Az ágyamon ültem, hátamat a falnak vettettem és a telefonom képernyőjét bámultam, amin a tábor és a kiesés menete volt feltüntetve. Másodjára olvastam el, de még mindig úgy gondoltam, hogy Zoltán egyáltalán nem ért a szervezéshez. Itt voltunk összesen 50-en az ország számos pontjából és már szombaton kiesik kapásból 15. Hiába volt leírva, hogy ennek mi az oka, nem tudtam lenyelni a tényt, hogy a legrosszabb 15-nek mennie kell haza. Egyáltalán, hogy pontoznak ők itt? Mi alapján döntik el, hogy ki marad és kinek kell hazamenni? Értetlenül csóváltam a fejem és kiléptem a megnyitott dokumentumból, hogy aztán a Google Térképen keresztül megnézzem, van-e a közelben valami látnivaló, amit érdemes lenne megnéznem. A térképet böngészve megkerestem a Lak völgyi tót és beállítottam útvonalnak, hogy megnézzem mekkora távolság ez a tábor és a tó között. Az időt meglátva enyhén elkerekedett a szemem, de szerettem volna kimozdulni ezért egy könnyű kis sétának tekintettem azt az egy órás gyaloglást. A bőröndömhöz lépve előkotortam a régi kényelmes lovagló nadrágomat és egy fehér toppot, ami fölé egy fekete fehér kockás inget vettem, a hajamat végre valahára hagytam szabadon lengedezni és boldogan vettem szemügyre a tükörképem. Beletúrtam a göndör tincseimbe, aztán készítettem egy fényképet Snapchaten (igen letöltöttem) Hannának, hozzá írva azt, hogy Hanna divatot váltott és most indul egy romantikus sétára saját magával a Lak völgyi tóra. Hanna bosszúból visszaküldött egy olyan streaket, amin a Balaton látszik, valamint egy kurva szexi pasi a kamera mögött. És mi volt a komment? Amíg te egyedül romantikázol, én ma vele vacsizok és olyan a hajad, mint egy madárijesztő. Vissza küldtem neki egy erőltetetten mosolygós képet, amin stílusosan bemutatok neki egyet. Csak amikor jobban szemügyre vettem a fényképet és Hanna felhívta rá a figyelmemet, tűnt fel, hogy Patrik az ablakban áll. Megfordultam és kinyitottam az ablakot, ő pedig felült az ablakpárkányra és rám mosolygott.

- Mit csinálsz délután? A selfiezésen kívül?

- Neked mióta szokásod kukkolni? – kérdeztem vissza.

- Nem kukkoltam, csak kinéztem az ablakon.

- Látszik a képen, hogy nézel azzal a tudattal, hogy én nem tudok róla – ellenkeztem, mire elnevette magát és visszamászott a szobába.

Széttártam a kezem majd megvontam a vállam becsuktam az ablakot, aztán magamhoz vettem a kis hátitáskám, amibe már mindent bepakoltam az induláshoz, aztán elhagytam a szobát és lesiettem a lépcsőn. A faházból kilépve kérdőn pillantottam Patrikra, aki kilépett a fiúk faházából.

- Hova megyünk?

- Először is engedélyt kérni Zoltántól, hogy elmehessünk. Másodszor üdítőért és kajáért, és ha mindez megvan, akkor ki a tóhoz – foglaltam össze és elindultam a központi épület felé.

A szemem sarkából szemügyre vettem Patrik öltözékét, és ennek következtében majdnem orra estem egy kiálló gyökérben. Patrik felém kapott, én pedig megragadtam a kezét, míg vissza nem nyertem az egyensúlyom, aztán folytattam az utam mintha mi sem történt volna. De legalább már tudtam, hogy rohadt jól néz ki a kék pólójában, és fekete halásznadrágjában.

- Milyenek voltak a próbáid? – kérdeztem kíváncsian.

- Egész jók, bár táncolni én nem fogok, szóval majd csak csütörtökön és pénteken kell összepróbálnunk. De szerintem nem lesz probléma, ráadásul Ákos szerint nem is nagyon kéne találkoznunk, szerinte egyedül is fel tudtok készülni – mesélte, én pedig szórakozottan elmosolyodtam. – Na, és neked? Tudod az angolt?

- Nem – fintorogtam. – Gyakorlom és valamennyire értem is, de a kiejtés kifog rajtam.

- Sikerülni fog, ha szeretnéd, gyakorlok veled.

- Neked is kéne Patrik és nem várhatom el tőled. Ha bent maradok és jövőhéten is angol dalt kapok.

- Akkor jövőhéten is segítek – nézett a szemembe komolyan és kinyitotta a központi épület ajtaját, amit aztán nyitva tartott, hogy bemenjek előtte.

Meglepett mosoly terült el az arcomon, miközben beléptem az épületbe és közben arra gondoltam, hogy mégis csak akad a korosztályomban egy olyan fiú, aki udvarias, kedves és nem a bugyimba akar bejutni. A tudat boldogsággal töltött el, és olyan széles mosolyt villantottam Patrikra, hogy ő a háta mögé pillantott, hátha valaki másra mosolygok, majd mikor rájött, hogy ez a mosoly neki szól, viszonozta a mosolyomat, arca kisé piros lett.

- Elpirultál – mutattam az arcára izgatottan.

- Mi? Én nem – tagadta azonnal, mire felnevettem.

- De igen! Jézusom, még sosem láttam elpirulni egy srácot – vigyorogtam, ő pedig lehajtott fejjel előre sietett.

- Tudjuk, hol van Zoltán?

- Elvileg van valahol egy teremrend vagy mi. Amin rajta van, hogy ki mikor használja – fordultam körbe a teremrendet keresve, amiről nem tudtam, hogy interaktív-e vagy csak egy sima nyomtatott papír. – Gyakran el szoktál pirulni? – tértem vissza az eredeti témánkhoz.

- Én soha nem pirulok el! Szerintem szemüveget kéne hordanod – tanácsolta és mellettem elsétálva két ujja közé csippentette az egyik göndör hajtincsem. – Gyakrabban hordhatnád így a hajad, sokkal jobb – mosolygott rám kedvesen.

Éreztem, hogy vörös pír lepi el az arcomat és a szívem boldog örömtáncot lejtett a szavaitól, tekintetemet nem tudtam levenni a gyönyörű barna szemeiről. Patrik mosolyogva fürkészett, aztán gonoszkás mosollyal az arcán megsimogatta az arcomat a hajtincsemmel, amit még mindig fogott.

- Na, ezt jelenti az, ha valaki elpirul.

Elképedve meredtem rá, miközben ő a tarkómra csúsztatta a kezét, majd magához húzott, selfire emelte a telefonját. Időm se volt mosolyogni, így a fényképen csak álltam behunyt szemmel, fejem Patrik mellkasán, és vöröslött az arcom, mint egy érett piros alma.

- Légyszi ne tedd fel sehova – kértem.

- Nem terveztem, ez a fénykép csak az enyém lesz, hogy ha legközelebb elpirulással vádolsz, megmutassam mit is jelent az, ha valaki elpirul – kacsintott rám, majd a tekintete megakadt valamin a vállam fölött. – Zoltánnak már nincsenek is órái.

- Fasza. Akkor most nem mehetünk el? – fordultam én is a Tv felé, amin ki volt vetítve az egész napos terembeosztás.

Gyorsan végigfutottam a képernyőt, láttam, hogy Mellani és Dávid is órán vannak, közben pedig azon agyaltam, hogy kitől kéne engedélyt kérnünk, ahhoz, hogy kimehessünk.

- A pulcsimat mikor kapom vissza öcskös? – kérdezte hirtelen Szabi, mire csodálkozva felé fordultam.

- Öcskös?

- Megragadtad a lényeget – biccentett.

- Te nem tudsz elengedni minket? Szeretnénk kimenni a tóra Hannával – szólalt meg Patrik, én pedig enyhén összerezzentem és a cipőmet kezdtem el bámulni.

- Zolitól kell engedélyt kérni, de mivel ő jelenleg nem tartózkodik a táborban, ezért az engedélyemmel elmehettek. De mindenképpen gyertek vissza este hétre – mondta miközben ellenőrizte a telefonján az időt.

Én is ugyanígy tettem és boldogan állapítottam meg, hogy van teljes 6 óránk, mielőtt vissza kéne jönnünk.

- Köszi, szépen. Gyorsan elugrok még a pulcsidért aztán...

- Engedd el, majd visszaadod – legyintett. – Csak ketten mentek?

- Mellaninak és Dávidnak még órája van – vonta meg a vállát Patrik.

- Nem jöttök velünk? Te és Kornélia? – vetettem fel mosolyogva.

Szabi kérdőn meredt rám, én pedig álltam a tekintetét és próbáltam olvasni az arckifejezéséből. Nem jött össze. Nem látszódott rajta, hogy lelkesíteni az ötlet, hogy négyesben sétáljunk ki a tóra, egyszerűen csak meredt rám kérdőn, én pedig hirtelen zavarba jöttem és elkaptam róla a tekintetem.

- Nem érdekes – legyintettem és kisiettem az épületből.

- Szeretsz kerítőnőt játszani Hanna? – kérdezte Patrik szórakozottan, miközben az ösvényen tartottunk az étkező irányába.

Sokáig hallgattam mielőtt válaszoltam volna. Az étkezőhöz érve néhány tinit ott találtunk, valakik ráérősen ebédeltek tudva, hogy előttük az egész délután, valakik pedig sietve ebédeltek, hogy aztán rohanjanak, az órájukra bármi legyen is az. A különféle illatokat megérezve a gyomrom kordult egy hatalmasat és csak most jöttem rá arra, hogy tegnap este óta nem is ettem semmit és majd éhen haltam, ahogy szemügyre vettem a svédasztal kínálatát. Nem kellett sokáig nézelődnem, hogy a tekintetem megakadjon a tojáslevesen. Azonnal Patrikra pillantottam, aki mosolyogva vett el két mélytányért és mindkettőnknek teli szedte tojáslevessel. Apró mosollyal az arcomon vettem el két kanalat, majd követtem Patrikot az egyik asztalhoz és leültem vele szembe. Felé nyújtottam az egyik kanalat és közben őt fürkésztem, arra várva, hogy végre megszólaljon.

- Hogy lehetséges az, hogy tegnap beszélgettünk arról, hogy milyen levest szeretek és ma már van olyan leves? – elégeltem meg a csendet.

Patrik a homlokát ráncolva, elgondolkodva emelte a szájához a kanalat és kisé tartózkodó arccal kóstolta meg a levest.

- Sosem ettem még és kíváncsi voltam, hogy milyen leves nyerte el a tetszésed ezért este szóltam a konyhásoknak, hogy nem-e lehetne ma tojásleves – vallotta be, én pedig meghatottan elmosolyodtam aztán értetlenül megcsóváltam a fejem.

- Soha nem ettél tojáslevest?

- Nem!

- Hogy lehetsz te még életben? – tártam szét a kezem, aztán lelkesen korgó gyomorral nekiestem a tojáslevesnek.

Patrik nevetve figyelte, ahogy pillanatok alatt bepuszilom a tányér tartalmát, majd elvett egy szalvétát a tartóból és hozzám hajolva megtörölte az államat és a számat. Csodálkozva néztem rá, arcom tuti biztos, hogy megint a hajammal megegyező színt öltött és a szívem egy hatalmasat dobbant, amikor Patrik tekintete az ajkamra esett.

- Hogy ízlett? – törtem meg a csendet, mire elszakította a tekintetét az ajkamról és hátradőlt.

- Jobbra számítottam.

- Mi az, hogy jobbra? – háborodtam fel azonnal. – Ennél finomabb levest még életedben nem ettél és tudod, mikor ízlene még jobban?

- Mikor?

- Ha én magam készítettem volna neked – húztam ki magam merészen. – Országszerte ismert vagyok a kitűnő tojáslevesemről – büszkélkedtem, mire Patrik elnevette magát.

- Pontosan ezért nem ízlett annyira. Mert tudtam, hogy te ezerszer finomabbat csinálsz – nézett a szemembe mosolyogva.

Zavartan egymásra tettem a két mélytányért és feláltam és a gurulós kocsihoz sétáltam, ráraktam a piszkos tányérokat, amin már ott sorakozott nem egy tányér és evőeszköz mosogatásra várva. Ezután bementem az épületbe és megkérdeztem az egyik konyhás nénit, hogy kaphatnék-e pár zsömlét és felvágottat. A konyhás néni készségesen tett eleget a kérésemnek, sőt még egy piknik kosarat is kerített nekem, amit aztán tele pakolt mindenféle finomsággal. Patrik döbbenten figyelte a közeledésem, majd széttárta a kezét és a piknik kosár felé bökött.

- Randizni akarsz? – kérdezte nevetve.

- Minden vágyam – vágtam rá és a telefonomat felmarkolva elindultam a kapu irányába.

Patrik nagyon hamar beért engem, elvette tőlem a piknik kosarat és belekukkantott, majd rám nézett és összehúzta a szemét.

- Te tényleg randizni akarsz?

- A konyhás néni pakolt be – mondtam sietve, mielőtt tényleg azt gondolná randizni, szeretnék vele.

- Hát az eper és a csoki mindent elmond a konyhás néni szándékairól – köhintett, majd mindketten megtorpantunk a kapu előtt, mert a kis házikóból kilépett egy kék ruhás szervező, akivel már volt alkalmam találkozni a szoba beosztások kapcsán.

- Hova-hova? – nézett felváltva ránk.

- Randizni, a tóra. Szabi elengedett minket, úgy gondolta szükségünk van pár órára kettesben – karolta át a vállam Patrik. – Nehezen bírnak velünk, tudja, hogy van ez, friss szerelem.

A kék ruhás szervező ingerülten meredt ránk, aztán vissza lépett a kis házikóba, a füléhez emelte a vonalas telefonnak a kagylóját és minket szemmel tartva felhívott valakit.

- Van itt két gyerek, akik azt mondják elküldted őket randizni. Igaz?

Patrikra pillantottam, aki vigyorogva figyelte a kék ruhás szervezőt, majd rám pillantott és kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Szerinted ezek után Szabi elenged minket bárhova is? – tettem fel a költői kérdést.

- Szabi jó fej, persze, hogy elenged minket.

A szememet forgatva hagytam válasz nélkül őt és a szervezőre néztem, aki minket figyelve bólogatott, majd az előtte lévő noteszbe felírt valamit, aztán letette a telefont és vissza kilépett hozzánk. Egy rikító sárga postit tartott a kezében, amit most a kezembe nyomott. Lepillantva elolvastam, hogy mi van ráírva. Fodor Hanna és Nagy Patrik, elindultak 13:00 érkezés 19:00. A tábor elhagyását Keresztes Zoltán távolléte miatt Pásztor Szabolcs engedélyezte. Amennyiben a fent feltüntetett időn belül nem érkeznek vissza, azonnali hatállyal ki lesznek rúgva és el kell hagyniuk a tábor területét. Össze hajtogattam a papírt, a zsebembe csúsztattam, majd Patrikkal megköszöntük a szervezőnek, hogy kinyitotta nekünk a kaput, aztán elindultunk visszafelé azon a földúton, amin hétfőn idefelé jövet egyszer már végigjöttünk.

- Szóval, mi volt ez a dolog Szabi, a pulcsija és Kornélia között?

- Kornéliának tetszik Szabi, Szabinak nem tudom, de szeretném kideríteni, a pulcsit pedig Szabi hajnalban kölcsön adta, hogy ne fagyjak meg.

- Mi van, ha te jössz be Szabinak?

- Kizárt dolog – röhögtem fel azonnal és elképedve meredtem Patrikra. – Mégis miből gondolod, hogy én jövök be neki?

- Egy pasi nem adja oda akárkinek a pulcsiját – tárta szét a kezét és megszaporázta a lépteit.

Totálisan lesokkolva álltam egy helyben Patrik szavait emésztgetve. Hogy én Szabinak bejönnék? A homlokomat ráncolva idéztem vissza minden Szabival kapcsolatos dolgot, de egyáltalán nem jutott eszembe egy olyan pillanat sem, amikor úgy láttam volna, tetszem neki. Minden irántam való érdeklődést betudtam annak, hogy gyanakszik rám.

- Nem jössz? – kiáltotta Patrik, amikor feltűnt neki, hogy nem vagyok mögötte.

Még mindig ezen, kattogva indultam el és hitetlenül megcsóváltam a fejem. Biztos voltam benne, hogy az ilyenek csakis a könyvekben és a filmekben történhetnek meg. Volt egy lány történetesen én, aki eljött ebbe a táborba, úgy, hogy szerelmes volt Bencébe, majd már a buszon összebarátkozott Patrikkal, aki később benyögte, hogy lehet, bejön Pásztor Szabolcsnak? Nem, ilyen tuti biztos, hogy soha sem fordulna elő velem a valóságban.

- Tévedsz – szögeztem le, amikor Patrik mellé értem.

- Talán nem örülnél neki?

- Ki nem örülne neki? És pont ez a baj! Nem lapozhatnánk? – kérdeztem ingerülten.

- Nem kell leharapni a fejem. Nem azért jöttem, hogy veszekedjünk, hanem, hogy kiszellőztessem a fejem és esetleg jobban megismerhesselek – nézett a szemembe.

Bólintottam egyet és előre szegeztem a tekintetem. A hangulat már korántsem volt olyan fesztelen, mint az étkezőben és ez bosszantott. De nem csak ez, hanem az is, amit mondott. Hogy szeretne jobban megismerni engem. De, hogy ismerhetett volna meg jobban, mikor azt hitte Hanna vagyok? Ő Hannát akarta megismerni és nem engem, Laurát. Ingerülten rugdostam az utamba kerülő kavicsokat, Patrik pedig pár perc csendes séta után fütyülni kezdett. Felröhögtem, amikor felismertem a Hófehérkéből a törpék dalát, amit a munkába ment szoktak énekelni. A megfelelő pillanatban elkezdtem énekelni és csakhamar semmivé lett a kettőnk között kialakult feszültség, hogy annak helyét átvegye a jókedv és a zene szeretete. Legyen az bármilyen zene. Az erdőből kiérve hamarosan már a házak között sétáltunk magunkba szívva a civilizáció ízét.

- Hogyhogy nem vagy fent semmilyen közösségi oldalon?

Tudtam mi erre a válasz. Hannával rendesen megtárgyaltuk a választ, hogy ha kapok, egy ilyen kérdést mit feleljek rá.

- Teljesen a táborra és a versenyre szeretnék koncentrálni ezért addig függesztettem az összes közösségi oldalamat.

- Kivéve a Snapchatet.

- Igen, de ott meg tesóm nevével vagyok fent és kb. csak vele beszélek.

- Hát, én is szeretnék, veled kommunikálni szóval megadod a nevedet? Vagyis a tesód nevét – mosolygott rám.

Az ajkamba harapva vettem elő a telefonom és felolvastam neki a Snapchat nevem, aztán szinte azonnal írni akartam Hannának, de aztán rájöttem, hogy ha megírom neki, Patrik elkérte a Snapchat nevem, akkor meg fogja kérdezni, hogy ki az a Patrik, én pedig szerettem volna őt megtartani addig magamnak, ameddig csak bírtam. Majd jövőhéten beavatom őt a részletekbe! Jött az értesítés, hogy egy új ember kezdett követni. Vissza követtem Patrikot és már küldtem is neki egy streaket a lábunkról.

- Na, jó, elég ennyit a közösségi médiából – szögezte le és zsebre vágta a telefonját, mire én is így tettem a sajátommal.

- Neked mi a véleményed a tábor fantasztikus szervezettségéről? – érdeklődtem.

- Én már feladtam, hogy megértsem őket. Nekem csak az számít, hogy ne legyek a között a 15 ember között, akik szombaton hazamennek. Szerintem te se próbáld megérteni – tanácsolta.

- Egy élet nem lenne elég – fintorogtam, tekintetemet pedig a Bélkőre szegeztem. – Te mennyire ismered ezt a helyet?

- Itt lakott a dédimamám. Közvetlen a focipálya mellett – eresztett meg egy nosztalgikus mosolyt. – Ha gondolod, majd szívesen megmutatom – vándorolt rám a tekintete.

Mosolyogva bólintottam egyet és finoman megérintettem a karját, mert láttam a tekintetén, hogy szomorú, amiért nem mondhatta azt, hogy szívesen bemutat a dédimamájának. Tudtam mit érez és sajnos nekem eléggé friss volt még a veszteség érzése. Májusban veszítettem el a nagypapámat és rengeteg idő kellett, míg újra tudtam mosolyogni. A legrosszabb az egészben az volt, hogy a temetést követő napon nekem versenyem volt, és úgy csináltam végig, hogy lélekben ott se voltam. Villám ekkor bizonyította be nekem, hogy milyen hűséges hozzám. Ahelyett, hogy veszítettünk volna elhoztuk az első helyet, nem nekem, hanem neki köszönhetően, aki konkrétan az irányításom nélkül csinálta végig a versenyt. Ha eddig kételkedtem is abban, hogy egy ló mennyire lehet bölcs és okos jószág, minden kételyem elszállt a versenyt követően. Villám különleges volt és biztos voltam benne, hogy nincs még egy olyan, mint ő. Patrik ekkor megfogta a kezem és maga elé húzott, hogy a mögöttünk érkező autók el tudjanak menni mellettünk, majd elengedte a kezem, pedig nem esett volna rosszul, ha továbbra is fogja.

- Nagyon elgondolkodtál.

- Bocsi, néha rám jön a gondolkodás – vallottam be, majd a homlokomat ráncolva végig gondoltam azt, amit előbb mondtam. – És olykor irtó nagy baromságok hagyják el az ajkam – tettem hozzá, Patrik pedig felnevetett.

- Nekem tetszik. Szeretem, ha egy lány tud poénkodni saját magán.

- Ha már itt tartunk. Mi a helyzet a lányok terén? – pillantottam rá kérdőn.

- A lányok számomra kiismerhetetlen lények, akikhez használati utasítás kéne.

- Mintha a pasiknál nem ugyanez lenne a helyzet – vágtam vissza.

- Tuche – nyugtázta. – Viccet félre téve, keresem azt a lányt, aki a külsőm mögé lát. Sokáig tart kiszűrni azokat, akiket komolyan én érdeklek és nem csak a külsőmmel akarnak villogni.

- A külsőddel akarnak villogni? – járattam végig rajta a tekintetem. – Szerintem itt nincs mivel villogni – állapítottam meg, pedig amúgy rohadtul nem volt ellenemre a látvány.

Patrik felvonta a szemöldökét, majd körbe hordozta a tekintetét, aztán enyhén megemelte a felsőjét kivillantva ezzel a kockahasát, amit már volt alkalmam látni.

- Szerinted hány lány szeretne, egy ilyen testel pózolni a strandon? – kérdezte szórakozottan.

- Ha zavar, akkor miért nem teszel ellene? Legyen pocakod és a gond megoldva – paskoltam meg a hasát merészen, majd a kockái keménységét és a bőrének melegségét érezve elrántottam a kezem, mielőtt magától felfedező útra indult volna.

Patrik elégedetten vigyorogva, de zavartan engedte vissza a pólóját, ezt látva pedig elégedett mosoly terült el az arcomon, amiért sikerült megint zavarba hoznom. A nap folyamán már másodszor! Ez már rekord! Így sétáltunk egymás mellett, zavart csendben miközben szépen lassan magunk mögött hagytuk a várost ezáltal egyre közelebb érve a tóhoz. A vasútállomáshoz érve, ami az egykori Cementgyárnál volt, Patrik bal felé mutatott és elmesélte, hogy mikor jöttek ide a szüleivel mindig előre sietett és megijesztette a dédszüleit azzal, hogy egyedül érkezett, és ők minden egyes alkalommal hittek neki. Ki ne hitt volna egy angyalarcú kisfiúnak, aki teljes komolysággal mondta nekik, hogy ő bizony egyedül jött? Míg meg nem érkeztünk a tóig folyamatosan a régi dolgokról beszélgettünk, hogy ki milyen volt kicsinek és bár bennem folyamatosan ott volt a tudat, hogy Patrik igazából ezeket nem nekem meséli el, hanem Hannának, azért örültem, hogy betekintést enged a gyerekkorába, és ha mázlim lesz örökre meg is tarthatom magamnak a kicsi Patrikot. Legalább a kiskori Patrik emléke had legyen csak az enyém, ha már a jelenlegi nem lehet.

- De rég voltam már itt – hordozta körbe a tekintetét Patrik, majd lehunyta a szemét és mélyen magába szívta a természet illatát.

Hevesen verdeső szívvel figyeltem őt, aztán elővettem a telefonom és készítettem róla egy fényképet, mert nem tudtam megállni, hogy ne örökítsem meg ezt az őszinte pillanatot. Hagytam, hogy had legyen kicsit kettesben az emlékeivel és közelebb sétáltam a vízhez, majd leültem a padra és onnan figyeltem a tájat. Nem voltunk kettesben, családok, barátok, és szerelmespárok sétáltak minden irányba. Voltak, akik túráztak, de akadtak olyanok is, akik piknikeztek. Mint például mi. Patrik leült mellém, két karjával az asztalnak támaszkodott, a hozzám közelebb lévő kezével elkezdte birizgálni a hajamat. A szemem sarkából mertem csak rápillantani, és láttam rajta, hogy elmerült a gondolataiba. Lehet nem is volt tudatában annak, hogy a hajammal játszadozik.

- Te tudsz kacsázni? – kérdeztem hirtelen.

- Tudok – pislogott párat Patrik és rám pillantott. – Megtanítsalak?

- Aha – pattantam fel és felkaptam egy lapos kavicsot.

Patrik szintén felállt, kikapta a kezemből a kavicsot, enyhén terpeszbe állt és összehúzott szemekkel meglendítette a kezét és eldobta a kavicsot. Izgatottan néztem utána, majd lebiggyesztettem a szám, amikor egyet se pattanva belecsobbant a vízbe.

- Rossz volt a kavics, laposabb kell – hajolt le Patrik egy újabb kavicsért.

Ezzel se sikerült kacsáznia és már negyedjére próbálkozott, amikor felnevettem, ő pedig azonnal felém fordult és dühösen összehúzta a szemét.

- A te hibád! – bökött felém.

- Miért lenne az enyém?

- Mert te tudsz csak ilyet kitalálni, hogy kacsázni akarsz, én pedig szerettem volna neked imponálni és tanítani valamit – vádolt meg.

Meglepetten haraptam az ajkamba és hirtelen azt se tudtam, hogy mit mondjak. Patrik zavartan motyogva beletúrt a hajába, aztán leült a padra és a kosarat maga elé téve kipakolta a tartalmát az asztalra. Egyik lábamat átvetettem a padon és leültem miközben kibontottam az egyik Topjoyt, hogy aztán azonnal elolvassam az üzenetet. Tudtam, hogy semmi jelentősége, de mégis folyamatosan vettem a Topjoyokat, kizárólag csak az üzenetük miatt. Ebben például az állt, hogy: Itt és most.

- A tieden mi van? – kérdeztem és a bontatlan Topjoyra szegeztem a tekintetem.

Patrik megvonta a vállát, mire sóhajtottam egy nagyot és kibontottam az ő üdítőjét is, aminek az üzenete nem más volt, mint: Elérkezett a pillanat. Apró mosollyal az ajkamon toltam vissza felé az üveget, a kupakot viszont a táskámba rejtettem, mert szerettem volna megtartani magamnak emlékbe.

- Epret? – kínálta, mire rápillantottam az eprekre és megállapítottam, hogy bolti.

Nem mintha arra számítottam volna, hogy házi lesz, de mindig is jobban szerettem azt, amiről tudtam honnan van. Kivettem egy szem epret és a tavat fürkészve leharaptam a felét, a szemem sarkából pedig láttam, hogy Patrik engem nézett. Ránéztem, mire elkapta a tekintetét, majd újra rám nézett és felröhögött.

- Tisztába vagy azzal mennyire ki tud csinálni egy pasit ez?

- Mi? – kérdeztem ártatlanul pislogva és bekaptam az eper másik felét is, majd elvettem egy újabbat az ételhordóból.

- Pontosan ez – sóhajtott fel, aztán egyet gondolva hátat fordított nekem és az utat, valamint a fákat kezdte el bámulni.

- Zavarban vagy?

- Nem, nem vagyok zavarba és nem, nem pirultam el – szögezte le, mielőtt feltehettem volna azt a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott.

- Szerintem cuki, ha egy fiú elpirul, azt jelenti, hogy vannak érzelmei – kaptam be az epret, majd kicsomagoltam az egyik szendvicset és a telefonomat előkapva csináltam egy streaket, a szendvicsről és a tóról, amit aztán átküldtem Hannának.

Patrik felém fordult, elvett egy szendvicset és engem figyelt összehúzott szemekkel miközben kicsomagolta a szendvicset, aztán beleharapott és a falatot rágva a homlokát ráncolva fürkészett. Türelmesen vártam, hogy összeszedje a gondolatait és közben a saját gondolataim közt próbáltam rendet tenni. Leginkább az foglalkoztatott, hogy mióta szokásom pasikkal flörtölni. Mert ez az volt, amit csináltam, legalábbis eddig én nem mondtam senkinek se, hogy szerintem cuki, ha egy fiú elpirul. A tóra szegezve a tekintetem figyeltem a kacsákat, akik csoportokba verődve úszkáltak a víz felszínén és időnként hátra hajtották a fejüket, hogy aztán a csőrükkel szétkenjék a farkuk közelében található zsírmirigyből a zsírt, ezáltal a tolluk nem ázik el, hanem víz lepergető lesz. A közelben elkezdett kuruttyolni egy béka, mire fintorogtam egyet, ugyanis utáltam a békákat. Engem nem lehetett megvezetni azzal, hogy ha megcsókolok egy békát királyfi lesz belőle. Bár azért a Hercegnő és a békában, egészen jól nézett ki a béka, de ott tudni lehetett, hogy igazából egy helyes királyfi.

- Nagyon nehéz téged kiismerni – szólalt meg végül Patrik.

- Mármint? – kaptam rá a tekintetem és teljesen megfeledkeztem a békákról.

- Nem tudom. Olyan visszahúzódó csendes lánynak tűntél az elején, ami meglepett, mert nyitott lánynak gondoltalak az oldalad alapján. Ezért is hittem azt, hogy Laura vagy. Néha még mindig az az érzésem, de néha már az, hogy ez bizony Hanna. Mint pl az epres rész az Hanna volt egy az egyben.

Hosszasan hallgattam és próbáltam nem a képébe vágni, hogy Hanna soha nem piszkált volna egy srácot azzal, hogy csak az eper felét harapja le, hanem ő egy az egyben mindenféle kertelés nélkül megmondta volna, hogy bejön neki. Nem úgy, mint én. Én a szerelemben addig halogattam a dolgokat, hogy ha lehetett is volna valami, elszalasztottam, mert nem mertem lépni. És ugyanez lesz Patrik esetében is. Hiába jött be, hiába éreztem jól magam a társaságában, nem mondhattam meg neki, hogy tetszik, mert Hannaként ismert engem. Ő nem Laurát látta bennem, hanem Hannát, Hannaként pedig nem mondhattam semmit az érzéseimről Patriknak.

- Hát pedig Hanna vagyok, Laura pedig otthon készül a versenyére – tártam szét a kezem és felpattantam, hogy odaadjam a kacsáknak a morzsákat.