- Biztos nem gond, hogy anyuék velem jönnek? – kérdezte Hanna sokadszorra.

- Biztos – válaszoltam sokadjára és végigsimítottam a szögegyenes tincseimen.

- Okés – sóhajtott fel és szorosan átölel. – Jelentkezz minden nap és kérlek, kérlek, ne ess ki!

- Ne aggódj, nem ejtelek ki – eresztettem meg egy halvány mosolyt. – Na, menj és tedd oda magad!

- Te is!

Hanna a járó motorú kocsihoz sietett, bepattant, majd az ablakon kihajolva addig integetett nekem, míg a nagykapu be nem csukódott mögöttük. Abban a pillanatban rándult görcsbe a gyomrom és siettem vissza a házba. Egész hétvégén erősnek mutattam magam, magabiztosnak, de most, hogy már nem volt ki előtt tartanom magam, megrohantak a kétségek és a félelem. Felsiettem a szobámba és az ágyra leroskadva elhatározom magamba, hogy nem megyek sehova. Aztán meggondoltam magam és kivittem a bőröndömet a bejárati ajtó mellé. Majd vissza, de a lépcső felénél, megfordultam és vissza levittem. Végül a konyhában kötöttem ki és almás lepényt ettem, miközben Magdit hallgatom, aki arról áradozott, milyen csinos vagyok és, hogy végre jobban megmutattam az alakom. Való igaz, hogy jobban megmutattam. Egy fekete kantáros nadrág volt rajtam és egy piros topp, hajam szögegyenes, szememet tussal húztam ki, ajkamon Hanna kedvenc piros rúzsa virított, lábamon a kedvenc fekete Convers cipője. Ujjamon pedig a kabala gyűrűje, amitől nehéz szívvel ugyan, de megvált. Rápillantottam a négylevelűlóherét ábrázoló gyűrűre és sóhajtottam egy nagyot. Ebben a lóherében volt minden reményem és bíztam benne, hogy szerencsét fog hozni nekem is. Indulás előtt fél órával még kimentem Villámhoz az istállóba és érzelmes búcsút vettem tőle. Bíztam benne, hogy két hét pihenés után, ő is és én is újult erővel, feltöltődve tudjuk belevetni magunkat az edzésbe. Ah... bárcsak én maradhatnék itthon, Villám meg mehetne énekelni. Minden problémám megoldódna azzal. A konyhába érve aztán Bencét már az asztalnál találtam.

- Azt hittem már elmentetek Laurával – pillantottam rá döbbenten.

Bence pár pillanatig zavartan méregetett, aztán közelebb hajolt és elvigyorodott.

- Majdnem behúztál a csőbe – hordozta végig rajtam a tekintetét.

- Mi buktatott le?

- A piercing és az, hogy felhúzod az orrod, ha csodálkozol – kuncogott fel és bekapott még egy sütit, aztán felállt és feldobta a levegőbe a slusszkulcsot. – Indulhatunk?

- Ja – biccentettem és sietve elvettem még három sütit a tálcáról, aztán követtem Bencét, aki felkapta a bőröndöm az ajtó mellől és kivitte a kocsijához.

Magamhoz vettem a gitáromat, amit aztán betettem a hátsó ülésre, majd beütem az anyósülésre és megettem a sütit, de egyet megtartottam Bencének. Mikor beült mellém és beindította a motort, felé tartottam a sütit, ő pedig elmosolyodott, harapott belőle egy darabot, majd kikanyarodott a kocsibeállóra és a kormányon dobolva szegezte a tekintetét a lassan kinyíló nagykapura. Ez a távirányító kapuk hátránya, piszok lassúak. Mivel egy helyben álltunk, Bence meg tehette volna, hogy elveszi a sütit, de helyette kinyitotta a száját. Halvány mosolyra rándult az ajkam és a szájához tartottam a sütit.

- Figyelj Laura... - szólalt meg hosszas hallgatás után.

- Figyelek – feszültem meg egy pillanat alatt és rá szegeztem a tekintetem.

- Még nem beszéltük meg azt, ami az istállóban történt és majdnem történt – szántott bele a hajába, mire eszembe jut, hogy milyen érzés volt, amikor én túrtam bele neki.

- Valóban. Felejtsük el és legyünk barátok? – vetettem fel és kibámultam az ablakon, ő pedig sóhajtott egy nagyot.

- Gondolod, képes lennék távol maradni tőled? Ne döntsünk el semmit. Legyen ez a két hét egy teszt. Ha még akkor is úgy gondolod, velem akarsz lenni, ha nem ismersz meg senkit sem a táborban...

Csak meredtem ki az ablakon és egy egészen újfajta félelem kapott el. Tényleg mi van, ha megismerek valakit? Mi van, ha beleszeretek egy srácba (vagy magamat ismerve, az egyik hírességbe) és az a személy esetleg viszonozza is? Engem fog szeretni vajon vagy Hannát? El merem majd neki mondani, hogy nem Hanna vagyok, hanem az ikertestvére Laura? És még csak pasiban se kell gondolkodnom. Lehet, hogy szerzek barátokat. Indítsam a barátságunkat egy hatalmas nagy hazugsággal? Hiszen egy barátság alapja a bizalom, ahogy persze a kapcsolaté is.

- A fenébe – mordultam fel és előre hajolva erősen meg dörzsöltem az arcom.

- Nem gondoltad te ezt át rendesen ugye? – sóhajtott fel, mire kihúztam magam és dühösen rámeredtem.

- Miattad van!

- Miattam?

- Igen, mert... időt akartam nyerni és tudtam, hogy ezzel elterelem a figyelmét. Vagy örültél volna, ha kivallat téged is?

- És mit mondtál neki?

- Mit mondhattam volna? Az igazat.

- És mi az igazság?

- Szerinted mi? Miért akartál feljönni hozzám?

- Mi? Ezt meg honnan...

- Hannánál voltam és épp az ablakban álltam.

Bence erre nem mondott semmit, de erősebben szorította a kormányt.

- Túl fiatal vagy – nyögte ki, amikor már a pláza közelébe értünk, ahonnan a busz fog majd indulni a táborba.

- Kösz – szisszentem fel.

- Nem, Laura... a fenébe is, tényleg fiatal vagy, még 18 se vagy és nem szeretném elveszíteni az állásom. Ezért kértem szilveszter után, hogy felejtsük el, de múltkor. Belesétáltam a saját csapdámba azzal, hogy megkértelek énekeld el azt a dalt – sóhajtott fel. – És nem akarok szabadulni – tette hozzá.

- Nem értelek.

- Látod? Én se értem magamat. Szerettem volna felmenni hozzád, nem csak akkor, hanem tegnap este is, de nem tettem. Nem tettem, mert nem akartam, hogy azt gondold, kihasznállak. Elmész két hétre és nem szeretném, hogy valami ide kössön téged, szórakozz, barátkozz.

- És ezeket azért mondod, mert nem szeretnél komoly kapcsolatot. Ha szeretnél nem mondanád azt, hogy szórakozzak.

- Nem tudom, mit szeretnék a jövőbe – vallotta be.

- Oké – biccentettem és a kilincsért nyúltam, hogy kiszálljak.

- Várj Laura – érintette meg a vállam, mire visszafordultam felé.

Néztem, ahogy közelebb hajolt hozzám, tekintetét az ajkamra szegezte, de megállítottam, mielőtt megcsókolhatott volna. Innentől kezdve én már egy szerepet játszottam. Nem csókolhattam meg Bencét Lauraként.

- Nem lehet – suttogtam, ő pedig élesen beszívta a levegőt, de bólintott egyet és hátra húzódott.

- Érezd jól magad – nézett mélyen a szemembe.

- Nehéz lesz – ismertem be, majd halványan rámosolyogtam és kiszálltam a kocsiból.

Kivettem a bőröndöm a csomagtartóból, majd a vállamra akasztottam a gitártokot és a bőröndöt magam után húzva elindultam az egyik árnyékos pad felé.

Tök kínos volt egyedül ücsörögni a pláza előtt, miközben az emberek folyamatosan elsétáltak előttem és szinte egyikük se volt egyedül. Irigykedve figyeltem a pláza felé sétáló lánycsapatot, akik arról beszélgettek, hogy milyen aranyos volt az a srác, aki a metrón átadta a helyét Kingának, mert látta, hogy el van törve a keze. Hát, nekem soha senki nem adta át a helyét, pedig már a lábam is volt eltörve és nem egyszer a metrón közlekedtem. Egyszer adta csak át a helyét és idős bácsi. Egy idős bácsi! Akkor könyveltem el magamban, hogy a mai fiatal srácokból, tisztelet a kivételnek elveszett az udvariasság. Kivéve akkor, ha a srácnak bejön a csaj, akkor tuti, hogy átadja a helyét, csakhogy bejuthasson a bugyijába. Szerintem nem meglepő, hogy az ilyen csalódások után, mert sajnos volt egy pár, Bencéhez kezdtem el vonzódni, aki mivel idősebb volt, így benne még ott volt az udvariasság. Előhalászom az AirPodsomat, csatlakozok rá a Bluetooth-on keresztül, bedugom a fülembe és elindítom Nagy Bogitól a Megtanultamat, hogy gyakoroljak addig is. Legalábbis fejben.

Lassacskán elkezdtek gyülekezni a többiek, leginkább 15-20 éves korosztály. Néhányuknál ugyanúgy gitár volt, de volt, aki hangszer nélkül érkezik. Mondjuk meglepődtem volna, ha valaki magával hurcol egy zongorát. Hanna elég népszerűnek számított a tinik körében így nem lepődtem meg, amikor mindenki először rám nézett, amikor csatlakozott az egyre növekvő társasághoz. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, de mindenkire, akivel összeakadt a tekintetem kedvesen rámosolyogtam, hogy ne gondolják azt, hogy nagyképű bunkó vagyok. Vagyis Hannáról ne gondolják. Az indulás előtt 10 perccel begördült a busz is a pláza előtti parkolóba, mi pedig fogtuk a csomagjainkat és elindultunk a busz felé. Magam elé engedtem mindenkit és utolsóként tettem be a bőröndöm valamint a gitáromat a csomagtartóba, utána pedig felszálltam a buszra és körbe hordoztam a tekintetem. Ahogy számítottam rá, mindenki a hátsó üléseket foglalta el. Középtájon, közvetlen az ajtó mellett én is választottam magamnak egy helyet, becsusszantam az ülésre és lélekben felkészítettem magam az előttünk álló utazásra. A sofőr tájékoztatott minket a szabályokról, valamint arról, hogy lesz még egy megálló az Aréna Pláza előtt, ahol a csoport második fele vár majd ránk. Hangosabbra vettem a zene hang erejét, fejemet az ablaknak döntöttem és küldtem egy üzenetet Hannának és anyuéknak, hogy már fent vagyok a buszon és még egyszer se bizonytalanodtam el, ami nálam nagy szó.

Az Aréna Pláza előtt aztán jött egy újabb adag tini, akik mind alaposan megbámultak, amikor észrevettek az ülésen gubbasztani. Mindenkire rámosolyogtam és komolyan már fájt az arcom a sok mosolygástól, de nem akartam bunkó lenni. Természetesen én is felismertem jó párat az arcok közül. Akadtak olyanok, akiket nem kedveltem, mert nem egyezett a zenei világunk, de akadtak olyanok is, akiket követtem. Például Takács Mellanit aki egyedül vágott bele a nagyvárosi életbe, mert a szülei nem támogatták és a dal, amivel berobbant pont a szüleihez szólt.

- Szia – köszöntem oda neki, amikor elhalad mellettem.

- Hali – köszönt vissza, aztán beült mögém, mellé pedig hamarosan letelepedett a barátja Pető Dávid, akit Instán keresztül szintén ismertem.

Mivel elfogytak az emberek újfent a kinti tájnak szenteltem a figyelmem és pont mikor a busz meglódult, észrevettem egy őrülten rohanó srácot, aki kezét a magasba lendítve integetett, mint egy őrült.

- Várjon – kiáltottam fel ezzel halálra rémítve a sofőrt, aki azonnal beletaposott a fékbe és a busz összes utasa előre vágódott.

- Mi van kislány? – kérdezte ingerülten.

- Van még egy felszálló – vörösödtem el.

Újra kipillantottam az ablakon és megkönnyebbülten nyugtázom, hogy a srác már a busz mellett állt. Amíg a csomagjait pakolta alaposan szemügyre vettem. Szőke göndör tincsek, amik édesen kunkorodtak a füle körül, kék szemek, telt ajkak és kisfiús mosoly, pedig a borostája alapján lehet úgy 21 éves, de az is lehet, hogy csak 18. A fiúkat mindig öregíti a borosta. Alkatra se nem túl vékony, se nem az a nagyizom pacsirta, inkább egy táncos testalkatához tudnám az övét hasonlítani. Hallottam, hogy a srác megköszönte a sofőrnek, hogy megvárta, ő pedig visszamorogta, hogy legközelebb ne késsen és a köszönetet ne neki, hanem annak az ijesztgetős lánynak mondja. Ennek hallatán zavartan elpirultam, Mellani pedig felkuncogott mögöttem.

- Császtok. Na, ki lesz a legjobb barátom? – kiáltotta a srác fellépve a buszra.

Az összes lány keze a magasba lendült, kivéve az enyém és mögöttem Mellanié. Igen elismerem, hogy vicces volt ezzel indítani, de a többivel ellentétben szerintem én tudom, hogy miért kérdezte. Hálás volt annak, az ijesztgetős lánynak, aki megállíttatta a buszt és gondolom, szeretné megköszönni. A srác felnevetett és beleszántott a hajába.

- Oké – hordozta körbe a tekintetét, majd elindult a busz belseje felé és lehuppant az egyetlen üres helyre, vagyis mellém. – Köszönöm – bökte meg a karom.

- Ó... honnan tudtad, hogy én? – kaptam rá a tekintetem csodálkozva.

- Egyedül csak te néztél ki a busz ablakán – mosolyodott el féloldalasan.

- Akkor miért kérdezted meg?

- Teszt. Így már tudom, kivel ne barátkozzak.

- Ügyes – biccentettem elismerően.

- Szóval, szia, bari, és szia, bari – fordult hátra Mellani felé.

- A körmödet is befesthetem? Ó és a hajadat befonhatom? – vigyorodott el Mellani én pedig akaratlanul is felnevettem.

- A barátoknak bármit – szorította a mellkasára a kezét. – Nagy Patrik vagyok – mutatkozott be.

- Tudtam, hogy ismerős vagy – jegyezte meg Dávid.

- Igen, a tehetségkutató – biccentett Patrik. – Szóval, akkor te Mellani vagy – vándorolt a tekintete Mellanire, majd rám nézett. – Te pedig... várj, tudom. Laura? Nem Laura a lovas lány, te Hanna vagy – mosolyodott el büszkén.

- Igen – eresztettem meg egy halvány mosolyt és közbe próbáltam nem törődni a heves szívdobogással, amit az váltott ki, hogy kimondta a nevem.

- Nos, Hanna, a megmentőm lettél!

Rámosolyogtam, aztán bedugtam a fülem és úgy tettem, mint aki aludni készül, de biztos voltam benne, hogy egy percet se tudok majd aludni.