2003. 02. 15.

Kedves, Naplóm!

Anyu megint elutazott valahová, hallottam, ahogy azt mondja apának, rendbe kell hozni azt, amit apa tönkretett. Nála sokszor jelenti azt, hogy napokig nem jön haza, majd mikor hazajön tele van csúnya, valamilyen barnás folyadékkal átitatott kötésekkel. Sosem mondja el, mi történt, azt mondja, előfordul az ilyen háztartási baleset.

Ma különleges feladatot kaptunk a tanár nénitől. Párban kellett dolgoznunk, és el kellett mesélnünk a másiknak, hogyan képzeljük el a felnőttkort. Én Jessicát választottam párnak. Elmondtam neki, hogy orvos szeretnék lenni, mert segíteni szeretném a sérült embereket. Szeretek segíteni, és a vér látványa sem tántorít ám el!

Anya mindig vérben ázik. Azt mondja, ez megesik néha-néha. Hiszek neki.

Jessica azt mondta, hogyha ő felnő, akkor egy jégkorongozó lesz a férje, és lesz három gyönyörű gyerekük. Hozzátette, hogy nekem is lehet jégkorongozó férjem. Megkérdeztem miért. Azt válaszolta, hogy egy tehetősebb lánynak, híresebb fiúja van, és egy orvos aztán nagyon sokat keres!

Szóval egyetértettem vele, és annyiraaa szeretnék egy jégkorongozó férjet. Azok erősek, és biztosan mindentől meg fognak védeni, főleg a pókoktól és kígyóktól... azokat nagyon nem szerettem. Apa is szereti a jégkorongot, így biztosan nem utálná a fiúmat! Jaj, Naplóm! Alig várom, hogy felnőjek, és megvalósítsam az álmaimat! De ehhez nagyon-nagyon-nagyon sokat kell tanulnom, de boldogan vágok bele.

Ismeretlen jövő, jövök máááár!!!

Cora Moss

Különös visszagondolni a naplóm legelejére, a gyerekkoromra. Még fogalmam sem volt az élet nagy gondjairól, a pozitivitást akkor még nem kellett megjátszanom. Vártam a felnőttkort. Manapság visszasírom azokat a gondtalan éveket. Gyermeki naivságom nem engedte, hogy a dolgok mögé mást lássak. Mindig kimagyaráztam, ami történik az jó, semmi baljós nincs abban, ha anyám a fájdalomtól alig tud megállni a lábán, vagy azok a lila és zöld foltok a nyakán és a csuklóin arra utalnak, hogy egy tünde, és visszavárja őt a természet. Egy gyerek voltam, aki boldog életet szeretett volna. Volt barátnőmmel való társalgás után megrögzötten vágytam egy jégkorongozóra. Megkaptam. Négy évvel ezelőtt azt hittem, életem legnagyobb kívánsága teljesült. Belátom, ez átok volt, nem holmi égből rám szórt varázspor. Bizonyítékként szolgál a férjem, aki az alkohol mámorába esve, egy órával ezelőtt az orromnak is megmutatta, ki az úr a háznál.

Remegő kezemmel csukom be a smaragdzöld bőrnaplót, melyet gyerekkorom óta őrizgetek. A mai napig írok bele, ha úgy érzem, az élet kegyetlensége nemcsak a lelkemet, hanem a testemet is kiéhezett fenevadként marcangolja. Most, mintha nehezebb lenne. De mit csodálkozok? A szavaknak súlya van, én pedig súlyos következményekkel járó sorokat firkantottam a megsárgult lapjaira. Ma van az évforduló. Öt évvel ezelőtt apám megszűnt létezni. Ezen évforduló alkalmából újra és újra elolvasom azokat a sorokat, melyek a halála után születtek.

Továbbra is kegyetlenül mosolygok az olvasottaktól. A karma azonban megint visszaüt; a vérző orrom sajogni kezd, így kénytelen vagyok abbahagyni apám emlékének háborgatását. Orromat megdörgölöm, hogy az ideg végképp kiiktatásra kerüljön. Pizsamám ujjával nagyjából megtisztítom az alvadt vértől, és igyekszem a maró fájdalmat leredukálni a tűrhető fázisra. Megszokott a szitáló vérzés, az évek során a fájdalom csökönyös lüktetéssé vált minden ütés után. Van, hogy nem is érzem, a részem lett, mint egy rosszindulatú daganat; vagy felépülsz, vagy belepusztulsz.

Mély csöndben ringatózik a szoba sötétsége. A tölgyfa ajtón át egy-egy hangfoszlány üti meg a fülemet. Josh tévét néz a földszinten. Szeretett csapata meccsét nézi, és bálványozza a mára világsztárrá cseperedett Royt.

Gyorsan ugrok fel a túlságosan kényelmesnek bizonyult ágyról, meg is szédülök. Mielőtt Josh feljönne, el kell tűntetnem a naplómat. Az aztán egyáltalán nem hiányozna, hogy tudomására jussanak a féltve őrzött titkaim. Anélkül is magához kötözött, védtelen lényem pedig semmit nem cselekszik ellene.

Fedetlen lábaim szinte sikoltoznak a hideg padló érintésétől. Mit sem foglalkozva vele lépek a hatalmas mahagóni gardróbhoz, aztán hajítom be a naplót a munkaruháim közé. Biztonságos hely, Josh sosem turkálna az orvosi ruháim között. Gusztustalannak tartja, hogy azon a mosás előtt vér volt. Eleve visszataszítónak tartja a munkámat, így addig nem szokott hozzámérni, míg le nem sikálom magamról a kórházi vegyszerek és vér szagkombinációját.

Josh felüvölt.

Gól.

Reszelős hangja a részegségtől még rekedtesebbé torzul. Az egész ház beleremeg a hangorkánjába. Biztosra állítom, hogy kint is hallották. Nincs tisztelettel a szomszédok nyugalmára, holott este tizenegy is elmúlt már.

Összerezzenek, kiabálása a csontjaimat is átszúrják, belenyilal a velőmbe, megbénít. Gyűlölöm, ha felemeli a hangját. Ám sokkal inkább foglalkoztat az, hogyan fogom rendbe rakni az orromat a műszakom kezdetéig, noha ezekben a pillanatokban a szobát fürkészem, és felmérem a menekülési útvonalakat. Részeg, ami számomra nem jó ómen, még akkor sem, ha a Detroit nyer a mai meccsen.

Nyomasztóan sötét van, a hold lágyan ezüstös pompája szűrődik át a hatalmas, kétszárnyú ablak előtt leereszkedő éjkék bársonyfüggöny résein, alig elegendő ahhoz, hogy bármit kivegyek a tárgyak sziluettjeiből. Nem kapcsolok villanyt, akkor meglátnám magam a gardrób egész alakos tükrében, és az lenne a legutolsó ötletem ezekben a pillanatokban. Szégyellem magam, undorodom magamtól, a véremtől, az érzelmeimtől. Visszataszít a szerelem. Olyan erős érzelem, hogy az eszem nem szállhat szembe vele.

Csak egy átlagos szombat este, és csak a meccs után fog jönni az éjszaka zöme. Lesz itt sírás, kiabálás, fájdalom, kérem szépen! Ebben a házban osztogatnak mindent, mint a búcsúban. Nagy kár, hogy semmi élvezet nincs Josh mocskos tetteiben. Ütőjét az évek során a saját kezére cserélte, a gond csak az, hogy nem a korongot ütögeti bőrkeményedéses ökleivel. Más hobbit talált magának. Részegen mámorba ejti a csattanó bőr hangja, ahogyan tenyere cuppanósan találkozik arcommal. Imádja, mikor fulladozok a nyakamra tekeredett kezeitől...

A falióra (melyen persze a Detroit Red Wings emblémája díszeleg) monotonon kattog. Olyan, mint az életem, egyhangúan ismétlődnek az események, és ahelyett, hogy tennék ellene valamit, inkább tűröm.

Tűrnöm kell.

Tik-tak.

Éjfél lesz pontosan tizenhárom perc, negyvenkét másodperc múlva, azaz mindjárt vége a mérkőzésnek, és jönnek a félelem percei. A szívem zakatol, kezeim jéghidegek a nem megfelelő vérkeringésemtől.

Dum-dum.

Kalimpál a szívem, az elrablóját várja. Ám az egykori kellemes lüktetés a bal felemben mára csapkodó vészjelzésekként szólnak. Egy szót kiált: Menekülj!

Nem fogok.

Tik-tak. Dum-dum.

Rendrakással terelem el a gondolataimat. Josh ruhái szanaszét hevernek a lakkozott padlón és az ágy előtti plüss szőnyegen. Egy alsógatya ott, a másik meg amott, kifordított farmer az ágy alatt, egyhetes zokni az éjjeliszekrényen, párja az üveg dohányzóasztal négy fotele egyikén. El sem tudom képzelni a férfiak miként nem jönnek rá, hogy ezzel a nőket a világból ki lehet kergetni.

Összegyűjtöm a szennyesét, aztán lassú léptekkel a szobához tartozó fürdőhöz viszem, hogy bedobjam a helyére; a szennyesbe, amit Josh csak névről ismer, használata borsszemnyi agyában nem állt össze. Felszedem a tegnapi óvszert, amit miután megkefélt hanyagul ledobott a földre. Azonnal elaludt, míg én a patakban folyt könnyeimet szárítottam fel.

Undorító vagyok. Anyám lánya, minden szempontból. Ocsmányság, amin keresztül megyek.

Mocskos karma...

Megérdemlem.

Josh bömböl a tévének, az ellenfél játékosát szidja, aki az utolsó másodpercekben lökte palánkra Royt. Káromkodása olyan, mintha Detroit nyomornegyedében sétálnék. Merem állítani, Declan Royt jobban szereti, mint engem. Úgy tiszteli, mintha legalább Jézus Krisztus lenne.

Félek.

Rettegek.

Nincs erőm sírni.

Elfutni, elmenekülni nem vagyok képes.

A levegőt hirtelen felszakítja az üvegtörés hangja, a sürgősségi riasztó hangján kívül ez az egy, ami felkelti a figyelmemet még egy téli álomból is.

Dum-dum-dum.

Tik-tak. Tik-tak.

Jár az óra, dobog a szív, alig létezem.

Az üvegtörés sosem jelent jót. Márpedig az előbb egy pohár bánta férjem dühét.

Éjfélt üt az óra, ami nem jelent mást, hogy a meccsnek vége van. Hallom is ahogyan Josh ízléstelenül böffent, majd elhallgattatja a tévét.

Belefulladok a csendbe, gúnyolódva lesz egyre hangosabb, és már a fülemben visszhangzik. Rám szorítja kötelét, egyre csak húzza és húzza, de a fulladás elmarad.

A halált sem érdemlem.

Állandóan ez van... Jön a csend, elnyel, utána dübörgő robaj szeli át a házat. Josh házát. Sosem tudtam magaménak luxusvilláját, noha már három éve itt lakok. Túl nagy, van vagy hat vendégszobája, amiből egy, ha lett használva az évek során, felesleges szobák az edzőgépeknek, amiket oly rég nem használt már, moziszoba, ahová régen nem ültünk be. Nagy medence, jakuzzi a hátsó kertben, amit egyedül arra használ, ha felmérgesítem belerántson. Ennyi dolog mellett én nem kaphattam egy dolgozószobát, ahol nyugalmasan írhatom a munkámhoz tartozó firkáimat. Mert neki az a hat üresen tátongó, luxusbútorokkal ellátott szoba kell. Három emeletével pedig megszakadok, mire felmászok a legtetejére, ahol szenvedek a napok során. Josh is átkozza most, hogy fel kell vánszorognia az üveglépcsőkön.

Bár átesne a korláton és lezuhanna a előtér vakítóan fényes kövére. Szépen mutatna kiloccsant agya a fehér kövön. Fehér és vörös, a két szín, ami egykori és egyben kedvenc csapatát jelképezi, a Detroitot. Legalább abszurd lenne a halála. Olyan abszurd, mint ahogy én szeretem őt.

Nevetséges vagyok...

Lehet-e gyűlölni és szeretni egyszerre, vagy csak szimplán összekeverem az érzéseket? Talán a szerelem, amit érzek az valójában... félelem? Nem biztos nem! Tényleg szeretem őt, minden hibájától eltekintve. Meg fog változni, időre van szüksége, hogy feldolgozza a tényt, miszerint jó ideig csapat nélkül marad súlyos Achilles-sérülése után. Olyan lesz, mint régen; odaadó, gondoskodó és előtérbe helyezi a saját érdekeimet.

Na persze! Két éve ezt hajtogatom...

Az ajtóban babrál, a pulzusom azonnal a magaslatokig szökkent, mihelyt lenyílik a kilincs és belép rajta. Sörösüveggel a kezébe dülöngél be a tágas szoba falai közé. Rettentő sokat ivott, látszik a kísérteties földbarna szeméből. A villanykapcsolót is nagy nehézségek árán találja meg. Felnyírt hirtelenszőke haja csapzottan veszített tartásából a sok ugrálástól. Verejték nedvesíti szögletes arcát és formázott borostáját. Felcsúszott vörös pólója láttatni engedi kockahasát. Orvosi csoda, hogy ennyi sörvedeléstől nem lett sörhasa; izmos (olyannyira, hogyha muszáj lenne tennem valamit egy gyenge kisegér lennék, ő az oroszlán erejével szétmarcangolna.), egyedül a szeme alatti vörös karikák rontják szépségének látványát, bár ezeknek holnapra nyoma sem lesz.

Gyönyörű és visszataszító.

Két szó, teljesen ellentétek egymással, Josh-ra mégis illik mind a két jelző.

Annyira szeretem! Akkor miért ráng a szívem, mikor magunkra csukja az ajtót?

Ideges ritmustalansággal dobolok a sarkammal a padlón. Körbeölelem magam ceruza vékony karjaimmal, és várom Josh reakcióját. Szemeivel méreget, lábamtól egészen a derekaimig. Fakó szemeiben  rosszindulat csillog. Meghúzza a sörösüveget, miközben szemei átkelnek melleimre. Ádámcsutkáját nézem, késztetést érzek arra, hogy a fel-le mozgó dudort ököllel üssem. Kérődzik egyet, majd az ajtó melletti fésülködőasztalra hajítja a kifogyott sörösüvegét. Hangos csörömpöléssel dönti fel a rajta lévő parfümöket.

– Az a faszszopó Smith csaknem elbaszta Roy nagy ziccerét, de baszki az a srác simán bebaszta a halóba azt a kurva korongot, tizenöt méterről. Roy egy kibaszott őstehetség! – csapkodja térdét. Hangjából tűnik el az érdesség. Mikor végre hajlandó az arcomra nézni, arca grimaszba fordul. Elnyúlt ábrázata megbánást sugároz. Meg is bánta. Körülbelül egy napig, utána folytatódik minden elölről.

Az én hibám. Valamit én rontottam el, ezért viselkedik velem úgy, ahogy. A kedvében kell járnom, és akkor nem lesz több gubanc, de hogyan? Bármit tehetek, részegen csak a rosszat látja bennem, mintha csak egy tárgy lennék, akin levezethetné dühét.

Lomha mozgással közelíti meg remegő testem. Lábaim a felmondásra készülnek, így jobbnak látom, ha leülök az ágyra. Elém guggol. Hüvelyk-és mutatóujjával gyengéden összecsípteti állam, hogy felemelve megnézhesse újabb műalkotását. Telt, ívelt szemöldöke szinte egy vonalba rándul, ahogyan néhány csepp vér beszennyezi ujjbegyeit.

– A kurva életbe, cica, én nem akartam, csak a meccs... annyira stresszes vagyok mostanság – magyarázkodik. Kezét a combomra csúsztatja, egyenesen be a rövidnadrágom alá. Cirógatja, mint egykoron. Még emlékszik, mennyire szerettem, amikor így ért hozzám.

Most már elhúzódnék tőle, messzire kúsznék, hogy érintései ne zargassák a lelkivilágom, hogy ne legyenek bennem ambivalens érzések.

Felsóhajtok. Nem vagyok hajlandó a szemébe nézni, érezze, amit tett az nem tolerálható. A falakon lévő mezeket tanulmányozom; az összes az övé. Bekereteztette azokat, amikhez valamilyen felejthetetlen esemény fűződik. Az ágyunk felett van, amit a megismerkedésünkkor viselt. Unalmas meccs volt, a Detroit nyert, de nem Josh-nak volt köszönhető. Egész végig a pálya széli orvosi padot nézte, ahol én is csücsültem. Szerelem volt első látásra. Hálálkodtam az égieknek, hogy pont ehhez a meccshez rendeltek ki, hogy orvostanhallgatóként figyeljek, közben beszélgessek a mentőápolókkal. A mérkőzés után odajött hozzám, és elhívott randizni. Olyan szép volt minden. Két évig.

Forgatom a fejem, hogy véletlenül se találkozzon össze a tekintetünk. Az éjjeliszekrényen álló órára nézek. Fél egyet mutat. Három óra múlva a kórházban kellene lennem. Ilyen állapotban azonban lövésem sincs, hogyan oldom meg, amit általában könnyűszerrel el szoktam érni; ne vegyen észre senki semmit. Teljesen elégedett vagyok azzal, hogy úgy tudják, az életem maga a földi paradicsom.

– Cory... – szólít meg puhán. Selymes szájával a nyakamat becézgeti, míg nagy tenyere az egész belsőcombomat beterítve kényeztet. Jó, hogy nem tudja, ezzel semmire nem megyek. – Ígérem, megváltozom, kicsim!

Szikráznak a szemeim kijelentésétől. Lesöpröm a kezét, a hasánál fogva tolom el magamtól. A részegség azonnal leteríti őt a padlóra. Végre nem a düh, ami a szemében csillog, hanem a megbánás. Akadozva törökülésbe tornázza magát, remegő kezeit összekulcsolja, így rimánkodik tovább.

Szánalmas vagy, Josh Brown, s én még így is szeretlek...

– Adj még egy esélyt. Megváltozom!

– Van fogalmad róla, hányszor hallottam már a szádból? – fakadok ki. – Semmi nem történt, maradt minden a régi. Hol van a két évvel ezelőtti szerelmem? Őt kérem, nem azt a vadállatot, aki velem szemben ül.

A folyamatos bocsánatkérések két év alatt az agyamra mentek. Mindig megbocsátottam... Úgy el tudja varázsolni az agyamat, hogy megfeledkezik minden egyes ütéstől, szóbeli fenyítéstől. Valahogy mindig a szívem nyer. A szívem szereti őt, az agyam gyűlöli. A szívek embere vagyok, sajnos arra hallgatok.

Idióta, barom! Meg is érdemlem.

– Megváltozom – ismétli.

– Csak úgy nem változhatsz meg, Josh! Azokhoz apró lépések kellenek, türelem, kitartás, neked egyik sincs meg, ezért nem találtál még magadnak csapatot! Ha lenne egy cseppnyi elszántságod, akkor talán elhinném neked ezt a dumát, de így... Csak betarthatatlan ígéret lesz.

– El akarsz válni? – csuklik el hangja. A bal kezén lévő aranygyűrűjét fogja. Kapaszkodik belé, enyhe utalás, hogy nem engedne, ha úgy döntenék, igennel felelek. Amúgy se lenne értelme igennel felelni. Így, vagy úgy maga mellett tartana. És sosem válnék el tőle, hiszen szeretem! Jobban bárkinél, az én hibám a kialakult helyzet. Ha segítenék neki megedződni, ha lelkesíteném, akkor könnyen jönne formába, hiszen harmincöt évesen egészen könnyen beverekedheti magát egy NHL csapat kezdőjébe. Talán még a Detroittal is új szerződést írhatna alá.

Két öklét nekifeszíti a padlónak, bár nehezen, de feláll. Ingatag a mozgása, közelebb jön. Kipirult arcára a félelem ül ki, tenyerét a fülem alá helyezi, lehajolva hozzám illékony csókot nyom a szám szélére. Akaratlanul is elmosolyodom. Olyan, mint volt. Tisztában vagyok vele, hogy így próbál magához láncolni, és kelletlenül be is vallom, hogy sikerül neki. Megint.

– Változz meg – szólalok meg halovány hangon.

– Van valakid? – érdeklődik. Baritonja félelmetesen mély hangot üt meg. Mintha démon szállta volna meg, de érintése, melyek jelenleg a mellemet érik megnyugtatnak.

Érdekes, de nem félek. Annyira nem, hogy hideg kezemet felvezetem pólójához, és csupasz bőrén végigsimítom azt. Elégedetten morog.

– Nincs senkim, te vagy az egyetlen! Szeretlek! – dorombolom fülébe.

Naponta megkérdezi, van-e valakim. Természetesen nincs rajta kívül senkim. Bár lehet azt kellene egyszer mondanom, van valakim. Megeshet, máshogy állna hozzám, de nagyobb rá az eshetőség, hogy szörnyen megtorolná a tettemet. Nem kockáztatok. Élni akarok, nem holtan feküdni a kemény padlón.

– A kicsi kacsód lejjebb is vándorolhatna – vezeti le kezemet ágyékához. – Én is szeretlek, Cora! Kibaszottul tökéletes vagy! – ezzel megfogja a két csuklómat, és az ágyra dönt.

Felemeli a felsőmet, hozzáférést biztosítva hasamhoz. Csókolja és nyalja, mint egykoron. Mégis vadnak érzem, nem tetszik, amit csinál. Nyöszörgök, amikor keze lefejti rólam a nadrágot, de nem az élvezettől. Viszolygok hidegen izzadó kezétől és közelségétől, a tömény alkohol szagtól. A torkomban duzzadó gombóc ökölnagyságúra nő minden egyes csóktól. Fel fog jönni a reggelim a zordan hullámzó gyomromból. Újfent bepiszkít majd, mocskossá teszi testem legnőiesebb pontjait. Szennyezett leszek, mint anya.

– Hamarosan mennem kell dolgozni! Nem szeretném most. Hadd pihenjek egy kicsit – próbálom lehámozni magamról a testét, de nem engedi, tovább fogdoss és rángatja le rólam a ruháimat. – Fáradt vagyok! – emelem fel a hangomat, mire rászorít a csuklómra.

Szeme vérbe forog, rám nehezedik.

– Én meg kanos. Kurvára kívánlak, bassza meg! – Egy cseppet sem hatotta meg nyavalygásom, ugyan úgy folytatja tovább, amit elkezdett. Vad. Egy vademberrel élek egy háztartásban, és semmit sem tehetek ellene.

Annyit ér a szavam ebben a házban, mint anno anyámnak apámnál.

Semmit nem érek.

Josh nem fog változni. Képtelen a változásra, nála nem létezik más az egyirányú útnál.

Forog a Föld, múlnak az idők, az életem körforgása sem változik. Egyszer talán beletörődök, addig is beérem annyival, hogy a kívülállók úgy tudják, a legszebb életet élem.