– Josh, a turmixod! – kiáltok utána.

Visszakocogva elveszi a kulacsát, és átfűzi hátulról a derekamat.

– Köszönöm, cica – dalolja a fülembe. – El is felejtettem mondani; Rosát ne várd – húzza el a száját. Nagyokat pislogok kijelentésén. – Nem veszi fel a telefont, mintha nem is érdekelné a pénz – folytatja ingerülten. – Lehet, felvitték a dolgát. Nem tudok vele mit kezdeni, úgyis visszajön, ha nem lesz mit zabálniuk, legfeljebb azt az ócska autójukat. – Cinikusan felnevet, és megcsókol.

Várja, hogy én is nevessek egy jót, ehelyett a mogorva énemmel szembesül. Engem viszont Rosa felhívott, kerek-perec megmondta, hogy nem fog olyannak dolgozni, aki veri a feleségét. Rám is rettentően dühös, de nem tehet semmit. Nem ronthat be a rendőrségre, hogy Josh mit tett. Letagadnám, a rendőrök kiröhögnék. Ha nem mondtam volna el Rosának, mi folyik Josh és köztem, még mindig lenne Josh-nak egy takarítónője, nekem egy pótanyám, ha már az igazival egy évben egyszer találkozok.

Josh a kezeit levezeti csípőmre, onnan matató mozdulatokkal a fenekemre, és erősen rámarkol. Összerezzenek a csípő fájdalomtól, bár nem láthatja az arcomat, éreznie kellene, hogy testemnek nem tetszik a hadjárata. A nadrágomba nyúl, és ostrom alá veszi a csupasz hátsóm. Kemény ágyékát a fenekemnek nyomja, ezzel előrébb lök, egészen a pult széléig, ami beleáll a gyomromba. Két kezemet a pultra támasztom, hogy megakadályozzam a nagyobb nyomást a hasamon.

– Nem szeretném – jelentem ki határozottan, szívembe készenlétbe helyezett ágyúval, melyből bármikor kirobbanhat a pusztító kartács, ezzel tönkretéve az elmúlt két nap idilli hangulatát. – Kérlek... – Összeszűkül a torkom, mihelyt ellenkezésem lecsúszik az ajkaimról. Nem a részeg Josh kíván, hanem a józan, de kiszámíthatatlansága megrémít. Ha megint szeretkeznem kell vele, meghalok a fájdalomtól. Az értéktelen testem megint fájdalommal teli tréfát űz belőlem.

Hátsó fertályamon a nyomás megszűnik, a mögöttem lévő üresség megszabadítja a hasamat a pult élétől. Josh továbbra is ölel, nyakamon érzem arcszeszének illatát.

– Cica, annyira boldoggá tudsz tenni az ágyban! – csókol a hajamba.

– Csak az ágyban? – fordulok felé feszülten.

– Dehogy! – Buzgón csóválja fejét. – A férjed vagyok, és vágyom rád. Ezt megtehetem, nem? – Bár nyájasan beszél, ott a hangjában az elhatározás, hogy meg akar fektetni hajnali négykor.

– De én most nem szeretném – dacoskodok.

– Manapság sosem szeretnéd! – csattan fel. – Talán valamit rosszul csinálok? Eddig szeretted, ahogy bűvészkedek rajtad.

Hogyan magyarázzam el neki, hogy nem vele van a baj, hanem velem, úgy, hogy nem említem meg, hogy a baj okozója csakis ő, amiért részegen gyakorta megerőszakolt?

– Nem vagyok jól ott lent. Fáj, amikor csinálod, néha azért nem tudsz belém hatolni, mert összehúzódok és nem enged be a testem.

– Nem engedsz be? – Arcán háborgás és éretlenkedés ül ki.

– Nem. Aj, nem tudom elmagyarázni – sóhajtok. – Ezt nem én teszem, hanem a testem, mert fáj neki.

– A te tested, szóval te irányítod.

– Nem minden részét irányíthatom. Ez nem arról szól, hogy ha felemelem a karom, akkor felemelem. Ez mélyebbről jön, lelki oka van, amit nem oldhatok meg egyszerű akarással. – Bamba nézéséből következtetve, egyáltalán nem érteti, mit szándékozok mondani. – Oké, azt hiszem, ez a példa működhet: Ha lesen vagy, a bíró lefújja, nem mehetsz tovább, mintha egy láthatatlan fal ereszkedne eléd, viszont, amennyiben nem vagy lesen, akkor a mérkőzés mehet tovább, csúszhatsz tovább előre. A mérkőzés a szex, a les az én helyzetemben az, amikor a testem nem szeretné, hogy szeretkezzünk, mostanság én és te lesen vagyunk. Érthető? – kérdezem esélytelenül.

– Nem – feleli nyersen.

– Nem érted, vagy nem akarod megérteni? – teszem csípőre a kezem, mielőtt pofonnal kedveskednék Josh Brown nem létező empátiájának.

– Nem értem, miért nem szeretnéd, hogy dugjunk.

– Mert fáj! – válaszolom bizakodva, hátha kicsavarok az empátiájából egy csepp megértés. – És ha így haladunk, már be se fogod tudni rakni. Egyikünk se szeretné ezt, ugyebár.

– Nem akarsz engem?

– Dehogynem! Egyelőre farok nélkül.

Átölel, borostája a homlokomat csiklandozza. Pillanatokon belül, mintha ötlete támadna. Elhúzódik tőlem, és szigorúan lenéz rám.

– Anjával voltak ilyen bajaid? – érdeklődik gyanakodva.

Értelemszerűen nem, mert Anja sosem erőszakolt meg.

Fogadni mertem volna, hogy felteszi ezt a kérdést. Mindig Anját hozza fel, ha valami nem jó közöttünk. Hozzá akarja mérni magát, egyfajta versengésnek éli meg, hogy jobb legyen nála, holott nagyon jó barátok. Josh-nál ez egyfajta farokméregetésnek számít.

Ráérősen a pultnak támaszkodok.

– Nem, vele nem... – ismerem el nagy nehezen.

– Akkor én vagyok a baj? Azt akarod elérni, hogy bűntudatom legyen? – Ordít, mintha nyúznák őt, én persze tűröm, hogy az ordítás mellé ne kapjak ingyen egy csattanós pofont.

Szívem pattog, majd' elgurul bordakosaramból. Lábaim bizseregnek, fel akarják húzni a nyúlcipőt, hogy olyan távolra fussanak, ahol nincsenek emberek, nincsen Josh és az agressziója, ami megint önmegtartóztatás nélkül bukott elő.

– Cora, nézz rám... – higgad le.

Nézzen rá egy szervkereskedő, miközben élve fosztják meg ördög csinálta szívétől, én biztosan nem fogok!

– Ne haragudj! A pia hiány baszottul megvisel – dörzsöli durván a homlokát. – Te le tudsz nyugtatni, csak nyugtass le... az ágyban – teszi hozzá. – Gyengéd leszek veled, jó? Ha tényleg szeretsz, megteszed értem ezt az apróságot!

Ha nemet mondok megüt, pár hónappal ezelőtt is volt már rá példa. Utána a nyakamon vicsorgó zöld és lila foltok is arról árulkodtak, hogy a nem szó nem létezik Josh szótárában. Bár akkor tele volt a vére az alkohol veszedelmes erejével, de nem akarok kockáztatni. Fájjon lent, azt senki sem látja – még én sem.

– Jó... – adom be a derekam fásultan, mire ölébe véve megcsókol.

Undorodom a csóktól, kiráz a hideg az érintésétől, mintha ezernyi csúszó-mászó mászkálna bőröm felszínen, úgy lúdbőrözöm. Legszívesebben magamat nyúznám meg, eltüntetve Josh-t magamról, az életemből és a rohadt szívemből, ami továbbra is odaadással szereti. Egyedül a sosem kedves remény tartja bennem a lelket, hogy egyszer minden egy száznyolcvan fokos fordulatot vesz, és olyan lesz, mint régen. De mit áltatom magam? Anyám pont ezt gondolta, és majdnem belehalt.

Majdnem belehalt a mértéktelen szerelembe.

Én is efelé vánszorgok.

– Ah, dög nehéz vagy – neveti, miután lerakott. – Ennél könnyebben cipeltelek.

Már rajta vagyok az ügyön.

Gyűlölöm őt, de leginkább magamat, amiért nem vagyok képes feltétlen boldogságot nyújtani neki a testem makacssága miatt.

***

A mai napom fő célja, nem összeroskadni a csillapíthatatlan fájdalom iszonyatos súlya alatt, miközben ma már hosszabb ideig kell elviselnem Declan Roy ellenszenvét, szarkazmusát és az állandó kényeskedését. Az előző két napban a Griffin traumatológia ambulanciája úgy vonzotta a sérülteket, mint neonfény a naiv bogarakat; kötöztem, varrtam, égési sérüléseket ápoltam, így annyi ideig láttam Declant, míg beadtam neki a megfelelő injekciókat, ránéztem gyógyulófélben lévő lábára, amit utána készségesen átkötöttem. Az a csekély fél óra is elég volt a napi Declan-mennyiségből. A nevemet továbbra sem akaródzik kimondani, voltam már Cher, Carr, sőt még Cairo is, mint valami La casa de papel szereplő. Bele kell törődnöm, hogy ha kést szorítanának a torkához se viselkedne velem úgy, mint a többiekkel. Némiképp az nyugtat, hogy Anja elmondása szerint Sue-val még bunkóbb, mint velem.

A csendes osztályon visszhangzik cipőm cuppanása, megszaporított léptekkel sietek Declanhöz. Ez sem megy olyan zökkenőmentesen; hátam mögött hallom Sue klumpájának jellegzetes csattogását.

– Cora – suttogja.

Nem állok meg, érjen be ő, ha nagyon szeretne velem társalogni.

– Láttam ma Josh-t futni – ér be vigyorogva. – Nem is mondtad, hogy újra elkezdett edzeni.

– Nem tartottam fontosnak – felelem szárazon.

Különben sem vagyunk barátok.

– Nem gondoltál arra, hogy te is elmenj vele futni? – kérdezi turbékoló hangon. – Csak a te érdekedben kérdezem, hogy egészségesebb legyél.

Mindjárt azt is megjegyzi, hogy vékonyabb voltam pár hónappal ezelőtt. A gondolattól is ököl nagyságúra ugrik a gyomrom, a tegnapi vacsorám is kipréselődik belőle.

– Kövér vagyok? – szegezem neki hirtelenjében kérdést, ingerültebben, mint azt akartam.

Nyakát behúzva válaszol:

– Ezt nem mondtam, csak... csak segíteni akarok, hogy ugyanolyan jól nézz ki, mint kinéztél – simít füle mögé egy eltévedt, kissé kócos tincset.

– Mi változott, ami miatt számodra rondább vagyok, mint voltam? – kérdezem pikírten.

– Jaj, szívem, hát nem is veszed észre? – sóhajt fel tragikusan. Szívem? Mióta vagyunk ilyen bizalmas kapcsolatban?! – A hajad is vesztett a fényéből, sápadt vagy, mint aki egész életét egy sötét pincében éli, mindemellett, te vékonyabb voltál, mint én, most már nem.

Lassan mérem végig, minden részletét meg akarom nézni, hogy tényleg igazat mond, de nem látom azt, amit ő. Testalkatra teljességgel úgy nézek ki, mint ő, leszámítva, hogy nekem nincs ilyen magasan a csípőm.

– Szerintem te pedig hordj sötét színeket – mondom szánalommal. – Azok nem kövérítenek és jobban is illene az értelmi szintedhez. – Ezzel hagyom ott, s egyenesen Declan szobájához indulok.

Nem is tudtam, hogy ilyen felemelő érzés kiállni magamért, még akkor is, ha magamra is veszem Sue összes szavát. Declan szobájának ajtajához lépve oldalra fordulok. Sue még megrökönyödve áll, bután néz, szemében szapora villámok villannak fel, kezeit úgy szorítja ökölbe, hogy megremeg, aztán hátrapördül, és elszáguld a másik irányba. Feltételezem, hogy mérnöki pontosággal a bosszút tervezi.

Halkan nyitok be Declanhöz. Pár nap alatt megfigyeltem, hogy a tűk iránti félelmét csak úgy tudom hatástalanítani, ha álmában adom be az injekciót, azonban számításomba – milyen meglepő – újabb hiba csúszik; Declan ébren van, és a mobilját bújja. A telefon vibráló fénye megvilágítja egészséges arcát, a szemében düh ül. A kommentár hangját bárhol felismerném, az a nap, amikor ő kommentált örökre belevésődött emlékeimbe.

– Nem szabadna a baleseted nézned – toppanok az ágya mellé, majd óvatosan kiveszem kezéből a mobilt, és leállítom a videót. Hagyja, semmi ellenszegülés. – Ward nem fog egy ideig pályára lépni, megnyugodhatsz.

Megjátszottan felnevet. Nevetése sötéten terjed szét a szobában.

– Azt hiszed, minden megoldódott, mert eltiltották pár hónapra? Majdnem megölt a faszkalap. – Csüggedten fekszik vissza az ágyba, fejét a durva szövésű párnák közé meríti, egyik lábát kidugja a takaró lenge fogságából; várja, hogy beadjam neki az injekciót.

– Megbánta, és egyébként sem direkt volt – mondom, bár sejtem, hogy ez nem így van.

Declan feje újra elemelkedik a párnáról, felém fordul. Zöld szemében még az a halovány pislákolás sincs, mint amikor kórházba hozták. Kialud belőle a láng, mely örökösen nagyra törő hévvel égett.

– Kurvára nem bánta meg – dohogja. – Az a tökorrú élvezte, hogy a vérembe állhat. Egy szociopata féreg, a testvérével együtt.

– De mi történt? A testvérével legjobb barátok vagytok.

– Voltunk! – emeli meg hangját.

A lepedőjét markolja, sűrű ráncba gyűrődik alatta a szövet.

Összerezzenek.

Bocsánatkérően pillant rám, tudatva, hogy felindulása nem nekem szólt. Elnézően megejtek egy bágyadt mosolyt. Josh ennél jobban szokott üvölteni, Declan hangja hozzámérve enyhülést hozó zene a füleimnek. Keményen megdörzsöli szemét, lehunyja azokat. Pár pillanat múlva újra kinyitja, és a plafont kémleli. Eddig is világos volt, hogy a meccsen történteknek van egy háttéttörténete, amit csak a két kliens ismerhet, de most vált biztossá a feltevésem.

– Declan, nem most jöttem le a falvédőről – csóválom a fejem.

– Igazán? Pedig esküszöm, igyekeztem elképzelni, milyen lehetett, amikor ott csüngtél, és nem az én nyakamon!

A mennyezet felé emelem a tekintetem.

– Mit tettek veled a Wardok? – bolygatom, figyelmen kívül hagyva gúnyolódását.

– Megszülettek. Ez a legnagyobb baj. A két elmeroggyant szülő ment volna moziba vagy használták volna az áldásként feltalált gumit. – Fészkelődik az ágyon, a takarót a fejébe húzza.

Nincs más választásom, hagyom. Nem akarok egy nagyobb viszályba belefolyni, miközben otthon is a háború frontján állok, fegyvertelenül. Gyorsan kikapom a szekrényből az ampullát a fecskendővel, majd miután felhúzom a kesztyűt beadom neki a szert. Most nem rezzen össze, mint az előző négy alkalommal, sőt, mintha kívánná is a fájdalmat.

– Ma leveszik a gipszed, hogy megnézzék jól forr-e össze, illetve lesz egy kötözésed és a pszichológusod is fel akar keresni. Szedd le a fejedről a takarót, mert meg kell mérnem a lázad.

– Mindig ennyit beszélsz? – morgolódik, de azért teljesíti a kérésem.

– Ledarálok mindent egyhuzamban, hogy ne kelljen sokat kommunikálnunk, valószínűleg te is ezt szeretnéd. – Hangom megtört, tompa zsivaj a szoba csendjében, én se értem, miért. A homlokához emelem a hőmérő pisztolyt, majd beírom a lázlap mai dátumra jegyzet rublikájába a hőmérsékletet. – 37,4. Nem is rossz – mondom méltatásként.

Megforgatja a szemét.

– Annyit forgatod a szemed, hogy ki fognak esni a szemgolyóid! – közlöm vele egy félmosollyal.

– Annyit jártatod a szád, hogy össze fog csavarodni a nyelved – kontrázik.

Megtörhetetlen, jégpáncélba bugyolált fagyos lélek. Ám csak akkor, ha velem kell beszélnie. Lehetetlen, hogy egyszer kapcsolatunk megérje legalább a „nem kedvelem, de elviselem magam mellett" kategóriát.

– Az életcélod lehozni az életről? – teszem csípőmre kezem bosszúsan.

– Nem, de grátiszként tökéletesen megfelel. Tudod, Moss, van ebben egyfajta költői igazságszolgáltatás – vigyorodik el sötéten, megvillantva tökéletes fogsorát.

Nem bízom benne, azokban pedig különösen nem, akiknek a fogsora fényesebb, mint a jövőmről alkotott szemléletem.

– Nem vagy ma a kedvenc emberem, Declan Roy.

– Egyik nap sem vagyok a kedvenc embered, Coraline.

– Ó, nézzenek oda, mi lelte az uraságot? Már majdnem helyes a megszólításom. Kreatív lelkecskéd kifogyott a nevekből?

– Csak szeretnéd, Ciara – kacsint rám.

Istenbizony, ő lesz a tizenharmadik okom. Meg merem kockáztatni, hogy sunyiban a nevemhez hasonló keresztneveket keres az interneten, hogy bosszanthasson, minden egyes nap. Lehetetlen küldetés vele barátkozni, elutasít minden mozdulatomat, amit megértek, hiszen valamiért nem kedvel, csak tudnám, miért. Nem tettem vele semmi rosszat, megmentettem az életét, a lába megmaradt, és ha a rehabilitációja jól halad, akkor két hónapon belül már edzeni is elkezdhet. Hajthatatlanságom nem hagy nyugodni, bizsergeti tagjaimat, így az ágya szélére ülök, közönyös nyögéssel veszi tudomásul. Felé fordulva, balra-jobbra tekergetve a fejem elemzem ki, s igyekszem kicsikarni belőle egy normális választ. Nem egy elferdített, flegmatikus reakciót akarok újra hallani tökéletesen ívelt, telten vörösödő ajkaiból.

Hogy lehetnek valakinek ilyen szexi ajkai!?

– Beszélgessünk – simítom térdemre kezem. – Honnan jöttél?

Ferde szemmel néz, szinte felfal velük, amiért az átmeneti tulajdonában lévő ágyára le mertem tenni a fenekem.

Megfontolja a válaszát, másodpercek múlva jön a válasz:

– Először apámból, rá nyolc hónapra anyámból.

Tuskó! Tényleg lehetetlen vele beszélni, de nem adom meg magam. Ha harc, legyen harc, felveszem vele a kesztyűt.

– Szóval koraszülött voltál, képzeld én is! – mondom vidáman.

Újabb szemforgatás a jutalmam. Kezdeti lelkesedésem lesüllyed arra az értékre, ahol már megint nem akarok vele beszélgetést kezdeményezni. Ha ennyire megvet, nem másíthatom meg a véleményét.

Csalódottan felállok az ágy széléről, megigazítom az összegyűrt ágyneműt.

– Miért gyűlölsz, Declan? – bukik ki ajkaimon a kérdés.

– Már mondtam, nem gyűlöllek.

– Akkor miért viselkedsz velem ilyen gyerekesen? Mit ártottam neked? Mondd el, és talán megbeszélhetjük!

Elcsavarja a fejét rólam, hallgat, és fejébe húzza a takaróját. A szilárd csend válaszfalat ékel közénk, ezzel bebizonyítja, hogy barátkozásom süket fülekre talált. Előbb fogok normális beszélgetésbe elegyedni a fallal, mint vele. Várok, hátha meggondolja magát, és egy mondatot elgügyög, de semmi. Érdekesebbnek tartja a takaró alatt lévő testét. Féllábbal az ajtón túl vagyok, mikor hajlandó megszólalni:

– Alaszkában születtem, itt is éltem hét éves koromig – húzza le fejéről takaróját. – Fairbanks városát ismered? – Kíváncsian ingatom a fejem. – Ott éltem. Gyönyörű hely, sosem megy a hőmérséklet tíz fok fölé. Kicsiként még nyáron is szánkóval vittek suliba. A Sarkifény minden házból látszik, minden ember ismer mindenkit. Fairbanks a város, amit sosem felejtesz el. Véresre marhatja a fagy az arcod, lefagyhat a fejed, akkor is a legkedvesebb emlékként fogsz rá gondolni. Az emberek kutyás szánnal járnak, a rénszarvasok házikedvencként vannak tartva. Mindig fehér a karácsony. Van egy hatalmas tó, ami a legtöbbször be van fagyva, azon tanultam meg korcsolyázni.

Annyira más ahogy most beszél velem. Boldog, fülig érő szájjal mesél a városról. Egy szarkasztikus megjegyzést sem ejt el.

– Mindig jégkorongozó akartál lenni? – kérdezem, míg ujjaim leválnak a kilincsről.

– Nem, műkorcsolya volt az álmom.

– Miért lett mégis jégkorong?

– Annyi a ritmusérzékem, mint egy széttrancsírozott reumás csigának. Ez szerintem sokatmondó.

Felnevetek.

– Ha ez valóban így van, akkor mindenki örül, hogy a jégkorongot választottad.

– Te mindig ezt akartad csinálni? – pillant körbe a szobában.

– Makacs sportolókból kihúzni pár mondatot? – nevetek, és meglepő módon ő is elkezd, gúny nélkül. – Igen, mióta az eszemet tudom orvos akartam lenni.

– Nem taszít a tény, hogy naponta más vére piszkítja a kezedet?

– Egy idő után az ember megszokja, vagy megszökik, de sosem a megfutamodást választottam. Ha benne vagy a gyakorlatban, a vér a bőröd átmeneti része lesz, és ha lemosod, érzed a hiányát. Morbidnak hangzik, igaz? De ez az igazság. Nem a vér a legnagyobb probléma, amivel meg kell birkózni.

– Hát akkor?

– Közel kerülsz a halálhoz, mindig a nyomodban lesz, és rajtad áll, hogy elhessegeted-e onnan, vagy mindent megpróbálva, tehetetlenül hagyod, hogy elragadja az embert, akiért éppen küzdesz, és amikor a halál beáll, nem szomorkodhatsz, menni kell tovább, elfelejteni az előzőt, tanulni a hibákból, hogy a következőt már meg tudd menteni. Még nem vesztettem embert, de előbb vagy utóbb be fog következni. Aljas munka, de minden pillanatot megér, ha a megmentett pár hét múlva a családjával ebédel a parkban. Egy orvosnak felejteni kell a rosszat, mélyen agyába vésni a jót, amiből még jobbat alkot.

Elmélázik beszédem után, nem tudom, melyik a félelmetesebb; hogy csendben igyekszik nem az én alakomat nézni, vagy hogy – ha csak egy cseppet is –, de változott a rólam alkotott képe.

Csend. A legzajosabb hang, amit az életemben hallok. Csendben hallgatni Declannel valahogy furcsán más, mintha ezzel fejezné ki a tiszteletet, amit szavakba még nem tud vagy nem akar foglalni.

– Ha nem a pszichológusomat akarod játszani, akkor van hely az ágyam szélén – helyezkedik arrébb. – Csak lámás történeteket nem szeretnék hallani! – grimaszol.

– Pedig egyszer örökbe fogadtam egyet kiskoromban. A gond csak az volt, hogy nem volt hova tennünk, így maradnia kellett az állatkertben. Egy hétig sírtam utána... azóta is szeretnék egyet.

– Moss! – figyelmeztet. – A kis szemetek kerüljenek le a napi témánkról.

– Fúj, te mekkora egy tuskó vagy! Azokat a drágákat szemétnek nevezed! Van neked egyáltalán szíved?

– Hm. Ha arról a szervről beszélünk, ami a sternum mögött, a mediastinum elülső alsó részén, a mellkas középvonalától kissé balra, a szívburkon belül helyezkedik el, akkor igen, van.

Mi a franc!?

– Ez... okos... – lehelem összefüggéstelenül. – Ezt honnan tudod?

– Nem minden jégkorongozónak van csekély mennyiségű agykérge, doki. Képzeld, nagyon intelligens lélek vagyok és szexi, de azt láthatod te magad is. – Tökéletes testére mutat.

– Annyira vagy szexi, mint egy rücskös burgonya az összevarrt comboddal – nézek végig takaróba pólyázott testén. Tévedtem és hazudtam. Tényleg szexi, de a habitusa, főként a makacssága belerondít az összhangba.

– A rücskös burgonyáknak szépségversenyt kellene rendezni, ha ez így lenne – vigyorog. – És egyébként mi... – Valószínűleg sosem fogom már megtudni, mit akart mondani, mivel Anja futtában lép be az ajtón, és rám néz.

– Lövöldözés a Wayne State Egyetem környékén, banda leszámolás. Mindenkire szükség van.

– Szentég! Már megint? Ebben az évben ez a második. – Ijedségem elhessegetem, összeszedem magam, és kifelé indulok. – Nem hiszem, hogy ma már találkozunk – mondom gyorsan Declannek, aztán elhagyom kórtermét, hogy újabb napra ne lássam.

Hogy ez átok vagy áldás azt még nem döntöttem el.

Magyarázatok: 

* szegycsont

** gátor