Halálra rémült arccal vágtázó szívvel ugrottam ki az ágyból, amikor a hajnali órák csendjébe belehasított az az Isten verte csörgés.

- Kapcsold már ki - szólalt meg Flóra bosszúsan és felemelte a fejét a párnáról.

Lassan a többiek is magukhoz tértek, kivéve Adrienn, aki fejhallgatóval a fején aludta az igazak álmát.

- Szerintem ez kintről jön - dünnyögte Mellani és belefúrta a fejét a bolyhos párnájába.

- De mégis ki a franc csörög hajnali hétkor? - kérdezte Sua az arcát dörzsölgetve.

Feltérdeltem az ágyra és az ablakon kipillantva körbe hordoztam a tekintetem, de nem láttam semmit. Mikor aztán velünk szemben felhúzták a redőnyt és kinyitották az ablakot, én is így cselekedtem és rámosolyogtam Patrikra, aki az ablakon kihajolva kémlelte a környéket a zaj forrását keresve. Ő nem vett még észre engem így alaposan szemügyre tudtam venni a reggeli kinézetét. A mellkasa most is magára vonzotta a tekintetem, de megpróbáltam inkább a kócos hajára koncentrálni, ami nagyon jól állt neki, főleg a párna nyom az arca bal oldalán.

- Látod a tettest? - kérdeztem hirtelen, mire összerezzent és felém kapta a fejét.

- Már meg is találtam - nézett a szemembe. - Tudod, ha beszélgetni akarsz velem, nem kell az egész tábort felverni.

- Gondolod, hogy én voltam? - hökkentem meg.

- Nem, nem gondolom. Tudom - dőlt az ablakkeretnek mosolyogva.

- Hé, Dávid ébren van már? - tolakodott mellém Mellani.

Patrik hátrapillant a válla felett, majd vissza ránk és megrázza a fejét.

- Úgy alszik, mint egy mormota.

- Ébreszd fel!

- Nem fogom!

- Gyerünk már! - szólt rá Mellani türelmetlenül.

- Gyere át és ébreszd fel te, ha annyira akarod - röhögte el magát Patrik, majd hirtelen kihajolt az ablakon és a homlokát ráncolva nézett a központi épület irányába.

Mellanival egyszerre dőltünk előre és érdeklődve figyeltük Zoltánt, aki egy hangosbemondót lóbálva a kezében közeledett a faházak felé.

- Szép jó reggelt - üdvözölt minket vidáman, majd a szájához emelte a mikrofont és elkiáltotta magát. - Táborlakók. Kereken nyolc órától 10-ig reggeli az étkezőben. A reggeli során meg fogjátok kapni a heti beosztásotokat, a szabad időtökkel ti rendelkeztek. Amennyiben el szeretnétek hagyni a tábort, azt mindenképpen jelezzétek nekem! Természetesen, aki nem akar részt venni a mesterével való gyakorláson megteheti, de szerintem ne hagyjátok ki. Sokat tudnak segíteni! Ébresztő!

Háromszor elismételte ugyanezt a szöveget, és közben minden ajtón bedörömbölt. Mire meg érkezett a mi ajtónkhoz, mi már valamennyire készen álltunk a reggelihez, egyedül csak Adrien volt az, aki most kezdett ébredezni.

- Tetszik a pólód - biccentett Flóra elismerően, mire végig néztem Hanna ruháin, amiket az előbb kapkodtam magamra.

Egy fekete pörgős szoknya, hozzá pedig egy pink nyakban megkötős póló, ami szabadon hagyta a hátamat, a lábamon pedig a saját fehér tornacipőm. Hanna még otthon rám akarta tukmálni a szandálját, de ellenálltam ugyanis én utálom a szandálokat. Mivel arra nem volt időm, hogy átvasaljam a hajam, meg kedvem, se ami azt illeti, ezért egy kontyba rendeztem, csak két tincset hagytam szabadon lengedezni, a sminkemet pedig szolidra csináltam meg, hogy ne is legyek teljesen natúr, de olyan erős se. Nem akartam senkinek se tetszeni, így nem kellett kicicomáznom magam.

- Be szabad jönni? - kopogott be Zoltán.

- Igen - válaszolta Mellani, mire az ajtó kinyílt és Zoltán bedugta a fejét.

- Jó reggelt lányok!

- Jó reggelt! - köszöntünk vissza.

- Minden reggel lesz ez a csörgés?

- Igen. Máskülönben a fele társaság délután ébredne fel. Így is lesz olyan, akinek hajnalban lesznek órái, cserébe viszont az egész délutánja szabad. De reggelinél úgyis megtudjátok. Te az én csapatomba vagy ugye? - kérdezte Adrientől, akinek az arcán látszott, hogy azt se tudta, hol van.

- Aha - bólintott.

- Remek.

Dávid és Patrik a faház előtti lépcsőn vártak ránk és érkezésünkre felpattantak, hogy együtt sétáljunk az étkező felé.

- Tudom, hogy te voltál csak megkérted Zoltánt, hogy falazzon neked - jegyezte meg Patrik.

- A jó nagybácsi már csak ilyen - biccentettem szórakozottan.

Patrik megtorpant, én pedig pár lépés után hátra néztem a vállam felett és rávigyorogtam a homlokát erősen ráncoló srácra.

- Nem is a nagybátyád - indult meg felém és mellém érve meglökte a karom.

- Nem hát - vontam meg a vállam.

- Majdnem elhittem.

- Neked nem mondták még, hogy hinni a templomban kell? - mosolyogtam rá kedvesen, mire felém lépett, de én kitértem előle és előre sietve egyenesen a svédasztalhoz mentem, hogy szedjek magamnak reggelit.

A szabadtéri étkező szinte még teljesen üres volt, ami azt jelentette, hogy bőven volt még választék. Nem szégyenlősködtem, szedtem magamnak egy jó nagy adag rántottát, kettő virslit, magvas kenyeret, valamint egy pohár gyümölcsjoghurtot.

- Nekem szedted? De kedves vagy - nézett a tányéromra nevetve Patrik.

- Szedj magadnak - vágtam vissza és csatlakozok Mellaniékhoz.

- Mond csak Hanna - billentette oldalra a fejét Mellani.

Egy pillanatra megáll a villa a kezemben és csak bámulok magam elé, aztán lassan felpillantok és Mellanira nézek. Miért Istenem, miért felejtem el ilyen könnyen, hogy nem Laura vagyok, hanem Hanna? Ők nem velem akarnak barátkozni, hanem Hannával. Patrik nem a Laurát kedveli, hanem Hannát. Vajon kedvelne engem, ha tudná, ki vagyok? Ha kiderül az igazság meg tud nekem bocsátani? És nekem miért vannak már az első reggelen ilyen gondolataim a fenébe is?

- Igen?

- Neked bejön Patrik? - kérdezte mindenféle kertelés nélkül.

- Nem - vágtam rá azonnal, a homlokomat ráncolva.

Mellani és Dávid meglepett pillantást váltottak egymással, hogy aztán újra rám nézzenek, majd a hozzánk csatlakozó Patrikra, aki letette a tányérját az enyém mellé és a széket kihúzva leült, combja az enyémnek simult, ahogy kényelmesebben elhelyezkedett. Észre se vette, hogy pár pillanatig mind hárman őt néztük, majd Mellani elszakította róla a tekintetét és rám nézve mindent tudó mosollyal az arcán beleharapott a szendvicsébe. A rántottámnak szentelve a figyelmem, elgondolkodtam azon a kérdésen, amit feltett nekem. Bejön nekem Patrik vagy sem?

Már másodjára mentem szedni a svédasztalról, mert megkívántam Patriktól a lekváros kalácsot, amikor megérkezett a négy zsűri és Zoltán. Mind az ötük kezében 10-10 boríték, ami az e-heti beosztásunkat és próbáinkat tartalmazta. Vissza siettem az asztalhoz és leülve Kornéliára szegeztem a tekintetem, aki utoljára hagyott engem a borítékok kiosztásánál. Hozzánk érve rámosolygott a társaságra.

- Kíváncsiságból elnéztem oda, hogy felfedezte-e valaki. Gratulálok nektek - mosolygott ránk.

- Patrik érdeme - veregette vállon Dávid Patrikot, aki vigyorogva megvonta a vállát.

- Jó kis hely az, becsüljétek meg. Én mindig ott készültem a versenyekre - vándorolt rám a tekintete és átnyújtotta nekem a borítékot. - Ne haragudj a korán kelések miatt, de úgy gondoltam te tudod a legjobban kezelni - kérte.

Zavartan bólintottam és amint elköszönt vettem egy mély levegőt, de nem bontottam ki a borítékot. Megvártam, míg a többiek is megkapták a borítékokat, és amikor ők elkezdték kibontani, minden figyelmüket a tartalmának szentelve, én is így tettem. Az időpontokat meglátva kisé kikerekedett a szemem. A mai még nem is volt olyan vészes, egy óra gyakorlás, egy óra táncpróba, mert táncolnom is kell, valamint egy óra a stylistnál, aki szombatra elkészíti a ruhámat. De a hét többi napja te jó Isten! Minden reggel hajnalba kelni, de cserébe az egész délutánom szabad volt és a délelőtti gyakorlások között is voltak szünetek. Ha nem lett volna rajtam kívül Kornéliának még 9 embere tuti biztos, hogy egy perc szünetem se volt. Így viszont mondhatni egész tűrhető volt, eltekintve a hajnal ötös énekpróbáktól. A beosztásomat bámulva, egyszeriben végighullámzott a testemen a pánik és egyáltalán nem szerettem volna, elmenni a fél óra múlva kezdődő énekórámra ahol Kornélia számára kiderül, egy hazug lány vagyok, aki semmit sem tud angolul. Rápillantottam az érintetlen kalácsra, majd fintorogva eltoltam magamtól és felállva minden szó nélkül elhagytam az étkezőt, hogy amint takarásba kerültem rohanni kezdjek. Nem tudtam hova megyek, csak hagytam, hogy vigyen a lábam. Át verekedtem magam a szomorúfűz hajtásain, majd leroskadtam a padra és elsírtam magam. A könnyeim megállíthatatlan ömlöttek, testemet rázta a görcsös zokogás, és az ájulás környékezett. Percekig képtelen voltam megmozdulni, csak zokogtam, taknyom nyálam egybefolyt és nem volt nálam egy rohadt zsebkendő sem. Ilyen állapotban talált rám Patrik, kezében a megvajazott, lekvárral megkent kaláccsal. Nem mertem rápillantani, mert tudtam borzasztóan festek.

- Adsz egy zsepit? - kérdeztem szipogva és a tekintetemet le sem vettem a tábláról, amit Karolináék készítettek.

Patrik leült mellém a padra, a kalácsot az ölébe tette, aztán a kezembe nyomott egy csomag zsepit. Kivettem egyet, kifújtam az orrom és megtöröltem a szemem, de még mindig nem néztem rá. Az ölembe ejtettem a kezem, ami folyamatosan remegett és bárhogy próbáltam nem bírtam csillapítani ezt a remegést. Patrik keze a kezemre csúszott, mire a remegés egyszeriben megszűnt és felpillantottam rá.

- Újabb pánikroham? - kérdezte csendesen.

Könnybe lábadt szemekkel bólintottam és egy újabb könnycsepp gördült végig az arcomon, hogy aztán lecseppenjen Patrik kezére.

- Soha nem volt pánikrohamom.

- Ikreknél nem meglepő.

- Mi?

- Hát a testvérednek is pánikrohama volt régen nem? - fürkészte az arcom, nekem pedig egy pillanat alatt megkeményedtek a vonásaim és elrántottam a kezem.

- Az már régen volt! - mordultam rá.

- Nem akartalak felidegesíteni Hanna. Segíteni szeretnék neked! Segíteni szeretnék legyőzni ezeket a rohamokat, mert ha Zoltán vagy bárki megtudja, kiejtenek téged.

- De hiszen nem is ismersz engem - görbült sírásra a szám.

- Azért vagyunk itt, hogy megismerjük egymást. Már akkor beloptad magad a szívembe, amikor megállíttattad a buszt. Kevesen tették volna meg ezt.

Halvány mosolyra húzódott a szám és lehajolva letéptem egy fűszálat és azzal játszadozva kibukott belőlem az igazság.

- Semmit nem tudok angolul.

Mikor tudatosult bennem, hogy hangosan kimondtam, szorosan behunytam a szemem és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. A percek egyre csak teltek és mivel Patrik nem mondott semmit, kinyitottam a szemem, hogy megnézzem itt van-e még egyáltalán. Itt volt bizony. Mellettem ült és a telefonját nyomkodta. Eltátottam a szám és dühösen bokán rúgtam, amiért nem figyelt rám.

- Hé - kapott a bokájához felháborodva és a mozdulattól kiesett a kezéből a telefon képernyővel felfelé.

Lehajoltam érte, felvettem és közben nem bírtam megállni, hogy ne nézzem meg mit csinált. Óriásira tágult a szemem és egy nagyot dobbant a szívem, amikor láttam, hogy a dalomnak a dalszövegét nézte. Elérzékenyülve, könnyes szemekkel néztem Patrikra, aki szúrós szemekkel nézett vissza rám.

- Ezt kapja az, aki segíteni próbál?

- Ne haragudj, azt hittem nem figyeltél rám - sütöttem le a szemem és felé nyújtottam a telefonját.

- Még ha úgy tűnik, hogy nem figyelek, akkor is figyelek. De most ezerszer jobban figyeltem. Megoldjuk Hanna - szorította meg a térdem.

Össze rezzentem, mire rám pillantott és elhúzta a kezét a térdemről, hogy aztán a saját ölébe ejtve, enyhén ökölbe szorítsa. Az ajkamba harapva kísértem végig a tekintetemmel a mozdulatot, de nem szóltam semmit. Mondtam volna el, hogy nem az érintése miatt rezzentem össze, hanem attól, hogy már megint emlékeztetett rá, nem Laura vagyok, hanem Hanna?

- Nem ítélsz el? - kérdeztem csendesen, mire felpillantott rám.

- Nem szoktam ítélkezni mások felett.

- De nem egyszer énekeltem angol dalt és mégsem furcsállod, hogy...

- Nem - bólintott. - Mindenkinek lehetnek titkai Hanna, én se tudok minden dalt tökéletesen, és rengeteg szó van, amit nem értek, de azért vagyunk itt, hogy tanuljunk. Csodát nem tudok tenni, de segíteni tudok valamennyit, ha szeretnéd.

- Igen szeretném és köszönöm - érintettem meg a kezét, mire rám mosolygott és közelebb hajolt hozzám, a telefonját pedig kettőnk közé tartotta, hogy mindketten lássuk a képernyőt.

Fél órával később bizakodva léptem be az A terembe, ami fent volt az emeleten és a kilátás az erdőre nyílt. Kornélia és egy idősebb hölgy már odabent tartózkodtak és érkezésemre mindketten felemelték a fejüket. Az A terem pici volt, pont, akkora, hogy elférjen bent egy kanapé, három szék és egy szintetizátor.

- Pontos vagy, akár az óra - mosolygott rám Kornélia. - Had mutassam be neked Molnár Annamáriát. Ő lesz az énektanárod, a verseny végéig.

- Jó napot kívánok. Fodor Hanna vagyok - nyújtottam felé a kezem udvariasan, és közben az etiketten agyaltam.

Vajon nekem kell kezet nyújtanom? Vagy neki kéne először? Feleslegesen aggódtam, ugyanis Ani néni elmosolyodott megrázta a kinyújtott kezemet, aztán vissza leült a székre és kíváncsian szemügyre vett.

- Igazán színpadra termett, karakteres arcod van - jegyezte meg.

- Köszönöm - mosolyodtam el zavartan és letelepedtem az egyik székre a szintetizátorral szemben.

- Barátkoztál-e már a dallal? - kérdezte Kornélia.

- Igen, meghallgattam már jó párszor, és a szöveget is gyakoroltam - bólintottam elővéve a dalszöveget.

Nem mondtam hülyeséget. Patrik igazán jó tanárnak bizonyult és fél óra alatt annyi mindent tanultam tőle, mind négy év alatt egyszer sem a gimi során. Lehet, azért mert Patrik volt a tanárom, és nem az a kiállhatatlan József, de az is lehet, hogy ezúttal akartam tanulni az angolt és nem kényszerből tettem, ezért sikerült megértenem azt, amit Patrik magyarázott.

- Remek, kezdetnek szerintem egy kis bemelegítés - javasolta Kornélia.

Bólintottam és miközben én Ani nénivel skáláztam és el énekeltem Szabó Ádámtól a Gyengédent a hangszálaim megmozgatása végett, addig Kornélia elmondott pár érdekességet a dallal és az együttessel kapcsolatban. A Radioactive című dalukkal, három díjat is bezsebeltek, köztük a Grammy-díjat a legjobb rock előadás kategóriájában. Amint megvolt a bemelegítés Karolinával átbeszéltük a dal szövegét és segített azoknál a szavaknál, amiket nem értettem.

- Amúgy tudod miért fontos tudni azt, hogy pontosan mit énekelsz, legyen bármilyen nyelvű dal? - kérdezte.

- Hogy át tudjam adni az érzelmeket. Ha nem tudom, miről szól a dal, akkor át se tudom adni az érzést, és elég hülyén jönne ki, ha egy szomorú dalt, boldog mosollyal az arcomon énekelnék.

- Pontosan. Arra gondoltam, hogy eljátszhatnánk egy történetet is a dal közben. Mit szólsz hozzá?

- Milyen történetet? - kérdeztem kíváncsian.

- Ismered a Visszatérők című sorozatot?

A homlokomat ráncolva haraptam az ajkamba erősen gondolkodva azon, hogy láttam-e már a sorozatot. Beugrott valami régről, hogy Hannával elkezdtük nézni, de aztán valamiért nem folytattuk.

- Azm amikor 100 tinit leküldenek a földre, hogy megnézzék lakható-e? - kérdeztem kétkedve.

- Igen! Mi pedig a földre érkezés pillanatát fogjuk feleleveníteni. Már ki is találtam hozzá mindent, csak majd a táncosokkal kell egyeztetni, de szerintem ők is és te is imádni fogjátok - lelkesült be, én pedig elnevettem magam és örültem, hogy Karolinát kaptam a hétre.

Szükségem volt egy ennyire lelkes tanítóra, akinek célja az volt, hogy minél több mindent kihozzon belőlem, mert ő tudja, hogy többre vagyok képes, mint amit a válogatón megmutattam.

- Nos, akkor benne vagy, hogy elénekeld egyszer? - kérdezte Ani néni és már el is indította a dalt, szerencsére azt, amiben a fronténekes Dan Reynolds is énekelt, ami számomra hatalmas nagy segítség volt.

A dalszövegre erősen koncentrálva énekeltem, megpróbálva helyesen kiejteni a szavakat, de messze nem volt tökéletes. Azt hittem, hogy majd ez nem fog tetszeni Karolinának, de akárhányszor rápillantottam mosolyogva figyelt.

- Nem lesz itt semmi probléma. A kiejtésed még nem az igazi, látszik rajtad, hogy bizonytalan vagy, de mindez csak gyakorlás kérdése. Ha elég energiát fektetünk bele, szombatra minden tökéletes lesz - veregette meg a karom bíztatóan.

Az óra során a helyes kiejtést gyakoroltuk és közben megtudtam, hogy néha még Karolinának is nehezére esik, kiejteni az egyes szavakat és, hogy ne ijedjek meg ettől, mert vannak a táborban olyanok is, akik egyáltalán nem beszélnek angolul és most egy angol dalt kell megtanulniuk. Kicsit sikerült megnyugodnom, de attól még bennem volt az, hogy hazudok. Hanna tökéletesen beszélt angolul, a kiejtése olyan volt mintha mindig is angolul beszélt volna, ehhez képest én csak makogtam össze vissza és fogalmam se volt arról, hogy nem tűnt fel ez Karolinának. Az énekóra után egyedül sétáltam át a táncterembe, aminek egyik fala csupa üveg volt. Érkezésemre a bent tartózkodó huszonéves srácok és lányok felpillantottak, majd a legidősebb srác felpattant és felém indult.

- Fodor Hanna igaz? - kérdezte megállva velem szemben.

- Igen.

- Pásztor Kornél vagyok, a tánctanár - mutatkozott be. - Ők pedig a táncosok, akikkel a héten nagyon sok időt fogsz tölteni - intett a háta mögé.

- Sziasztok - mosolyogtam rájuk zavartan. - Én nem tudok táncolni - néztem Kornélra, aki meglepett mosollyal az arcán felvonta a szemöldökét.

- Hát... akkor majd itt megtanulsz táncolni. Bár ajánlatos valami kényelmesebb ruhába - utalt a szoknyámra és a felsőmre. - Na, akkor először is beszéljük át a dolgokat. Kornélia már jelzett, hogy mik az elképzelései és már van egy tök jó koreó ötletem - magyarázta nekem és a csapatának egyaránt.

Beljebb sétáltam a terembe, majd megtámaszkodtam a falnál és Kornélra szegeztem a tekintetem. A dalom története nem más lenne, mint 100 fiatal, esetünkben az a 10 személy, aki idebent van, megérkezik a földre és én leszek az első, aki ráteszi a lábát a földre. Arcomon látszik a teljes eksztázis, majd amit az erdő látványa és a friss oxigén okoz, majd amikor tudatosul bennem, hogy hol vagyunk, boldogan kiáltok fel. Visszatértünk cseszd, meg! Ezt nem mi találtuk ki, így volt a sorozatban eleve, majd én a mikrofonhoz szaladok, miközben a többiek körülöttem bevetik magukat az erdőbe és örülnek, hogy végre itt vagyunk a földön, aztán megjelennek a földiek és a dal végén, én a földiek vezéreként jelenek, meg mint a Vörös királynő. Kicsit fel fogjuk gyorsítani a sorozat tartalmát, amiben Octavia Blake a bárkáról érkezik, majd beleszeret egy földibe Lincol kom Trikruba, a későbbiekben pedig ő lesz a földiek királynője, mert kivívta tőlük ezt a címet. A történetet még lehetne tovább is folytani, de az nem férne bele abba a három percbe, amit a színpadon fogok tölteni.

- Mindenkivel ti táncoltok? - kérdeztem Kornéltól az óra végén.

- Dehogy, nem is bírnánk. Lehet, hogy te úgy érzed nehéz a helyzeted, de ilyenkor gondolj arra, hogy nekünk 15 koreográfiát kell a fejünkben tartani, neked pedig csak egyet - mosolygott rám kedvesen, majd ő megállt a kávéautomata előtt, hogy igyon egy kávét, én pedig felmentem az emeletre a ruhatárba.

Útközben összefutottam Szabival, pontosabban majdnem nekimentem a lépcsőfordulóban, amit ő nevetve nyugtázott.

- Úgy látszik az a végzetem, hogy mindig elkapjalak.

- Ne haragudj - mosolygok rá bocsánat kérően és félre állok, hogy el tudjon menni mellettem.

- Milyenek eddig a próbák?

- Egész jók. Most megyek méretet adni, aztán szerintem gyakorlok és próbálom levenni Octavia alakját.

- Kornélia oda vissza van a visszatérőkért. Bár - pillant a hajamra elgondolkodva. - Én egy egészen más szerepben tudnálak elképzelni.

- Miben?

- Ha hétvégén lenyűgözel, akkor megtudod - vigyorgott rám, majd lesietett a lépcsőn, ám lentről még felpillantott rám, mintha tudná, hogy ott állok és utána bámulok. - Ajánlom, hogy nyűgözz le - tanácsolta.

A felhők fölött lebegve léptem be a ruhatárba, majd lefagyva pillantottam az alsónadrágban ácsorgó Patrikra, aki felvont szemöldökkel nézett vissza rám.

- Na, hogy ment?

Elkaptam róla a tekintetem és a fogasokon lógó ruhákat kezdtem el nézegetni.

- Jobban, mint vártam. Kornélia nagyon rendes és Kornél is. Neked?

- Szuper volt. Ákos tudja, hogy mi passzol hozzám és tök jól megértjük egymást a srácokkal is.

- Bárcsak cserélhetnénk dalt - biggyesztettem le a szám.

Patrik Feng Ya Ou-tól fogja énekelni a Zsákutcát, amit én konkrétan imádok, és sokkal könnyebb lenne megtanulni, mint a Radioactive-ot. Tekintetem újfent Patrik felé tévedt, aki továbbra is a Calvin Klein-os alsónadrágjában ácsorgott, egy kicsit sem zavartatva magát.

- Hol a ruhád?

- A stylist, azt mondta vetkőzzek le, mindjárt jön - vonta meg a vállát. - Felöltözzek?

- Ha a stylist azt mondta, akkor azt mondta, viszont én később visszajövök - fordultam az ajtó felé, ám az hirtelen kinyílt és belépett egy gömbölyded 60 év körüli hölgy, aki tiszta energiabomba volt.

- Jaj, kedveském, de megijesztettél - nézett rám meglepetten, majd a tekintete Patrikra vándorolt és biccentett egyet. - Gyorsan leveszem a méreteit, aztán te jössz. Nyugodtan szólíts csak Klára néninek - paskolta meg a karom.

- Addig kezdhetsz vetkőzni - kuncogott fel Patrik, mire hozzá dobtam az első kezem ügyébe kerülő dolgot, ami egy csomag zsepi volt.

- Ne is álmodj róla fiacskám. Nem nálam kell barátnőt szerezni magadnak - nevetett fel Klára néni, én pedig fele együtt nevettem Patrik arckifejezés láttán.

Vérig volt sértve, látszott rajta. Még, hogy neki segítség kell ahhoz, hogy barátnője legyen? Elég csak egyet csettintenie és máris egy csapat lány lohol a nyomában.

- Hát... akkor jöhet a B terv - sóhajtott Patrik csalódottan.

- Ne tedd - kértem ijedten és a szám elé kaptam a kezem. - Kérlek, vetkőzők, csak ne legyél pap - könyörögtem.

Patrik felröhögött és én se bírtam sokáig. Kirobbant belőlem a röhögés Klára néni pedig döbbente figyelte, ahogy a hasunkat fogva folyamatosan nevetünk és csak levegőt venni hagyjuk abba, hogy aztán újra rázendítsünk. Hát így telt az első napom a táborban.