Mivel már Mellaninak se volt több órája ezért együtt sétáltunk vissza a faházba. A szobánkba érve, mindketten eldőltünk az ágyunkon és jó ideig egyikünk se szólt semmit. Én a felettünk lévő gerendákat szemléltem, majd a falon végig futó repedéseket követtem végig a tekintetemmel, aztán a pillantásom megállapodott Mellanin, aki hason feküdt, lábai a levegőben kalimpáltak és a Tiktok videókat görgette felfelé, időnként megállva annál, ami érdekli őt.

- Szerinted milyen lányok jönnek be neki?

- Középmagas, vörös hajú, zöld szemű, szeplős – sorolta fel se pillantva a telefonjából.

- Gondolod? – haraptam az ajkamba.

- Tudom!

Kétkedve figyeltem Mellanit, aztán elővettem a telefonom és rákerestem Facebookon Patrik oldalára. Valószínűleg másoknak az lett volna az első dolgok, hogy az összes létező közösségi oldalon lecsekkolják a srácot, aki bejött nekik, de én most először néztem rá Patrik oldalára. Nem lehetett ismerősnek jelölni, ami azt jelentette, hogy túl sokan akarták már bejelölni ezért átállította, hogy csak követni lehessen őt. Profilképjén ő maga szerepelt, egy hintán ült, kezében egy akusztikus gitár, fején a pulcsija kapucnijával, arcán látszik, hogy nagyon koncentrál. A kép színes volt ugyan, de mégis Patrik vonzotta magára az ember figyelmét és nem a mögötte látszódó csodaszép sziklakert, amit anyu tuti azonnal megirigyelne, ha megmutatnám neki a fényképet. Persze nem fogom, max ha vége a műsornak. Lejjebb görgettem az oldalán és azonnal belefutottam a videóba, amit én készítettem róla. A likeok száma az egekben volt és sokan arra voltak kíváncsiak, hogy ki az a lány, akinek az alakja tükröződött a víz felszínén. De csak találgatni tudtak, ugyanis senki sem tudta rendesen kivenni az alakomon, én viszont kellőképpen bepánikoltam, amikor a tekintetem megakadt az egyik lány bejegyzésén, aki biztosan állította, hogy a Fodor ikrek egyikével van Patrik. A kommentje alatt aztán jöttek a találgatások, voltak, akik kiröhögték, mások viszont egyet értettek a lánnyal és azon kezdtek gondolkodni, hogy vajon Hanna van vele, vagy pedig Laura? Annyira leragadtam a kommentek olvasásánál, hogy észre se vettem Mellani percek óta szólongat, csak akkor eszméltem fel, amikor majdnem levitte a fejemet a párna, amit hozzám hajított.

- Mi van? – kaptam felé a fejem.

- Na, végre már – nézett az plafon felé boldogan és elkapta a párnát, amit visszadobtam neki. – Jössz Szilvásváradra?

- Mit csinálunk ott?

- Nem tudom, elleszünk. A nagybátyám eljön értünk, ha van kedved jönni. A lovardához megyünk.

- Indulhatunk – pattantam fel azonnal és lelkesen vigyorogva néztem Mellanira. – Így pont jó leszek – fordultam az egész alakos tükör felé, ami az ajtóra volt felerősítve.

- Rendben, akkor megírom neki, hogy jöhet értünk. Keressük meg Zoltánt és kérjünk engedélyt – állt fel ő is, majd magához vette a kis hátitáskáját.

Így tettem én is, majd követtem őt ki a szobából és előre sietve leszökdeltem a lépcsőn. Mellaninak szednie kellett a lábát, ha be akart érni engem, ugyanis úgy szökdeltem a központi épület felé, mint aki ujjá született.

- Hogyhogy ennyire feldob, hogy a lovardához megyünk? – kérdezte Mellani, mire visszavettem a lendületből és elhúztam a szám.

A fenébe! A fenébe, a fenébe! Megfelelő válasz után kutatva néztem magam elé, majd Mellanira.

- Mikor Laurának ott volt versenye, megismerkedtem egy nagyon helyes istállófiúval. Lehet most is ott lesz – improvizáltam és bíztam benne, hogy a tényleges istállófiú, akit ismertem is, benne lesz majd egy kis színészkedésben a kedvemért.

- Vagy úgy, de... mi van Patrikkal? – vonta fel a szemöldökét kérdőn.

Elkaptam róla a tekintetem és képzeletben háromszor is pofán vágtam magamat, hogy hogy lehettem ekkora idióta. Időközben megérkeztünk a központi épülethez és a kivetítő segítségével megkerestük Zoltánt, akinek éppen Dáviddal volt órája. Illedelmesen kopogtunk, és amikor Zoltán kiszólt, hogy bemehetünk, Mellani bedugta a fejét.

- Elnézést a zavarásért, engedélyt szeretnénk kérni, elmenni a táborból. A nagybátyám jön értünk, leruccanunk Szilvásváradra.

- Kivel mennél?

- Velem – integettem szélesebbre tárva az ajtót, hogy én is látszódjak.

- Rendben. Várjatok – tépett ki egy lapot a füzetéből és felírt rá valamit, amit aztán felénk nyújtott. – Kb. mikorra értek vissza?

- Este hétig tuti. Még szeretnék gyakorolni – pillantottam Mellanira, aki biccentett egyet és megerősítette, hogy estre hétre visszaérünk.

Mivel rendesek voltunk és szerettünk volna Zoltán kedvében járni ezért megkérdeztük tőle, hogy hozzunk-e neki valamit. Egy ideig hezitált, aztán komolyan nézve ránk, megkért minket, hogy hazafelé jövet ugorjunk be az anyukájához pogácsáért. Mi pedig megígértük, hogy beugrunk bár kifelé tartva sokszor egymásra pillantottunk. Szerencsére így elterelődött rólam Mellani figyelme és a tábor kapujáig sétálva azon gondolkodtunk, hogy nagyon finom lehet Zoltán anyukájának pogácsája, ha megkér minket, hogy menjünk el érte. A kapuhoz érve ugyanaz a szervező állja el az utunkat, aki tegnap és engem észre véve kérdőn felvonja a szemöldökét.

- Ma is elküldtek téged randizni?

- Nem randizni csak Patrikkal szoktam, most lovagolni megyünk Szilvásváradra – mosolyogtam rá boldogan.

- Értem – dünnyögte, majd a papírt elolvasva biccentett egyet írt nekünk egy ugyanolyan cetlit, mint tegnap majd kinyitotta a kaput és kiengedett minket.

- Úristen, most először hagyom, el a tábort mióta itt vagyunk – sóhajtott fel Mellani és a fejét hátra hajtva mélyen magába szívta a levegőt.

- Vissza a valóságba mi?

- Ahogy mondod. Induljunk neki, hogy Gábornak ne kelljen olyan messzire bejönnie – pillantott Mellani a földút felé.

- Okés – biccentettem és megindultam az úton.

Mellanival mindenféléről beszélgetve sétáltunk, szóba kerültek az exek, amik nekem ugye nem voltak, de Mellaninak akadt egy pár régi kapcsolata. Én egyről tudtam csak, ami amilyen nagy szerelemmel kezdődött, olyan nagy árulással végződött. Komolyan le a kalappal Mellani előtt, amiért a történtek után képes volt összekaparni magát és megbízni Dávidban. Én nem bírtam volna felállni és újrakezdeni, miután a srác, akibe szerelmes voltam meglopott engem. Ebből is látszik, hogy Mellani mennyire erős. Nem elég, hogy a szülei nem támogatják őt semmivel, még a szerelembe se volt mindig szerencséje, plusz a drágalátos pletykalapok írói se tudják békén hagyni őt és minden egyes fényképet kielemezik, és jócskán elferdítik a valóságot, hogy az emberek azt higgyék Mellani milyen szar ember. Én vagyok a tanú rá, hogy Mellani minden, csak az, nem amit álhírként terjesztenek róla.

- Téged nagyon félreismernek az emberek – állapítottam meg a nyilvánvaló tényt, mire Mellani rám pillantott.

- Nem igazán érdekel, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Akik hinni akarnak a lapoknak, azok akkor is nekik fognak hinni, ha én azt bizonygatom, nem vagyok olyan. Engem csak azok érdekelnek, akik egy pillanatig se hisznek el rólam semmilyen hazugságot. De nem is várok el mást – nevetett fel hirtelen.

- Ebben a világban csoda, ha az ember önmaga tud lenni, mert mindenbe belekötnek. Ilyenkor sírom vissza a régi időket.

- Na, igen a jó kis postagalambok, hétvégenként a falu báltermében összegyűl a fiatalság és táncolnak. De nem ám a mai táncnak nevezett ugrálást és lötyögést, hanem tangó, keringő. Számomra ezek az igazi táncok.

- Pacsi – tartottam felé a tenyerem, hogy belecsapjon, mire elnevette magát és belecsapott a tenyerembe, aztán mindketten az előttünk megjelenő fekete Audira néztünk.

- Csodás itt a Taxi – vigyorgott Mellani.

- Hallottam ám – kiáltott ki Gábor Mellani nagybátya az ablakon.

Mellani folyamatosan mosolyogva huppant be az anyósülésre, én pedig beszálltam mögé és Gáborra pillantva pár pillanatig csak pislogni tudtam. Fejben megpróbáltam kilogikázni, hogy ha Mellani 20 éves, akkor, hogy lehet egy 26 év körüli nagybátya, aki most hátrafordult felém és kedvesen rám mosolygott.

- Jó napot – köszöntem bizonytalanul.

- Jaja, jó napot – röhögött fel Mellani. – Öreg vagy haver!

A kedves mosoly azonnal leolvadt az arcáról és kikerekedett szemekkel meredt rám.

- Te most képes voltál azt mondani nekem, hogy jó napot?

- Hm, akkor, szia?

- Így már mindjárt más – biccentett elégedetten, majd előre fordulva tarkón vágta a folyamatosan röhögő Mellanit.

- Barom – fintorgott Mellani és a tarkóját dörzsölve, bal kezével vállon verte Gábort, aki tudomást se véve róla, megfordult a kocsival és hamarosan már a házak között száguldottunk, a megengedettnél kicsit többel Szilvásvárad felé.

Mellani láthatta rajtam, hogy nagyon agyalok, valamin miközben hol őt nézem hol pedig Gábort, mert hátrafordult hozzám és egy ideig szórakozottan figyelte az arcomat.

- A nagyi másodszor is férjhez ment és így lett a nagybátyám, aki 6 évvel idősebb csak tőlem.

- Örülsz te annak, hogy itt vagyok!

- Igen – bólintott Mellani Gáborra pillantva, majd visszafordulva felém eltátotta a száját. – Te most sírsz?

- Mi? – kérdezte Gábor és a visszapillantóban engem kezdett figyelni. – Tényleg sír!

Igen, tényleg sírtam. Mégpedig azért, mert boldog voltam, hogy van Mellaninak valaki a családból, aki támogatja őt és mellette van. Aki nem csak egyszerűen a nagybátya, hanem egy nagyon jó barátja is egyben, mondhatni testvéri kötelék van közöttük. Szipogva töröltem meg a szemem, és megpróbáltam szavakkal kifejezni a gondolataimat, de amikor kinyitottam a szám, semmit se tudtam mondani.

- Én már értem – mondta Mellani csendesen és hálásan rám mosolygott, megszorította a kezem, aztán előre fordult, hogy nyugodtan össze tudjam szedni magam.

Ami nálam azt jelentette, hogy elővettem a telefonom és szipogva ráírtam Patrikra Snapchaten.

Lauraa: Szerinted gáz, ha azért sírok, mert megtudtam, hogy valaki a családjából támogatja Mellanit?

Patrik: Miért lenne gáz? Szerintem aranyos, azt jelenti, hogy van szíved. Amúgy te nem tudtad?

Lauraa: Nem, most tudtam meg és itt sírok a hátsó ülésen.

Patrik: Hm...

Lauraa: ?

Patrik: Szóval találkoztál Gáborral...

Lauraa: Soha többé nem állok szóba veled, ha ezzel arra akartál célozni, hogy bejön nekem vagy ilyesmi! Attól mert idősebb, még nem kell, hogy bejöjjön. Különben is... argh mindegy... Szia!

Ezek után már nem néztem meg azt, amit írt, pedig írt nem is egyszer, de nem foglalkoztam vele. Kikapcsoltam a mobilnetem és idegesen kezdtem el bámulni a mellettünk elsuhanó ismerős tájat. A lovarda közelébe érve aztán elkapott a nosztalgia és egyfajta honvágy érzése. Szinte fizikai fájdalmat éreztem, amiért nem versenyezni jöttem és hirtelen mart belém Villám hiánya. Vajon jól van? Hát persze, hogy jól van, Bence rendesen gondját viseli – válaszoltam meg a saját kérdésemet. Kiszálltam a kocsiból és a lábaim már vittek is volna a bejárat felé, de aztán megtorpantam és visszamentem Mellaniékhoz. A sok kocsit látva aztán felcsillant a tekintetem.

- Verseny lesz?

- Igen, a fiataloknak – biccentett Gábor. – Nem mondtad el neki? – fordult Mellani felé.

- Nem, mivel Hannát nem érdekelte volna. Ő nem Laura – vonta meg a vállát.

- Miről van szó? – kérdeztem türelmetlenül.

- Pesten vagyok lovasoktató, és most itt van versenyem a kis csapatommal. Én edzem a kicsiket és a tiniket – magyarázta Gábor.

- Van köztük egy tündéri kislány, akit oda vissza imádok és muszáj volt eljönnöm, megnézni őt – vette át a szót Mellani. – Meg kell ismerned, mert tényleg egy angyal.

- Rendben – mosolyogtam rá majd Gáborra néztem és nem tudtam féket tenni a nyelvemre. – Melyik lovassuliban vagy oktató?

- A sajátomban – vágta rá.

Tudni kell rólam, hogy én szabadúszó voltam és kizárólag csakis Villám hátán voltam hajlandó versenybe szállni. Egy ideig jártam én is iskolába, de amikor minden versenyen más lovat adtak nekem, megmakacsoltam magam és könyörögtem anyunak, hogy mostantól had legyek szabadúszó. Voltam olyan jó, hogy külön saját magamat képviselve jelenjek meg egy versenyen és boldog voltam, hogy semmi sem kötött egy iskolához. Meg leginkább azt nem szerettem, hogy az oktatómnak volt egy főnöke, meg annak is egy főnöke, akivel soha nem találkoztam, csak sorra szereztem neki a díjakat és annyit se mondott, hogy köszönöm. Ez viszont nagyon tetszett, hogy Gábor volt a főnök és ő maga is edzett gyerekeket valamint tiniket.

- Az szuper – mondtam és próbáltam nem túl lelkes lenni, pedig legszívesebben kiugrottam volna a bőrömből örömömben.

- Megemlítenéd Laurának, hogy szívesen látnám a csapatunkban? Nagyon jó versenyző és... jó őszinte leszek, jót tenne a csapatomnak a jelenléte. Inspirálná őket – szántott bele a szőkésbarna hajába.

- Mindenképpen megemlítem neki – ígértem meg mosolyogva. – Sőt szerintem benne lesz.

- Miből gondolod?

- Ismerem őt.

- Nagyszerű – mosolyodott el boldogan. – Na, lányok ne nagyon kószáljatok el, nyugodtabb lennék, ha már most felülnétek a nézőtérre. Ezekkel be tudtok menni – nyújtott felénk egy-egy karszalagot. - Rátok fogok nézni, és ha bármi baj van, hívj fel – nézett Mellanira.

- Rendben – ígérte meg.

Mikor aztán kettesbe maradtunk elindultunk a bejárat felé.

- Jó fej – jegyeztem meg.

- Tudtam, hogy kedvelni fogod!

- Igen?

- Aha – vigyorgott rám.

Az épületbe belépve, Mellani a táblák vezetésével a szabadtéri pálya felé indult, én viszont szívem szerint az istállók felé mentem volna. Szerettem volna végre lovak között lenni és talán lovagolni is egyet.

- Menj csak – lökte meg a karom Mellani.

- Biztos?

- Aha, a nézőtéren leszek, feltalálom magam – mosolygott rám. – Keresd meg azt az istállófiút – tette hozzá.

- Köszi – viszonoztam a mosolyát hálásan majd sarkon fordultam és ráérősen sétálva elindultam az istállók felé.

Amint lefordultam a sarkon, szaladni kezdtem, lábam szinte nem is érintette a talajt, úgy futottam az embereket kerülgetve, majd az istálló előtt lefékeztem, hogy aztán hevesen dobogó szívvel belépjek az ajtón. Az istálló tele volt lovakkal, valamint fiatal versenyzőkkel, akik a szüleik társaságában ácsorogtak. Kedvesen köszöntem nekik és sok sikert kívántam, miközben a terem végébe tartottam, ahol azok a lovak voltak, akik a lovardához tartoztak. Zoli éppen az egyik ilyen boxból lépett ki, barna haját, végre levágatta és borostát növesztett, amitől sokkal idősebbnek tűnt, mint amennyi valójában volt. Karja napbarnított, öltözéke a szokásos kockás ing és kantáros nadrág, már csak a cowboy kalap és a csizma hiányzott róla. Mosolyogva figyeltem, ahogy Artúrral, a fekete ménnel beszélgetett, akin már én is jó párszor kilovagoltam, és ha nem lett volna nekem Villám, megvetettem volna apuékkal Artúrt.

- Lezajlik ma a verseny és esküszöm, kiengedlek az egyik pályára rohangálni – ígérte meg.

- Mindig csak megígéred, cselekedni viszont sose cselekszel – vádoltam meg Artúr nevében is, mire Zoli azonnal megfordult és csodálkozva széttárta a kezét.

- Hogy kerülsz ide Laura? – kérdezte.

- Gondoltam meglátogatom a kedvenc istállófiúmat – öleltem át mosolyogva és egy cuppanós puszit nyomtam az arcára. – Hiányoztál! Nagyon! – néztem rá a szempilláimat rebegtetve.

- Ismerem ezt a nézést és mindig engedek neki – sóhajtott fel. – Szabad a belső terem, ugrass vele párat – intett Artúr felé a fejére.

- Imádlak! – ugrottam a nyakába boldogan. – El se tudod képzelni, mennyire hiányzik a lovaglás.

- Ezt, hogy érted?

- Hosszú történet – nyitottam ki Artúr boxát. – Szia, Artúr – simogattam meg a nyakát mosolyogva, majd rátettem a kantárt és felnyergeltem.

- Van időnk – támaszkodott a kerítésnek Zoli.

Kivezettem Artúrt a boxból és elindultam vele, Zoli pedig mellettünk lépkedett, majd odaszólt az újonc srácnak, hogy tartsa a frontot, majd újra rám nézett és érdeklődve várta, hogy belekezdjek. Zolival mondhatni legjobb barátok lettünk, akkor, amikor egy hónapig itt táboroztam. Ő konkrétan én voltam csak fiúban ezért is értettük meg egymást olyan jól, hogy mindent, de tényleg mindent elmondtunk egymásnak. Mikor barátok lettünk, jöttem rá arra, hogy igenis létezik fiú és lány között pusztán csak barátság, erre mi voltunk az élő példa. Hülyeség szerintem az, hogy az egyik fél úgyis többet érez, mint a másik. Jó vannak esetek, amikor igen, de a mi esetünk pont nem ilyen volt. A mi kapcsolatunkban az volt a jó, hogy nem beszéltünk minden nap, de bármikor találkoztunk vagy felhívtuk a másikat, senki sem neheztelt senkire, hanem ott folytattuk ahol abba hagytuk. Volt, hogy hónapokig nem is beszéltünk egymással, aztán írt, hogy Pesten van, én pedig már mentem is vele találkozni, hogy aztán zárásként együtt kilovagoljunk. Ilyenkor rendszerint Bencét próbáltam féltékennyé tenni, de sose láttam rajta, hogy zavarná.

- Értsem úgy, hogy te most nem Laura, vagy hanem Hanna?

- Igen – biccentettem és felpattantam Artúr hátára.

Amíg én bemelegítés gyanánt megfuttattam Artúrt, addig Zoli a szavaimat emésztette a korláton ülve és minket figyelt. Ahányszor elhaladtunk előtte láttam, hogy szólásra nyitja a száját, aztán újra becsukja. Nem csodálkozom, hogy nem találta a megfelelő szavakat. Egyszerre zúdítottam rá azt, hogy énekelek, hogy Hanna helyett vagyok a táborban, hogy már nem szeretem Bencét, helyette Patrik tetszik és szerintem én is neki, de nem tudja, hogy Laura vagyok, ezért nem is én tetszem neki, hanem Hanna. A lassú futásból, vágtába váltottam, majd enyhén felemelkedve megcéloztam az egyik akadályt, hogy aztán Artúr az irányításom alatt kecsesen átugorja azt. Boldog kiáltás hagyta el az ajkam és sorra vettem az összes akadályt. Mindet csont nélkül sikerült teljesíteni. Nem hiába tartották Artúrt a legjobb lónak itt. Bár ha Villám itt lett volna, akkor lehet át vette volna a helyét a trónon, de jelenleg Artúr volt itt a király. Folyamatosan vigyorogtam, miközben egy kör vágta után, újfent az akadályokat ugrottuk meg, én pedig ilyenkor behunytam a szemem és pár pillanatig úgy éreztem repülök. De az érzés mégsem volt az igazi. Hiányzott alólam Villám, hiányoztak a rezdülések, amivel kommunikáltunk egymással, hiányzott a drága lovam értelmes tekintete, és, az, hogy folyton nasit kunyizzon tőlem. Hiányzott, hogy sértetten hátat fordítson nekem, mert nem volt időm kivinni. Előre dőlve átkaroltam Artúr nyakát és hagytam, hogy ő diktálja az iramot, miközben Zolit figyeltem, aki pedig minket figyelt. A korláton ülve beleillett volna egy filmbe is, és mint mindig most is elcsodálkoztam azon, hogy miért nincs még barátnője. Vajon errefelé olyan kényesek a lányok, hogy nem kezdenek egy istállófiúval? Mondjuk az a vicces, hogy pont a vidékiek mondják ezt a városi lányokról, pedig ha tudnák, hogy van, hogy könyékig szarosan hagyom el az istállót és a kerti munka sem áll távol tőlem.

- Min gondolkodsz?

- Hogy az emberek milyen előítéletesek.

- Meglep? Ilyen világot élünk – tárta szét a kezét, én pedig sóhajtottam egy nagyot.

Nem akartam ezt a világot. Legszívesebben minden rosszat, minden bántást eltöröltem volna a földről, hogy csak a jóság és az őszinteség maradjon. De azt mondják, hogy a jó nem létezik rossz nélkül, és a rossz sem létezik jó nélkül. Így van a világ egyensúlyban. Vannak a rossz emberek, és vannak a jók, akik ismeretlenül is rád mosolyognak, mert látják rajtad, hogy szomorú vagy. Kihúztam magam és rántottam egyet a kantáron, mire Artúr megállt, én pedig lepattantam a nyeregből és a zsebemből kivettem egy almát, amit még az istállóból emeltem el. Artúr hálásan ropogtatta el a finom gyümölcsöt, majd orrával megbökte az üres tenyerem és belefújt egyet. Mosolyogva simogattam meg, aztán a nyíló ajtó felé fordultam, amin Gábor sétált be.

- Nem rossz, ahhoz képest, hogy utálsz lovagolni – biccentett elismerően és nekitámaszkodott a korlátnak.

- Basszus – motyogtam és segély kérően Zolira néztem, aki tanácstalanul nézett vissza rám.

- Én tanítgatom – köhintett Zoli, mire kikerekedett a szemem, ő pedig széttárta a karját. – Tudsz jobbat? – tátogta felém.

Bosszúsan fújtatva másztam vissza a nyeregbe és lassú futásra ösztökéltem. Addig sem kellett Gábornak válaszolnom és volt időm összeszedni a gondolataimat. Biztos voltam benne, hogy nem úszom meg az igazság elmondása nélkül, bár szerintem már ő maga is levágta, hogy nem Hanna vagyok. A lassú futás aztán vágtába fordult át és egyet gondolva az első akadály felé irányítottam Artúrt. Ha már itt voltam és Gábor is itt volt meg szerettem volna, neki mutatni mit tudunk. Villámmal mertem volna mutatványokat is végezni, de Artúrral még sose próbáltam, ezért nem is kockáztattam, de Villám hátán nem egy akrobata mutatványt képes voltam végre hajtani miközben ő körbe-körbe vágtázott.

- Ez lenyűgöző – mosolygott rám Gábor elismerően, amikor odasétáltam hozzájuk a kerítéshez. – Szóval Laura...

- Milyen Laura? – kérdeztem reménykedve, mire egy engem nem versz át tekintettel meredt rám. – Jó igen Laura vagyok – adtam meg magam. – De kérlek, nagyon kérlek, ne mond el Mellaninak. Azzal nem csak én kerülnék kínos szituba, de Hanna is.

- Valóban nem tetszik, hogy hazudsz az unokahúgomnak, de nem ártom bele magam a dolgaidba. Csak szeretnék választ kapni a kérdésemre.

- Benne vagyok! – vágtam rá hevesen. – Csatlakozom a csapatidhoz!

- Így feladod a szabadúszók életét.

- Eleget úsztam, azt hiszem itt az ideje lehorgonyozni – mosolyogtam rá, mire nevetve bólintott.

- Akkor üdvözöllek a csapatomban Fodor Laura – nyújtotta felém a kezét Gábor.

- Köszönöm, hogy a csapatid tagja lehetek Takács Gábor – ráztam meg a kezét vigyorogva. – A részletekkel kapcsolatban kérlek, keresd anyut vagy Bencét – tettem hozzá.

- Persze neked a verseny. De, akkor erről a versenyről, ami itt lesz, lemaradsz...

- Mikor lesz?

- Két hét múlva. Egy egyhetes tábor keretén belül, minden nap egy verseny – mondta Zoli.

- Két hét, az nem a jövőhét, hanem a rákövetkező – gondolkodtam hangosan. – Itt leszek!