hozzá, így a három pár szem rám szegeződik. – Te mondtad, milyen jó lesz, ha kicsit lazulok vizsga előtt. Megitattál velem egy liter vodkát.

– De bevált! Különben sem az volt a célom, hogy leitassalak, csak nem ütött a pia. Aztán már...

– Eh! Ki ne mondd! – intem le.

A fülemet tövig elönti a forróság.

– Engem nagyon kíváncsivá tettél – szólal meg Declan. Kérően néz Anjára, Anja pedig rám, de én erőszakosan csóválom a fejem.

Ez kettőnk története, biztos nem fogja el...

– Azon kaptuk magunkat, hogy a lakásomban vagyunk. Azon az éjszakán találkoztunk elsőnek. Corának meg én voltam az első. Hehe, bocsi csajszi.

Teljes megsemmisülés. Lehunyom szemem, így elvonatkoztatva Declan démoni mosolyba torzult arcáról.

– Anja! Kifelé, mert seggbe rúglak!

Ilyen egy szemtelen barátot! És csak nevet Olivia és Declan is.

– Megyek már – röhög. – Olivia, nem jönnél velem? – kérdezi, és kezét nyújtja, segítve felállni a jót mulató lánynak. Olivia készségesen elfogadja azt, és kiosonnak a szobából.

Elmosolyodom. Tetszenek egymásnak. Anjára is rá fog találni a szerelem. És valamiért ez szögeket üt a szívembe, könnyen átsiklik rajta, megöli az örömömet. Anja boldog lesz egy párkapcsolatban, én két éve már csak vergődök.

– Hány éves is voltál, mikor Anjával először találkoztatok? – ül fel az ágyon Declan.

– Fogd be!

– Huszonkettő, igaz?

Már nem csak a fülem, de az egész arcom vörösben úszik.

– Tessék – adom oda a kávéját –, mandulatejes macchiato, a kedvenced egyenesen a Starbucksból. Ennyi pénzért egy heti kávét is tudnál venni, és nem csak egy pohárnyit.

Leteszi az asztalra a poharat, rám néz, és elkapja a nevetés.

Tudtam, hogy nem terelhetem el a figyelmét a Starbucksszal egy ilyen mondat után.

– Ne nevess! – vicsorgom. – Igen, Anjával vesztettem el, és a huszonkettő igenis egy megfelelő kor! Még mindig nevetsz! Miért te mennyi voltál?

– Tizenhárom – feleli vígan.

– Ennyi idősen még homokoznod kellett volna, nem a huszonegy centis farkadat rejtegetni egy vaginában. Nem mondák neked, hogy bújócskát nem úgy kell játszani, hogy a farkadat bújtatod el? Jól van, nevess csak. Vedd le a nadrágod, kell adnom egy utolsó injekciót.

Azonnal abbahagyja az erőltetett nevetését. Alsó ajka megremeg, és fájdalmasan kifújja a levegőt.

Hah! Ki nevet a végén, tuskókám?

Lehúzza a vörös melegítőnadrágját, míg én kihalászom a fiókból az ampullát a fecskendővel.

Elé térdelve sietve szúrom a bőre alá a tűt. Kicsit – a frászt kicsit! – feszélyezve is érzem magam, mert szemem állandóan a két combja közé vándorol. Ez még annyira nem lenne baj, lehetne az én kis titkom, de Declan egyértelműen észreveszi. Gonoszul heherészik. Összepréselt ajkakkal nézek rá.

– Miért kell állandóan nevetned?

– Jó nézni, ahogy előttem térdelsz.

– Használd ki az alkalmat, mert ez lesz az utolsó alkalom.

Fogadni mernék rá, hogy sóhajtása iróniaként született, mégis igaznak hatott.

– Nem küldtél a reggelidről képet – szólal meg az injekció után egyfajta korholásképpen. Lebiggyesztett szájjal várja a válaszom.

– Hajnali hat van! – panaszkodom. Csúnyán néz, csillog a szeme a vasakarattól.  Négy napja minden étkezésemről képet küldök, ahogyan azt megbeszéltük. Egyszer sem szólt meg a képeimért, pedig evés közben nem éppen vagyok fotogén. Érdekes, de minden kép után azt a választ kaptam vissza, hogy: Jó étvágyat, egyél sokat. Vagy hogy: Azt szeretném, hogy mind megedd. Meg egy pár emojit. Egy durvább megjegyzést sem fűzött a képekhez. Megszokás, hogy Josh-ból indulok ki. – Mindjárt eszek, becs szó! – ígérem. – Elfelejtettem megköszönni, hogy nem degradálod a szelfijeimet.

– Miért tennék ilyet? – Oldalra biccenti a fejét. – Azok csak képek, és nem nézel ki rosszul rajtuk.

Nem nézek ki rosszul rajtuk? Declan Roy megdicsért? Bizony, mert kijelentése után a fekete, testhez simuló pólóját érdekesebbnek találja, mint engem. A rajongói ölni tudnának ezért, én azonban totális szégyent érzek. Anján kívül nemigen bókolt senki, néha Josh a kapcsolatunk elején, de az alkohol elhalványította, majd megszüntette kedvességét. Csak a gúnyolódás maradt, ami miatt pár szép szótól is elönt a forró szégyen.

– Mikor húzhatok haza? – kérdezi elterelésül.

– Legutóbb négy napot mondtam, aminek most van a határideje, de meg kell várnod a pszichológusod döntését. Félsz a jégkorongtól.

– Azért akar bent tartani, mert meggyőződése, hogy PTSD-m van, és minél több időt kellene nyugodt körülmények között lazítanom. De elárulom, nincs PTSD-m, annak már lennének látható jelei, nem félek a jégkorongtól, csak attól, újra szétkaszabolják a combom. Nem magamat féltem, hanem a családomat, akiknek végig kellett nézniük, hogy majdnem megdöglök. És ez a kórház sem nyugtat meg. – Hangja csobog az indulatoktól.

Mély basszusában költözik valamilyen rezesség, amit sosem hallottam. Dühös. Összenyomott fogai miatt ránc gyűlik a szája szélén. Az erdőzöld szemei most úgy villognak, mintha egy kietlen erdőben a vihar fenekestől felforgatta volna az idilli életet. A szél letöri a fenséges zöld ágakat, a minden erejükkel az ágba kapaszkodó friss levelek méregzöld árnyalatai takarják be íriszeit.

Újra felötlik bennem a kérdés: Mi ez a hidegháború Ward és Declan között? Nem igaz, hogy csak én látom, ami történik az nem a véletlenek sorozatos bekövetkezte. Rálépni, pontosabban átsiklani az ellenfél lábán, miközben simán lent tarthatta volna a korcsolya pengéjét a jégen, az nem véletlen. Ha pániféleleme is volt Jamie-nek, ha nem, egy képzett jégkorongozó kezelte volna a helyzetet. Ő is tudta volna.

– Ward direkt tette? – kérdezem. Lehajtja a fejét, úgy biccent észrevétlenül.  Haladás. Már legalább nem ellenkezik. – Ez egy igen.

Tudtam. A kettőjük között kialakult konfliktus véres viszállyá fajult. De Declan nem tehet róla, hogy Alex megbénult. Egyedül Alex tehet róla, mert nem vett fel sisakot, vagy arról, hogy trehány módon nem vitte éleztetni a pengét.

– Bármit csinálhatsz, de ebbe ne üsd bele az orrod. Semmit nem tudsz. Semmit – hangsúlyozza.

– Nem a te hibád volt.

Felnevet. Jádezöld szeme most már a zöld legkegyetlenebb árnyalatába sűrűsödik. Majd a nevetése alábbhagy, gunyoros mosoly váltja fel.

– Tényleg fogalmad sincs semmiről, csak a sötétben tapogatod a villanykapcsolót. – Elhúzza a száját. – Alexander Ward miattam bénult meg és Jamie-től is megérdemeltem, amit kaptam. Szeretnék egyedül lenni.

– Ez esetben, viszlát később, Declan.

– Azért köszönöm a kávét. – Elveszi az asztalról a papírpoharat, és belekortyol.

Én is belekortyolok a saját kávémba, amit szintén ugyanabban a drága kávézóban vettem. Ha már ott voltam és Josh pénzét költöm, miért ne?

Sosem ittam ilyen finomat.

***

Három óra elteltével Steven irodájában várok Caitlyn Beckre. Késik. A Declannal való beszélgetés elhúzódik.

Valahányszor beszélgetnem kell vele az idő megbolondul, és minden kétszer olyan lassú lesz. A félelem lelassítja az időt. Tanulnom kellene a nyolcszáz oldalas könyvből, de összefolynak a betűk előttem. Féltanulás pedig nem tanulás, így csak mellettem díszeleg az asztalon. Az ambulancia persze tökéletesnek kihaltnak bizonyul, így ott sem kell segítenem.

Megérte az aranyáron mért Starbucks kávé. Egy maratont is képes lennék lefutni. Szívem is szorgosan pumpálja a vért, de gyanítom, hogy ez nem a kávé műve, hanem a Caitlynné. Tudja, hogy Josh nem egyszer megvert. Mióta ő kezeli Josh-t is párszor találkoztunk. Úgy nézett, mintha ki akarná belőlem kanalazni a Josh-sal közös életünket. Láthatatlanul befészkelte magát közénk. Ha találkozunk, nem kérdez, de megfigyeli minden mozdulatomat. A gondolattól is hullámvasútra ül fel a gyomrom.

Caitlyn nem kopog, csak bejön.

– Ne haragudjon a késésért. – Nagyot sóhajt, és lehuppan a székre. – Nem tetszett neki, amit mondtam.

– Mit mondott neki? Nem mehet haza? Nézze, Declan jó állapotban van. Járni is járhat, egy otthoni környezet előrébb vihetné gyógyulását. Én szeretném hazaengedni ma, de maga a pszichológusa, magára hagyom a döntést. – Elől összekulcsolom a kezemet.

– Haza még nem mehet, egy otthoni környezet nem segítené a rehabilitációját. Elég összetett gondolkodása van. Egyedül él, a jégkoronggal még nem barátkozott össze. Ki lenne ott vele, aki megmutatja neki, hogy a jégkorong nem olyan veszélyes, mint ezekben a napokban látja?

– Nekem azt mondta, a jégkorongtól nem retteg, csupán attól tart, újra megtörténik.

– És ezért nem is mer a jégre lépni, ezzel megakadályozva, hogy újra megtörténjen. Declannek vannak kimondatlan szavai, amit meg kell fejteni, különben sosem mondja el. Kell neki egy közeg, ahol látja a jégkorong szeretetét. Vagyis úgy fogalmaznék, hogy ahol látja, egy sérülés ellenére is megmaradt a jégkorong szeretete. – Rám néz. Orrára igazítja a szemüvegét, és közelebb hajol. – Emlékszik, mikor azt mondtam, van egy ötletem és segítenie kell megvalósítani?

Félve hunyorítok.

Halkabban folytatja.

– Declannek Josh Brownra van szüksége, hogy lássa, egy sérülés nem ördögtől való. Kapóra jön, hogy Josh csapatot talált magának. Így Declan azt is észlelni fogja, hogy évek után is lehet valakinek lelkesedése.

– Miről beszél? – értetlenkedek.

Minden létező opciót elképzelek, mire akar rávezetni. Közös terápia netán Josh és Declan között? Túl logikus, egy pszichológust képtelenség ilyen gyorsan kiismerni.

A karórájára néz, aztán szaggatottan visszairányítja a tekintetét rám.

– Declan elhagyhatja a kórházat, de nem haza megy. Egy hétig maguknál fog lakni. 

Jól hallottam? Declan, én és Josh egy fedél alatt? Nem, ki van zárva. A-a... Nem viselném el az állandó jelenlétét, ráadásul egy hétig! Nem bólintok rá. Semmi ésszerű logikát nem látok az érvelésében, pedig mélyen keresem. Nincs pszichológiai tapasztalatom, na de ez biztosan nem úgy működik, ahogy ő azt elmesélte. Más van ennek a hátterében, és reményteli tekintete lerántják a leplet a hazugságáról.

– Ez az ürügye, igaz? Azért akarja, hogy Declan hozzánk költözzön, mert akkor Josh nem tud ártani nekem.

Feltűnik egy ránc a szája mellett.

– Nem feltétlenül, de ha ilyen jó megfigyelő, bevallom, az egyik ok tényleg ez.

– Josh nem fog bántani.

– Ezt nem tudhatja. Majdnem egy hónapja nem iszik, ez a kritikus pont. Ideges és nyűgös lehet, ami könnyen lehet, magán csattan.

– Nem. Szeret engem. – Az asztal alatt a térdembe marok.

– Nem mondtam, hogy ne szeretné magát, de vannak problémái, amiket a szeretete sem állíthat meg.

– Például? – Dühösen ég a haragtól a tekintetem. Képes lennék hamuvá varázsolni az egész alakját.

Dühös vagyok rá, mert segíteni akar. Azért vagyok rá dühös, mert belelát az életembe, nincsenek előtte akadályok, tudja, hogy a tökéletesnek mutatott életemből semmi sem igaz. Haragudtam Rosára, mert ő is megtudta, milyen a valódi életem. El akarom hessegetni magam mellől azokat az embereket, akik tudnának nekem segíteni. Én nem kérek belőle... magalázó, hogy egyedül nem vagyok képes megbirkózni Josh szeszélyeivel. 

Caitlyn előhúz egy dossziét a táskájából, majd felém csúsztatja.

– Nem szabadna megmutatnom, de maga olyan csökönyös, mint az öszvér. Azon kívül, hogy a férjének az alkohollal is meg kell küzdenie, még dühkezelési problémái is vannak. Ezt tapasztalhatta a saját bőrén is. A nárcisztikus személyiségzavara miatt több idő kell neki, hogy megbarátkozzon az alkohol hiányával.

Csak azért nem folyok le a székről, mert minden zsigerem a székhez fagyasztott. Eggyé akarok válni a padlóval. Mintha gyomorszájon rúgtak volna legalább hatszor, teljes erőből, egy kemény bakanccsal, hogy feléledjek a homályból. Nem vettem észre! Pedig nyilvánvaló jelek voltak. Az állandó féltékenykedései, az érzelem nélküli énje, a túlzott önbizalma, ami egyértelműen csak beképzeltség volt... Hogyan történhetett ez meg? Számára a világ, ami számít, megáll az orra hegyén. Érzelmileg vak és süket, egyszerűen nem lát, nem hall, nem tudja beleélni magát abba, amit mások gondolnak vagy éreznek, nem hallja meg a segélykiáltásokat. Ezekre csak ráböffent valami klisés dolgot, aztán teszi a dolgát. Mindenkivel úgy bánt, vagy bánik, mintha túlságosan ijesztő lenne, hogy közel kerüljön másokhoz, mert ők túl kevesek hozzá. Nevet és viccelődik, sőt időnként kedves gesztusokat is tesz. De ha feltennék neki egy személyes kérdést, akkor idegei elpattannának, mint egy rugó. Ez bizony nárcisztikus személyiségzavar. Istenem! A felesége vagyok, ráadásul orvos, mégsem tudatosult bennem. Szörnyű feleség vagyok... Négy éven keresztül nem jöttem rá, hogy Josh viselkedése nem az önbizalmának vagy éppen annak hiányának köszönhető, hanem a személyiségzavarának. Josh-t hibáztattam, amiről nem tehet. Csak beteg.

– Tehetek valamit Josh-ért? – teszem fel a legelső kérdést, a sokk után, amit az áramütésszerűen ért hír okozott.

– Josh-ért? Nem. Magáért? Annál inkább. Veszélyes területen tartózkodik, Josh ingerült lehet ezekben a hetekben. Declant sem lehet magukhoz költöztetni, az a maguk házasságára is rámenne, és Declan is gyanút fogna. Túl jó megfigyelő... Azt ajánlom, miután Declan elhagyja a házukat, költözzön el egy pár hétre.

Felhorkantok.

– Majd, ha fagy! Josh beteg, szüksége van rám!

– Fennáll a veszélye, hogy bántani fogja magát. Segítsen Josh-nak úgy, hogy nincs a közelében. Az a legjobb, amit most a férjéért tehet.

– Nem. Mondja, maga otthagyná a férjét a káosz közepén? – szegezem tekintetem egyszerű gyűrűjére.

– Ha az életem múlna rajta, biztosan – igazítja meg a gyűrűt zavarában.

Ezen már tényleg hangosan és megjátszottan felnyerítek.

– Akkor nem szereti igazán.

– Vagy csak becsülöm az életet, amit kaptam. Nem önzőség, ha magára is gondol.

– Ó, dehogynem! – Sértődötten, dőlök hátra a székben. Sosem találtam kényelmesnek az irodai székeket, de ebben a pillanatban, mintha ezer kaktusztüske szúrná a fenekem. El akarok rohanni, annyira megalázó, hogy valaki tud a valós életemről. Pucérnak érzem magam Caitlyn előtt... – Declan nem fog hozzánk költözni, ki van zárva. Előbb fojtom meg magam egy infúziós zacskóval...

Jó, nem gyűlölőm őt, de egy hét mellette? A betegem bele fog látni a magánéletembe. Ez minden, csak nem oké...

– Ez nem a maga óhaja szerint fog működni. Josh beleegyezett, és mivel az ő háza, ezért Declan márpedig egy hétig maguknál fog élni.

Csoda, hogy nem gőzölög a fejem a dühtől. Ezért volt ma Josh ilyen megkeseredett. Azért kérdezett tőlem fura kérdéseket.

– Jó! – fortyanok fel. – Akkor nálunk lesz. De én egy hét után sem fogok elköltözni. – Szinte kilövöm magam a székből, hangos nyekkenéssel találkozik a fallal.

– Ezt még egyszer gondolja át. – Alig hallom megszeppent, de kitartó hangját, mivel rácsapva az ajtót elsietek Declanhöz.

Trappolok, tőlem zeng a csendes folyosó. Rám mosolyognak, de viszonzásul csak egy mosolyszerű vicsorgást kapnak.

Declan szobájába lépek. Nem titkolva szemrehányását rám néz, majd tovább pötyög telefonján. Ignorál, megint.

– Ne pikkelj rám, Declan Roy, nem én találtam ki! – Továbbra sem néz rám. Agilisen nyomkodja telefonja kijelzőjét. – Ne nyomkodd már azt a bizgentyűt, mert agyfaszt kapok! – Az ágy széléhez sétálok, megtámaszkodok az ágytámlában.

– Cora Moss káromkodik? Anja szerint nem az erősséged. – Fanyarul mosolyog, és tovább nyomja a telefont. Szétvet az ideg! Ezzel a fickóval egy fedél alatt egy hétig? Valaki nagyon meg fogja szívni. – Hidd el Moss, életed legjobb hete lesz. Ilyen dögös pasi nem mindennap költözik a házadba – kuncog izgatottan.

– És ez a dögös pasi mosni, főzni, takarítani is fog? Vagy csak teherként fogja keseríteni az életem?

– Haha! Azt már nem, lazulni megyek, nem lehetek munkára fogva – sóhajt látszólagos szívfájdalommal. – Ez a sebzett láb nem munkára való.  Érezd magad kiváltságosnak, hogy a szemedet rajtam legeltetheted hét napon keresztül.

– Képzeld, fogom is! A tökéletes tested el lesz pirulva a sok pillantástól, amit tőlem fog kapni – nézek rá, és lejjebb hajolok.

Állja a tekintetemet, de szeme túl fűtött vággyal lejjebb ereszkedik a melleimhez.

Oldalra billenti fejét és megnyalja alsó ajkát.

– Lehet, nem csak a pirulásom fogja jelezni, mennyire is tetszik neki, hogy nézel, vagy hogy a közelemben vagy. – Lassan levezeti a tekintetét két combja közé.

Kiszélesedik a mosolyom, érzékien a számba harapok.

– A huszonegy centis Nagyúr nem fog bírni magával?

– Ki tudja? Még az is lehet, hogy jófiúként fog viselkedni.

Elé állok, a telefon kicsúszik a kezéből, nagyra kerekített szemével egy millimétert sem kihagyva fixíroz. A füléhez hajolok.

– Nem bukok a jófiúkra – súgom.

Megborzong.

– Akkor mire buksz?

– Szőke haj, barna szem, Josh Brownak hívják.

Kialszik a szeméből az a milliónyi csillag, amik a szeme erdejét világították. Megijedek egy pillanatra, de gúnyos mosolya most az egyszer megnyugtat.

– Mikor indulunk? – érdeklődik.

– Műszakom végén, addig neveld meg a farkincád, hogy ne ácsorogjon – kacsintok rá.

– Mi!? – A lábához kapja a fejét. Ott azonban semmi sem domborodik. – Nagyon vicces vagy!

Miután kiléptem a szobájából, csak akkor tudatosul bennem, mit tettem az előbb.

Megtorpanok, elnevetem magam.

Flörtöltem Declan Royal. Ő is flörtölt velem.

És az anyját! Élveztem! De még mennyire élveztem! Jaj, de csapnivaló vagyok!

***

Megjegyzés

Sziasztok!

Oké, ez egy egészen unalmas rész lett, de megígérem nektek, hogy a következőben már történni fognak az események.

Lehet, kivagytok már a hálákodásaimtól, de itt is szeretném megköszönni a 10.000 megtekintést, ami mára 11.000-re ugrott. <3

Óriási öröm és lelkesítés!

Köszönöm, hogy itt vagytok!