Az együtt alvásnak meg lett a hatása, ugyanis durván elaludtunk. A telefonom az éjszaka folyamán lemerült, Patrik a szobájában hagyta a sajátját így békésen átaludtuk a reggeli próbákat, amik már a főpróbák lettek volna. Hiába szólt reggel nyolckor a csörgés, ami azokat is felverte, akik a legmélyebb alvók voltak, mi csak fordultunk egyet és aludtunk tovább. Ha jól emlékszem motyogtam valami olyat, hogy kapcsold már ki, ő pedig azt felelte, hogy nem az övé a telefon és miután ezt tisztáztuk, aludtunk is tovább.

- Jó reggelt! – ordított ránk Kornélia, én pedig ijedten felvisítottam és a mellkasomra szorítottam a kezem.

Kómásan és zavartan néztem fel Kornéliára, aki idegesen meredt vissza ránk, aztán a tekintetem a háta mögé vándorolt, ahol Ákos állt a falnak támaszkodva, válla folyamatosan rázkódott a visszafojtott nevetéstől.

- Én mondtam, hogy együtt lesznek – jegyezte meg elégedetten, mire Kornélia átkozódva vette elő a pénztárcáját és egy ötszázast nyomott Ákos kezébe, aki azonnal zsebre süllyesztette.

- Ti fogadtatok? – kérdezte Patrik álmosságtól karcos hangon.

- Naná! És nyertem!

- Van 10 perced, hogy össze szedd magad, odakint várlak – bökött felém Kornélia és kiviharzott a szobából.

Ekkor tűnt fel, hogy a nap már magasan jár és nagy valószínűséggel elaludtunk. Kornélia távozása után, Ákos becsukta az ajtót és ránk nézett.

- Na, meséljetek milyen volt. Mindenre kíváncsi vagyok – csapta össze a tenyerét izgatottan.

- Mi nem... jézusom – dörzsöltem meg az arcom és lelöktem magamról a takarót.

A bőröndömből találomra kirángattam egy overált, majd a neszesszeremet is magamhoz vettem, hogy aztán a fürdőbe siessek ahol rekordsebességgel embert faragtam magamból. Miközben készülődtem folyamatosan azon idegeskedtem, hogy Kornélia már sosem fog bennem bízni és, hogy mehetek is haza. Hogy a fenébe aludthattam el? Nem lenne szabad ennyire elengednem magam. Mindent tökéletesen kéne csinálnom, be kéne olvadnom a tömegbe és nem magamra hívni a figyelmet. Úgy kéne végig csinálnom ezt a tábort, hogy senki sem jegyezi meg a nevem. Csak egy versenyző legyek a sok közül és nem az a lány, akihez Szabi és Ákos is ragaszkodik a jövőhéttel kapcsolatban. Vissza felé tartva csak bedobtam a neszesszerem az ágyra és már siettem is le a lépcsőn, a gyomrom pedig közben koncertet adott. Tegnap este semmit se vacsoráztam és most pokolian éhes voltam, de amikor megláttam, hogy Kornélia még mindig haragszik, nem mertem neki felvetni, hogy ehetnék-e valamit. Csendben, lehajtott fejjel követtem őt a szabadtéri színpad felé, semerre se néztem, csak a cipőm orrát bámultam.

- Valaki rossz fát tett a tűzre – jegyezte meg szórakozottan Szabi, mire felpillantottam és ijedten ránéztem.

- Tudtam, hogy haza kell mennem!

- Mi? Dehogy kell hazamenned – nevette el magát. – Könnyű kiengesztelni ne aggódj! Csináld meg ügyesen a főpróbát és újra a régi lesz – veregette meg a karom bátorítóan.

- Oké. Várj Szabi – szóltam utána, amikor elindult.

- Igen? – fordult vissza felém.

- Másoknak is így segítesz?

- Mindenkit én se ismerhetek.

- De nekem miért?

- Mint azt már mondtam, akarlak téged. Szeretnélek a győzelemig el rugdosni téged, mert tudom, hogy azt hiszed nem vagy rá képes, én viszont tudom, hogy az első helyen van a helyed!

Elérzékenyülve meredtem rá és legszívesebben megöleltem volna, de nem tettem, mert nem akartam még jobban magamra haragítani Kornéliát ezért csak hálásan rámosolyogtam Szabira, aztán Kornélia után siettem, aki a színpad mellett várt engem és Kornéllal beszélgetett.

- Na, mi van csipkerózsika felébredtél? – köszöntött Kornél.

- Tegnap jól lefárasztottál, a telefonom pedig csontig lemerült – újságoltam, majd az éppen próbáló srácra néztem, aki Curtis egyik dalát a Fáradt lelket énekelte méghozzá elég jól.

- Ő befejezi, aztán mi jövünk. Alig tudtam kikönyörögni Zoltántól a színpadi gyakorlást – morogta Kornélia.

- Ne haragudj – pislogtam rá bűnbánóan.

- Nem haragszok csak – pillantott körbe, majd megfogta a karom és elvezetett a táncosok közeléből. – Csak szerettem volna veled beszélni. Szabiról, és amikor reggel nem jöttél, dühös lettem. Tanácsra lett volna szükségem.

- Most tudok segíteni?

- Végül is tudsz, csak nem tudom, hogy már lenne-e értelme. Nagyon megvárattam – harapott az ajkába.

Értetlenül meredtem rá és megpróbáltam összerakni a fejemben, hogy Kornélia pontosan miről is beszél. Mikor aztán leesett mindent tudó mosolyt villantottam rá, ő pedig zavartan lesütötte a szemét, arca vörös színben kezdett el pompázni. Örültem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen látványosan tud elpirulni.

- Tegnap este kései vacsorát tartottam a mi otthonunkba, ott van külön konyha is, szóval mi magunkra főzünk, miden nap más valaki, de ez nem is lényeges. Inkább az a fontos, hogy lent vacsoráztam, amikor megjelent Szabi és beszélgettünk, először igazán beszélgettünk és úgy éreztem tényleg érdekli őt, amit mondok. Végre úgy éreztem valaki igazán figyel rám. Aztán mikor már majdnem aludtam érkezett tőle egy üzenet, hogy nem-e akarom ezt a beszélgetést megismételni valamikor egy vacsora közben.

- Randira hívott? Légyszi mond, hogy igent mondtál! – kaptam a szám elé a kezem és boldogan vigyorogva figyeltem Kornéliát.

- Nem reagáltam semmit – húzta el a száját, nekem pedig az arcomra fagyott a mosoly.

- Hogy?

- Nem írtam vissza neki semmit, megijedtem. Kellett a bíztatásod azt hiszem és tudom, hogy idősebb vagyok tőled és nem téged kéne ezzel nyaggatnom, de eleve te voltál az, aki egymás felé próbált terelni minket – magyarázta.

- Vedd elő a telefonod és írd meg neki, hogy benne vagy! Nem szalaszthatsz el egy ilyen lehetőséget. Ő Pásztor Szabolcs és ő nem hív akárkit randira! Én már csak tudom...

- Igen?

- Nem válaszolt tesómnak, pedig igazán szép szerelmes levél volt – emlékeztem vissza arra a levélre, amit annak idején totálisan rózsaszín szemüvegen keresztül tekintve a világra írtam meg Szabinak.

Akkor azt hittem, hogy Szabit és engem az ég is egymáshoz teremtett, hogy nekünk az a sorsunk, hogy együtt öregedjünk meg. Megírtam Szabinak, hogy milyen érzés volt számomra, amikor először hallottam a hangját, és az első személyes találkozó, amikor átölelte a derekam és a kelleténél erősebben ölelt magához. Mondjuk, ez lehet annak volt betudható, hogy úgy remegtem, mint a nyárfalevél, ő pedig jó fej módon így próbált megnyugtatni engem. A fejemet rázva tértem vissza a valóságba és Kornéliát figyelve arra vártam, hogy írja meg végre Szabinak, hogy benne van.

- Nem is tudom – pillantott rám hezitálva.

- Na, jó add azt ide – nyúltam a telefonja felé.

- Hé – rántotta el előlem. – Nem vagyunk olyan viszonyban.

- Dehogynem vagyunk – vágtam vissza bátran és csak aztán bizonytalanodtam el, de szerencsére Kornélia elmosolyodott.

- Igaz. Akkor most írok neki.

- Vagy akár mond meg neki – akadt meg a tekintetem Szabin, aki felénk közeledett pizzás dobozokkal a kezében.

A gyomrom azonnal megkordult és mielőtt meggondolhattam volna magam éhezve Szabi felé vetettem magam, aki döbbenten torpant meg.

- Szabad? – kérdeztem reménykedve.

- Vegyél csak te éhenkórász – nevette el magát, én pedig felnyitottam a legfelsőnek a tetejét és kivettem egy sonkás kukoricás pizzát.

- Úristen ez Istenien finom – nyögtem fel, Szabi pedig szórakozottan figyelt. – Ne rajtam szórakozz, hanem menj oda Kornéliához, mondani akar neked valamit.

- Honnan tudod? – villant a tekintete a hátam mögé.

- Olyan menő körökben mozgok, hogy nem csak Pásztor Szabolcs alacsonyodik le a szintemre, hanem Bánovics Kornélia is. Jó mi? – vigyorogtam rá. – Kaphatok még egyet?

- Tessék – nyomta a kezembe a legfelső dobozt és Kornélia felé vette az irányt, én pedig vigyorogva néztem utána, majd boldogan letelepedtem az egyik székre a zsákmányommal együtt.

Nem sokkal később Patrik huppant le mellém, én pedig felé nyújtottam a pizza maradékát. Csendben figyeltük a próbát, én időnként Szabi és Kornélia felé pillantottam, ajkam szórakozott mosolyra húzódott, aztán Patrikra néztem és sóhajtottam egy nagyot.

- Bocs a tegnapi miatt.

- Mi volt tegnap? – nézett rám a homlokát ráncolva. – Zaklatott voltál Hanna – lágyult el a pillantása.

- Akkor is bocsi, de tudnod kell, hogy attól még igaz volt.

- Sejtettem – biccentett. – De igazából, már tök mindegy, mert én kötődni kezdtem – vonta meg a vállát a színpadra szegezve a tekintetét. – És remélem, nem hagysz egyedül.

- Hanna, te jössz – kiáltotta Kornélia és felém integetett.

Nem tagadom, azonnal megkönnyebbültem, amikor Kornélia közbeszólt. Ha maradnom kellett volna, fogalmam sincs, hogy mit mondtam volna. Odamotyogtam Patriknak valamit, majd felpattantam és a színpad felé igyekeztem, közbe pedig az járt a fejemben, amit mondott. Ő már kötődni kezdett hozzám. Oké, eddig is tudtam, hogy nem vagyunk közömbösek egymás számára, de ilyen nyíltan még sose mondta ki. Fogalmam se volt, hogy mit csináljak. Mondjam azt, hogy én is kötődöm hozzá, mikor ő lehet nem is engem kedvel, hanem Hannát? Mondjam el neki az igazat, hogy aztán megutáljon engem? Hátra pillantottam rá a vállam felett, és a tekintetünk azonnal találkozott. Muszáj elmondanom neki az igazat, biztos megértené, hogy miért titkoltam eddig. Határozottan biccentettem és elfordulva felsétáltam a színpadra, hogy aztán odaálljak a táncosok közé, és megérkezve a földre el kiáltsam magam.

- Visszatértünk cseszd meg! – üvöltöttem a magasba emelve a kezem, majd énekelni kezdtem és mindent kizártam.

Így, hogy csak páran lézengtek a környéken, egy csepp gátlás se volt bennem, igazából nem is foglalkoztam velük, csak a dalra és a táncra koncentráltam és nagyban megnyugtatott Kornél jelenléte, aki úgy irányított engem, mintha mindig is együtt táncoltunk volna. Az egyik emelés nem sikerült tökéletesre, másodjára pedig a hangom bicsaklott meg és ez nem csak engem aggasztott, hanem kb. mindenkit. Mikor harmadjára próbáltuk el, apai anyait beleadtam, semmit nem agyaltam túl, csak énekeltem és táncoltam, teljesen rábíztam magam Kornélra, majd a dal végén lihegve Kornéliára néztem, aki elégedetten rám mosolygott.

- Egyszerűen fantasztikus, Hanna egy az egyben levetted Octavia karakterét, azt, hogy mit gondol a földiekkel kapcsolatban és mit érez Lincoln iránt, ami pedig a legjobban tetszik az az, hogy benned van a tudat, hogy Lincoln meg fog halni, ezért teljesen megéled a pillanatot. Büszke vagyok rád!

- Köszönöm – rebegtem és mosolyogva nekidöntöttem a fejem Kornél mellkasának, aki átkarolta a derekam és megszorongatott.

- Ma este egy kis gyakorlás? – kuncogott.

- Álmodba – horkantottam fel, ő pedig nevetve elengedett.

Lesétáltam a színpadról, kisé eltévesztve az utolsó fokot, így minő meglepő Szabi karjaiba landoltam, aki mint mindig ezúttal is résen volt.

- Most már állj le, nem leszek mindig itt, hogy elkapjalak – tolt el magától röhögve. – Vagy ennyire elgyengül a lábad eme csodás látványtól? – pillantott végig magán.

- Hogy te milyen szerény vagy – forgattam meg a szemem. – Más lába tuti elgyengül – böktem oldalba, amikor elsétáltam mellette.

- Dugulj el, és menj a ruhapróbádra!

Nevetve engedelmeskedtem és elindultam a központi épület felé, hogy felpróbáljam a ruhát, amiben holnap egész nap leszek. Tekintetem egy pillanatra Patrikra vándorolt, aki fel se pillantott a telefonjából, így nem mentem oda hozzá. Mielőtt a ruhapróbára mentem volna, felsiettem a szobámba a telefonomért, hogy feltegyem töltőre, de a szobába belépve, már töltőn találtam. Mosolyogva vettem le a készüléket töltőről és azonnal Patrikra gondoltam, mert biztos voltam benne, hogy ő volt ilyen figyelmes, majd a telómat nyomkodva a központi épület felé igyekeztem. Aminek ajtajában aztán a földbe gyökerezett a lábam, a telefonomon megjelenő értesítés láttán. Nagyokat nyelve olvastam el Patrik üzenetét, aki Messengeren írt rám. Rám, mármint Laurára. Szerencsére nem írt olyan hosszú üzenetet, így anélkül el tudtam olvasni, hogy meg kellett volna nyitnom.

Nagy Patrik: Szia, Laura! Gondolom, nem ismersz, de zavarhatnálak pár percre? Fontos lenne.

Az üzenetet pár perce írta, vagyis akkor, amikor elsétáltam mellette és ő folyamatosan a telefonját bámulta.

- Hé, mi van? – szólalt meg mögöttem Mellani, én pedig azonnal megfordultam és a nyakába vetettem magam.

- Segítened kell!

- Oké. Miről van szó? Csak közbe menjünk, mert ruhapróbám lesz – tolt finoman előre, hogy megmozduljak.

Egymás mellett siettünk fel a lépcsőn, majd az emeltre érve a kezébe nyomtam a telefonom.

- Most mit csináljak? – kérdeztem elkeseredetten.

Mellani némán olvasta az üzenetemet, majd felnézett rám és komoran összehúzta a szemét.

- Te nem mondtad el neki?

- Mégis mikor?

- Mondjuk tegnap este, amikor azonnal kiugrott az ágyból és rohant hozzád. Jézusom Laura, el kell neki mondanod az igazat, mielőtt még késő lesz!

- És ha már most is az? – lábadt könnybe a szemem. – Minden olyan gyorsan történt és kicsúszott az irányításom alól. Úgy jöttem el ide, hogy túl kell élnem ezt a két hetet, és minden perce szenvedés lesz, nem hittem volna, hogy Patrik és én...

- Laura, el kell neki mondanod! Gondolj már bele, hogy mi lesz, ha később tudja meg, vagy ha helyet cserélsz Hannával és pont, akkor szedi össze a bátorságát és megcsókolja. Ezt szerintem te sem akarod.

- Hát, persze, hogy nem, de sose bocsátana meg nekem.

- Igen, most még lehet, hogy haragudna rád, de megbékélne! Ne egy hazugságra építsed a kapcsolatotokat – nézett rám komoran, majd belépett a ruhatárba, én pedig pár perccel később követtem őt, de még akkor se tudtam, hogy mit tegyek.

Valószínűleg a lehető legrosszabb módon reagáltam le a történteket, ugyanis elkezdtem kerülni Patrikot, mert féltem, ha találkozok vele, mindent elmondok neki és még nem álltam készen rá, hogy lássam a csalódott arcát. Még egy kicsit szerettem volna jól érezni magam, mielőtt az életem pokollá válik. Nem mintha így sokkal könnyebb lett volna, folyton arra figyelni nehogy össze fussak vele, és közbe magamban különféle történeteket gyártani, amik egyre inkább megijesztettek. Ez volt az egyik hatalmas nagy hibám. Mindent még a legjelentéktelenebb dolgot is képes voltam túl agyalni, és bolhából elefántot csinálni. Az eszem persze tudta, hogy mit kéne tennie, megbeszélni a dolgot Hannával, aztán színt vallani Patrik előtt és közben reménykedni abban, hogy megbocsát idővel. A szívem viszont... a szívem pont az ellenkezőjét súgta, arra kért, hogy legyek önző és élvezzem ki az itt töltött időt és utána, ha Patrik igazán megszeretett engem, akkor mondjam el neki az igazat, mert ha szeret, akkor megérti miért hazudtam neki.

- Téged aztán nem könnyű meg találni – zökkentett ki a gondolataimból Patrik hangja.

Azonnal felkaptam a fejem és az ajkamba harapva figyeltem, ahogy leült mellém a padra és kényelmesebben elhelyezkedett.

- Itt kerestelek először, de akkor még nem voltál itt – pillantott körbe a szomorúfűz által megalkotott rejtekhelyen. – Aggódtam érted – tette hozzá csendesen.

- Patrik...

- Gyors voltam?

- Hogy?

- Korábban, a kötődéssel kapcsolatban. Nem akartalak megijeszteni, tudom, van a lányoknál ilyen, hogy nem szeretik, ha egy srác kötődni kezd – magyarázta.

- Én nem olyan lány vagyok, csak nagyon én idő igényes.

- És lejárt a napi én idő keret? – kérdezte az arcomat fürkészve. – Csak mert egyedül nagyon rossz, a holnapon agyalni és gondoltam valamivel elterelhetnénk a gondolatainkat. Mondjuk, sorozatot nézünk...

- Nem adod fel igaz? – húzódott mosolyra a szám.

- Nem szokásom feladni – mosolygott vissza rám. – De ha nincs kedved, akkor nem muszáj.

- Eléggé fáradt vagyok – ismertem be.

- Akkor indulás – pattant fel és a kezét nyújtotta felém.

A kezébe helyeztem a kezem, ő pedig felrántott és átküzdöttük magunkat a hajtásokon, aztán a faházak felé indultunk, miközben ő továbbra is fogta a kezem. Lepillantottam a kezünkre és egy hatalmas sóhaj hagyta el az ajkam.

- Mi az?

- Klassz, óra – kaptam rá a tekintetem, ő pedig elmosolyodott.

- Eláruljak valamit, ami hatalmas nagy titok?

- Csak akkor, ha egészen biztos vagy benne, hogy a titkod jó helyen lesz nálam – suttogtam.

- Muszáj lesz megtartanod, ha bárkinek elmondod, véget kell vetnem az életednek – nézett a szemembe komoran.

- Ó, oké. Várj – tartottam fel a kezem és a telefonomat elővéve úgy tettem, mint aki telefonál. – Szia, anyu, csak szeretném elmondani, hogy nagyon szeretlek titeket, de többé nem beszélhetünk, mert félő, hogy elmondok nektek egy hatalmas titkot, így apácazárdába vonulok, hogy Istennek szenteljem az életem – hadartam majd kinyomtam a hívást és Patrikra néztem. – Most már készen állok.

- Imádom, hogy ennyire lökött vagy – nevette el magát, majd kuncogva a házak felé pillantott. – Igazából a nagy titok, annyi, hogy mániákusan gyűjtöm az órákat. Réieket, újakat – sorolta.

- Ó, jó drága hobbid van – mosolyodtam el meglepetten.

- Igen anyuék is mondták már – álltunk meg a faházakat elválasztó füvön, majd Patrik szembe fordult velem és lenézett rám.

Zavartan emeltem rá a tekintetem, majd hátráltam egy lépést és a faházunk felé pillantottam.

- Akkor jó éjszakát.

- Jó éjszakát neked is – nézett a szemembe és elengedte a kezem.

Elfordultam tőle és felsiettem a lépcsőn, majd az ajtón belépve még egyszer Patrikra pillantottam, aki ugyan ott állt és a telefonját nyomkodta. A következő pillanatban megrezzent a telefonom a zsebemben. Félve kotortam elő a zsebemből és a készüléket feloldva elolvastam a szalagértesítést, amit Patrik küldött nekem.

Nagy Patrik: Megint én, segítened kéne, Hannáról van szó...

- Bassza meg – szisszentem fel és elkeseredetten pillantottam Patrik távolodó alakja után.