A tetőn ültem, lábamat a levegőben lóbáltam és lehunyt szemmel adtam át magam Szabó Ádám hangjának, aki mindig képes volt megnyugtatni engem, amikor szükségem volt rá. Őt hallgattam a versenyek előtt, vagy éppen akkor, amikor egy fontos dolgozat előtt álltam és szerettem volna, hogy sikerüljön. De Ádám volt az, aki akkor is megnyugtatott, amikor kilátástalannak éreztem a helyzetem, vagy éppen elvakított a düh esetleg féltem. A lényeg, hogy minden nyűgömre tudta a választ, pusztán csak azzal, hogy énekelt.

- Menj arrébb – hallottam Hanna hangját, mire odébb csúsztam és segítettem neki kilépni a tetőre. – Jesszusom. Még mindig nem értem, hogy miért szeretsz itt lenni – pillantott fintorogva az alattunk elterülő mélységre.

Halvány mosoly költözött az arcomra és körbe hordoztam a tekintetem a birodalmamba. Joggal tekinthetem a tetőt a birodalmamnak, ugyanis rajtam kívül senki sem szokott ide feljárni. Nagy ritkán Hanna kimerészkedett velem, de nagyon gyorsan vissza is vonult. Egy ideig mindketten hallgatunk, ő szigorúan a telefonja képernyőjét bámulta, én pedig az alattunk meghúzódó kertvárost, majd a pillantásom Budapest belvárosa felé vándorol és sóhajtottam egy nagyot. Hogy én mennyire örülök annak, hogy már nem kell minden nap bejárnom a suliba, tekintve, hogy itt a nyári szünet. Mellettem Hanna sóhajtott egy nagyot, majd kikapcsolta a zenét a telefonomon, én pedig azonnal ránéztem.

- Elég időt hagytam szerintem – törte meg a csendet.

- Hagyhatsz akármennyi időt a véleményem nem fog változni. Nem kérheted tőlem azt, hogy menjek el helyetted egy zenés táborba!

- Nem kérném, ha nem lenne fontos. Kérlek Lau... fontos nekem ez a sorozat és nem hagyhatom ki ezt a lehetőséget!

- Akkor hívd fel a tábort és mond meg nekik, hogy nem tudsz menni.

- Nem tehetem! Te is nagyon jól tudod, mennyire akartam azt a tábort. Szerinted örülök neki, hogy így alakult? Nagyon jól tudod, hogy minden vágyam az volt, hogy profikkal dolgozhassak együtt, hogy megismerjek még több olyan fiatalt, mint én, hogy velük együtt zenéljek, hogy barátokat szerezzek. Igaz barátokat és nem olyanokat, akik csak a hírnév miatt szeretnének velem barátkozni. Kérlek tesó! – nézett rám könyörögve Hanna, zöld szemei könnyben úsztak.

Elkaptam róla a tekintetem és lassan megcsóváltam a fejem. Szerettem volna segíteni neki, Isten a tanúm rá, hogy mennyire szerettem volna, de a múltban történt kudarc után, egyszerűen képtelen voltam rábólintani erre az őrült ötletre. Még egyszer nem akartam elviselni azt a megaláztatást, amit akkor éltem át. Többé nem akartam hallani a gúnyos nevetéseket, amiket akkor kaptam, amikor leblokkoltam a színpadon, élő adásban, majd szégyenszemre elsírtam magam és most jön a legrosszabb elájultam. Az incidens után, hetekig ki se mertem dugni az orromat a házból, anyuék eltiltottak a közösségi oldalaktól, amiért utólag nagyon is hálás voltam nekik. Mindez akkor azért történt, mert az volt az első olyan fellépésem, aminél Hanna nem volt velem. És én Hanna nélkül teljesen elveszett voltam. Nekem az éneklés csak akkor volt élvezhető, ha ott volt mellettem a testvérem. Nélküle teljesen értelmét vesztette és ezért is kezdtem egy teljesen új hobbiba, hogy ne függjek mindig csak Hannától.

- Nem kérheted ezt tőlem Hanna – suttogtam.

- De az évekkel ezelőtt volt Lau! Már senki sem emlékszik rá!

- Elég, ha én emlékszem! Nekem nem megy! Én nem tudok egyedül énekelni! Képtelen vagyok rá!

- Képes vagy rá Lau – nevetett fel Hanna. – Tudsz énekelni és szeretsz is. Ha képtelen lennél nélkülem énekelni, a zuhany alatt sem tennéd.

- A kettő teljesen más. Ott emberek lesznek, hírességek, akik az összes apróbb hibát is észreveszik. Még csak nem is énekelünk ugyanúgy! Hogy helyettesíthetnélek?

- Megoldjuk Lau, csak kérlek, kérlek, mond, hogy segítesz nekem!

Szó nélkül álltam fel és másztam vissza a levendula lila színben pompázó szobámba, hogy aztán átvágjak a bolyhos szőnyegen és lesiessek a lépcsőn. Meg sem álltam az istállóig, mert tudtam, hogy Bencét ott fogom találni. Igazam volt éppen Fülöp boxát takarította, ám érkezésemre felegyenesedett és aggódva figyelt.

- Nem, semmi sincs rendben – válaszoltam meg a ki nem mondott kérdését és elkezdtem fel alá járkálni előtte.

- Sejtettem – biccentett és két kézzel megragadta a vállam, hogy ne járkáljak fel alá. – Nyugodj meg és mond el mi történt.

- Az, hogy senkit sem érdekel, hogy én mit akarok – robbant ki belőlem és a szememet ellepték a kikívánkozó könnycseppek. – Képtelen vagyok rá Bence! Nem tudok mások előtt énekelni!

- Ó... szóval erről van szó – sóhajtott fel és a pillantása gyengéddé vált. – Ismerlek Laura és tudom, hogy képes vagy rá! Ha valamit te a fejedbe veszel, azt véghez is viszed!

- Hazugság – ráztam le magamról a kezét és elfordultam tőle. – Te nem voltál ott! Nem tudod mit éltem át, akkor! Nem tudod milyen érzés volt, ott állni a színpadon, rengeteg ember előtt, élő adásban! A fenébe is hisz leadták a Tv-ben is! Az egész ország előtt szégyenültem meg! Kiálltam a színpadra és nem jutott eszembe semmi! Érted? Egyszerűen semmi. Minden tök sötét volt! Nem tudok egyedül énekelni Bence! Soha nem tudtam – csuklott el a hangom, és átöleltem saját magam.

- Énekelj nekem – kérte csendesen.

Össze rezzentem és döbbenten kaptam fel a fejem. Hát nem figyelt rám? Ennyire nem érdekli őt, hogy mit érzek és, hogy mennyire félek a nyilvános énekléstől? Arra számítottam, hogy Bence szokásához híven viccelődéssel akarja feloldani a feszültséget és szeretne megnevettetni, de tök komolyan nézett rám, arcán nyoma sincs a viccelődésnek. Gúnyos horkantás hagyta el az ajkam és elviharoztam mellette, de olyan hévvel, hogy a vállammal szépen meg löktem őt. Az ütközés helyén a vállam sajogni kezd, de legalább diadallal tölt el a tudat, hogy sikerült kilöknem az egyensúlyából és hátrált pár lépést.

- Énekeld el a mi dalunkat! – szólt utánam sietve. – Kérlek!

A szívem abban a pillanatban őrült táncot lejtett a mellkasomban, ahogy kiejtette ezeket a szavakat a száján. Annak idején megbeszéltük, hogy soha többé nem beszélünk arról a szilveszteri csókról. Hogy egyikünk se emlegeti fel, úgy teszünk mintha semmi sem történt volna. Barátok maradunk, jó barátok. Most mégis ő az, aki arra kér, hogy énekeljem el a mi dalunkat! A mi dalunkat, amiről nem is tudtam, hogy annak tekinti! A dal, ami akkor szólt, amikor megcsókoltuk egymást! Egyáltalán nem klisés szám, ami azt illeti még nem is annyira ismert, pedig szerintem mindenkinek ismernie kéne Nagy Bogi Szél című dalát, mert szerintem fantasztikusra sikeredett. Ennél igazibb és hozzánk passzoló dalra nem is történhetett volna meg az első csókunk. Szerintem nagyon klisés lett volna, ha mondjuk Ed Sheeran Perfect című dala szól a háttérben. Hallottam, hogy Bence közelebb sétált hozzám, ujjai végig siklottak a reszkető kezemen, fejét a hajamba fúrta és vett egy mély levegőt.

- Kérlek!

- Én nem...

- Kérlek! Csak most az egyszer!

Fájdalmas sóhaj hagyta el az ajkam és bármennyire is nehezemre esett, de elhúzódtam tőle és meg sem álltam Villám boxáig. Gondolataim ide oda cikáztak, a félelem váltakozott bennem, az elhatározással. Imádtam énekelni és a színpadon lenni, olyankor, amikor Hanna ott volt velem, de nélküle nem. Hogy hiányzott-e? Igen rohadtul hiányzott és azt kívántam bár ne lennék ilyen gyáva, bár képes lennék egyedül is kiállni a színpadra és leénekelni a csillagokat is az égről. De gyáva voltam, féltem az újabb kudarctól, ezért nem is próbálkoztam. A vállam felett hátra pillantva láttam, hogy Bence még mindig ugyanott állt, nekem háttal és legszívesebben rohantam volna vissza a karjaiba. Ujjaimat belefúrtam Villám sörényébe, és vettem egy mély levegőt. Ő csak Bence. Ő nem ítélkezne felettem és soha nem nevetne ki! Villám barátságos és okos tekintetéből erőt merítve hallkan énekelni kezdtem. Tudtam kívülről az egész dalt, túlságosan beleégett az agyamba, ahhoz, hogy el felejtsem, még álmomból felverve is el tudtam volna énekelni. Rámosolyogtam Villámra, elfordultam tőle és Bencére szegeztem a tekintetem, aki mosollyal az arcán hallgatott engem, ám a mosolya csakhamar leolvadt, az arcáról mikor tudatosul benne a helyzet komolysága. Mert hiába beszéltük meg, hogy el felejtsük, egyikünk se tette. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a mi dalunkként gondol erre a számra, tehát gyakran eszébe jut. A dal végére érve hosszasan hallgattam és Bence se mondott semmit. Elindultam felé, bár fogalmam sincs, hogy mi volt a szándékom. Lehet elsétáltam volna mellette, ha nem állja el az utam és tapasztja az ajkát az ajkamra. Teljesen megsemmisültem, bár ezúttal teljesen jó értelembe, vérnyomásom a magasba szökkent, és a testem megremegett a felszínre törő vágytól. Bence ajka mohón tapadt az enyémre, keze az oldalam mentén siklott hol fel, hol pedig le, aztán megragadta a fenekem, a karjába kapott, hátam az egyik gerendának feszült, de egy percig se bántam. Kirángattam a hajgumit a hajából, ujjaimat belefúrtam és boldogan sóhajtottam a szájába, ő pedig még nagyobb hévvel csókolt, keze becsúszott a pólóm alá és a melltartómat kezdte el piszkálni. A testem remegett az izgatott várakozástól, amikor egy ijedt sikkantás visszarángatott a valóságba. Rémülten kaptam oldalra a fejem és Hannára meredtem, aki tágra nyílt szemekkel meredt ránk, kezét a szájára tapasztotta.

- Ó basszus – mormolta Bence és hátra húzódott.

Vörös arccal toltam el magamtól és Hanna felé siettem, közben megpróbáltam kisé rendbe szedni magam. Tudtam, nem úszom meg a kérdezés özönt, viszont azt is tudtam, hogy mivel tudnám elhalasztani a vallatás idejét.

Benne vagyok – álltammeg vele szemben, mielőtt elveszítettem volna a bátorságomat