Patrikkal együtt sétáltunk az étkező felé, miközben tinik rohantak el mellettünk, az órájukra sietve. Mi ketten ráérősen sétáltunk, mert tudtuk szabad a délutánunk, de ez nem jelentette azt, hogy nem fogunk gyakorolni. Szerintem mindketten elvonulunk a saját szobánkba, kizárjuk a külvilágot és gyakorlunk, amíg tökéletesnek nem érezzük magunkat.

- Hé, várjatok – kiáltott utánunk Mellani, mi pedig megtorpanunk és bevárjuk őket.

- Milyen volt az első próba? – kérdeztük Patrikkal tökéletesen egyszerre.

Azonnal elvörösödek, mert eddig Hannán kívül senkivel se beszéltem tökéletesen szinkronba és újdonságként hatott rám ez az egész. Hannának a félbehagyott mondatait is képes voltam befejezni, nem egyszer szólaltunk meg tökéletesen egyszerre, ezzel teljesen összezavarva a szüleinket. Patrikra pillantottam, akivel most ugyanezt éltem át. A különbség csak annyi volt, hogy vele nem voltam vérrokonságban, mégis egyszerre kérdeztünk, ugyanazokat a szavakat használva. Mennyi ennek az esélye? Patrikkal és Mellanival az asztalokat kerülgetve sétáltam a svédasztal felé, ahol háromféle leves, és háromféle fő étel volt kitéve melegen tartó edényekbe. Míg Patrik és Mellani szedtek maguknak levest, én a fő ételeket vettem szemügyre, de mivel finnyás voltam, ezért a választásom a sült krumplira és a rántott húsra esett, arról legalább tudtam, hogy lehetetlenség elrontani. Kiválasztottam egy tetszőleges asztalt, leültem, majd hátra dőlve körbe hordoztam a tekintetem. Nem kellett sokáig nézelődnem ahhoz, hogy megtudjam, már mindenki megtalálta a maga társaságát. Senki sem ült egyedül, mindenki körül volt legalább egy vagy két ember, egymás szavába vágva beszélgettek, a saját első próbájukat mesélve. Miközben Patrikra és Mellanire vártam befutott Dávid is és csatlakozott hozzájuk. Patrik egy tálcával a kezében indult meg felém, leült mellém és a tányéromra pillantva megcsóválta a fejét. Ő előtte egy nagy tányér gulyásleves és marhapörkölt volt tarhonyával.

- Leves? – kérdezte, én pedig azonnal megráztam a fejem.

- Nem szeretem a levest.

- Mi az, hogy nem szereted a levest? – kerekedett el a szeme döbbenten. – Halljátok, ez nem szereti a levest – nézett Mellanire és Dávidra.

- Pedig abban van a legtöbb vitamin – mondta Dávid és Mellani egyszerre majd szerelmesen egymásra néztek, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom.

Mellani és Dávid szerelmesek, egy pár alkotnak, náluk normális, hogy szinte ismerik egymás gondolatait. De mi Patrikkal nem vagyunk szerelmesek és nem is ismerjük egymást régóta. Egy nap alatt az ember nem lehet se szerelmes és nem is mondhatják egyszerre szóról szóra ugyanazt.

- Jó a tojáslevest és a gyümölcslevest megeszem, meg a halászlét – tartottam fel a kezem védekezve, mielőtt leharapják a fejem, amiért soha nem eszek levest.

- Mi a bajod a jó kis gulyáslevessel? – mártotta a kanalát a levesbe Patrik, hogy aztán felém közelítsen a kanállal.

- Légyszi ne – húzódtam el tőle, amennyire csak tudtam.

De Patrik nem tágított, egyre csak közelített felém azzal a kanállal, én pedig annyira dőltem hátra, hogy elvesztettem az egyensúlyom és felborultam a székkel együtt. Minden szempár felém fordult, én pedig vörös arccal, röhögve, de bosszúért szomjazva hagytam, hogy Patrik felsegítsen. Mentségére szóljon, hogy nem nevetett és azonnal felém kapott, amikor látta, hogy zúgok.

- Kulturáltan viselkedjetek – szólt ránk az egyik kék ruhás szervező, aki eddig nyugodtan fogyasztotta az ebédjét.

- Bocsánat – intettem oda és a hajamat megigazítva visszahuppantam a székre. – Együnk – kaptam be egy sült krumplit úgy mintha mi sem történt volna.

Mellani kuncogva fordította a figyelmét a húslevesre, de időnként mindent tudóan felpillantott ránk.

- Biztos, hogy...

- Nem!

- Jó, rendben – tartotta fel a kezét Patrik. – Pedig nagyon finom.

- Meg eheted a részemet is – mosolyogtam rá, majd felálltam, hogy hozzak magamnak üdítőt.

Nem telt bele pár másodperc, Patrik már szorosan mögöttem állt és legnagyobb döbbenetemre megragadta a szoknyámat és lejjebb húzta.

- Imádom a francia a bugyikat, de szerintem nem kíváncsi rá mindenki – súgta a fülembe, aztán hátralépett és visszasétált az asztalhoz.

Döbbenten fordultam utána, de nem nézett rám, csak leült és folytatta a kajálást. Mellani viszont nagyon is engem figyelt, széles vigyorral az arcán. Dühösen húztam össze a szemem, és megráztam a fejem, ő erre felvonta a szemöldökét, mint aki nem hisz nekem. Elpirultam és a hűtőhöz lépve kivettem négy kis üveges cappyt. Az asztalunkhoz visszasétálva mindenki elé letettem egy cappyt majd egy ideig vaciláltam, hogy melyiket adjam Patriknak és melyiket tartsam meg. Az egyik epres volt, a másik pedig multivitaminos. Patrik érdeklődve figyelte az agyalásomat, aztán nevetve kikapta a kezemből az epreset és a kupakját lecsavarva belekortyolt.

- Uh... ez nagyon édes – borzongott meg és visszacsavarta az üvegre a kupakot, hogy aztán elkérje a multivitaminost.

Mosolyogva húztam vissza magam elé az epreset és miközben belekortyoltam megfordult a fejemben, hogy utána iszok és jézusom. Igen kb. pontosan ezt gondoltam, mint valami fiatal kis tini picsa.

Miután bepusziltam a tányéromon lévő hatalmas rántotthúst, vadászatra indultam és bíztam benne, hogy találok kedvemre való desszertet. A kínálatot figyelve, a nyál összefutott a számba, ahogy a tekintetem megállapodott, egy túrós gyümölcsös sütin. Patrikra is gondolva, aki még csak a pörköltöt ette ráérősen, két sütit vettem el, valamint tettem még mellé kettő kókusztekercset és közben némán könyörögtem, hogy szeresse legalább az egyiket. A legjobb az lenne, ha mindkettőt szeretné. Leteszem a tányért magam elé, majd lehuppanok a székre és rápillantok a felvillanó telefonomra, amit az asztalon felejtettem. Látom, hogy van egy nem fogadott hívásom Bencétől és a felvillanást az üzenete okozta. „Nélküled nem az igazi kilovagolni" A torkomba ugrik a szívem, a kezembe veszem a telefont és felpillantva összeakad a tekintetem Patrikéval.

- Épp szólni akartam, hogy Bence drága hív – jegyezte meg különös hangsúllyal.

Bólintottam, mert erre nem igazán tudtam máshogy reagálni, majd felálltam és elindultam, de a vállam felett még hátrapillantottam Patrikra.

- Két süti a tiéd – mondtam, mire rám pillantott és biccentett egyet.

Vettem egy mély levegőt, a szívem kicsi összeszorult, majd felhívtam Bencét. A kerítés mentén haladva vártam, hogy felvegye és ahhoz képest, hogy nem olyan régen írt, elég későn vette csak fel a telefont.

- Már azt hittem eszedbe se jutok – szólt bele, én pedig hirtelen visszatértem a valóságba.

Az otthoni világba, ami olyan távolinak tűnt innen Bélapátfalváról.

- Pedig eszembe jutottál – nyugtattam meg és megpróbáltam felidézni, hogy mikor is volt pontosan. – A szobatársam a Szélt énekelte – tettem hozzá csendesen.

Bence hosszasan hallgatott a vonal végén, a háttérben hallottam a lovak nyerítését, köztük Villámét is, mire a szemem könnybe lábadt.

- Istenem, hogy mennyire hiányzik – nyögtem fel panaszosan.

- Te is hiányzol neki. Meg van sértődve, mindig a farát mutatja nekem.

Elnevettem magam és leültem a főépület előtti lépcsőre, hátamat az oszlopnak vetettem és tisztán láttam magam előtt a jelenetet. Bence könyörög Villámnak, hogy forduljon meg. Villám hátranéz, aztán büszkén elfordítja a fejét. Bence most már almával próbálkozik, de Villám hajthatatlan. A nevetésem hamarosan honvágyba csap át és nagyokat kell nyelnem nehogy, elsírjam magam.

- Hogy vagy kicsi Laura?

- Jól voltam, amíg nem jelentkeztél. A fenébe ez hülyén jött ki. Szóval minden rendben, csak most, hogy hívtál szeretnék hazamenni – javítottam ki magam.

- Ess ki és gyere haza!

- Nem tehetem!

- Megszeretted?

- Sokkal jobb, mint amire számítottam és rengeteg segítséget kapok – bólintottam bár tudtam, hogy ezt ő úgysem látja.

- Társaságod van-e már?

- Aha.

- Fiúk?

- Fiúk is.

Bence hosszasan hallgatott a vonal végén, én pedig az étkező irányába pillantottam, de a fák kitakarták előlem az épületet, így csak a fákat figyeltem, de azokat elmélyülten. Még mindig haragudtam Bencére, amiért nem tervezett velem komolyra, amiért úgy engedett el ide, hogy nyugodtan ismerkedjek, mert nem szerette volna, ha valami odahaza köt. Nyilvánvaló, hogy semmi komolyt nem érzett irántam. Keserű mosolyra húzódott az ajkam, amikor rájöttem, mióta itt vagyok nem is nagyon jutott eszembe Bence. Talán az újdonság, az új környezet és az új emberek tették? Ha elmúlt volna az újdonság varázsa eszembe jutott volna Bence? Vagy nem is szeretem őt olyan mélyen, mint az hittem?

- Hiányzol Laura – zökkentett ki a merengésemből Bence.

- Te is hiányzol nekem.

Nem hazudtam, valóban hiányzott! Hiányzott, hogy együtt lovagoljunk, és beszélgessünk. Vele tényleg lehetett beszélgetni, komoly dolgokról is és a legtöbb esetben tanácsot is tudott adni.

- Valamiért kétlem, hogy annyira, mint te nekem. Nem kellett volna azt mondanom a kocsiban, amit mondtam.

- Értsem úgy, hogy hazudtál?

- Nem. Azt mondtam, amit helyesnek hittem, de hiányzol pokolian. Nélküled üres itt minden. Hiányzik a kis csillagom, aki beragyogja a napom a jelenlétével.

Halvány mosolyra húzódott az ajkam, majd hátra hajtottam a fejem, amikor kinyílt az ajtó mögöttem. Zoltán a szemöldökét felvonva nézett rám, majd lesétált mellettem a lépcsőn, ám hirtelen megfordult és rám nézett. A telefont lejjebb engedve vártam, hogy elmondja, mit akar.

- Az ikertestvéred miért nem jött? – kérdezte végül.

- Új szenvedélyt talált magának. Neki már a lovaglás a mindene, szerintem már azt se tudja, mekkora örömöt tud okozni az éneklés – válaszoltam őszintén.

- Kár, pedig tehetségesek voltatok együtt.

- Köszönjük – eresztettem meg egy halvány mosolyt, majd megvontam a vállam és a fülemhez tartottam a készüléket.

Nem sokáig beszélgettem már Bencével, mert megpillantottam az ösvényen Patrikot, aki az ikrek egyikével sétált elmélyülten beszélgetve valamiről. Felálltam és nem tudtam oda menjek-e hozzájuk vagy sem. Nem akartam tolakódó lenni és azt se tudtam pontosan hányadán állunk vele. Nem szerettem volna tévesen feltételezni, de úgy vettem észre, hogy Patriknak nem tetszett, hogy Bence hívott, vagy az nem, hogy drága Benceként volt elmentve a telefonomba. A bátorság végül teljesen az inamba szállt és nem vártam meg őket, hanem elindultam a faházak felé, hogy gyakoroljak és közben teljesen megfeledkeztem a sütikről, amiket meg akartam enni.

A szobánkba belépve szerencsére egyedül voltam, így a telefonomon elindítottam a zenét valamint a videókészítőt és Ryannel együtt énekelni kezdtem. Próbáltam rendesen kiénekelni az angol szavakat, de jó pár helyen megakadtam és ilyenkor dühösen elölről kezdtem az egészet. A hangos zenétől meg sem hallottam a kopogtatást, ezért ijedten visítottam fel, amikor a telefonban megpillantottam magam mögött Patrikot.

- Hé, nyugi – nevetett fel és letette az éjjeli szekrényre a tányért, rajta a két sütivel, aztán leült az ágyra és rám pillantott.

Feljebb csúsztam az ágyon, hátamat a falnak vetettem és a dalszöveget piszkálva visszanéztem Patrikra, aki hosszasan elgondolkodva figyelt.

- Van barátod? Mert ha igen, akkor jól titokban tartod. Semmi sincs az oldaladon – tette hozzá sietve, mintha meg kéne magyaráznia, miért kérdezte, hogy van-e barátom.

- Ő nem a barátom – csóváltam meg a fejem.

- De szeretnéd, ha az lenne – mutatott rám.

Az ajkamba harapva pillantottam ki az ablakon, majd a tekintetem visszatért Patrikra, aki erősen figyelt, tekintetét az ajkamra szegezte, arra várva mikor szólalok meg már végre.

- Csak szerettem volna, hogy az legyen – mondtam végül, mire a testtartása kisé ellazult, de lehet, hogy csak rosszul láttam.

- Mi történt?

- Semmi, idősebb nálam és ő nem szeretne komoly kapcsolatot, barátság extrákkal pedig engem nem érdekel.

- Ez teljesen érthető.

Kérdőn pillantottam rá, ő pedig megsértődve visszanézett rám.

- Hoztam neked sütit és ezt kapom? Vérig sértsz azzal, hogy olyat feltételezel rólam, amit utálok? Tudod mit? Nem is kapsz belőle – pattant fel és a tányér után nyúlt.

A kezébe csimpaszkodtam és visszarántottam az ágyra, majd átmászva rajta a sütiért nyúltam, de ekkor körém fonta a karját és nem engedett tovább. Nevetve próbáltam kiszabadulni a karjaiból, de a szorítása nem engedett.

- Gonosz voltál, ezért nincs süti!

- Az a süti jár nekem! – jelentettem ki, majd sóhajtottam egy nagyot és úgy tettem, mint aki feladja.

- Nem dőlök be Hanna – kuncogott fel Patrik, mire összerezzentem.

Magam elé meredve próbáltam nem elsírni magam, és amikor semmit sem válaszoltam Patrik elengedett, én pedig felültem és felvettem az összegyűrődött dalszöveget.

- Hé – érintette meg a kezem Patrik. – Csak vicceltem ugye tudod? Lehet a tiéd a süti.

- Persze, hogy tudom – mosolyogtam rá, de a mosolyom nem volt őszinte és ezt ő is tudta.