Szerencsére hamar túllendültünk egy újabb kényes témán, ehhez nem kellett mást tennünk, mint, énekelni. Miközben egymás mellett lépkedtünk hol ő énekelt, hol pedig én, miközben a forrás felé tartottunk. Patrik szerint annak idején nagyon finom volt a forrásvíz és szerette volna tudni, hogy most is az-e még. Bár a nagy kérdés itt az volt, hogy megvolt-e még az a forrás.

- Ha válaszhattál volna, te mit énekeltél volna az első élő adásban? – kérdezte Patrik, én pedig az ajkamba harapva elgondolkodtam a kérdésen.

- Mindenképpen magyar dalt – szögeztem le, mire felnevetett és bólintott egyet. – Talán Varga Vivientől a Nem a szót – válaszoltam meg a kérdését hosszas gondolkodás után.

Patrik a homlokát ráncolva keresett rá az említett dalra és elindította a klipet, közben pedig én magamba azon bosszankodtam, hogy nem ismeri a dalt, pedig ez egy nagyon, de nagyon jó dal.

- Nem akarod elénekelni? – kérdezte, amikor véget ért a dal.

- Elénekelni? – kérdeztem vissza.

- Aha és én felveszem.

- De nem teszed ki sehova ugye?

Amint kimondtam a kérdést már meg is bántam, látva Patrik megbántott arcát. Kérdésem hatására összerezzent, elfordította rólam a tekintetét és lesietett a forráshoz vezető lépcsőn. Kis késéssel, de utána mentem és bűntudatosan álltam meg a háta mögött és némán vártam, hogy befejezze az ivást.

- Finom? – kérdeztem csendesen, amikor felegyenesedett.

- Igen, pont, mint emlékeztem. Kár, hogy nem vihetek haza anyuéknak. Majd talán visszajövök máskor.

- Nem lehetne, hogy visszajövünk? – haraptam az ajkamba, mire rám pillantott.

- Nem félsz, hogy kiposztolom? – kérdezte vissza szárazon. – Csak nehogy a rajongó táborod hátat fordítson neked, amiért nem profi videóban jelöltek meg téged. Vagy ne adj Isten, kombinálni kezdjenek és hirtelen Hatrikok legyünk.

- Túlgondolod a dolgokat – fontam össze magam előtt a kezem. – Mondtam, hogy senki sem tudja, hogy itt vagyok a családon kívül. Amúgy Hatrik? – néztem rá kérdőn.

- Hanna és Patrik összemosva.

- Tudom, hogy ez a ship nevünk lenne, de, hogy jutott most ez eszedbe?

Patrik megvonta a vállát, mire ingerülten felsóhajtottam és a karjába boxoltam.

- Ne haragudj oké? Nem szégyellek!

- Akkor hétvégén bemutatsz a családodnak és a testvérednek? – kérdezte halálosan komoly arccal.

Rámeredtem és némán könyörögtem az égnek, hogy csak vicceljen. Tény és való, hogy tetszett Patrik és úgy éreztem régóta ismerem őt, de gyorsnak tartottam a tempót, amit diktált. Mi alig ismerjük egymást és már azt szeretné, hogy a szüleimnek mutassam be? Bár a szüleim úgyse fognak eljönni. A Tv-ben otthon nézni fogják, de itt nem lesznek, hogy elkerüljük az esetleges kellemetlen szituációkat. Patrik nem sokáig bírta, az ajkába harapott, tekintete megcsillant én pedig a szememet forgatva löktem odébb, hogy megkóstoljam a finom forrásvizet, ami valóban finom volt. Nagy kortyokba ittam a hűvös vizet, ami elképesztően jól esett a nagy meleg miatt. Komolyan volt vagy 40 fok.

- Oké, fel veheted, de aztán én is felveszem, hogy te énekelsz – egyenesedtem fel és Patrik felé fordultam, aki mosolyogva bólintott.

Az üres kosarat lóbálva sétáltunk vissza a tóhoz, szerencsére szabadon találtuk ugyanazt a padot, ahol korábban is ültünk, aztán nekikezdtünk a klip forgatásnak. Beállítottuk a megfelelő hangokat, hogy ne csak a dallamot, hanem a hangomat is lehessen hallani, amit mikrofon hiánya miatt nehezen oldottuk meg, de sikerült. Egyszer végig hallgattam a dalt és közben lehunyt szemmel átszellemültem, hogy képes legyek énekelni és táncolni Patrik előtt anélkül, hogy hülyének érezném magam. Felálltam a padról, eltávolodtam a padtól, majd intettem Patriknak, hogy indíthatja a felvételt és a dalt, aztán megfordultam és a megfelelő pillanatban elkezdtem énekelni, tekintetem a kamera lencséjére szegeztem. Nem egyszer láttam már Viviennek a klipjét ismertem a mozdulatait, tudtam a tánclépéseket így egyszer sem rontottam, ahol pedig nem volt tánc a hajammal játszottam, félre tekintettem, majd kacéran vissza Patrikra, aki csak nézett engem és pislogni sem pislogott.

- Vége – szólaltam meg lihegve, amikor véget ért a szám és Patrikhoz szökdeltem.

Ő a felvételt leállítva leengedte a telefont, én pedig azonnal kikaptam a kezéből és félve visszanéztem a videót. A meglepettségtől le kellett ülnöm a padra, ugyanis mintha nem is én lettem volna a videón, hanem Hanna. Patrik telefonján a kamera valami hiper szuper volt, mert ez a videó egy első osztályú klippnek is tökéletes volt. Én pedig, nem ismertem magamra. Olyan magabiztos voltam, olyan csábító és a Bélkővel a háttérben az összhatás valami fantasztikus lett és nagyon bántam, amiért nem posztolhattam azonnal minden közösségi oldalamra. Nem úgy, mint Hanna, hanem úgy, mint Laura. Felpillantottam Patrikra, aztán hirtelen felindulásból felpattantam és átöleltem őt, karommal szorosan körül fontam a nyakát, fejemet a vállába rejtettem. Reagálni se volt ideje, már el is húzódtam tőle és várakozásteljesen ránéztem.

- Te jössz – mosolyogtam a tekintete láttán.

- Veled lépést tartani. Oké valószínűleg ezt a dalt ismerni fogod, de én tényleg ezt szerettem volna énekelni – kapta ki a kezemből a telefonját és beütötte YouTube-ra a dalt, amiről beszélt.

Én pedig tényleg felismertem. Azonnal tudtam, hogy melyik dal az, amikor meghallottam az első hangokat. Hogyne tudtam volna, ha az egyik kedvenc zenés filmemből volt. Nem, nem a High School Musicalből és nem is a Glee-ből, bár nem tagadom, mindkettőt imádom. A dal, amit Patrik elindított nem más volt, mint a Hamupipőke történetéből a Possibilites. Hogy én hányszor álmodoztam arról, hogy Freedy Stroma elénekelje nekem ezt a dalt, vagy valaki, aki olyan helyes, mint Freedy Stroma.

- Hol vegyem fel? – kérdeztem megköszörülve a torkom.

- A hídnál – pillantott a híd irányába. – Jó lenne, ha itt lenne a gitárom.

- El is tudod játszani?

- Aha.

Mosolyra húzódott az ajkam és folyamatosan őt fürkésztem, így szerintem nyilvánvalóvá vált számára, hogy rohadtul belehabarodtam. Patrik pár pillanatig állta a tekintetem, aztán felkapta a kosarat és a híd felé vette az irányt. A nyomába szegődtem, tekintetem a széles vállára szegeztem, majd a pillantásom lejjebb vándorolt és a fenekét vettem szemügyre.

- Érzem, hogy bámulsz Fodor – jegyezte meg Patrik.

- Vagy inkább látod – intettem a víz felé, ami tökéletes tükörkép volt.

Patrik mosolyogva pillantott hátra rám a válla felett, aztán a híd lábánál letette a kosarat.

- Indíthatod!

- Semmi próba?

- Szeretném, ha természetes lenne – vágta rá.

A telefonomon elindítottam a dal alapját és közben a felvételt is elindítottam. Patrikot figyeltem, aki a víz felé fordulva énekelni kezdett. Ráközelítettem az arcára, majd vissza kicsinyítettem és megkerültem őt. Tudtam mit csinálok, mikor Hannának voltak klip felvételei a kamerás megmutatta, hogy lehet telefonnal jó videót készíteni. Ám, amikor Patrik felém fordult és egyenes engem nézve énekelt, elfelejtettem minden tudásomat, amivel villoghattam volna és csak néztem őt és közben a szívem vajjá olvadt. Bíztam benne, hogy a felvételen nem fog látszani mennyire remegtem, bár nem mintha Patrik nem tudott volna leolvasni mindent az arcomról. Felesleges lett volna, eltitkolni előle mit érzek, mert az csak feszültséget szült volna. Én pedig nem szerettem volna rosszba lenni és veszekedni vele.

- Tökéletes – állítottam le a felvételt és Patrik felé nyújtottam a telefonját.

- Akkor tetszett?

- Igen, csak...

- Csak? Mi csak? – szegezte nekem a kérdést.

- Csak jó lett volna, ha nekem énekeled – ismertem be. – Mindig szerettem volna, ha valaki elénekeli nekem.

- Neked énekeltem – válaszolta, mire ránéztem és ő nyílt tekintetettel visszanézett rám.

Nem mondtuk ki, de mindketten tudtunk, hogy ez már több mint barátság és talán ezt már az elejétől kezdve éreztük.

A táborba visszaérkezve a kis kabinban sorozatot néző szervező, félbe hagyta a részt és kijött, hogy beengedjen minket. Átadtuk neki a papírt, amivel útnak engedett minket, aztán a coopos zacskókat lóbálva elindultunk az étkező felé, hogy összedobjunk magunknak pár szendvicset és leadjuk a konyhás néninek a piknik kosarat, amiben köszönet gyanánt elrejtettünk egy kis édesség csomagot, ha már úgyis bementünk a boltba. Míg Patrik a konyhás nénit intézte, addig én szendvicseket gyártottam mindegyikbe téve uborkát és sajtot, mert véleményem szerint az nem szendvics, amikben nem találhatóak meg ezek az alapanyagok. Megfordulva, pillantásomat végig hordoztam a vacsorázok között odaintve az ismerős arcoknak, vagyis a szobatársaimnak. Igazság szerint nem is nagyon kommunikáltam senkivel a táborból, csak Patrikkal és Mellaniékkal. De ez annak volt betudható, hogy mindenki megtalálta a saját társaságát és senki sem lehet jóba mindenkivel.

- Mehetünk – lépett mellém Patrik, hogy a terveink szerint a fűzfa takarásában nyugiban fogyasszuk el a vacsoránkat.

- Örült a konyhás néni?

- Szerinted? – meredt rám, mire észrevettem az elkenődött rúzsfoltot az arcán, és a szám elé kapva a kezem elnevettem magam. – Majdnem megcsipkedte az arcom, mint amikor még gyerek voltam – borzongott meg.

Együtt tudtam vele érezni, ugyanis nekem és Hannának is kijárt az olyan idős hölgyekből, akik megcsipkedték az arcunkat, így fejezve ki azt, hogy milyen aranyosak vagyunk. Ezért is bújtunk be az asztal alá az ilyen összejövetelek alkalmával és csendkirályt játszottunk, hogy még véletlenül se szóljuk el magunkat, hogy az asztal alatt vagyunk. Patrikkal átküzdöttük magunkat a fűzfa lelógó cserjéi között, majd meglepetten pillantottunk Mellanira és Dávidra, akik szintén meglepetten néztek ránk.

- Zavarunk? – kérdeztem egyből felmérve a terepet és nagyon úgy tűnt megzavartunk egy romantikus pillanatot.

- Nem, dehogy. Sőt... nagyon el vagytok tűnve. Hétfő óta nem is voltunk itt négyen együtt – ült fel Mellani, Dávid pedig követte a példáját.

- Ünnepélyesen fogadjuk meg, hogy minden nap együtt vacsorázunk – ajánlotta fel Patrik és leült a fűbe, majd kiszórta a zacskó tartalmát.

A földön landolt három csomag chips, két csomag előre kipattogtatott kukorica, 4 tábla Milka csoki, gumicukor és energia ital. Ez volt abban a zacskóban, amit Patrik hozott, az én zacskómba is volt kb. ugyanennyi mennyiségű nasi valamint a szendvicsek. Dávid és Mellani csodálkozva figyelték, ahogy én is kiszóróm közénk a zacskó tartalmát, majd mindenkinek odapasszolok egy szendvicset.

- Jó étvágyat!

- Mi már ettünk, de köszi – nevette el magát Dávid és kicsomagolta a szendvicsét.

Patrik a telefonján elindított egy random lejátszási listát, aztán kibontott egy hagymás chipset és belepakolta a szendvicsbe.

- Úristen, azt hittem csak én vagyok ilyen – kiáltottam fel boldogan és a zacskót elmarva jócskán telepakoltam chipssel a szendvicsemet, majd jóízűen beleharaptam és boldogan mosolyogva behunytam a szemem.

- Hogy bírjátok ezt megenni?

Kinyitottam a szemem és értetlenül Mellanire meredtem, majd a szemem sarkából észrevettem, hogy Patrik engem vesz. Legalábbis úgy tűnt. Válasz helyett újra beleharaptam a szendvicsbe, tompán felnyögtem az élvezettől, aztán a nyelvemet kidugva végig húztam az ajkamon, hogy ne legyen morzsás a szám. Dolgom végeztével kihívóan Patrik kamerájának a lencséjére szegeztem a tekintetem.

- Ezt megérdemeltem – ismerte el nevetve és az ölébe dobta a készüléket.

- A kérdésedre pedig a válasz. Kóstold meg, különben nem fogod megtudni milyen Isteni finomságot, hagysz ki.

Mellani fintorogva csóválta meg a fejét, én pedig nem tudod, mit hagysz ki pillantással illettem és tovább falatoztam.

- Milyenek a próbák? – kérdezte Patrik és én is érdeklődve vártam a választ.

- Nekem volt egy kis összetűzésem Zoltánnal – vallotta be Dávid. – De már minden rendben.

- Mi volt a probléma? – kérdeztem miközben újabb adag chipset pakoltam a szendvicsembe, Mellani pedig fintorogva figyelt közben.

- Nem olyan fontos.

Össze villant a tekintetem Patrikéval és némán csupán a tekintetünkkel beszélve megegyeztünk abban, hogy nem fogjuk faggatni Dávidot. Látszott rajta, hogy nem szeretne róla beszélni, mi pedig ezt tiszteletben tartottuk. Patrik ügyesen elterelte a témát a próbákról és hamarosan már régi cikis sztorikat meséltünk egymásnak, és aki a legcikisebb sztorit mesélte el, annak fel kellett hívnia egy random telefonszámot és pizzát rendelnie. Én kimaradtam a játékból, de rengeteg videót készítettem róluk, hogy legyen emlékem ezekről a pillanatokról, ha már nem leszek itt velük, vagy szombaton ki fogok esni. Nem is tudom, hogy melyiknek örültem volna jobban. Ha szombaton kiesek, mert nem voltam elég jó, vagy pedig ha jövő hét vasárnap észrevétlenül megyek el és cserélek helyet Hannával. Még csak szerda van, de már most a szívembe zártam a kis csapatomat, de leginkább Patrikot. Képes leszek itt hagyni őket, anélkül, hogy elmondanám nekik az igazat? És ha meg tudják az igazat, képesek lesznek nekem valaha megbocsátani?

Még akkor is ezen gondolkodtam, amikor már a szobámba ültem, lefekvéshez készen. Össze gumiztam a hajamat és kontyba csavartam, miközben az ágy támlának támasztottam a telefont és arra vártam, hogy Hanna fogadja a videochat hívásomat. Mikor megjelent a képernyőn, azonnal a hátteret fürkésztem és irigykedve sóhajtottam fel a hullámzó Balaton láttán. Hogy én mennyire szerettem volna ott lenni, mindig is imádtam a Balatont.

- Na, mi a helyzet? – kérdezte Hanna, mire abba hagytam a Balatonról való álmodozást és Hannára néztem.

- Eddig minden oké – vontam meg a vállam és felhúztam magamhoz a lábaimat.

- Tudtam én, hogy minden rendben lesz – vigyorodott el és elégedetten belekortyolt az előtte lévő pohárba. – Vannak jó pasik? Szabin kívül persze!

- Akadnak – ismertem be és az ablak felé kaptam a tekintetem.

Egy részem reménykedett abban, hogy a redőny még fel van húzva, de már nem volt és a rések között se szűrődött át fény. Vajon alszik már Patrik? Vagy sorozatot néz, ahogy említette? Bárcsak meg tudnám tőle kérdezni. Bárcsak ráírhatnék, hogy aztán végig beszélgessük az egész éjszakát.

- Jézusom én ismerem ezt az arcot. Te szerelmes vagy – kiáltott fel Hanna, mire összerezzentem és vissza kaptam a tekintetem a telefon felé.

- Ha én szerelmes vagyok, az azt jelenti, hogy te vagy szerelmes, szóval kérlek ne is ültess el bennem reményt és ne is kérdezz róla – szakadt ki belőlem, majd elkeseredetten felkaptam a párnám és belefúrtam a fejem. – Úgyse lenne semmi értelme – motyogtam.

- Lau...

- Ne, kérlek ne! Semmit se mondj! – pillantottam Hannára.

- Mi van Bencével? – fürkészte az arcom, mire sóhajtottam egy nagyot és kibontottam az utolsó csomag gumicukrot, amit Patrik nekem adott, mielőtt elváltunk volna az ajtó előtt.

- Nem tudom. Mikor kivitt a buszhoz, azt mondta nem szeretne komoly kapcsolatot, tegnap viszont felhívott és azt mondta, hogy hiányzom neki és, hogy nélkülem minden olyan üres. De itt távol tőle, a hegyekben valahogy nem érzek semmit. Eszembe se jutott ő.

- Tudod mi az oka ennek?

- Hogy nem szeretem?

- Részben igen. Másrészt viszont. Te elkönyvelted magadban, hogy a mi korosztályunk mind kanos és csak a bugyidba akar bejutni, ezért kezdtél Bencéhez vonzódni, mert ő tartotta a távolságot és téged biztonsággal töltött el a tudat, hogy nem akar megfektetni. Most viszont megismerted ezt a titokzatos srácot, akinek legalább a nevét megmondhatnád, hogy le tudjam csekkolni.

- Küldök képet – ígértem meg és halvány mosolyra húzódott az ajkam. – Azt hiszem, igazad van. Gyerekesnek tartottam a saját korosztályom, Bence pedig érett férfi és tetszett nekem a gondolkodása. Tetszett, hogy nem jár el folyton bulizni, hanem otthon tölti az estéit egy jó filmet nézve.

- És ő milyen?

Rápillantottam Hannára, aki mosolyogva várta a válaszom, látszott rajta, hogy érdekli a kibontakozó szerelmi életem, amiből tudtam, hogy semmi sem fog valóra válni. Hogy lehetne egy kapcsolat igazi, ha azt se tudja, ki vagyok igazából? Erősen az ajkamba haraptam és az ablakon kibámulva kerestem a megfelelő szavakat, amikkel le tudnám írni, hogy milyen is Patrik. De bárhogy is kerestem, nem találtam a megfelelő szavakat. Klisésnek éreztem azt mondani, hogy kedves, jó fej. Patrik ezeknél sokkal több volt és ez egy pillanatra megijesztett, mert nem hittem volna, hogy ilyen hamar képes vagyok kötődni egy olyan sráchoz, akit három napja ismerek. A nyíló ajtóra kaptam fel a fejem és Mellanira néztem, aki a haját dörzsölve lépett be a szobába.

- Elfelejtettem hajszárítót vinni – magyarázta bosszúsan és a bőröndjéhez sétált.

- Csak nem a szomszédban jár az eszed? – cukkoltam mire felnevetett.

- Szobatárs? – kérdezte Hanna.

- Aha – biccentettem, mire Mellani felegyenesedett és megállt mögöttem.

- Szia, Laura!

Két dolog történt egyszerre. Nekem eszembe jutott, hogy Hanna vagyok, ismét, az igazi Hanna arcán pedig egy pillanatra fintor futott át, hogy aztán lelkes mosolynak adja át a helyét. Másnak ez nem tűnt volna fel, de én ismertem az arca minden egyes rezdülését, és láttam, hogy a kedvesen csillogó tekintet mögött ellenszenv bujkál.

- Szia Mellani. Úristen Hanna, nem is mondtad, hogy vele vagy egy szobába! Légyszi kérj egy autogrammot – könyörgött Hanna, engem alakítva, mire eltátottam a szám.

Én soha nem viselkedtem volna így, pláne nem egy olyan személy előtt, akinek elismertem a munkásságát és imádtam a dalait.

- Jó rendben, csak ne nyávogj és térj vissza a földre – kértem, mire azonnal abba hagyta a könyörgést.

- Bárcsak egyszer személyesen is találkozhatnánk – nézett Mellanira reménykedve.

- Gyere el hétvégén és tudunk – tárta szét a kezét Mellani.

- Nem lehet, dolgom van.

- Ja, gondolom a lovaglás. Most a Balatonnál lesz versenyed? – fürkészte a Hanna mögötti területet Mellani.

- Igen!

Hanna ekkor kihajolt a képernyőből és odakiáltott valakinek, hogy várja meg, aztán sietve elköszönt tőlünk és kinyomta a videohívást. Mellani szó nélkül felpattant az ágyról és vissza kiment a szobából én pedig utána bámultam és bíztam benne, hogy nem kezdett el gyanakodni. Bár alig érezhetően, de feltűnt, hogy Hanna nem kedveli Mellanit, az okát viszont nem tudtam. Arról tudok, hogy volt pár rendezvény, amin mindketten ott voltak, de semmiféle botrányról nem volt tudomásom, mégis úgy éreztem, hogy van valami közös ügyük. Ami nagy baj tekintve, hogy most én vagyok Hanna és a kezdetektől fogva kijövök vele. Akkor most azt hiszi rólam, hogy kétszínű vagyok? Végig nyúltam az ágyon és bedugtam a fülembe az AirPodsomat és elindítottam a Radioactive-ot. Ismétlőre állítottam a dalt, hogy folyamatosan az szóljon, az ablak felé fordultam és behunytam a szemem.