Megmenteni egy gyilkost. Ebből állt a tegnapelőtti, égből rám szórt kihívás. Egy ember kivételével az orvosok segítségével mindenki élve megúszta, hogy aztán pár hét múlva a tárgyalásukat várják az ügyészség szigorúsága előtt. Mivel Declan személyében egy híresség tartózkodik a kórházban, ezért ma már – Steven elmondása szerint – át is szállították őket egy börtönkórházba, ezzel újfent nyugodtabb légkört biztosítva a kis kórháznak.

Cikázó érzelmeim között segédkeztem a műtőben, közben lestem Steven precíz mozdulatait, ahogyan úgy forgatja a szikét, mint Zorro a kardját a meglőtt ember mellkasánál. Legalább az ő harminc év tapasztalata kellett ahhoz, hogy a beavatkozás úgy sikerüljön, ahogyan annak lennie kellett. Egész végig azon gondolkodtam, miért kell őt megmenteni. Őt, akinek számtalan emberélet szárad a lelkén.

Arra tettem fel az életem, hogy embereket gyógyítsak, de gondolkodtatóba ejtett, hogy vajon képes lennék-e olyan alázattal megmenteni egy bűnözőt, mint azt Steven tette. Aztán rájöttem, hogy képesnek kell lennem, nem az én keresztem megítélni, melyik ember érdemel meg egy második esélyt. Az igazságot nem én szolgáltatom, egyetlen egyszer voltam önkényes igazságosztó. Azóta is büntet érte az élet.

Ezzel a gondolattal léptem ki a műtőből, és vettem az irányt Declan szobájához, ám ekkor már visszaaludt. Szuszogása betöltötte a szobát, s szemtelen módon átfutott az agyamon, hogy felébresztem, mert szerettem volna tovább beszélgetni, de végül inkább hagytam, és elindultam Josh házához, ahol aztán újabb éjszakát kellett vele töltenem.

Már teher az állandó nyavalygása, amiért nem szeretnék vele ágyba bújni. S ha ez mind nem lenne elég, hiába is sugallom neki, hogy ne legyen durva, akkor is az marad, talán még keményebben érezteti velem, hogy az övé vagyok, nem másé. Kialakult nála egyfajta birtoklási vágy, ami rohamosan hevül, féltékenyebb lesz. Ha nem a szemébe nézek szeretkezés közben, ő már biztosan állítja, hogy más emberre gondolok, nem rá. Tegnap ebben teljes mértékben igaza volt. Nem rá gondoltam, de mégcsak nem is feltétlenül emberre, hanem a balhéba fulladt, majdnem tragédiától elhíresült meccsre, mikor Declant a kórházba hozták. Igyekeztem elhitetni magammal, hogy nem érdekel a Wardok és Declan között kialakult szemmel látható incidens, de ez pontosan annak ellentéte, amit érzek. Nem létezik, hogy csak én látom azt, ami ott van az emberek szeme előtt.

Délután négy órakor munkába készülök, mivel tegnapelőtt sokat túlóráztam, ezért ma esti ügyeletes leszek, holnap pedig van egy szabadnapom, amit Josh ki fog sajátítani magának, és az általa szenvedélynek nevezett birtoklási vágyának. Volt szabadnap, nincs szabadnap.

A ruhahajtogatás közben hallom meg Josh sportkocsijának erőteljes morgását. Nem mondta, hova megy, azt viszont, igen, ha sikerrel jár, nagyot ünneplünk. Ha ebben szerepet kap a mélyen tisztelt alkoholja, akkor nem kérek abból az ünneplésből. Félbe hagyom a ruhák hajtogatását, a konyhába sietek. A keskeny közlekedőben találkozunk össze, arcán olyan széles mosoly ül, mintha a Detroit megnyerte volna a bajnokságot. Egy lapot lenget meg maga előtt, majd a nyakamba ugrik.

– Ha hazajössz ünneplünk! – szorít jobban magához. – Ezt nézd! Nézd ezt a kurva csodát – nyújtja nekem a lapot.

A lap legtetején kövérrel szedett betűk mindent visszaszívatnak, amit eddig mondtam Josh-ról. Eltátott szájjal újra elolvasom a szót.

PRÓBAJÁTÉK

Még fel sem fogom, mikor a csapat nevére esik a tekintetem:

Grand Rapids Griffins.

Josh próbajátékos lesz a Detroit fiókcsapatánál! Innen, ha minden jól megy, egyenes az út vissza a Detroitba.

Csupa mosoly és csodálat vagyok, a nyakába vetem magamat, ő pedig felemelve megpörget a levegőben. A lap kiesik a kezemből, hullámozva a padlóra hullik a lábunk elé. Szabadon repülök a boldogság felé, s ebben most Josh segített. Mikor már lemondtam róla, megjelent egy teljesen másik énje, és tett az összekuszált élete ellen. Tett a boldogságomért, a szerelmünkért. Letesz a földre. Égető csókba fullad az ünneplésünk. Csókja vad szenvedély, mint egykoron, leráncigálja cipőjét, és gyengéden a konyhába taszít.

– Annyira büszke vagyok rád! – súgom az ajkaira. – Te vagy a mindenem!

– Mondtam, hogy megváltozom! A menedzseremnek is sokkal jössz! – neveti szabadon, két csók közötti idő elteltével.

– Ó, Josh, be sem megyek így dolgozni! Ez túl szép ahhoz, hogy itt hagyjalak – simítom meg tarkóját.

– Nem-nem, Declannek szüksége van rád, cicám. Holnap úgyis szabadnapos leszel!

Bólogatok, mint egy idióta a hirtelen jött örömtől. Josh mostani cselekedetei az én boldogsághormonjaim. Tudtam, hogy nem szabad alábecsülni az akaraterejét. Négy évet elfelejteni nem lehet csak úgy, ezt ő is nagyon jól tudta. Kitartása ide vezetett, két hét alatt próbajátékra szerződtették le. Ami még nem garancia, hogy a pályára is léphet, de edzhet, erősödhet, és ha így halad a kitartása, határ a csillagos ég.

– Cora! – Gyengéden énekli a nevem, még a nyakába csimpaszkodva szagolom a fenyő illatát. – Próbáljuk meg megint, orvos segítségével! – csókol bele a kulcscsontom gödrébe.

– Nem. – Rövid, de lényegre törő válasz, ez, amit sokadjára vágok hozzá. Elhatározottságom meg sem gondolta a kérését. Lassan húzódik el tőlem, boldogtalan vonásai az arcára vésődtek, miközben enyhén megszorítja két kezével a vállamat. Ajkai lefelé görnyedve, görcsössé változnak. Ez az egy szó kellett neki mindig, hogy boldogságát a porba dobjam, és megtiporjam. Gerinctelen vagyok. – Nem szeretnék hiú reményeket táplálni, azzal mind a kettőnk összetörne. Fogadd el, hogy nem lehet saját babánk.

– De az orvost nem próbáltuk! Kérlek! Az a baba a mindenem lenne. Nem lenne szép végre tényleg egy családot alkotni?

– Kibírnál több, mint kilenc hónapot dugás nélkül, vagy félrecsúszna egy kicsit a farkincád? – bukik ki belőlem epésen.

Az, hogy egyszer megcsal, mindig is egy félelmem volt. Annyi lány vette körül az összes meccsen. Neki csak én kellettem, de ha hónapokon át nem szeretkezhet, fennáll a lehetősége, hogy megcsal. A szex a legintenzívebb fiziológiai szükséglete. Akár éhen is halhatna, de a testiség neki mindennél jobban számít.

– Hogyan feltételezhetsz ilyet? – kérdezi szemrehányóan, szemei szikrákat vetnek rám, megperzselnek. – Vagy magadból indulsz ki? – fonja maga elé a kezeit. Erei kidagadnak az alkarján, szürke pólója alatti bicepsze megduzzadva várja a válaszom.

– Jézusom, nem! Ne haragudj, de ha valaki megtudja, hogy meddő vagyok, engem a kórházban szét fognak szedni.

– Nem tudnák meg, a sajtó sem tudta meg, hogy pszichológushoz járok. Érted járok oda. Te menjél el egy orvoshoz, értem... értünk.

Több, mint két éve próbálkozunk azzal, hogy a szerencsétlen testemet teherbe tudja ejteni, ezidáig sikertelenül. Fél évvel ezelőtt úgy döntöttünk, szüneteltetjük a babaprojektet, amíg úgy nem érezzük, hogy sikerrel nem járhatunk. A nőgyógyász nem állapított meg rendellenességet, amiért ne lehetne gyerekünk, mégis nagy a valószínűsége, hogy meddőként élem a napjaimat, bár Josh-nak igaza van; egy orvossal sikerrel járhatnék, és miért ne akkor, amikor a férjem a jó irányba kormányozta vissza magát?

– Hamarosan lesz egy utolsó vizsgám, onnantól műthetek. Szeretnék egy kicsit a kórházban maradni, hogy belerázódjak. Fél év múlva újrakezdhetjük, az úgy jó?

Mosoly bújik ki szája széléről. Magához von, újfent megcsókol. Ebben a csókban van minden; tisztelet, szeretet, megértés. Utoljára akkor csókolhatott ilyen kellemesen, mikor először érintkeztek az ajkaink. Szánk egyhangúan mozog, a valóság elhalványul, csak ő van; a régi Josh; a szerelmem.

– Elvigyelek melózni? – kérdezi.

Két éve már, hogy nem vitt el munkába, most erre is hajlandó. Mi ez, ha nem haladás? Kézen fogom, és elhagyjuk a házat.

***

Büszkeségtől dagad a mellkasom, mikor az irigykedő tekintetek kíséretében belépek a kórházba. Egy tűzpiros Ferrari mindenhol feltűnést okoz, de ha az a Griffinhez jön csak egy valamit jelenthet; Josh Brown érkeztét. Madarat lehetne velem fogatni, még Declan sem fog tudni kihozni sodromból. Már csak ezért sem, mert két nappal ezelőtt elindult közöttünk egy normális orvos -- páciens kapcsolat kiépítése, ami a tegnapi nap folyamán tovább erősödött. Bár a nevem továbbra is tabu, megint voltam minden, csak Cora nem, ráadásként a kölcsönös piszkálódás sem maradt el. Ezt betudom annak, hogy egyértelműen mind a kettőnkből sugárzik, hogy nem kedveljük egymást.

A traumatológián néma csend fogad. Pár orvos csüggedten, lehajtott fejjel tol egy fehér lepedővel lefedett ágyat. Alatta egy halott emberrel. Üres gyomrom bukfencet vet – megint elfelejtettem enni. Bárki lehetne a fehér lepedő alatt, egy ismerős vagy barát, akár egy rokonom.

Kiskorom óta közelemben volt a halál. Az apám agressziója miatt nemegyszer aludtam el úgy, hogy nem kelek fel másnap. Engem sosem bántott, hiszen tudta, anyám a rendőrségre menne, de a félelem ott ólálkodott a napjaimban. Anyám magával sosem volt ilyen elnéző, hagyta, hogy apám élő roncsot csináljon belőle, hogy úgy bánjon személyével, mint egy kiklopfolni való hússal.

Egy halott ember mindig elvesz egy darabkát a szívemből. Az élet körforgását sosem az igazság uralta. Egyszer mindannyian emberből holttesté válunk, a tragédia nem ez, hanem hogy mikor és hogyan. Ha az élet örömet okozott, a halált gyászolni kell, ha az élet csupa szenvedés volt, a halált csak ünnepelni lehet.

Anja jön felém, az ápoló ruhája nadrágját bordó vér itatja át. Kezei vibrálnak, míg megdörgöli orrnyergét. Sietve szedem a lábam hozzá, majd magamhoz ölelem.

Nagyot sóhajt, jobban magához húz.

– Ismerted? – szorul össze a torkom. Nem szokta ennyire megviselni egy hulla látványa, főleg nem kapaszkodik ennyire belém.

Valamiféle felismerés dereng bennem, de meghagyom Anjának a választ.

Elhúzódik tőlem, s bár mellettünk megy el két nővér – közülük az egyik Sue –, így is hosszas csókot lehel homlokomra. Sue megbotránkoztatva nézi a jelenetet, majd az idős nővérnek súg valamit, összenevetnek.

– Őt nem, az élete azonban ismerős. – A vállam felett nézi az ágy útvonalát. – Bántalmazta a férje, két golyót kapott a mellkasába, amiért nem volt hajlandó elmenni sörért. – Suttogva folytatja. – Ilyenkor mindig eszembe jut, ha nem történik meg az, talán... te és anyád ugyanígy jártatok volna. – Leroskad a fal melletti széksor legszélére.

Ez az asszony, pár órával ezelőtt még vakon szerelmes volt, kiskorában a szerelemről álmodott, a hercegéről. Talán táncolt az esküvőjén, a egyenesen a boldogságba. Helyette kapott egy szörnyet, aki véget vetett az életének. A szerelem miatt az az asszony egy lélek nélküli, tömör húsdarabbá vált. Sosem fog már beszélni, nevetni. Nem fog időskorában a fiatalkoráról beszélni, mert egy szörnyeteg megfosztotta ettől.

Megborzongok, míg állva Anja kezét fogom. A félelem elragadott, a gondolatok sűrűjébe ráncigált. Nem a halott apámtól félek, az már nem árthat, lelkileg igen, de azzal együtt tudok élni. A félelem centrumában Josh van. Mi van, ha megint visszaesik, és úgy járok, mint az az asszony? És ha Josh megöl, és senki nem fog róla tudni? Elrejti a testem azt hazudva, hogy nem tudja, hová tűntem. Még egy normális temetést sem kapnék!

Elengedem Anja kezét, egy lépést hátrálok. Az nem lehet, hogy Josh visszaessen! Szeret, tudom. Én is szeretem. Nem fog visszaesni! Jó ember lesz újra, még csapata is van! Mégis megveszekedett golyóként ütődik a bordámhoz a szívem. Fejemben filmes képkockákként pörögnek le, hogyan is halhatnék meg, ha Josh újrakezdené mocskos életét. Sírnék, véreznék, de ami a legjobban megijeszt, az a képeken látott Josh, aki mindezt élvezettel nézi végig.

Csak túlreagálom!

– Mennem kell, majd beszélünk – szólalok meg, miután Anja zavarodott, félelemmel teli szemébe nézek.

– Rosszat mondtam?

– Ugyan, dehogy – biztosítom.

Túlgondolok mindent, a félelem tart fogságban. Declanhöz megyek. Ha felidegesít, nem gondolok hülyeségekre. Legalább van egy előnye annak, ha a páciens és orvos nem bírja egymást, sőt, még le is vezethetem rajta a felgyülemlett feszültséget. Kölcsönösen szívjuk egymás vérét, szóval megsértődni biztosan nem fog. A szobája ajtajában az előbb valamit nagyon viccesnek találó Sue-ba ütközök.

– Nem te vagy itt a nővér – állapítom meg gyanakodva. – A saját betegeid sem tudnak már elviselni? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepődtem.

– Kisajátítod magadnak, hogy hírnévre tegyél szert? Nem ezt az oldalad ismerik. – Gunyoros mosolyt a száján egy jól irányzott pofonnal törölném le.

– Menj, igyekezz felszedni egy orvost – sziszegem.

Sötét tekintete a szemembe hatol, oldalra húzva a száját ez előbbi gúnyos mosolyt felváltja egy kegyetlen és önelégült félmosoly.

– Hamarosan te is erre a sorsra jutsz – súgja a fülembe, miközben tipegve elhalad mellettem. – Josh nem hiszem, hogy szereti a malacokat. – Felnevet, és ott hagy.

Elképedek, kifut belőlem az összes érzelem. A nyíl, amit feléje küldtem két nappal ezelőtt azzal, hogy ködösen lekövéreztem és lehülyéztem, most bumeránggá vált, és visszaütött, hogy az én szívemet szúrja át. Lefagyok, lábaimat betonba vonták, kezeimen a nyirkos és jeges verejték gyülemlik. Legyőzött, megölte a haldokló önbizalmamat.

Nem vagyok éhes, hiába is korog a gyomrom. Nem lehetek éhes.

Dühömben inkább felkészületlenül benyitok Declanhöz, majd becsapom magam után az ajtót.

– Jesszus, Moss! Finomabban nem lehetne? – kérdezi teli szájjal, és lerakja a szekrényre az ételhordóját. Összefut a számba a nyál, megérezve a kacsa fűszeres illatát. – Nem te szoktál ilyenkor az orvosom lenni – tudatosul benne.

– Holnap szabadnapos leszek, azért vagyok most. A szuridat Steven adja majd be.

Vág egy grimaszt.

– Te szubtilisen teszed a dolgod.

Az őrületbe kerget a idegen kifejezéseivel. Legközelebb hozok egy zsebben elférő idegen szavak szótárat. Ha Arisztotelész reinkarnációját kezelem, bizony sürgősen szükségem lesz rá.

– Ezt bóknak vettem, bármit is akar jelenti. Takarózz ki és ülj fel, átkötözlek.

– Az utcai ruhádban? Azt hittem, a sajtó elől menekültél. – Végigméri a ruhám; egyszerű fekete ing, rajta egy kötött, ujjatlan mellény. – Idős papának álcázva magad – neveti.

– Na, ne kezd te is! – dobbantok gyerekesen a lábammal. – Így vagyok önmagam, tuskó!

– Végül is, egy random papának öltözés is egy életcél. Vagy az anakronizmus* híve vagy?

Végre! Van egy kifejezés, amit értek!

– Menj a pokolba! – mutatok a padló irányába.

– És hagyjalak itt egyedül? – tekint körbe. – Elunnád az életed. Nem csodálatos, hogy egy ilyen szépséget nézhetsz, mint engem? A férjed a közelembe sem érhet.

– Most vagy megtéplek, vagy kihajítalak az ablakon – tájékoztatom közönyösen.

– Milyen nagylelkű vagy! Még választhatok is?

– Utállak, Roy.

– Miért? Tökre szerethető vagyok!

– Te nem szerethető vagy, hanem egy... egy... – Összepréselem az ajkaimat, mielőtt tényleg megbánnám, hogy kinyitottam a szám.

– Okos, gyönyörű, szexi jégkorongozó? Ezt akartad mondani?

– Tudod, mi vagy!? Önelégült seggarc! Egy... jó nagy seggarc, olyan halloweeni tökarcú segg! Egy bunkó, paraszt, tapló, aszalt bőrű segg!

– Ezt a segg szót, ahogy hallom, nagyon szereted.

Idegesen veszem ki a kötszert a fiókból, kezeim remegnek Sue mocskolódása és Declan közönséges viselkedése miatt. A fogaimat csikorgatva bontom ki a műanyag csomagolásból a kötszert. Olyan mérges vagyok, hogy nem is figyelem, hogy leejtem.

– Le fog esni, Clara – kuncogja Declan.

– Cora! Az isten áldjon meg! C-O-R-A! – rikácsolom. – Négy istenverte betűből áll! Ha ilyen bő a szókincsed egy nevet megjegyezhetnél! És egyébként, nem, már leesett, ott van földön, őnagysága időspirálba került? – morgom, felveszem a kötszert, aztán kidobom a kukába.

Újat bontok, igyekezve ezt nem a földre dobni. Folyamatos koncentrálás árán sikerül. Pár pillanat múlva sóoldattal törlöm meg a hegedő combját. Felszisszen. Nehezen, de együtt tudok vele érezni. Nem éppen kellemes, ha a sóoldat varrott sebbel találkozik.

Még mindig lopva álmélkodok, milyen feszes combja van. Nem hatalmas az izomzata, inkább csak szíjas. Nem egy Josh, akinek bőrének minden millimétere alatt gondosan megmunkált izomzat feszül. Declan csak azokra fektet hangsúlyt, amire a jégkorongban szüksége van. És jól áll neki, el sem tudnám képzelni egy Josh-os izomzattal.

Gyors átkötözés után megszabadulok közelségétől, és felállok guggoló helyzetből. Megszédülök, le kell ülnöm az ágyra, hogy a zubogó fülem kitisztuljon. Épphogy nem az ágy elé ülök. Homály gördül le a szemem elé, összemosódik a linóleumpadló barna anyaga, mintha víz alatt nyitogatnám szememet.

– Megvagy? – Declan hangja most aggódó, hangját zeneként fogadja be a fülem. Semmi gúny, semmi önelégültség, csak nyugtalanság. Az ágy szélére tolja magát, a lapockámra támasztja kezét. Kellemesen bizsergek a puha és meleg kezének érintésétől. – Szükséged van orvosra?

– Csak egy kicsit szédülök, semmi gond – erőltetek mosolyt az arcomra.

– Kicsit szédülni nem így szoktak – ingatja borúsan a fejét. – Nézz ki egy fókuszpontot, és csak arra koncentrálj.

Az a fókuszpont Declan tökéletesen megalkotott arca lesz.

Azt hittem, teljesen zöld a szeme, de így közelebbről megvizsgálva íriszében apró sötétebb, barna pöttyök szakítják meg monokrómnak hitt szivárványhártyáját. Olyan, mintha egy domborzati térkép felszíne lenne. Elég különleges szeme van ahhoz, hogy órákig is keressem benne a Declan életéhez való kulcsot. Ha ideges vagy fél, jáde színű a szeme. Ha boldog és nyugodt, olyan, mint egy nyári erdő egyik legpompásabb és legbölcsebb fájának levelei. Most pedig, amikor nem tudom, mit érez, szerencsét hozó lóherére emlékeztetnek azok a puha és fényes íriszek. Mennyi mélyre temetett titok lehet ezekben a szemekben. Meg akarom őket fejteni.

Lapockámról a keze átsiklik a combomra, és haloványan megszorítja azt. Zavartan túr bele a hajába, a tekintete a szemembe mélyedve vizsgálja a hogylétemet. Ha festmény lenne abból, ahogy most mi, a két pár zöld szemünkkel egymáséba kapaszkodva igyekszünk megfejteni a másikban lévő titkokat, biztosan azt a nevet adnám neki, hogy a titokzatos rengetegben. Talán egyszer megfestem, annak ellenére, hogy rajztudásom leragadt a tíz éves énem szintjén. Akkor rajzoltam utoljára... Akkor jöttem rá, hogy anya nem tünde, hanem áldozat, és azért néz ki mindig kéken és zölden. Tíz évesen kellett rájönnöm, hogy az életem egy nagy szívás, és a tündérmese, amikben akkor hittem, csak arra valóak, hogy a gyerekeket addig elszigeteljék a felnőttek valóságától.

Tíz éves koromig lényegében egy gyermek propagandában éltem. És amikor sikerült átlépnem az ajtón, mint Truman Burbanknak, már nem fordulhattam vissza. Elém tárult a kép, amit addig a pontig nem tudtam értelmezni. Bántalmazás? De a mesék azt mondták, csak a rosszakat bántjuk. De hát anya nem rossz! Akkor apa miért bántja őt?

Hamar rájöttem, hogy miért:

Mert az élet nem mese, hanem a felnőttek kőkemény valósága.

Mégis, ahogy belenéztem Declan szemében, egy mese erdőben találtam magam, ahol minden szép és csak a boldogság határolja körbe az embereket.

– Gyönyörűek a szemeid – lehelem. – Változtatja az árnyalatát, tudtad?

– Ezt is csak a lányok veszik észre – mosolyog. – A te szemeid is szépek. Ugyanolyan, mint a tavasz ígérete... A tavasz a kedvenc évszakom.

Kár, hogy ez valójában nem is a valódi szemem színe. Az úgy nézett ki, mint egy csomag kutyagumi, amit otthagytak a járda közepén.

– Declan, szerinted kövér vagyok? – kérdezem.

Biztosan ő lesz a legőszintébb velem, nem egy Sue, aki irigyel, és nem egy Anja, aki mindent szépnek lát rajtam.

Oldalra billenti a fejét, hallgatva az ajtó felé néz, majd vissza rám.

– Aki bebeszélte neked ezt a zöldséget, az biztos, hogy debilis, ártalmas a polgárzatra, és jól fejbe kellene lapogatni, lehetőleg egy gránitlappal. Nem vagy kövér, a kövér egy szumó birkózónál kezdődik, de te... rettentő vékony vagy.

Normális beszélgetés folyik köztem és Declan Roy között. Abban sem reménykedtem, hogy ezt megélem, de hogy ilyen korán, arról még álmodni sem álmodtam volna.

Gyomrom morajlása az egész szobát bejárja. Az ajkamba harapok.

Declan mélyen felsóhajt, kidudorodik ütőere nyakából, mikor összeszorítja fogait.

– Nem eszel, mert valaki bedumálta neked ezt a faszságot – konstatálja.

– Nem – tagadom. – Elfelejtettem enni. Tudom, hogy nem vagyok kövér...

Csak sokan utalnak rá, ezért kezdek benne hinni.

– Azért felejtettél el enni, mert tudat alatt elraktároztad, hogy kövér vagy, nem szabad enned, nem szabad létezned, mert valaki – sejtésem az van, hogy ki – kövérnek tart. Hiába is mondogatod magadnak, hogy nem vagy az, a tudatalattid mindig nagyobb hatással van a cselekedeteidre, az határozza meg az ember lényét.

– Hogy érted, hogy sejted, ki? – kapom fel a fejem.

– A madarak csiripelték.

– Nem vagyok egy nagy ornitológus, de szerintem Anja nem madár. Ilyen jóban vagy vele?

– Jó fej srác. Bírom. Azért kritizálnak, mert nekik nincs meg az, ami neked. Csak irigykednek. Kritizálással próbálják elérni, hogy megtörj. Ott bántanak, ahol a legjobban fáj. Tudom, milyen. Az a legjobb megoldás, ha nem foglalkozol velük. Mutasd magad boldognak, nevess a képükbe, és hidd el, leakadnak rólad. A mosoly az egyetlen hatásos eszköz, amivel megölheted a gyűlöletet.

A vállának billentem arcom jobb felét. Lecsukott szemmel fogadom magamba beszédének jelentőségét és pézsma illatát. Mind a kettő édes altatódalként játszik szívemben. Izmos válla bár nyomja az arcom, mégsem hátrálok meg. Nem tudom, higgyek-e neki. Látszott az arcán, hogy komolyan gondolja a testemről alkotott véleményét, de elsősorban nem az ő véleménye számít, hanem a publikumé és Josh-é. Utóbbi egyre gyakrabban célozgat arra, hogy ideje lenne fogyni.

A fejét lazán a fejem tetejének támasztja, mélyen szagol a hajamba. Elönt a szégyen, pír kúszik arcomra, amiért nem mostam meg legalább négy napja. El sem akarom képzelni, milyen bűzös szaga lehet, a vegyszerektől és fertőtlenítőktől. Bár ez őt cseppet sem zavarja; újból beleszagol, erőteljesebben, mintha örökre érezné szeretné.

– Beszélgessünk! Most van időm! Láma mentes beszélgetés lesz! – Elhúzódom tőle, és cipőmet levéve törökülésbe az ágyra ülök. Declan visszaül az ágy elejére, fejét az ágy mögötti falnak hajtja.

– Kimész, magadhoz veszed a kajád, és visszatotyogsz ide.

Bólintok.

Ő is kimérten bólint.

– Moss – mondja, mikor a cipőmet veszem –, csak hülyültem. Jól áll ez a stílus. Egyedi, és tényleg te vagy.

– Csúnya, régi és kopott?

– Különleges, vonzó és kiismerhetetlen.

Sosem gondoltam volna, hogy Anján kívül tudok ilyen szabadon beszélgetni valakivel, de ez történik. Mindenben meglep, már tudtam, hogy művelt, de hosszabb beszélgetésünkből kiderül, hogy nem csak művelt, hanem megvan benne minden, ami egy jó ember prioritása. Nem említünk személyes történeteket, hogy ki honnan jött, miért történt a meccsen az a gyanús eset, csak beszélünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Nem szarkasztikus, ugyanolyan jól lehet beszélgetni vele, mint egy pszichológussal, akár a semmiről is. Beszélni a semmiről pedig csak azzal lehet, akivel vannak közös pontjaid. Hogy Steven elmélkedése nyer igazságot, és barátok leszünk? Nem tudom, de nagyon úgy néz ki, hogy az első beteg minden orvosnak a szívhez nő, még ha a kezdeti ellenségeskedésből marad is egy szeletnyi.

Magyarázatok:

* kortévesztés, korszerűtlenség

Megjegyzés:

Sziasztok! Nem tudom, hogy ezeket az írói megjegyzéseket olvassa-e valaki, de gondoltam, van egy hírem, amit meg kell osztanom veletek. <3 Szóval, a napokban elérte az 500 csillagot a történet, és a 7000 megtekintést (tudom-tudom, kicsit el vannak csúszva a számok, de nekem akkor is sokat jelent!). Szóval arra gondoltam, szeretném, hogy betekintést nyerjetek Cora és Anja első találkozásába, ezért írtam egy húsz oldalas novellát, amit HOLNAP meg is osztok veletek.

Lábjegyzetben annyit, hogy ugyebár, a legelején azt írtam, hogy ők ketten egy orvosi rendezvényen találkoztak, viszont ezt egy kicsit átvariáltam, így nem ott, hanem szimplán csak egy bárban ismerkedtek meg egymással. És hm... elég forró lesz a hangulat, lesz benne alkohol, szűz vér, meg a rájuk jellemző humor. Ezzel együtt Anját is jobban megismerjük, amit majd továbbviszek a regényben is.

Szép Napot Nektek!