Nem számítottam rá, hogy másnap reggel arra kelek, hogy Szabi áll az ágyam mellett, egy poharat tartva a kezében, aminek tartalmát előbb zúdította rám. Ijedt sikkantás hagyta el az ajkam és azonnal felültem az ágyban. Kómásan meredtem Szabira, arcomon vízcseppek gördültek végig, a pizsi felsőm egy része csurom vizes lett, köszönhetően Szabi reggeli fürdőjének.

- Szép jó reggelt – mosolygott rám kedvesen.

- Nincs is jobb egy adag hideg vízre kelni. Húsvét van, vagy mi? – kérdeztem az arcomat dörzsölgetve megpróbálva teljesen felébredni.

- Nem, de így is hagytalak aludni, kilencig. Vártalak az étkezőben, gondoltam felkeltél a csörgésre, de amikor feljöttem úgy horkoltál, mint egy medve, és nem reagáltál a kedves ébresztgetésemre, így kénytelen voltam más módszert alkalmazni.

- De ma délelőtt nincs is próbánk.

- Nincs, viszont ma kimegyünk, felvenni egy kis videót, ami a szombati fellépésedhez kell. Ezeket vedd fel, Kára küldi – nyújtott felém egy zacskót. – Odakint várlak, csomagoltam el reggelit is – kiáltott hátra a válla felett.

Távozása után, még percekig ültem az ágyon, hogy aztán belekukkantjak a szatyorba és kivegyem a benne található ruhákat. A szatyorban egy bő farmer lapult, egy kék, piros, fehér csíkos bő póló, egy piros kockás ing, piros zokni, egy szürke tornacipő, valamint a piros baseballsapka. Azonnal felismertem a ruhákat, és miközben öltözködtem azon csodálkoztam, hogyan sikerült Klára néninek, pont olyan ruhákat beszerezni, mint ami Milagrosnak volt. Titokban jóba van Nataliával és elkérte tőle vagy mi? Aztán észrevettem a szatyor alján még valamit, egy nyakláncot, amit óvatosan vettem ki a szatyorból és a fény felé tartva alaposan megszemléltem a Guadalupei szüzet ábrázoló medált, majd a nyakamba akasztottam. A tükör felé fordulva meglepetten mértem végig magamat. Ebben az öltözékben teljesen úgy éreztem magam mintha Milagros lennék. Készítettem pár fényképet, amiket tovább küldtem anyunak és megkérdeztem tőle, hogy biztos nem szeretne, most szombaton eljönni? Annyira örültem volna, ha ő vagy apu eljönnek és élőben megnézik a fellépésem. A lépcsőn lefelé tartva a gondolataim közt kutattam, hátha eszembe jut valamilyen beszólás amit Milagros mondott.

- Na, nyakigláb itt vagyok, ahogy kérted, de gyorsan mond, mert már vár az öreglány – libbentem ki az ajtón. – Ó, szia, Patrik – villant a tekintetem Patrikra, aki Szabi mellett ácsorgott.

- Jó reggelt – mosolygott rám.

- Nyakigláb? – kérdezte Szabi.

- Hát így hívta Milagros Ivot nem? Én legalábbis így emlékszem.

- Nem tudom, nem láttam a sorozatot.

- Ha nem tudod, akkor miért hívtál egyszer öcskösnek? – vágtam vissza azonnal, mire összehúzott szemekkel rám meredt, én pedig elvigyorodtam. – Értem már, nem akarod, hogy folt essen a hírneveden, amiért szappanoperákat nézel!

- Ugyan már ez hülyeség – horkantott fel, majd a tábor bejáratához közeli parkoló felé vette az irányt.

A kocsikat fürkésztem és megpróbáltam rájönni, hogy vajon melyik kocsi lehet a Szabié, mert biztos voltam benne, hogy saját autója van. A tekintetem ide oda vándorolt a szürke Toyota és a kék Volvo között. A fehér Audiról tudtam, hogy csakis Ákosé lehet, a Nissan pedig tuti, hogy Alexanderé, mivel látszott az autón, hogy családi, a kis Suzuki pedig Zoltáné lehetett. Mikor aztán Szabi elővette a slusszkulcsot és rányomott a nyitott lakatra, a Volvo reflektorai felvillantak, elvigyorodtam.

- Menő kocsi – mosolyogtam és sietősen megcéloztam az anyósülést.

- Értesz a kocsikhoz?

- Nem, de nekem is Volvom lesz majd, amint elég energiát gyűjtök a jogsi szerzéshez – válaszoltam vidáman és bepattantam az anyósülésre.

- Isten ments. Én nem engednélek az utakra, közveszélyes vagy – röhögött fel Szabi és beült mellém, hátra pedig Patrik szállt be.

Mosolyogva vontam meg a vállam, mert tudtam csak viccel velem és inkább adna nekem egy jogsit, mint mondjuk Liának, aki vezetés közben is videókat készítene magáról. Ahogy Szabi beindította a kocsit, a motor dorombolva életre kelt, majd rákanyarodtunk a kitaposott útra és megálltunk a kapu előtt. Mivel én ültem közel a biztonsági őrnek a kis kabinjához, Szabi mellettem engedte le a kaput. Mikor felismertem, hogy ugyanaz a szervező, aki már kétszer is kiengedett kedvesen rámosolyogtam.

- Most két pasival megyek randizni – újságoltam, mire Patrik hátul felröhögött.

- Hát igen, nem éri be egyel – kuncogott.

- Fogjátok be – szólt ránk Szabi a fejét fogva. – Velem vannak, csak ide megyünk a közelbe, egy maximum két órán belül vissza is jövünk – szólt a szervezőnek, aki ezúttal semmilyen papírt nem adott, amit meg kellett volna őriznünk, csak kinyitotta a kaput és utunkra engedett minket.

- Tényleg amúgy, hova is megyünk? Miért kellett Milagrosnak öltöznem és Patrik, hogyhogy itt van? – faggatóztam.

- Majd megtudod!

A vállamat megvonva, pillantottam hátra a vállam felett Patrikra, aki a telefonját nyomkodta, majd éreztem, hogy megrezdül a telefon a zsebemben. Az ajkamba harapva halásztam elő a készüléket. Nem tudom melyiket szerettem volna jobban. Azt ha Snapchaten ír, úgy, hogy egy kocsiban utazunk, vagy pedig ha Messengeren ír. Az utóbbi nyert és az is kiderült számomra, hogy titkon abba reménykedtem, hogy Messengeren írjon.

Nagy Patrik: Amúgy elfelejtettem valamit elmondani tegnap...

Fodor Laura: Na, mit?

Nagy Patrik: Jó lett a kép, amit feltöltöttek rólad.

A homlokomat ráncolva kerestem vissza a képet, amit az oldal feltöltött, majd elmosolyodtam. A fotó, akkor készült, amikor Villámmal megnyertük az országos díjugrató versenyt és kezemben az arany kupával, átöleltem Villám nyakát, arcomon színtiszta boldogság tükröződött. Igen, ezt a képet én is imádtam. Belépve a galériámba, addig keresgéltem, míg meg nem találtam azt a fényképet, ami az abszolút kedvencem volt. Villámmal a gyümölcsfák között álltunk, amik éppen akkor virágoztak, rajtam lovaglónadrág és egy fekete pulcsi, hajam kiengedve, fejemen egy virágkoszorú és a homlokomat Villám homlokának döntöttem. A képet Bence készítette, úgy, hogy én nem is tudtam. Illetve azért mentünk ki, hogy képeket csináljunk, de akkor éppen nem pózoltam, hanem csak élveztem a pillanatot. Most ezt a képet feltöltöttem a napomba, azzal a hozzászólással, hogy memory és lélegzet visszafojtva vártam, hogy Patrik reagáljon rá. Ahogy frissítettem az oldalt és rámentem a storymra már láttam is, hogy Patrik megnézte és már érkezett is az üzenet.

Nagy Patrik: Ez a kép viszont mindent is visz! Ilyenkor bánom, hogy abba hagytam a lovaglást. Jó képeket lehet csinálni, mondjuk te autó szerelés közben is ugyanilyen jól néznél ki.

Azonnal hátra kaptam a fejemet Patrikra, akinek az arca vörösen égett, majd megdörzsölte az arcát és a mellett lévő ülésre dobta a telefonját.

- Egy idióta vagyok – motyogta maga elé, amit nem is hallottam volna, de mivel őt néztem simán le tudtam olvasni a szájáról.

Zavartan fordultam vissza, a telefonomra meredtem és nem tudtam mit reagálni. Hülye módon felötlött a fejemben, hogy mi van, ha a beszélgetések során megtetszettem Patriknak és most emészti a bűntudat, mert mind két testvért fűzi. Istenem, hogy lehettem ilyen önző dög? Válasz nélkül hagytam Patrik üzenetét, a készüléket visszasüllyesztettem a zsebembe, majd kibámultam az ablakon. Kívülről tökéletesen nyugodtnak látszottam, együtt énekeltem Szabival, akinek a dalát éppen leadta a rádió, de legbelül magammal ordítottam, hogy miért csak magamra gondoltam. Mert mi van, ha a feltételezésem igaz, és most Patrik tényleg szar alaknak érzi magát miattam? Ha még meg is bocsátotta volna nekem azt, hogy nem mondtam el neki ki vagyok valójában, azt már tuti nem fogja, hogy esténként én írogattam vele és nem mondtam el neki az igazat.

- Kiszállás srácok – szólt ránk Szabi.

Feleszmélve a bambulásból egy focipálya parkolójában találtam magam, ami mellett egy uszoda volt, a háttérben pedig ott magasodott a Bélkő. Kiszálltam a kocsiból, magamba szívtam a levegőt és megmozgattam az elmacskásodott lábaimat.

- Tessék szendvics – nyomott a kezembe Szabi egy szendvicset. – Patrik!

Tekintetemmel megkerestem Patrikot, aki a sarkon állt, nekünk háttal, testtartása merev volt. Kivettem Szabi kezéből a másik szendvicset és Patrikhoz sétáltam. Ahogy mellette álltam már jól láttam, hogy a második házat nézi, és a szemét ellepik a könnyek.

- Itt lakott a dédimamád? – kérdeztem csendesen.

- Igen, mióta meghalt, nem is jártam itt. Teljesen más lett – sóhajtott fel.

- Családba maradt a ház?

- Igen, papának az öccse örökölte, mert papa lemondott a részéről és most nézz rá. Mintha csak arra vártak volna, hogy dédimama meghalljon. A cseresznyefát kivágták, a tyúkólt lebontották, a kedvenc sziklakertje tele van gazzal, pedig gyönyörű rózsák nőttek ott – sorolta a gondolataiba merülve.

- Srácok, nem érünk rá egész nap – állt meg mellettünk Szabi. – Mit nézünk?

- Semmit – legyintett Patrik és elvette tőlem az egyik szendvicset, majd elfordult a háztól és a focipálya bejárata felé indult.

- Mi van vele? – bökött oldalba Szabi.

- A múlt – sóhajtottam fel, ő pedig bólintott.

- Mit csinálunk itt? – kérdeztem kíváncsian.

- Forgatunk. Felvesszük azokat a jeleneteket, amikor Milagros mocskosan focizik és nem dögös.

- Ó értem – bólintottam és rámosolyogtam az idős hölgyre, aki az épület előtt várt ránk.

Kaptunk tőle egy labdát, majd a lekerített műfüves pálya felé vettük az irányt, közbe pedig összekentem az arcomat, hogy mocskos hatást keltsek. Patrik előttünk lépkedett és a szívem szakadt meg az arckifejezése láttán. Tudtam milyen érzés elveszíteni egy olyan személyt, aki közel ált hozzánk.

- Hé – érintettem meg Patrik vállát mire megfordult és rám nézett, én pedig köré fontam a karom és szorosan magamhoz öleltem. – Tudom, hogy nehéz!

- Én akartam eljönni, azt hittem készen állok, de a gyomrom forog, ha arra gondolok, hogy találkoznom kell velük. Ki tudja mennyi változás történt már odabent is – tolt el finoman magától.

- Szeretnél róla beszélni?

- Nem, megvagyok – mosolygott rám halványan, majd ellépett tőlem.

Kétkedve néztem utána és egyszeriben úgy éreztem mintha egy hatalmas szakadék tátogna kettőnk között. Valamiért úgy éreztem, hogy ez nekem köszönhető, mármint annak, hogy este beszélgettem vele, és ő nem tudja, hogy velem beszélt. Idegesen sóhajtottam és Szabihoz sétáltam, aki éppen a kamerát szerelte össze. Ahhoz képest, hogy korábban azt mondta egyszer majd megmutatja nekem a házat, ahol gyerekként annyi időt töltött, most nem igazán mutatott rá hajlandóságot. Könnybe lábadt szemekkel rúgtam bele a focilabdába, ami nem ment teljesen messzire, mivel sose voltam jó fociban.

- Még nem indítottam a felvételt, nem kell sírni – jegyezte meg Szabi, aki azt hitte, hogy már a szerepemet gyakorlom.

- Elcsesztem az életemet, rohadtul – suttogtam és a könnyeim végig folytak az arcomon.

- Mi? Várj. Most mi van?

- Bármihez kezdek, azt elcseszem. Ha végre van egy olyan fiú, aki velem egykorú és mégsem akar gerincre vágni, persze, hogy elcseszem.

Szabi csodálkozva meredt rám, aztán Patrik felé fordult, aki már az elgurult labdával dekázott, profikat megszégyenítő módon, aztán visszafordult felém és fájdalmasan sóhajtva beletúrt a hajába.

- Mibe keveredtél?

- Előbb vegyük fel azt a hülye videót és valaki tanítson meg dekázni – szipogtam, mert még egyáltalán nem álltam készen a színvallásra.

- Hé, a videó nem hülye. Mi az, hogy nem tudsz dekázni? – akadt ki. – Patrik tanítsad meg ezt a lány dekázni, nekem nem lenne hozzá türelmem – tolt Patrik irányába. – A többit pedig később megbeszéljük, nem tudom mit műveltél, de azt tudom, hogy egy idióta vagy.

- Kösz – sziszegtem. – Na, tudsz belém tudást varázsolni? – álltam meg Patrik előtt.

- Megpróbálhatom – vigyorodott el és hozzám passzolta a labdát.

Könnyedén megállítottam a lábammal, aztán megpróbálkoztam a lehetetlennel. A dekázással. Nem voltam könnyű tanítvány. Az első kudarcom után kijelentettem, hogy én ezt nem csinálom, majd már csak röhögtem az egészen, ugyanis képtelen voltam kettőnél tovább fent tartani a labdát. Patrik és Szabi döbbenten figyelték a szerencsétlenkedésem, én pedig folyton azt magyaráztam, hogy nem minden lány lehet penge fociból, különben is az fiús sportág. Ők erre rávágták, hogy én akkor tuti egyes voltam tornából, mert aki focizni nem bír, az mást se tud. Aha, szerintük. Olyan tigris bukfencet csináltam és szaltóztam előttük, hogy a szájuk tátva maradt a csodálkozástól. De aminek a legjobban örültem az az volt, hogy úgy tűnt a szakadéknak már nyoma sincs köztem és Patrik között. Lehet, hogy túlgondoltam a dolgot és csak az emlékei miatt volt ennyire távolságtartó.

- Iparkodjunk már. Lassan egy órája itt vagyunk és nem csináltunk szinte semmit. Mindjárt kezdődik a meccs – türelmetlenkedett Szabi.

- Nagyon fontos az a videó?

- Minden fontos, amit én kitalálok! Vagy meg tudod oldani, hogy két részre osztódsz?

- Simán megtudná, ha itt lenne Laura – vonta meg a vállát Patrik. – Miért nem kérdezzük meg, hogy eljönne-e?

- Azért, mert Laura nem énekel – szögeztem le dühösen.

- Ezt te gondolod így vagy őt is megkérdezted erről? Miből gondolod, hogy nem szeretne újra énekelni? – szegezte nekem a kérdést, mire eltátottam a szám.

Patrik most képes össze veszni rajtam? Mármint engem vett védelembe, és úgy tudja, Hannával veszekszik, rajtam. A rohadt életbe már, muszáj elmondanom neki az igazat!

- Ó baszki Hanna, nem egy rohadt filmbe vagyunk – morogta a fülembe Szabi, mire összerezzentem. – Higgadjatok le srácok. Laura nem jön ide, mert külsős nem szerepelhet a versenyeken – szögezte le.

Farkas szemet néztem Patrikkal, majd ő elkapta a tekintetét és összepréselt szájjal elbámult mellettem. Remek, haragszik rám, amiért nem egyeztem bele, hogy Laura ide jöjjön. Tényleg remek! Tekintetem Szabira ugrott, aki a homlokát ráncolva figyelt engem, tekintetében hitetlenkedés csillogott.

- Vegyük fel azt a videót. Nekem elegem van – tartotta fel a kezét hirtelen és a tekintetét le se véve rólam a kamera mögé hátrált.

- És mégis mit csináljak?

- Te vagy Vad angyal fan, csináld amit Milagros csinálna.

Nem voltam kisegítve, ráadásul a mű gyepes pálya sem volt az igazi, ezért szó nélkül sarkon fordultam és az épület felé vettem az irányt.

- Most meg...

- Majd pont egy focipályán fogok szomorkodni – mordultam fel dühösen és beléptem az épületbe, ebben a pillanatban pedig megrezzent a telefonom a zsebembe.

Patrik írt, és nekem, Laurának.

Nagy Patrik: Az előbb vesztem össze tesóddal, rajtad.

Fodor Laura: Hülyék vagytok!

Nagy Patrik: Leginkább én. Valami tipp, hogy hogyan engeszteljem ki?

Fodor Laura: Hagyd, hogy lenyugodjon, különben olyat mond, amit nem gondol komolyan, téged viszont nagyon megbántana vele.

Nagy Patrik: Nem is érdekel, hogy min vesztünk össze? Mármint, hogy mi miatt?

Erre már semmit se reagáltam. Az egyik használaton kívüli öltözőbe belépve elégedetten fordultam körbe, majd levágtam magam a fal tövébe, lábammal ide oda tologattam a labdát és magam elé meredtem. Szabi értetlenül lépett be az öltözőbe, majd körbepillantott és elismerően biccentett egyet. Nem is foglalkoztam vele, vártam, hogy elindítsa azt a rohadt felvételt és végre mehessek haza. Haza... lassan már tényleg az otthonomnak tekintem azt a tábort. Szabi több féle pillanatot is felvett, volt ahol a medálomat szorítottam a kezembe és könnyezve bámultam a távolba. Volt, ahol fociztam, vagy épp a dekázás kisíreltem meg, aztán volt az a pillanat, amikor a labda odagurult hozzám.

- Megvagyunk – jelentette be Szabi, mire felálltam a földről és leporoltam a fenekemet.

- Hol van Patrik?

- Mintha azt mondta volna, hogy beugrik köszönni. Szóval mi ez az egész? – szegezte nekem a kérdést. – Nagyon remélem, hogy nem az, amire gondolok!

- Múlt héten rám írt Patrik, mármint tényleg rám, Laurára, én pedig visszaírtam neki és most minden olyan zavaros lett. Nem akarok beképzeltnek tűnni, de nagyon úgy tűnik, hogy Patriknak bejövök én is, meg Hanna is, vagyis csak én, de ő ezt nem tudja és most biztos szarul érzi magát, mert úgy tudja, hogy mind két testvért fűzi – túrtam bele a hajamba idegesen, ami már kibomlott a gyors kontyból, amibe csavartam. – Már teljesen nyakig benne vagyok a szarban és Mellani megmondta, hogy legyek vele őszinte, de nem hallgattam rá, és most már még rosszabb minden – sírtam el magam.

Szabi hosszasan hallgatott, majd lassan elkezdett tapsolni. Minden egyes csattanástól összerezzentem és egyre inkább szerettem volna elsüllyedni.

- Hogy lehettél ennyire önző? – kérdezte. – De most komolyan Laura! Van fogalmad arról, hogy ez mennyire tud fájni egy férfinek? Ráadásul szerencsétlennek most bűntudata van, holott semmiről se tehet, mert önző módon te mozgatod a szálakat. Az orránál fogva vezeted. Gondolod, hogy fog benned valaha is bízni ezek után?

- Őszinte voltam vele.

- Lehettél vele őszinte, ha egy hatalmas nagy hazugságra építetted a kapcsolatotokat. Ébredj már fel Laura! – ragadta meg a vállamat. – Komolyan nem lehetsz ennyire hülye! Te mit éreznél fordított helyzetben?

- Elszúrtam tudom! Nagyon jól tudom, hogy önző vagyok, és, hogy csak magammal törődöm! De te ezt nem érted, nem érted milyen félelmet éreztem valahányszor olyan helyzetbe kerültem, hogy alkalmam lett volna elmondani az igazat. Fogalmad sincs hányszor gyötört a bűntudat, amiért nem lehettem vele őszinte.

- Akkor miért nem voltál vele őszinte?

- Mert az ember már a saját családtagjában se bízhat meg, mert elárulja! Úgy jöttem ebbe a táborba, hogy a lebukástól féltem, hogy majd mindenki azonnal rájön, nem Hanna vagyok.

- Ezt a részét már megtárgyaltuk tegnap. Engem az érdekelne, hogy miért használtad ki Patrikot, ha szereted? Mert látom rajtad, hogy szerelmes vagy.

- Mert szerettem volna, ha megismer engem, az igazi énemet. Nem szerettem volna, ha Hannaként tetszem meg neki, hogy aztán őt csókolja a csere után. Tessék ez az igazság. Féltékeny voltam Hannára, ezért írtam vissza neki. Hogy megismerjen engem, az igazi énemet, hogy többé ne a háttérben állva kelljen néznem, hogy milyen jól megy a szerelmi élete, miközben az enyém egy helyben vesztegel. Patrik túl jó Hannához, én pedig túl kevés vagyok Patrikhoz – töröltem meg a szemem és kisiettem az öltözőből.

- Laura állj meg – kapta el a kezemet. – Tudod, hogy ez nem megoldás. Nem titkolhatod el örökké. Figyelj az is lehet, hogy ő csak egy megálló az életedben. Mond el neki az igazat, ha szeret téged, akkor meg fog bocsátani, amint helyre hozta a büszkeségét.

- De...

- Nincs semmi, de. Ahogy mondtad, már így is nyakig benne vagy a szarban. Ne süllyedj még lejjebb, mert onnan már nincs kiút.