ISMERETLEN

Oké, nem hittem volna, valaha is ezt írom, de:

GYERE IDE, SZÜKSÉGEM VAN RÁD!!!!

                                                                            ÉN

Honnan szerezted meg a telefonszámom?!

A következőre állítottad a becenevet: DECLAN ROY

DECLAN ROY

SZERINTED?

                                                                            ÉN

???

DECLAN ROY

Nem te vagy a legélesebb kés a

fiókban... Egyértelműen Anjától.

GYERE IDE! MOST! KÉRLEK!

LÉCCI! JÓ BETEGED LESZEK, ESKÜ!

A következőre állítottad a becenevet: DECLAN ROY (TUSKÓ)

                                                                            ÉN

NE KIABÁLJ!

DECLAN ROY (TUSKÓ)

DE KIABÁLOK, SUE NEM HAJLANDÓ

KIMENNI A KURVA SZOBÁBÓL!

ÉN

Hah! Képzeld, én egy

kényelmes Ferrari

anyósülésen ülök. Nem menthetlek meg.

Majd talán tíz perc múlva, ha jó fiú

leszel.

DECLAN ROY (TUSKÓ)

MOSS!!!!

                                                                            ÉN

ROY!!!!

DECLAN ROY (TUSKÓ)

BOSZORKÁNY!!!

ÉN

Ennyire varázslatosnak tartasz?

DECLAN ROY (TUSKÓ)

Hehe... Csupán csak

máglyán lenne a helyed.

                                     
ÉN

Szarjál sünt, Declan Roy!

DECLAN ROY (TUSKÓ)

Most arról beszél, hogy a Földet egy titkos

társaság uralja, akik azon dolgoznak,

hogy egy zászló alatt egyesítsék az emberiséget

és egy Új Világrendet építsenek ki. Megkérdezte

tagja vagyok-e...

                                                                           
ÉN

Hahaha! Várd meg, míg a Föld üregességéről kezd el

beszélni. Szórakoztató elmélete van.

Anja is velem egy időben ér be.

Sok sikert addig!

Na, pá!

DECLAN ROY (TUSKÓ)

Moss! Ne szúrj ki velem...

Moss!!

Moss????

Álnok kígyó!!!!

Vigyorogva mélyesztem zsebembe a telefont. A hangos zene basszusa dübörög a fülembe, miközben gyengéden simogatom Josh kezét, amit a combomon nyugtat. Megint felajánlotta, hogy elhoz munkába, majd haza is visz, ami már több, mint változás. Amolyan pálfordulás következett be az életében.

Este nyolckor a centrumi fények kíséretében vezet. Ábrándozva néz ki a szélvédőn, a tegnapi nap jár a fejében. Erős élmény volt, ami, ha nem is teljesen, de jórészt befoltozta a házasságunkban keletkezett hézagokat. Gyönyörű volt minden, kettesben, egy hangos szóváltás nélkül. Csak a szerelem volt, ami régóta nem ragyogott annyira, mint tegnap. Bár nem csináltunk nagy felhajtást az új csapata miatt, mégis így volt a legszebb. Valósnak éreztem a változást, a szerelmet. A nevetéstől, a csókon át minden részemet táplálta; a szívemet megerősítette, hogy jól döntött, mikor maradtam, az agyamat megleckéztette, amiért futni készült.

– Kinek írtál? – kérdezi, ezzel felrázva az emlékeimből.

Hangja egészen más; követelőző, számonkérő. Nála ez teljesen normális, főleg a sérülése után mutatkozott meg a féltékenysége. Azt hitte, elhagyom, ha nem játszik. A pályán az önbizalma kiöntött a medréből, de a való életben csak épphogy csepeg.

– Csak Declannek. Nem bírja elviselni Sue összeesküvés-elméleteit – kuncogom.

A kormányon lévő bal keze megfeszült, ereinek vonalvezetése kidudorodik alkarján. A másik kezével erősen ráfog a combomra.

Lehet, nem kellett volna elmondanom neki... Dühösnek látszik.

Nem szabadna más férfivel írogatnom.

– Barátok vagytok? – kérdezi türelmesen.

– Semmiképpen sem nevezném a barátomnak, csak a betegem, és nem is kedvel.

Nem beszéltünk az utóbbi időben Declanről, vagyis az igazság az, hogy Josh nem kérdezte, milyen kapcsolatban állok vele. Az állapota érdekelte, így kijelentésem meglepi.

Összehúzza szemöldökét, egy pillanatra rám sandít, majd vissza az úttestre.

– Nem kedvel? Vicc az egész, biztosíthatlak, hogy kedvel – fintorog. 

Ha látná, milyen cicaharc játszódik le közöttünk, nem így érezne.

– A szájából hangzott el. 

– Azt valszeg' gondolatban legalább háromszor megrakott.

Milliméter pontossággal fürkészem az arcát. Olyan undorral beszél az állítólagos kedvenc játékosáról, mintha egy döglött hal szagát kellene beazonosítania. Féltékeny lenne Declanre? Talán. Hiszen a kezelőorvosa vagyok, a napomat szinte vele töltöm.

– Hé, mi bajod? – kerekítem ki a szememet. 

Megcsóválja fejét, aztán lassan ráhajtja a bőr borítású kormányra a piros lámpánál.

Megsimogatom a hátát a gerince hosszán, amiért hálásan felsóhajt. Ad egy csókot a számra, és a zöld lámpánál elindul.

– Mindenki oda van érte! A Detroit legjobbja, baszki. Félek, hogy elcsábít. Ő olyan népszerű...

– Nem a népszerűséged miatt vagyok veled! Nem véletlenül kértem, a sajtót zárjuk ki az életünkből. Szeretlek, azért, ami vagy. Nem a hírnévért, nem a pénzedért, hanem a szívedért, na jó, meg azért, mert annyira dögös vagy! Declan a közeledbe sem érhet! Ő csak egy páciens, semmi több. 

Egy gyors mosolyt küld felém, az ujjaival mintákat ír le a combomon. Némán vezet, belemerül Eminem legújabb számába.

A lehúzott ablakon át a hot-dog illata árad az orromba. Étel. Evés. Elfelejtettem enni! Megint! Idióta! Marha! Ostoba tudatalatti! Nem hatotta meg Declan okítása. A hasamra szorítom a kezem, meggátolva a benne lévő émelygést. A gyomrom hullámra feküdt fel, szörfözik rajta.

– Rosszul vagy? – kérdezi Josh. – Ne a kocsimban hányj, ha lehet.

– Elfelejtettem enni – vallom be. – Tegnap este veled ettem utoljára.

– Megesik az ilyen – feleli könnyedén. – Nagy baj nem érhet. Van miből táplálkoznod. – A hasamhoz ér, a kék ingem és a fehér kötött mellényem alatt megtalál egy hurkát, és összecsípi. Behúzom a hasam, és lesütöm a szemem.

Megalázó.

Megint ide jutottunk. A testemre és annak méreteire. Amit Declan nagyjából helyrerakott, azt Josh megjegyzése bombaként teszi a földdel egyenlővé. Eszem ágában sincs azt feltételezni, hogy jót akar az egészségemnek.

A bőrömet tépkedem, mutatóujjamon vér csorog a barázdáiba.

– Jaj, Cora, ne vedd már magadra, mindent túlreagálsz! Legalább van mit fognom a domborulataidon, még így sem luxusminőség, de elmegy.

Ha ezzel akarta kijavítani az előző megmozdulását és megszólalását, nem járt sikerrel.

Sírni szeretnék, viszont Josh megsértődne, mondván, csak viccelt. Így tűröm a tűrhetetlent, lenyelem a perzselő haragot, s csendben maradok.

– Most haragszol? – kérdezi szemrehányóan.

– Kövérnek tartasz, az idomaimat kicsinek.

– Nem mondtam, hogy kövér vagy! – ellenkezik.

– De gondolod! – Hangom legalább három oktávval emelkedik.

– Örülj neki, hogy nem mondtam ki! Még veled vagyok, nem? Akkor mi itt a baj? – Metszőn nevet.

Még velem van. Még! Istenem...

Hogyan tud fájni egy mondat, ami másnak vicces. Emberéleteket tehet tönkre, főleg, ha ezt egy általuk kedvelt ember mondja. Nekik csak egy mondat, amit simán magukba tarthattak volna, pár perc múlva elfelejtik. De annak, akinek mondják nem felejt, mélyen a tudatába vésődik. Gonosz szellemként követi élete útján. Minden kihangsúlyozott szóra, a nevetésre, a gúnyos hangvételre kristálytisztán emlékeznek. Én is, mert attól kapok, akit a legjobban szeretek.

– Ne legyél már ilyen búvalbaszott! – túr bele a hajamba. – Naaaa, ne rontsd el a hetünket.

Elrontom a hetünket.

– Azt akarod, hogy nagyobb legyen a mellem és a fenekem. – A mellemre nézek. Síkabb a felület ott, mint egy jégpályának.

– Nagyon csípnélek érte – kacsint rám. 

– Mégis hogyan legyen nagyobb, ha ennyit osztottak ott fent? – teszem fel a költői kérdést.

– Keress fel egy plasztikai sebészt – javasolja minden teketória nélkül.

A szótól is kiráz a hideg.

A férjem, akinek támogatnia kellene, ahelyett, hogy azt mondaná, jó vagyok így, mert a belső tulajdonságaimért szeret, azt mondja, keressek fel egy plasztikai sebészt, mert neki nagyon tetszenék nagyobb idomokkal. Négy éven keresztül miért nem volt baj a deszka kinézetem?

– És ha én nem akarom?

– Adok rá pénzt!

– Nem kell a pénzed, nekem is van! 

– Hozzám képest koldus vagy, drágám.

Drágám. Csak akkor használja ezt a becézést, mikor gúnyosan a padlóra akar vinni.

– Nem szeretném megműttetni magam – ingatom lustán a fejem.

– Ah, pedig nagyon tetszenél úgy, legalább nem látszódnának a felszedett kilók. Meg ugye, ha kihagysz egy-két étkezést is csökkenni fog a súlyod – érvel. –  Milyen dögösen néznél már ki mellettem? Tutira lelkesebben dugnálak, mint most...

Nyílt lapokkal játszunk. Már nem ferdíti a véleményét, tisztán kimondja. Csak nyitnom kellene a szám, ellenkeznem kellene, és az örökös beleegyezésből most nem jutna neki semmi. Bármennyire szeretem, valami az én határaimat is feszíti. Jó, hogy nem kéri, hogy hadd tartson otthon kígyót!

– Majd meglátom – mondom, mikor a kórház előtti látogatóknak fenntartott parkolóba beáll.

Elhúzza a száját.

– Reggel nyolcra itt vagyok érted – szánt bele a hajába.

Eldünnyögök egy értelmetlen helyeslést. 

Kikapcsolom a biztonsági övet, és elé hajolok. Alig akar csókot adni, mikor megteszi, röviden és tartózkodón érinti ajkait az enyémhez.

Vissza sem nézek, miután kiszállok, csak hallom, ahogy a motor felberreg, és megszabadulok Josh-tól.

Most nem foglalkozok a rám szegeződő szemekkel, nem mosolygok, csak előre megyek. Trappolok, szó szerint beleremeg a lépcső, aztán a csempe Declan szobájához menet.

Sue még mindig ott van. Declan kedvesen hallgatja elmebaját. Szemével segélykérőn kuncsorog a szabadságért.

– Sue Carter, nem te vagy itt a nővér! – fedem meg. – Hányszor kell elmondanom?

Megfordul, és rám mosolyog. Gúnyosan, kötekedőn.

– Nicsak! Megint itt van a tökéletes nő, némi testképzavarral – nevet. – A Paleoit diéta segíthetne.

Ha nem tudnám, Josh gyűlöli Sue-t, azt hinném, összeszövetkeztek ellenem.

Megdermedek, mikor Declan feláll, és az ajtóhoz csörtetve kinyitja azt. Olyan gyorsan játszódik le minden, hogy fel sem fogom, mi történik.

– Kifelé! – mutat a törött kezével a szobán kívülre. Hangja mély és mogorva. Rákiabált Sue-ra! Sue fülét-farkát behúzza, eltátott száján nyöszörgésen kívül nem futja semmire. Nagyokat pislant az elszánt tekintetű Declanre. – Ha még egyszer egy rossz szót mersz róla szólni, elintézem, hogy a sajtó a te nyomorúságos életeden csüngjön, felfogtad? – Még mindig hangosabb és idegesebb.

Sue megszeppenve bólogat.

Fél perc után csoszogva elhagyja a szobát.

– Faszom, annyit papolt a holdra szállás hamisságáról, hogy majdnem elhittem... – morogja.

– Állsz! – vigyorgok. – Ettől függetlenül nem szabadna ilyen hirtelen felállnod.

Legyint, és visszaül az ágyába.

– Egy hét múlva szabadulhatok innen? – Panaszosan felnyög.

– Ha így haladsz, talán négy nap múlva is.

– Köszönöm, Jézus! – sóhajt a plafon felé.

– Jézus, komolyan!? – tárom szét a kezemet, és magamra mutatok. – Ez itt nem Jézus, hanem Cora Janet Moss. Steven sem Jézus, és lehet, meglepődsz, de Anja sem.

– Köszönöm Stevennek, Anjának. Ja, és a takarítónőknek!

Direkt hagyott ki, és az biztos, hogy nem poénból. Nyomós oka van, amiért úgy büntet, nem köszöni meg, amit érte tettem.

Fojtogat a bánat, egy vastag hurkot kötött a nyakam köré. Halványodik előttem a tér, könnyekkel telik meg szemem gödre.

Megtörtem, a mai napon nem maradt más, csak hogy parányi darabokra hulljak. Declan volt a csattanó, pont a szívembe talált, eltörve mindent. Az én hibám... Sem Josh, sem Declan nem tehet arról, hogy ilyen elcseszett vagyok. Rossz orvos vagyok, hiszen Declan nem köszönte meg, amit érte tettem. Rossz feleség vagyok, mert nem vagyok hajlandó megtenni, amit Josh kíván.

A csuklóimat szorongatom, hogy a fizikai fájdalmat érezzem, ne a lelkit. Már képtelen vagyok elviselni a lelki megpróbáltatásokat. Nem használ, a mentális fájdalmaim túlérnek a fizikain. Most jó lenne egy részeg Josh, aki megver, hogy ne a belső kín miatt kezdjek bőgni, hanem a kézzelfoghatóbb fizikai miatt. Verjen meg úgy, hogy legalább egy hónapra kidőljek. Ki akarom pihenni a lelki fájdalmaimat, kiszakítani magamból a temérdek gyűlöletet, amit most magam iránt érzek. De mit érne, ha valaki megverne? Tudom jól, hogy semmit. Idejét nem tudom, mikor hatott meg a testi bántalmazás. Mindig csak tűrtem, vártam a pofont, mintha ez a napi rutin részem lenne, mint a fürdés. Mennyire lehetek mélyen, ha a bántalmazást a fürdéshez hasonlítom!?

Hasam émelyeg, már nem vagyok benne biztos, csak a felgyülemlett könnyektől nem látok. Szívem dübörög, a vér a fülemben dolgos szolgaként munkálkodik.

– Miért nem köszönted meg nekem is? – kérdezem felé fordulva. Hangom, mintha kilométerekre tőlem lenne.

A két ágy között állok meg, kezeimmel fogom körbe a sajgó hasam. Nem tudom, mit nézek Declan testén, mert a homály teljesen leszállt a szemem elé.

– Már megkaptad a megfelelő jutalmad, a hírnevet, amire, mindig is vágytál. Az én köszönetem itt nem játszik, az számodra jelentéktelen. – Mintha egy kútból beszélne, üreges hangja alig-alig éri el fülemet.

Egyetlen egy könnycsepp folyik végig arcomon, majd követi a többi. Gátból kiszabadult folyóként folynak az arcomon.

Egy lépést teszek előre, de minden forogni kezd. Egy végtelen körhintában ülök.

– Moss? Ó, a faszom! Hívjak orvost?

– A-ha...

– A kurva életbe! – Ez a hang az utolsó, amit hallok, mielőtt minden elsötétül, és behúzzák a függönyt.

***

Mintha tőrt hasítottak volna a koponyámba; szúr és zsibbad. Teljesen kiszáradt a szám, szinte porzik, nyelni sem vagyok képes. A fény, ami átjut a csukott szememen annyira zavar, hogy felnyögök. Facsarja az orromat a vegyszer szaga, ám Declan pézsma illata, valamelyest kompenzálja a gyötrelmes ébredésem. Anja malájul átkozza a gonosz szellemeket, miközben minden bizonnyal fel és alá járkál a szobában.

Hunyorogva nyitom ki a szememet, hogy a fény kevésbé irritálja. Steven sápadt arcával találom szemben magam, a pulzusomat tapogatja a nyakamnál. Azt, hogyan kerültem az ágyba nem tudom, azt sem, hogyan találkoztam a padlóval, bár a sajgó fejem sok mindent elárul.

– Jól vagyok, nincs baj... – morgom, és felhúzom magam törökülésbe. Declan falfehér arccal az ágy végében ül, ujjait ropogtatja. – Elájultam?

– Nem, doki, háttal megtámadtad a kurva padlót! – forgatja meg szemét idegesen. Ujjai a ropogtatástól – merthogy még mindig ropogtatja – szerintem már zseléssé deformálódtak.

– Van... – Steven kérdéssorozatát inkább megakadályozom, mielőtt sokat kellene beszélnem.

– Nem cseng a fülem, látok rendesen, nem szédülök, hányingerem sincs, biztos vagyok benne, hogy járni is tudok. Ebből következtetem, hogy commotio cerebri nem talált meg.

Elismerően csücsöríti száját.

– Szükséged van valamire? – emeli fel államat, szememmel a mozgó ujját követem.

– Vízre és ételre – nyögöm –, meg kérdésmentes pár percre – teszem hozzá Anja nyitódó szája láttán.

Steven megérti, Anja kevésbé, de végül ő is kimegy a szobából.

Declan eközben vörösre dörzsöli a tarkóját.

Melléülök. Ha most sem akarja elmondani, mi baja velem, sosem fogja. Ehelyett azonban felpattan az ágyról, a saját ágyához tartozó szekrényről elvesz egy dobozt és egy bontatlan palackos vizet, majd visszaülve hozzám az ölembe tolja.

A vizen nem gondolkodom, a flakont rövid időn belül üressé teszem.

– Ez micsoda? – tudakolom félkómásan és mohón a dobozra mutatva. 

– Kaja, amit te manapság elfelejtesz a szervezetedbe juttatni.

– Nem ehetem meg, a tiéd. – Kezem nem képes visszanyújtani, sóvárogva vágyik valamilyen ételre. Leszedem a tetőt az ételhordóról. A nyál gyorsabban termelődik a számban, mikor a rózsaszínre sült lazacra és a méregzöld spárgára pillantok.

– Van kórházi koszt – vonja meg a vállát.

– Tyű, ha gyomorrontást kapsz, lehet, újabb szurikat kell beadnom – figyelmeztetem. – Nem eszem meg – nyújtom oda neki.

– Akkor beléd tömöm. – Ezzel kiveszi a villát és a kést a dobozból. – Tiszta, ne aggódj – emeli fel az evőeszközöket.

Felszúr a villára egy darab lazacot, és a számhoz emeli.

Elnevetem magam. Declan Roy meg akar etetni. Most álmodom, vagy ez a valóság?

Megcsóválom a fejem.

Declan azonban nem tágít.

– Ne már! Most játszam azt, mint Oliviával kicsinek? Itt repül a repülőőőő. – A villával ferde köröket ír le a levegőben.

Túl vicces, hogy ne nevessem el magam újra. A kezembe temetve mindig csóválom a fejem, de az éhség legyőzött; nyitom a szám, hogy beletegye a lazacot. Fogaimmal lehúzom a villáról, a hal lemezkéi finoman válnak el egymástól. A vajban párolt spárgából is belém töm egy falatot. Elégedetten felnyögök. Négy ugyanilyen mozdulata után kilopom a villát a kezéből, a dobozt az ölembe helyezem. Úgy lapátolom az ételt, mintha az utolsó vacsorám lenne.

– Lassan, Cora, istenre esküszöm, nem sajnálom, de ha még egyszer rosszul leszel, infarktust kapok.

Kiesik a számból egy zsenge spárga darab, ami a farmeremen landol. Drámai lassúsággal fordulok Declan felé, miközben igyekszem megrágni és nem kiköpni az ételt.

– Kimondtad a nevem! – örvendezek, illetlenül teli szájjal. 

– Ki. – A fekete melegítőnadrágja madzagját húzogatja, lehajtott fejével a fel-le pattogó lábát követi. – Fasz voltam, beszóltam mindenért... Ne haragudj, de megvolt rá az okom.

– Nem te idézted elő! – nyugtatom. A komódra teszem a félig megevett ételt. – Sőt, legbelül élveztem, hogy szívjuk egymás vérét. Mókás volt felvenni veled a versenyt. Csak az zavar, hogy nem tudom, miért vetsz meg. Nem értem, miért volt rá az okod.

Nem időzik a válaszon:

– Azért vállaltad el a kezelésem, mert híres akartál lenni. Haragudtam rád, mert egy orvosnak nem így kell viselkednie.

Hát, ez volt az oka. Ezért vetett meg. A szájából hallani pedig felér egy szembesítéssel.

– Honnan veszed ezt? – kérdezem, terelve az igazság elől a beszélgetésünket.

– Nem vagyok hülye... Mikor felébredtem, meg akartam győződni, nem vagy olyan, mint a legtöbb ember, azért viselkedtem úgy, aztán kiszedtem Kevinből, mit mondtál neki. Nem szívesen mondta el, és rendesen ferdített a válaszodon, de a lényegen nem változtat.  Az emberek többsége nem azért foglalkozik velem, mert ember vagyok, hanem mert híres. Egy orvostól nem azt várnám el, hogy rajtam akarja a hírnevét hizlalni. Nem vagyok más számodra csak egy lépcső, amit megtaposva felérhetsz a csúcsra. Többnek gondoltalak, Josh szuperlatívuszokban beszélt rólad, de csak elfogult volt a szerelme tehetségével. – A szerelme szót úgy ejti ki, mintha azonnal rókáznia kellene.

Nem kellett volna ez a beszélgetés, érzem, hogy forog a gyomromban az étel. Ő tényleg abban a tudatban él, hogy kizárólag a hírneve sarkalt. Ó, mennyire önző is vagyok! De ha egyszer az igazat akarja hallani, akkor hallja. Kicsit elferdítve, hogy ne derüljön ki az álarc mögé bújtatott életem.

– Ennél kicsivel bonyolultabb a helyzet. Bizonyítani akartam az embereknek, hogy nem azért nyomnak előrébb, mert Josh Brown felesége vagyok. Főszereplő akartam lenni a saját életemben, nem mellékszereplő Josh-éban... Hogy ne azt mondják, amikor rám néznek, hogy Josh Brown, hanem hogy ez Dr. Cora Moss, aki megérdemelten tart ott, ahol. A te kezelésedért akartam az elismerést, te voltál a reményem, egy átlagos embert nem kapott volna fel a sajtó, de ha átlagos emberként keveredtél volna a kórházba, akkor is szívesen vállaltam volna a kezelésed. Undorítóan viselkedtem, de nem találtam más kiutat. Szabadulni akartam Josh árnyékából. Sajnálom, ha megbántottalak, nem kérem, hogy értsd meg, de nem volt más választásom.

Egy feltörekvőben lévő, ambiciózus munkát végző ember mindent megtenne a kezdeti elismerésért. Akár átgázolna a Csendes-óceánon is, hogy elérje a célját. Sajnos én nem csak átgázoltam, hanem pusztítottam is, nem csak az óceánt, hanem Declant is, akinek végig kellett néznie, hogy miatta lettem elismert, abban a tudatban, hogy mindent a hírnévért csináltam, pedig csak külön akartam válni Josh-tól.

Ha már másként nem tudok.

Elsorvadok a bűntudattól, ugyanakkor valahogy egy megváltás is, hogy egy kívülállónak is elmondhattam a bajomat. Mint amikor a sajgó fogat kihúzzák: fáj, de megkönnyebbülsz, mert tudod, hogy már nem fog kínozni.

Declan tekintete a szemem és a szám között ugrál – emészti a számon legördülő mondatokat, míg orrnyergét masszírozza. Kiül a felismerés az arcára, az előbbi haragos vonásai ellazulnak, arca egyfajta megértő kifejezést vesz fel.

– Nem voltál elismert? – kérdezi meglepetten. Szája kis résben nyílik az értetlenkedéstől. – Nem voltál elismert... – ismétli meg suttogva, ám a kérdésből egyszerű kijelentést formáz. Végigsimítja borostás arcát.

– Legfeljebb álmaimban... – nevetem keserűen. –  Ujjal mutogattak rám, mint egy kirakati tárgyra. „Itt jön Josh Brown felesége." Van ember, aki a mai napig így hív, pedig tudja a nevem. Azt hittem, változni fog, hogy vállalom a kezelésedet, de a kórházban minden maradt a régi. A sajtó felkapott, nagyjából három napig, utána maradtam Josh felesége. Tehetek bármit, nem lehetek más csak egy... feleség. Más árnyékában élni csak egy irányított élet, mész a gazdád után, csinálhatsz bármit vele egy kalap alá fognak venni.

– Szerettél volna egy okot, amiért a munkádért leszel híres, teljesen exoterikus* viselkedés. Sajnálom a sztereotípiámat, azt kiváltképpen, hogy olyan sötét emberekkel vagy körülvéve, akik nem látják a tehetséged.

– Én is megvetettelek a tökéletességed miatt és Josh miatt is – tárom fel előtte jobban a szívem. – Utálom, hogy hozzá hasonlítanak.

Megvetettem. Ez csupán múlt idő. Csak a sárga irigység beszélt belőlem, abban a pillanatban rájöttem, mikor az ájulásom után az ő arcával szembesültem. Irigyeltem, mert ő olyan tökéletesnek mutatja magát, úgy éreztem, nekem nem megy ilyen jól. Gyerekesség, előítéletek tömkelege nyomta a szívem. Declan sem tökéletes, senki sem az. Én pedig teljesen hihető álcával burkoltam be életemet, nincs okom a félelemre.

– Én sem vagyok hibátlan, a világ ezt hiszi, mert nem engedem, hogy közvetlenül az életembe lásson. – A fehér takarót cibálja magamellett. –  Muszáj, különben szétszedne a sajtó. Így is állandóan a picsámban vannak. Két évvel ezelőtt Josh állandóan mesélte, milyen penge vagy. Torkig voltam. A tökéletességet mutató emberek miatt nincsen egy csomó embernek önbizalma... De ugyanazt csináltad, mint én, lepel mögé bújtál, hogy a társadalom ne őröljön fel. Van az előítéletemnek egy másik oldala is, arról azonban nem akarok beszélni. Talán egyszer megérted. Ne haragudj! 

– Nem haragszom. – A kezemet kézfogásra emelem, hogy végre elássuk a csatabárdot.

Kezet ráz velem ép kezével. Mintha jégcsapot fognék.

–  Mellesleg én is gyűlölöm, hogy Brownhoz hasonlítanak, teljesen más stílust képviselünk. – Elhallgat, kinéz az ablakon, majd visszafordul hozzám. – Én jobb akarok lenni. Ha ezért megutálsz, tedd. Sok mindenért vissza kell még vágnom neki – röhög fel sötéten, de barátságosan. Utóbbiban azonban kételkedek egy pillanatra, ez nem úgy hangzott, mintha baráti szivatásból mondta volna.

Túlgondolom.

Tudom, hogy jóban voltak, csak megy a fiús adok-kapok.

– Nem foglak többet utálni, kisujjeskü! – Óvatosan szétfeszítem ujjait és kisujjamat az övébe kulcsolom. – De könyörgök, a valós nevemen szólíts! Anyámnak három hónapjába telt, mire megtalálja ezt a nevet, becsüld meg.

– Úgy is kezdtem kifogyni a hasonló nevekből, Clary...

Meglököm a mellkasát.

– Argh, tuskó!

– Csak vicc volt! – Megadás jeléül felemeli a kezét. – Különben meg, kikérem magamnak, hogy tuskónak nevezel – emeli fel az orrát. – Ahhoz túl szép vagyok, hogy egy rönkhöz hasonlítsanak.

– Honnan van ennyi önbizalmad?

– Viccelsz? Néha még túl szerénynek is tartom magam.

– Borzasztó vagy!

– Szexi vagyok. Te meg gondolom, még éhes, szóval parancsolj – mutat a komódon lévő ételhordóra –, arra vár, hogy elfogyaszd, de előbb – kisujját nyújtja, és mélyen a szemembe néz – kisujjeskü, ígérd meg, mostantól enni fogsz rendesen!

– Ígérem és esküszöm – kulcsolom újra kisujjába az enyémet –, egy életre elég volt egy ájulás.

Soha többet nem fogok elfelejteni enni, nem akarok még egyszer elájulni, főleg a munka kellős közepén. Legyőzöm a tudatalattimat, és enni fogok. Szembeszállok Josh-sal nem fogyok le, nem lesz semmilyen műtétem. Nincs rajtam felesleg, nem kicsik az idomaim, pont úgy vagyok jó, ahogy.

Declan ételének belapátolása után hálás mosolyt görbítek a számra.

– Annyira pompás volt – áradozok.

– Muteromnak köszönd.

– Lehetne, hogy a kis étkezési zavaros titkunk köztünk marad? Nem akarok Stevennek és Anjának magyarázkodni. Elég, ha azt elmondom, tegnap óta elfelejtettem enni. Ezért is jól le leszek szidva.

Feláll az ágyról, majd visszafekszik a sajátjába. Kezeit a tarkója alá húzza, úgy kémleli a plafont.

– Enni fogsz rendesen?

– Igen.

– Szarsz bele annak a nővérnek a gúnyolódásába?

– Persze.

– Jó.

– Köszönöm!

– A-a. Közel sem fejeztem be. Egy héten keresztül minden étkezésedről képet küldesz, ahol látom, hogy eszel. Látni akarom, ahogy tömöd magadba a kaját.

– Szelfit kell küldenem, ahogyan... eszek? – borzadok el.

– Is. Egy képet az ételről, ami a tányéron van, egy szelfit, amikor eszed, és a tányéron megmaradt ételről is lősz egy képet.

– Mi vagy te, pszichológus!?

– Talán – hagyja rám. – Áll az alku?

– Nem.

– Cora, felfogtad, milyen veszélynek tetted ki a környezetedben lévőket? Ha egy műtét közben ájulsz el, mi lesz?  Például véletlenül belevágsz egy létfontosságú idegbe, miközben kiterülsz a padlón? Kussban maradok a, ha állod az alku rád eső felét.

Declan Roy ultimátumot adott. Felcsapta a lapjait, döntést tolt elém, amiben nincsenek kiskapuk. Fel kellene pofoznom, ehelyett rábólintok ajánlatára.

– Nem kedvellek, Declan Roy – fenyítem meg mutatóujjammal, mikor felém fordul.

– Aspirációim között nem szerepel, hogy mindenki kedveljen.

Fejlődök, ezt is értettem.

– Van ember, aki szóba tud állni veled úgy, hogy értse legalább a mondataid felét?

– Bocs – röhögi –, tényleg igyekszem. Mit gondolsz, miért nem én tartom az öltözőben a buzdító beszédet? Senki nem értené a nyolcvan százalékát.

– Milyen meglepő... – dőlök le az ágyra, fejemet a párnába süllyesztem elfordulva Declantől. Lehunyom a szememet, csak annyi időre, míg Anja és Steven visszajön valószínűleg egy rakat étellel. Érzem, hogy nyomban elnyomna az álom, Declan azonban a hangjával ébren tart.

– Köszönöm, hogy megmentetted az életem – mondja ki végre, amitől elönt a boldogság. – Örökké hálás leszek érte.

Átfordulok, szemem az övét kutatja. Mandula alakú szemei kíváncsisággal tekintenek rám. Másabb, mint a pályán vagy egy héttel ezelőtt volt. A halovány mosoly, a fénnyel megtöltött szeme hálát és köszönetet ontanak.

Az én mosolyom szélesebb, büszkébb és boldogabb.

– Őszintén nem tudom, ilyenkor mit kell mondani – nevetem. – Talán azt, hogy remélem, a kórház területén sosem látjuk egymást.

– A kórház területén? – kérdez vissza. – Mi van, barátkozni akarsz?

– Nincs annyi neuronom, hogy el tudjalak barátomként viselni.

– Áúcs! Cora Moss szomorú igazságot közölt – röhögi.

Nem hiszem, hogy kapcsolatunk átmehet barátságba, ahhoz túlságosan máshogy látjuk a világot, de nem szeretném őt olyan gyorsan elengedni. Érdekes és összetett személyiség. Ám ez a barátkozás csak egy halovány szikra. Josh féltékeny lenne, ha Declannel bármiféle barátság szövődne. Azt is nehezen viselte, hogy Anja a barátom maradt. Pedig mérget vennék rá, hogy Declannel nagyon jó barátok lehetnénk.

***

Magyarázatok:

* kívülállók számára is érthető

***

MEGJEGYZÉS:

Sziasztok!

Csak ennyit írnék:

Innen kezdődik a nagybetűs PLOT. Ha azt hitted, ennél mélyebbre nem fog süllyedni Josh, akkor tévedtél. Öt fejezet múlva megtudjátok, mire is értettem.

Ui.: öt fejezet múlva zsepit elő, valami ócska tálat, amibe hányni fogsz majd, mert brutális lesz.

Addig is, lesz még itt vallomás, humor, cuki és ciki pillanatok mindegyike.

Jaj, és köszönöm az újabb listázásokat! Elég népszerű lett az egyik TikTok videóm miatt most biztosan vagytok itt páran, köszönöm! <3