Addig semmi probléma nem volt, a többiekkel együtt szórakoztam és izgultam az éppen színpadon lévőkért, amíg egyszer csak oda nem lépett hozzám az egyik szervező és halál nyugodtan közölte velem, hogy készülődjek, mert hamarosan én következek, amint vége a reklámnak. Már 10 óra felé járt az idő, Mellani és Dávid már túl voltak a saját dalukon, így a baráti körünkből csak én és Patrik várakoztunk a sorunkra, és ahogy már korábban sejtettük, mi ketten az utolsó adagba kerültünk. Örültem volna, ha nem engem tesznek be közvetlen a reklám után, mert elsőnek és utolsónak lenni a legnehezebb. Persze nem én voltam a legelső, de a reklám után igen és ettől kellőképpen ideges lettem. Remegő lábakkal álltam fel és láttam, hogy Patrik is felemelkedett a kanapéról, majd a foteleket és kanapékat kerülgetve mellém lépett és együtt sétáltunk oda a lépcső előtt várakozó táncosokhoz. Kornél bíztató mosolyt küldött felém és mivel reklám volt Kornélia hátra tudott sietni hozzám.

- Meg tudod csinálni, semmi miatt ne izgulj, csak legyél olyan, mint tegnap és menni fog – nézett mélyen a szemembe, a kezemet szorongatva.

- Rendben, de előre is bocsánat, ha nem fog sikerülni és köszönöm, hogy bíztál bennem. Ha kiesek és megyek haza...

- Nem kell itt búcsú beszédet mondani, ugyanis nem mész haza. Vannak nálad sokkal gyengébbek is, akiknek adtunk egy esélyt, de nem tudták teljesíteni, amit elvártunk tőlük. A saját csapatomban is volt, aki csalódást okozott. Te pont nem az vagy, mert tudom, hogy megcsinálod!

- Köszönöm – öleltem át szorosan, majd összeszedve a bátorságom megfordultam és kikukucskáltam a nézőtér felé.

Nem ez volt a legjobb ötlet, ugyanis a rengeteg embert és a négy kamerát meglátva azonnal görcsbe állt a gyomrom és gyöngyözni kezdett a homlokom. Tekintetem ide oda cikázott a magasba tartott táblákon, amiket a családtagok vagy barátok készítettek ezzel is bíztatva a versenyzőket. A zsűriszékben mind az öten ott ültek, fejüket összedugták és bármennyire is hihetetlen, de tőlük tartottam a legkevésbé. Az egy hét alatt őket többé kevésbé megismertem és megszoktam, ahogy a versenyző társaimat is, de a nézőtéren lévő embereket nem. Bármennyire is küzdöttem, hogy itt maradjak a valóságban a múlt magával ragadott és újra ott voltam azon az átkozott napon, reménykedve, bizakodva.

- Készen állsz kicsim? – kérdezte apa, mire visszaléptem a függönytől és rámosolyogtam.

- Készen – bólintottam határozottan.

Mikor pár nappal a jótékonysági koncert előtt, Hanna ágynak esett, először megijedtem, mert nélküle még soha nem álltam színpadon és ijesztő volt a tudat, hogy most nélküle kell megtennem. De aztán az éjszaka folyamán átgondoltam a dolgot, láttam magamat, ahogy egyedül állok a színpadon és énekelek, a közönség pedig csak engem figyel. Nem kettőnket, hanem csak engem és lássák, hogy egymás nélkül is megálljuk a helyünket. Ez a gondolat adott nekem elég erőt ahhoz, hogy most itt legyek, életem egyik legjelentősebb fellépésére készülve, amit a Tv is lead, és olyan személyek is megjelennek, akikre felnézek. Köztük például Pásztor Szabolcs, akivel össze is futottam az öltözőbe és olyan aranyos volt, hogy tartotta nekem az ajtót, hogy menjek ki előtte.

- Akkor sok sikert és csak ügyesen! Büszkék vagyunk, rád ne feledd, és Hanna otthonról néz téged! – ölelt magához szorosan.

- A most következő ifjú tehetség, általában az ikertestévérével együtt szokott fellépni, ám most egyedül fog színpadra állni, mert sajnálatos módon a testvére megbetegedett. Hölgyeim és uraim fogadják nagy szeretettel Fodor Laurát – konferáltak fel.

Mosolyogva sétáltam ki a színpadra, tekintetemet végig hordoztam a közönségen, akik kíváncsian és várakozó mosollyal az arcukon várták, hogy énekelni kezdjek. Az alap el is indult Szolnoki Pétertől a Bál című dalt választottam elsőnek, amit kívülről fújtam. Felemeltem a mikrofont, kinyitottam a szám, de egy hang se jött ki rajta, képtelen voltam megszólalni, csak bámultam a közönségre és nem jutott eszembe a dalszöveg. A dallam egyre csak ment, a nézők értetlenül bámultak, a felkonferáló pisszegett nekem, másik oldalon apu figyelt aggodalmasan.

- Lehetne elölről? – kérdeztem bizonytalanul, a sírás szélén állva.

A dallam elölről kezdődött, magamban számoltam a másodperceket, hogy csatlakozzak a megfelelő pillanatban, de újfent leblokkoltam és megremegett a testem. Az első sorokban ülő tinik, nevetni kezdtek, én pedig a nevetésükön kívül mást nem is hallottam. A könnyfátylon keresztül láttam, hogy néhány idősebb ember, bíztatóan mosolyog rám, hogy ne adjam, fel énekeljek, de képtelen voltam rá. Csakis az első sorban ülők nevetését hallottam, és a következő pillanatban a könnycsatornáim eleredtek. Nem tudtam énekelni, hiába kutattam az agyamban a dalszöveg után, semmire sem emlékeztem, csak a sötétség volt. Túl sok lett az engem figyelő szempár, a reflektor fénye, és a felkonferáló folyamatos kérdés zápora. Zúgott a fejem, lábaim remegtek, a világ imbolygott, ám még rá tudtam nézni apura és azt kérni segítsen. Aztán a lábaim megadták magukat és zuhanni kezdtem.

Puha ajkak érintése rángatott vissza a valóságba, miközben két meleg tenyér simult az arcomra. A testem így is lángolt a pánik hatására, de most még inkább lángolni kezdett, amikor tudatosult bennem, hogy Patrik csókol engem. Tudtam anélkül, hogy kinyitottam volna a szememet. Ekkor megszakította a csókunkat és a szemét kinyitva rám nézett.

- Ne haragudj, sehogy se tudtalak kizökkenteni – suttogta, én pedig esetlenül bólintottam.

- Jól van? – kérdezte Kornél a lépcső legtetejéről.

Oldalra kaptam a fejem és ijedten vettem tudomásul, hogy már minden táncos a színpadon van az állítólagos űrhajónkban.

- Még egyszer nem nevetnek ki – suttogtam magam elé és felsiettem a lépcsőn. – Patrik – fordultam hirtelen hátra.

- Igen?

- Köszönöm – nyögtem ki, ő pedig halvány mosollyal az arcán bólintott.

- Ügyesen – lökte meg a karom Kornél.

- Csak fogd a kezem, nehogy elvesszek – kértem, ő pedig komolyan bólintott.

Ekkor a függöny széthúzódott, én pedig az űrhajó ajtajához léptem és kinyitottam az ajtaját, majd hunyorogtam egyet a napsütésben, este lévén a reflektorok miatt, amik egyenesen rám világítottak, hogy aztán magamba szívjam a levegőt és átszellemült arccal, én legyek az első égi ember, aki ráteszi a lábát a földre. Hitetlenkedő mosollyal az arcomon nézek körbe, aztán mosolyogva a magasba lököm a kezem.

- Visszatértünk cseszd meg! – ordítottam, mire a táncosok boldogan rontottak ki az űrhajóból, kikerülve engem szétszéledtek és táncolni kezdtek.

Én pedig a színpad közepén állva énekelni kezdtem, Patrik csókjától az adrenalin fűtötte a véremet, hangomat kieresztettem és egyszer sem bicsaklott meg. Elkeveredtem a többiektől és az erdőben sétálva egyszer csak szembe találtam magam Kornéllal, vagyis Lincolnal. Bizalmatlanul méregettük egymást, én automatikusan hátráltam, ő pedig egyre csak közeledett felém. Itt volt egy ismerkedő koreográfiánk, ami által azt próbáltuk bemutatni, hogy Lincoln és Octavia az elején ellenségek, de aztán egymásba szeretnek, majd Octavia hazamegy, hogy meggyőzze a többieket, a földiek nem rosszak, csak idegenek vagyunk a számukra. Ezután következik az a rész, hogy az égiek vissza akarnak tartani, Kornélt pedig a földiek, hogy aztán kiszabaduljunk, és középen egyesüljünk. A legvégén pedig már egyedül álltam a színpad közepén, sebtében magamra kapott harci ruhában, a homlokom vöröslött a rákent festéktől és az utolsó refrént Vörös Királynőként énekeltem el. Aztán tekintetemet egyenesen Kornéliára szegeztem és halvány mosolyra húzódott az ajkam. Ő nem tudott a mi kis meglepetésünkről, amit Kornéllal találtunk ki a végére. Nem volt nagydolog, de szerintem Kornélia értékelni fogja.

- Jus drein jus daun – löktem magasba a kardom, a többiek pedig mögöttem egyszerre mondták ki ugyanazt, aztán a függöny bezárult előttünk, én pedig megkönnyebbülten Kornél nyakába borultam.

- Megcsináltad – pörgetett meg Kornél, én pedig felnevettem és hálásan lenéztem rá.

- Köszönöm, a közös munkát. Akarsz lenni a barátom?

- Randira hívsz? – vigyorgott rám.

- Hát, hogyne. De komolyan kérdeztem, kevés igaz barátom van, téged szeretnélek az igazak között tudni.

- Írj fel arra a listára – mosolygott rám, majd lesiettünk a színpadról, hogy átadjuk a terepet a következő fellépőnek, aki nem más volt, mint Patrik.

Ezt abból tudtam, hogy a lépcső mellett ácsorgott, fehér arccal, ám mikor meglátott, megpróbálta összeszedni magát. Nem sok sikerrel.

- Fantasztikus voltál – mosolygott rám halványan.

- Te pedig fantasztikus leszel. És ha tévedtem mi van, akkor? A döntéseimet sose szégyelltem – idéztem a versenydalából egy részt bátorítóan.

- Téged nehéz lesz lekörözni, de beleadok mindent.

- Én hiszek benned, ha nekem sikerült, akkor neked is fog – léptem felé, majd habozva felé hajoltam azzal a szándékkal, hogy megpuszilom az arcát.

Ám ekkor Patrik enyhén oldalra fordította a fejét és az ajkam az ajkára simult, mielőtt felfoghattam volna, hogy mi is történik.

- Sok sikert – suttogtam a szájába, majd elhátráltam tőle, ő pedig felsétált a lépcsőn és elvette a mikrofont a szervezőtől.

- Hé, tessék itt a telefonod – nyújtotta felém az egyik szervező a mobilomat.

Mosolyogva megköszöntem és elindultam Mellaniék felé, majd félúton megtorpantam és csodálkozva olvastam el a Hannától érkezett üzenetet.

Hanna: Kezdj el jobban hinni magadban, különben agyonverlek! Brutál jót alakítottál, még, hogy nélkülem képtelen vagy énekelni. Akkor az előbb mit csináltál playbackeltél? Büszke vagyok rád Lau! Rohadtul büszke!

Laura: Honnan tudod? Semelyik Tv sem közvetíti, akkor honnan tudod?

Hanna: Vannak, rajongóim nem emlékszel? Végig élőzték az egészet. Ha odamennek hozzád, adj nekik autogrammot és csináljatok képet. Ápolni kell, a kapcsolatot tudod.

Laura: Aha, persze.

Megnyugodva indultam el újfent és már leültem Mellani mellé, tekintetemet a kivetítőre szegeztem, ami Patrikot mutatta, aki tökéletesen uralta a színpadot, amikor szöget ütött a fejemben, hogy ha a felvételeket csak a tábor után adja le a Tv, akkor, hogy lehet, hogy a nézőknek lehet élőben közvetíteni a műsort. A fejemet rázva idegesen vettem elő a telefonom.

Laura: Bekajáltam, örülj. Most mond el mi az igazság!

Hanna: Oké! Senki sem akart lemaradni a fellépésedről, de engem nem engedtek el, anyuék értelemszerűen tartják magukat a megbeszéltekhez, ezért Bencét küldtük el, hogy legyen ott, ha szükséged lenne rá.

- Ezt nem hiszem el – kiáltottam fel döbbenten és a pillantásom azonnal a kivetítőre ugrott.

Patrik és Bence nem találkozhatnak! Ha Patrik tudomást szerez arról, hogy Bence itt van, miután megcsókolt... Nem ezt nem engedhetem meg.

- Hanna minden oké? – kérdezte Mellani.

- Itt a régi szerelmem – motyogtam.

- Szabi? – kérdezte Dávid értetlenül.

- Nem, hanem Bence. De ő tényleg az én szerelmem volt, és nem Hannáé, de Patrik úgy tudja, hogy Hanna szerette Bencét, és most meg kell akadályoznom, hogy találkozzanak – hadartam idegesen túrva bele a hajamba.

- Nem kéne ennyit hazudnod, még a végén te is bele zavarodsz – csóválta meg a fejét Mellani.

- Akkor mond, meg mit csináljak! Ha te lennél én, és lenne egy ikertestvéred, aki sokkal jobb, mint te, és tudod, hogy nem tudod vele felvenni a versenyt, helyet cserélnél vele és megismernéd őt a táborban, aki azt hiszi rólad, hogy a tesód vagy, miközben te szépen lassan belehabarodsz, ő nem téged lát, hanem a testvéredet. Nem a te nevedet mondja, hanem az övét. És te nem mersz színt vallani, mert félsz, hogy elveszíted és, hogy fájdalmat okozol neki.

- Őszintén megmondanám neki az igazat – nézett a szemembe. – Mert megérdemli az igazságot, nem lennék, önző csakhogy védjem saját magamat és nem ringatnám magam abba a hitbe, hogy jó ez így!

- Te ezt nem érted, nem érted milyen ikernek lenni.

- Leszarom, azt, hogy milyen ikernek lenni! Itt nem az a fontos, hanem az, hogy van-e gerinced őszintének lenni! Hogy kedveled-e őt annyira, hogy elmond neki az igazat! – vágta az arcomba.

Könnyek csorogtak végig az arcomon, miközben felálltam és sebes léptekkel elhagytam a sátrat, messzire űzve magamtól Mellani szavait, amikről tudtam, hogy igazak. Tudtam, hogy minden egyes szava igaz, és egyet is értettem vele teljes mértékben! De féltem elmondani Patriknak az igazságot, féltem, hogy azt gondolja rólam folyamatosan hazudtam és kihasználtam őt. Féltem, hogy azt hiszi számomra ez csak játék. Ökölbe szorult kezekkel pillantottam hátra a vállam felett és láttam, ahogy Patrik lesétál a lépcsőn és körbe néz, majd a tekintete megakad rajtam és felém indul. Mint egy rossz rémálomban Bence pont ekkor lépett oda hozzám, Patrik pedig azonnal megtorpant.

- Ki bántott? – kérdezte köszönés nélkül Bence, mire felkaptam a fejem és ránéztem.

- Mit keresel itt? – szegeztem neki a kérdést, miközben egyszerűen nem éreztem semmit.

Bence ott állt előttem, az a Bence, akivel egy hete még az istállóban smároltam és váltig állítottam nekem ő az igazi, most itt állt előttem és semmit sem éreztem. Nem kezdett el hevesebben verni a szívem, nem repkedtek pillangók a hasamban, csak dühöt éreztem, amit a felbukkanása váltott ki belőlem.

- Én is örülök, hogy látlak!

- Nem kellett volna ide jönnöd – ráztam meg a fejem.

- De ide jöttem, mert melletted szerettem volna lenni és kérlek, ne rajtam vezesd le a dühödet, mert nem tettem semmit, csak szerettelek volna látni – kérte, mire sóhajtottam egy nagyot és megdörzsöltem az arcom.

- Bocs, csak most minden annyira összejött és fogalmam sincs, hogy mi a helyes. Illetve tudom, mi lenne a helyes, de ez itt – böktem a mellkasom felé dühösen. – egy önző dög és félek, hogy rá fogok hallgatni.

- Szóval megismertél valakit.

- Igen.

- Aki nem tudja, hogy nem Hanna vagy.

- Sajnos, de igen.

- És, most nem tudod, hogy őszinte legyél-e vele, vagy titkold tovább, hogy ki is vagy, mert megígérted Hannának.

- Plusz, közbe este órákat beszéltem ugyanazzal a sráccal, a saját oldalamról – suttogtam a földet bámulva.

Bence meglepett hangot hallatott, én pedig ráemeltem a tekintetem és az ajkamba haraptam a hitetlenkedő tekintete láttán, amivel engem méregetett. A másodpercek egyre csak teltek, de Bence még mindig nem mondott semmit.

- Erre nem tudok mit mondani – szólalt meg végül. – Ebbe nyakig benne vagy Laura.

- Tudom. Te idős vagy, adhatnál valami tanácsot!

- Mégis milyen tanácsot vársz tőlem?

- Nem tudom, valamilyent – néztem rá csalódottan, majd kikerültem őt és a sátor felé indultam, hogy megkeressem Patrikot és aztán nem tudom.

- Ha valóban azt szeretnéd, hogy téged kedveljen meg, akkor írogass vele, de itt a táborba kerüld el – szólt utánam. – Hacsak nem túl nagy a kísértés – nézett a szemembe, amikor visszanéztem rá.

Hivatalosan is ki merem jelenteni, hogy egy dög vagyok, aki mindent elcsesz. Mikor visszamentem a sátorba, Mellani azonnal rám nézett, majd Patrikra így próbálva nekem jelezni, hogy beszéljek vele, csakhogy Patrik nem egyedül volt. Szorosan mellette ott ült az egyik versenytársunk, akit csak látásból ismertem. A lényeg, hogy szőke haja volt, kék szeme, és műszempillája. Minden volt, ami én nem. Nem mentem oda hozzájuk, hogy félre hívjam beszélni, helyette némi gondolkodás után levágtam magam Kornél mellé, aki éppen a jól megérdemelt pihenőjét élvezte egy Somersby társaságában.

- Hú, kaphatok?

- Versenyzőknek nem szabad. Bocsi – húzta el előlem, mire sóhajtottam egy nagyot és a szemem sarkából Patrik felé pillantottam.

Nem tagadom nagyon zavart, látni azt, hogy Patrik minden figyelmét a szőke hajú lánynak szenteli, és úgy suttognak egymás fülébe, mintha évek óta ismernék egymást. Persze nem bírtam hibáztatni őt, sokkal rosszabb voltam, mint ő és talán jobb is lesz így, hogy ő azt gondolja Bence meg én újra egymásra találtunk, mert biztos vagyok benne, hogy ezt gondolja.

- Oké, mégis igyál egy kortyot, az arckifejezésed alapján rád fér – gondolta meg magát Kornél.

- Köszi – vettem el tőle az üveget hálásan, majd körbepillantottam a szervezőket keresve, majd amikor láttam, hogy egy se figyel ittam egy korty sört, aztán már vissza is adtam Kornélnak.

Egész végig Kornélékkal maradtam, szándékosan nem vettem tudomást Mellaniról, aki egyre türelmetlenebbül figyelt engem és néha láttam, hogy Dávid fogja vissza őt. Patrikra pedig még inkább nem néztem, kizárólag csak akkor láttam őt, amikor véletlenül rátévedt a tekintetem és olyankor mindig dühös lettem és szerettem volna meggyilkolni azt a szöszi csajt. Ám mielőtt a színpadra kellett volna mennünk, megrezzent a telefonom, én pedig gyanútlanul elővettem és elhúztam a szám, amikor láttam, hogy Patrik írt.

Nagy Patrik: Elcsesztem... rohadtul.

Patrik irányába néztem, aki figyelmen kívül hagyta a mellette ülő szöszi lányt, a telefonját bámulta folyamatosan, lába idegesen járt fel-alá, ujjai a combján zongoráztak, miközben a válaszomra várt. Nem kellett volna neki visszaírnom, hagynom kellett volna az egészet, de aztán eszembe jutott, amit Bence mondott és mégis válaszoltam.

Fodor Laura: Hogy érted, hogy elcseszted?

Nagy Patrik: Hannával kapcsolatosan, megcsókoltam, erre felbukkant az exe...

Fodor Laura: Nem az exe, együtt se voltak!

Nagy Patrik: Igaz, csak szerette volna... de nem ez a lényeg, hanem az, hogy megcsókoltam, kétszer is és nem tudom, hogy ő mit akar, hogy akar-e egyáltalán tőlem valamit, vagy csak fél elhajtani engem.

Fodor Laura: Ezt én se tudhatom Patrik.

Nagy Patrik: Tudom, de nem beszélnél vele?

Fodor Laura: Mégis mit mondjak? Hogy te figyelj milyen volt a csók? Akarsz-e valamit a sráctól, akiről én nem is tudok?

Nagy Patrik: A fenébe, tényleg. Most is a telefonját nyomkodja, a papa nem tudom hova lett, lehet, vele beszél...

Automatikusan felpillantottam és a tekintetem találkozott Patrik tekintetével, aki gyorsan el is kapta a sajátját és már érkezett is a következő üzenet.

Nagy Patrik: Össze néztünk. Oda se merek menni, beszélni vele, mert lehet haragszik, amiért más lánnyal töltöm a várakozási időt és nem vele.

Eddig bírtam, kikapcsoltam a netet és zsebre vágtam a telefonom, majd felpattantam és elindultam Patrik felé, hogy elmondjam neki az igazat. Ez volt a szándékom, de aztán felcsendült Zoltán hangja és arra kért minket, hogy menjünk fel a színpadra. Következett az eredményhirdetés.

Egyelőre 50 versenyző valamint Zoltán nyomorgott a színpadon és a létszámunk egyre csak fogyatkozott, mert Zoltán elkezdte sorolni a tovább jutók nevét. Akik tovább jutottak, meghallgatták a zsűri véleményét és megkapták a jövő heti tanárukat, valamint a dalt, amit el kell majd énekelniük. Egyet szólóban, egyet pedig csoportban, mert jövőhéten már közös dalok is lesznek.

- Ha ez lecsengett, nyugodt körülmények között, szeretnék veled beszélni – suttogta Mellani a fülembe.

- Okés – bólintottam, majd Patrikra ugrott a tekintetem, mert Zoltán őt szólította.

Elsőként kezdtem el tapsolni, a tenyerem fájt, olyan erősen ütöttem össze őket és mosolyogva figyeltem Patrikot, aki a színpad közepére sétálva meghajolt, majd végig hallgatta a zsűri véleményét, akik mind pozitívan beszéltek róla. Patrik mosolyogva megköszönte, aztán hátra pillantott a válla felett és megkeresett engem.

- Siess utánam – tátogta.

- Gratulálok – tátogtam vissza, mire megeresztett egy halvány mosolyt és leugrott a színpadról.

A zsűrit figyeltem és kíváncsian vártam, hogy kihez kerül, majd meglepetten vettem tudomásul, hogy Szabi csapatát fogja erősíteni, így az esély, hogy hozzá kerüljek lecsökkent, ugyanis már csak egy szabad hely maradt nála és az bárkié lehetett. Én pedig még mindig itt álltam a színpadon, várva arra, hogy a nevemet mondják.

- Fodor Hanna – hallottam pár perc elteltével a nevem.

- Gratulálok – ölelt át Mellani mosolyogva, én pedig szorosan viszonoztam azt.

- Jössz utánam ugye?

- Naná. Én vagyok a józan eszed – jelentette ki, mire felnevettem és a színpad közepére sétálva boldogan meghajoltam a közönség és a kamerák felé.

- Akkor én kezdem is. Először is imádtam, hogy mindent beleadtál és alkalmaztál azok közül, amit megbeszéltünk. Köszönöm, hogy zökkenőmentesen tudtunk együtt dolgozni és komolyan vetted a feladatodat. Egy az egyben sikerült lehoznod Octavia karakterét és imádtam a végén a kis meglepetést – mosolygott rám boldogan Kornélia.

- Mebi oso na hit choda up nodotaim – vigyorogtam rá.

- Elég lesz – szakított félbe minket Szabi. – Szóval drága Hanna, sikerült lenyűgözned és megtetted azt, amit eddig vártam tőled. Bebizonyítottad nekem, hogy itt a helyed és, hogy a hitem nem volt hiába való!

- Köszönöm – suttogtam.

- Amellett pedig ne menjünk el szó nélkül, hogy neki volt az egyik legnehezebb dolga a mai nap folyamán – vette át a szót Alexander. – Színházi színészként tudom milyen nehéz egyszerre szerepet játszani, táncolni és énekelni. Folyton figyelni a hangra, de közben nem kiesni a ritmusból. Én nem mertelek volna egyből a mély vízbe dobni, az első dalod alapján, de úgy tűnik, hogy te a mély vízben érzed igazán magad otthon – mosolygott rám kedvesen.

- Köszönöm – mosolyogtam vissza rá, aztán a tekintetem Ákosra vándorolt, aki eléggé morcosnak tűnt.

- Az utolsó héten, az enyém leszel – szögezte le és nem is mondott mást. – Ugye? – hajolt előre és összehúzott szemekkel meredt Szabira és Kornéliára, akik csak mosolyogva megvonták a vállukat.

Lesétáltam a lépcsőn és azonnal Szabihoz sétáltam, aki ünnepélyesen átnyújtotta a nevemmel ellátott borítékot.

- Most nyisd ki! – szólt rám.

- De senki sem...

- Feltartod a műsort – vonta fel a szemöldökét, mire engedelmesen kibontottam a borítékot és bele pillantva azonnal széles mosoly terült el az arcomon.

Natalia Oreiro: Cambio Dolor. Ez állt a papíron, én pedig imádtam ezt a dalt. Sőt magát a sorozatot is. Ott ültem minden délután anya mellett a kanapén és lelkesen néztem a Vad angyalt, nem törődve azzal, hogy Hanna retronak csúfolt miatta. Ő nem szerette, sőt utálta, én pedig imádtam.

- Tetszik? – kérdezte Szabi, mire ránéztem és a mosoly leolvadt az arcomról.

- A feladat az feladat, majd Laurának küldöm – vágtam egy fintort.

- Pedig a mosolyod alapján abba reménykedtem, hogy tetszik – nézett a szemembe.

- Az a mosoly, egy emléknek szólt – válaszoltam, majd megfordultam és csatlakoztam a tovább jutottak táborához.

Dávid és Patrik öleléssel fogadtak, majd mindhárman Mellanire néztünk, aki a színpadon állva várakozott a többiekkel, tekintetét le se vette Zoltánról.

- Tovább kell jönnie – motyogta mellettem Dávid.

- Sikerülni fog neki! – pillantottam rá megnyugtatóan. – Ki tudja, lehet ő nyerte meg az estét, a nyertest mindig utoljára mondják – vetettem fel, mire rám mosolygott. – Milyen dalt kaptatok?

- Do you love me. Dirty Dancing 2017-es változat.

- Ne – kaptam Patrik felé a fejem tátott szájjal.

- De!

- Ne!

- De igen – nevette el magát.

- Az egy iszonyatosan jó dal.

- Örülök, hogy te ismered – biccentett, mire kikerekedett a szemem.

- Ember vagy te?

- Mondjad ezt az, aki nem látta a Nagy pénzrablást – vágott vissza.

- Te mit kaptál? – fordultam Dávid felé válasz nélkül hagyva Patrik megjegyzését.

Dávid viszont meg se hallott engem a színpadot figyelte feszülten, így visszavonulót fújtam és bíztatóan megveregettem a karját, miközben én is a színpadra szegeztem a tekintetem. Mivel ma 15 tini megy haza, így még mérlegelni se tudtunk, hogy kinek van nagyobb esélye a tovább jutásra. 50 dalt végig hallgatni és mindet megjegyezni lehetetlenség, fogalmam sincs, hogy a zsűrinek, hogy sikerült végül döntenie.

- Mint látjátok már csak egy szabad hely maradt, az a hely pedig azé a személyé, aki produkciójával megnyerte a mai napot, és a nyereménye nem más, mint, hogy szabadon választhatja meg, hogy kivel szeretne együtt dolgozni a jövőhéten. Akár ugyan azzal, akivel az elmúlt egy hét során, ami más tovább jutott versenyzőnek nem adatik meg.

- Mond már – sürgettem idegesen és megragadtam a mellettem álló Dávid kezét.

- Itt a helye, megérdemli – motyogta.

- Itt lesz haver, ne aggódj – suttogta Patrik.

Hiába gondoltuk mi, hogy Mellaninak itt a helye, a zsűri és a közönség nem így gondolta és Mellani a kiesettek között maradt, miközben a közönség és a többi versenytársunk megtapsolták a srácot, aki egy Michael Jackson számmal készült ma este, és a produkciója olyan jó lett, hogy első helyre juttatta őt. Oda se figyeltünk a zsűri értékelésére, Dávid már el is indult, hogy Mellanihoz menjen, aki lesétált a színpadról a többi kiesettel együtt, mi pedig Patrikkal lemaradva követtük őt, hagyva időt nekik kettesben. Tisztában voltunk azzal, hogy ez egy verseny és bármikor kieshetünk, de nem gondoltuk volna, hogy a négyesünk ilyen hamar feloszlik, mielőtt tényleg megismerhettük volna egymást.

- Hülye rendszer – morogta maga elé Patrik. – Most 15 ember, jövőhéten megint 15, aztán 20 ember a döntőben, ami ráadásul két fordulós lesz, így valaki el sem énekelheti a szólóját.

- Megjegyezted?

- Ekkora baromságot nem megjegyezni? – kérdezte vissza.

- Na, srácok, tegyétek oda magatokat – lépett oda hozzánk Mellani és halványan ránk mosolygott.

- Szívesen helyet cserélek veled – néztem rá szomorúan és hozzá lépve szorosan átöleltem. – Megdumáltuk, hogy utánam jössz.

- Sajnos, nem én döntök – nevette el magát hallkan és kibontakozott az ölelésemből. – Ez egy verseny, és a versenyek sajnos ilyenek.

- Ez egy rohadt szarul megszervezett verseny – fintorogtam.

- Akik nem jutottak tovább azokat megkérném, hogy menjenek és pakolják össze a holmijukat, majd hagyják el a tábort, akinek nincs itt családtagja, vagy barátja, aki haza tudná vinni, azok kérem, jelezzék nekem és intézkedek – szólt Zoltán a mikrofonba, mire Mellani hátra pillantott a válla felett és sóhajtott egy nagyot.

- Mentem pakolni – nyújtotta a kezét Dávid felé, majd ők elsétáltak a faházak felé, mi pedig ott maradtunk Patrikkal és csendben figyeltük, ahogy a nézők a kijárat felé indulnak, vagy épp fotókat készítenek.

Néhány lány, hozzánk is odajött és Patrikkal szerettek volna képet készíteni, én pedig készségesen lőttem vagy egymillió képet, hogy legyen miből válogatniuk hazafelé tartva, aztán mi is elindultunk a faházak felé, hogy el tudjunk köszönni Mellanitól, mielőtt elhagyja a tábor területét.

- Hé – torpantam meg hirtelen és a tekintetemet a szőke lányra szegeztem, aki a csomagjaival lépett ki a faházból és csatlakozott a szüleihez.

- Hé?

- Ja, semmi – legyintettem és magamba elégedetten mosolyogtam, amiért a szöszi csaj eltűnik a képből.

Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is, és ez pont jó így. A mosoly egyből leolvadt az arcomról, amikor a szöszi lány levált a szüleitől és felénk vette az irányt, majd a szemem láttára smárolta le Patrikot, aki döbbenten állt egy helyben és nem tett semmit.

- Meg akartam tenni, ki tudja látlak-e még – mosolygott a szöszi, mire ökölbe szorult a kezem és kedvem lett volna letörölni azt az idióta mosolyt a képéről.

Megvetően mértem végig, majd megszaporáztam a lépteim és megálltam Mellani előtt, aki kérdőn meredt a dühös arcomra.

- Lesmárolta! Előttem és ő nem tett semmit!

- Igen láttam, de azt a csókot ő nem akarta.

- Tényleg nem akartam – szólalt meg mögöttem Patrik, mire azonnal hátra kaptam rá a tekintetem és zavartan elvörösödtem.

- Van, ki haza vigyen? – szegeztem a kérdést Mellaninak.

- Igen ne aggódj, Gábor hazavisz engem.

Bólintottam egyet, szorosan megöleltem és közben megpróbáltam nem elsírni magamat.

- Nem kell kikísérni, elég, ha Dávid jön – tolt el magától.

- Okés – motyogtam, majd némán néztem a távolodó alakjuk után, hogy aztán a pillantásom Patrikra vándoroljon.

- Beszélnünk kéne – kapta el a tekintetem.

- Ne most, fáradt vagyok. Majd holnap beszélünk – néztem a hátam mögé a faházunk felé.

- Nem szeretem halogatni a dolgokat. Van pár dolog, amit tényleg meg kéne beszélnünk.

- Majd holnap!

- Rendben, holnap – biccentett komoran, majd sarkon fordult és a fiúk faháza felé sietett.

Én is ugyanígy tettem, csak én a miénk felé igyekeztem, és amikor nem sokkal később bebújtam a takaró alá a szobánkban, amit már csak hárman birtokoltunk, mert Adrienn is kiesett, akkor tudatosult bennem, hogy most először fekszek le úgy aludni, hogy Patrikkal nem vagyunk jóban. Sokáig feküdtem a plafont bámulva, a többiek már rég egyenletesen szuszogtak, amikor megérkezett a várva várt Messenger üzenet hang. Azonnal elővettem a telefonom és válaszoltam Patriknak, miközben ő velem szemben mit sem sejtett arról, hogy velem beszélgeti végig az éjszaka nagy részét.