Az elkövetkező két nap csiga lassan vánszorgott el mellettem. Úgy, hogy nem volt társaságom, akivel eltölthettem volna az időt, jöttem rá, hogy másoktól teljesen elzárkóztam. A szobatársaimról konkrétan nem tudtam semmit, pedig lassan 2 hete együtt lakunk. Annyira megszoktam a saját kis társaságom, hogy Patrikkal töltöm az időm nagy részét, hogy a hiánya még jobban megütött, amikor nem volt mit csinálni és tele voltam szabadidővel. De az az igazság, hogy semmi kedvem nem volt ismerkedni másokkal, úgy voltam vele, ha valakivel nem lettem jóba eddig, akkor később se fog kialakulni semmilyen barátság. Így szinte minden időmet Kornéllal töltöttem. Szabi tanácsát megfogadva elkerültem Patrikot és gondoskodtam arról, hogy látnia se kelljen. A táncosok konyhájában reggeliztem, ebédeltem és vacsoráztam közbe pedig türelmetlenül vártam, hogy Kornél szabad legyen. Néha Dáviddal voltam, de úgy tűnt Patrik neki hamar megbocsátott és nem szerettem volna, ha Dávidnak ketté kellett volna szakadnia, így nem lógtam vele valami sokat. Amikor már tényleg nagyon egyedül éreztem magam Szabira tapadtam rá, aki bár megpróbált lerázni magáról, végül hagyta, hogy maradjak és jókat beszélgettünk. Őszintén nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen bizalmas viszonyt fogok Szabival ápolni, tekintve azt, hogy mennyire féltem akár még ránézni is korábban. Az álmaimban sosem szerepelt az, hogy Szabi, mint barát, csakis úgy, mint Szabi a pasi, akibe szerelmes vagyok, de azt hiszem sokkal jobban jártam azzal, hogy a barátot kaptam meg.

- Szabi – szólítottam meg péntek este, miután kikönyörögtem nála, hadd nézzek velük filmet a hatalmas mozi vásznon, ami az ő épületükbe kapott helyet.

- Na? – kérdezte le se véve tekintetét a vászonról.

- A tábor után, vagyis miután én hazamegyek.

- Szóval a tábor után – villant rám a tekintete.

- Akkor is barátok leszünk?

- Most se vagyunk barátok – vonta meg a vállát, majd amikor látta, hogy a szavai rohadt szarul esnek elmosolyodott és oldalba bökött. – Hát persze, hogy barátok maradunk te lökött! De szerintem hiba lenne hazamenned. Csináld végig te a tábort, te érdemes vagy arra, hogy megnyerd a...

Más talán rákapott volna arra, hogy Szabi majdnem elszólta magát, de én nem. Engem egyáltalán nem érdekelt a nyeremény, legyen az bármennyi pénz vagy egy Hawaii nyaralás. Ám azon, amit mondott elgondolkodtam. Mi lenne, ha nem cserélnénk helyet Hannával és itt maradnék? Ha én csinálnám végig a műsort és akár meg is nyerném? Hihetetlen, de két héttel ezelőtt még elborzasztott a tudat, hogy 2 hétig egy táborba kell lennem és azt kell tennem, ami miatt annak idején megszégyenültem. Énekelnem kellett és ez megijesztett. Sőt pánikot okozott nekem, aminek leküzdésében Patrik segített. Most pedig vágytam rá, hogy itt maradhassak, hogy itt maradjak az utolsó héten is és énekeljek. Annyira szerettem volna maradni és helyre hozni a dolgokat. Talán ha maradok, akkor sikerül Patrikkal beszélnem és minden olyan lesz, mint azelőtt. Végre az tudok lenni, aki vagyok, be tudnám neki bizonyítani, hogy a lány, akit az esték alatt megismert, mindig őszinte volt vele és sosem hazudott neki.

- Nem tehetem Szabi. Nekem van egy életem, amit vasárnap folytatni fogok. Hétfőn már Szilvásváradon leszek, egy hetes versenyen.

- Szóval simán feladod mindazt, amit eddig elértél – nyugtázta.

- Nem adom fel, csak folytatom a saját életemet.

- Ez is lehetne a te életed! – pattant fel dühösen, majd kettesbe hagyott Ákossal, aki csodálkozva pillantott Szabi távozó alakja után.

- Ennek mi baja?

- Telefonálni ment.

- A mobilja nélkül? – intett az asztalon lévő telefon felé.

Zavartan elpirultam, aztán felálltam a kanapéról és én is távoztam. Egész éjjel az ágyban forgolódtam és ezen agyaltam, hogy aztán újra eszembe jusson az, amit Dávid mesélt nekem. Nem volt olyan óra, hogy ne gondoltam volna rá, hogy ne vizsgáltam volna meg minden egyes oldalról. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy valóban képes volt ezt megtenni Mellaniékkal, még úgy se, hogy maga Mellani is megerősítette, hogy Dávid igazat mondott. Tényleg ilyenné vált volna a testvérem? Annyira eltávolodtunk volna egymástól, hogy most már azt se tudom, hogy ki ő valójában? Szerelemből tette, ez felmenti őt? Nem hiszem. A legrosszabb az egészben az volt, hogy én se voltam jobb. Látszik, hogy testvérek voltunk.

Szombat reggel úgy kellettem fel, hogy ez az utolsó napom. Ma eljönnek anyuék és velük jön Hanna is, hogy átvegye a helyemet. Az ágyban ülve hosszasan bámultam ki az ablakon, és könnyek peregtek végig az arcomon. Szerda óta most először sírtam el magam és ezúttal azért sírtam, mert el kell mennem. Kézfejemmel megtöröltem a szememet, és amikor újra kipillantottam az ablakon észrevettem Patrikot. Nem mertem reménykedni, csak néztem rá, majd lassan felemeltem a kezem és odaintettem neki. Patrik biccentett egyet, aztán ellépett az ablaktól és kisétált a szobából. Pár perccel később láttam, hogy kilép a faházból és elindul az étkező felé. Hazudnék, ha azt mondanám nem kapkodtam öltözködés közben. Ezúttal olyan ruhát vettem fel, ami engem tükrözött Laurát. Fekete sortot húztam, hozzá fekete toppot, rá pedig egy kötött fehér pólót, aminek ejtett válla volt. Hajamat jobb oldalra rendeztem és összegumiztam, sminket egyáltalán nem tettem fel. Már épp kiléptem az ajtón, amikor a tekintetem az ujjamon lévő gyűrűre vándorolt, annyira megszoktam már, hogy hordom, hogy eszembe se volt. De most lehúztam az ujjamról és a zsebembe süllyesztettem, majd mosolyogva kiléptem a szobából.

- Hanna – kiáltott utánam Lia, mire megtorpantam és felé fordultam.

- Igen Lia? – kérdeztem és meglepve tapasztaltam, hogy nincs nála a telefonja.

- Arra gondoltam, ha már egy olyan dalt énekelünk, ami a környezetvédelemről szól, akkor tehetnénk is valamit az ügy érdekében. Hogy ne csak éneklés legyen.

- Mire gondoltál?

- Gyűjthetnénk adományokat.

- Nagyszerű ötlet, de nem tudom, hogy itt lenne sikere. Ez csak egy tábor, nincs olyan nagy befolyása, de mindenképpen vesd fel Zoltánnak, hátha ki tud találni valamit – mosolyogtam rá bíztatóan, aztán kisiettem a faházból és az étkező felé indultam.

Ma ugyanis az étkezőben terveztem reggelizni és útközben ezt meg is írtam Kornélnak, hogy ne várjon. Egy selfiet küldött válaszul, amin magányosan ül az asztalnál és látszik az én terítékem is. Mosolyogva süllyesztettem a zsebembe a telefont és felszökkentem a pár lépcsőfokon. Szombat reggel lévén, amikor már senkinek se volt próbája, mindenki itt tartózkodott, de már korántsem voltunk olyan sokan, mint egy hete. A svédasztalhoz léptem, szedtem magamnak tükörtojást, szalonnát és friss puha kenyeret, majd megfordultam és körbe hordoztam a tekintetem. Patrik a szokásos asztalnál ült, reggelije érintetlenül hevert maga előtt, telefonja a kezében volt. Tétováztam és már majdnem elindultam felé, de aztán meggondoltam magam és a mellette lévő asztalt választottam. Leültem és már épp hozzá láttam a reggelimhez, amikor Kornél huppant le velem szembe.

- Gonosz vagy!

- Mit csinálsz itt? – kérdeztem meglepetten.

- Két napig a kajámon élsz, most meg lepasszolsz. Kegyetlen vagy – szorította a mellkasára a kezét.

- Ne haragudj – haraptam az ajkamba, majd a székcsikorgást meghallva azonnal Patrikra néztem.

A tányérján a reggeli még mindig érintetlen volt és úgy tűnt nem is szándékozik megenni, mert vissza vitte a pulthoz, aztán hátra se nézve távozott. Görcsbe ránduló gyomorral néztem utána és hirtelen az én étvágyam is elment.

- Bassza meg – sziszegtem magam elé.

- Most mi van? – kérdezte értetlenül.

- Az, hogy... igazából nem tudom, azt hiszem Patrik beszélni szeretett volna velem, de megjelentél te és ő meg elment. Vagyis nem tudom, lehet nem ez történt, de már elszúrtam a lehetőséget, hogy beszéljünk – hadartam egy szuszra.

- A lehetőség mindig megvan. Menj utána és beszélj vele.

- Nem tehetem! Mert elszalasztottam a lehetőséget és most haragszik, amiért veled voltam.

- Tehát féltékeny, ami azt jelenti, hogy érdekled – tette hozzá.

Gondterhelten sóhajtva dőltem hátra a székben és a reggelimre szegeztem a tekintetem.

- Úgy megennék most egy jó kis profiterolt.

- Mit?

- Profiterolt. Tudod sok csoki, golyók, amikben vaníliás töltelék van – magyaráztam, majd a szemem sarkából megpillantottam Patrikot.

Reménykedve néztem rá, a szívem a torkom környékére költözött miközben őt figyeltem, ahogy egyenesen felénk tart. Egy részem számított rá, hogy elsétál mellettem, ezért amikor megállt előttem nem is akartam elhinni, hogy valóban itt van és engem néz.

- Beszélhetnénk?

- Aha – pattantam fel a kelleténél hevesebben és követtem őt.

A szívem a torkom környékén dobogott, miközben egymás mellett sétáltunk és az előkészületeket figyeltük. A verseny ma korábban veszi kezdetét, mert két fordulós lesz és Zoltán tanulva a múlt hétből, már mára is hívott árusokat, akik elkezdték felépíteni sátrukat. Helyesen tette, ma tuti sokkal több bevételük lesz az árusoknak, mint vasárnap, amikor már csak 20-an lesznek a táborban. Én már semmiképpen nem leszek itt. Nem fogok itt lenni a holnapi sztárvendégen, nem veszek részt a programokban, amik közt lampioneregetés is van.

- Szabi küldött, hogy beszéljek veled – szólalt meg.

- Ó.

- Azt szeretné, hogy maradj és csináld végig a tábort te.

- Tudom, nekem is mondta tegnap, de nem tehetem. Kötelességem van, nem adhatom fel az életem, az éneklés miatt.

- Azt hittem megszeretted a zenét, hogy újra szeretnél énekelni – pillantott rám.

- A lovaglás az életem Patrik. Abba kapaszkodva tudtam talpra állni. A tábornak, Szabinak és... neked köszönhetően visszakaptam azt az érzést, amit egykor a zene és az éneklés jelentett nekem. Ti segítettetek kitörölni nekem a múltat és tiszta lappal indulni, de...

- De nem érzed úgy, hogy ez a te utad.

- Igen – bólintottam. – Szóval, ha Szabi azért küldött, hogy rábeszélj, maradjak, nem fog sikerülni. Szeretnék végre Villámmal lenni, de itt is szeretnék maradni, ugyanakkor mérlegelnem kell, hogy mi a fontosabb. Egy verseny, ahol, mint én Laura versenyzek, vagy egy másik verseny, ahol senki se tudja, hogy én vagyok az, ahol mindenki Hannának szurkol és nem nekem, Laurának.

Patrik semmit se mondott és az arcára nézve rájöttem, hogy átléptem egy határt. Még nem állt készen erre a beszélgetésre. Legalábbis az arcáról ezt tudtam leolvasni. Bárcsak tudtam volna, hogy mi jár a fejedben.

- Nem foglak visszatartani, igazából tudtam, hogy nem maradnál, de Szabi ragaszkodott hozzá, hogy beszéljek veled. Valószínűleg most is egy bokorból figyel.

Azonnal körbe pásztáztam a környéket, majd Patrikra néztem, aki elkapta rólam a tekintetét és sóhajtott egy nagyot.

- Nos, beszéltem veled...

- Gondolom, akkor most mész.

- Igen gyakorlok még Bettivel – válaszolta.

- Okés. Jó gyakorlást – suttogtam a szám szélét rágcsálva.

Ám nem mozdult, én pedig nem mertem rápillantani, vagy bármit is mondani. A másodpercek egyre csak teltek, a szívem egyre jobban dörömbölt a mellkasomba, aztán már nem bírtam tovább, felemeltem a fejem és ránéztem. Patrik mintha csak erre várt volna, tekintetét az enyémbe fúrta, arckifejezése elgondolkodó volt.

- Volt bármi is igaz a kettőnk kapcsolatából? – kérdezte csendesen.

- Patrik...

- Csak válaszolj a kérdésemre. Volt vagy sem?

- Volt – suttogtam, ő pedig bólintott, aztán elköszönt és elsétált a központi épület felé.

Zakatoló szívvel, reménykedve néztem utána. Lehetséges lenne, hogy megbocsát nekem? Hogy ad nekem egy újabb esélyt? Amennyiben kapok tőle egy második esélyt, nem fogom elszúrni, soha többé nem fogok neki hazudni! Amint eltűnt a látóteremből már kaptam is elő a telefonom és fel alá járkálva felhívtam Mellanit.

- Mondjad, mert edzek – szólt bele lihegve.

- Mellani – visítottam fel boldogan, jó hosszasan elnyújtva a nevét.

- Jézusom. Kirepeszted a dobhártyám? Mi van? – röhögött fel fájdalmasan.

- Beszélt velem! Patrik és én beszéltünk! Úristen és ő jött oda hozzám! Odajött hozzám és félre hívott, és ah – ugráltam fel alá, mint egy hülye.

- Ez gyorsan ment. Akkor most jóban vagytok?

- Hát nem... vagyis nem beszéltünk a történtekről. Igazából Szabi küldte rám, hogy beszéljen velem, hátha miatta maradok a táborba, de nem fogok maradni, mert Gábornak megígértem, hogy számíthat rám a versenyen és nem fogom a lovaglást feladni, azért, hogy itt maradjak, úgy, hogy nem lehetek önmagam. Aztán véletlenül felhoztam Hannát és láttam rajta, hogy erre még nem áll készen, ezért nem is feszegettem a témát. Ő pedig megkérdezte, hogy volt-e bármi is igaz a kapcsolatunkból. És ennyi... - fejeztem be egy ábrándos sóhaj kíséretében.

- Szóval azért beszélt veled, mert Szabi arra kérte, nem pedig azért mert szeretett volna veled beszélni.

A mosoly azonnal leolvadt az arcomról, ahogy belegondoltam Mellani szavaiba. Tényleg csak azért beszélt volna velem, mert Szabi megkérte volna? Nem, az nem lehet. Ha nem akart volna beszélni velem, akkor nem teszi, bármennyire is zaklatja vele Szabi. Rosszkedvűen túrtam bele a hajamba és nekidőltem az egyik fa törzsének, tekintetemet magam elé szegeztem.

- Ezt nem azért mondtam, hogy lelombozzalak – elégelte meg a csendet Mellani.

- Nem igazad van. Hamar kezdtem el reménykedni – sóhajtottam fel. – További jó edzést.

- Ne csináld már Laura! Lehet, hogy én tévedek.

- Vagy pedig én! Nem akarom ezúttal elcseszni, ha pedig reménykedek, lehetséges, hogy pofára esek. Na, mindegy. Megyek, gyakorlok még.

- Oké. Hamarosan találkozunk, Gábor elvisz.

- Rendben – mosolyodtam el. – Szia, Mellani.

- Szia, Laura.