Felüdülés volt másnap reggel hajnali ébresztő helyett 8 óra környékén magamtól ébredni, mielőtt az idegesítő csörgés kiverte volna a szememből az álmot. Sua már nem volt a szobában, ő a héten Kornélia tanítványa volt, így a héten rá hárult a koránkelés feladata, viszont Flóra velem együtt ébredezett, majd álmosan köszönt én pedig visszaköszöntem.

- Milyen dalt kaptál? – kérdeztem kimászva az ágyból.

- Olivia Rodrigo: deja vu. Nagyon nem én vagyok, de Alexander úgy látszik, elő akarja belőlem hozni.

- Igen, téged egy Miley Cyrus dallal jobban el tudnálak képzelni – nevettem el magam és konkrétan láttam is magam előtt. – Vagy Tóth Andi.

- Ugye? Kár, hogy nem mi döntünk. Te mit kaptál?

- Natalia Oreiro: Cambio Dolor – vigyorogtam, miközben a bőröndömet túrtam át, egészen addig, míg a kezembe nem akadt az almazöld nyakba megkötős pörgős szoknyám.

- Aha és az mi? – tárta szét a karját.

- Egy nagyon jó dal!

- Ha te mondod. És a közös mi lett?

- Jonas, Miley, Demi, Selena: Send It On.

- Hát én megkaptam az ABBA-t – röhögte el magát kelletlenül.

Rámosolyogtam, aztán a kis batyummal együtt elindultam a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak és átöltözzek. Kissé sietősen öltözködtem, mert még szerettem volna reggelizni az első órám előtt, így egyszerre próbáltam fogat mosni és a hajamat befonni, közben pedig a videót néztem és a homlokomat ráncolva próbáltam lekövetni a lány mozdulatait.

- Ne segítsek? – kérdezte a tegnapi popcornos lány, miután figyelemmel kísérte, ahogy harmadjára is újrakezdem.

- Ha nem sietsz, akkor igen – néztem rá hálásan.

- Van, még időm. Igazából csak délután lesznek óráim, de szeretek korán kelni – magyarázta. – Itt csináljam vagy odakint?

- Odakint, csak gyorsan kisminkelem magam – kezdtem el kapkodni.

Nem vittem túlzásba a sminkelést, szempillaspirál, tusvonal, szájfény és egy kis korrektor, hogy elrejtsem az egyre pirosabb pattanásom, ami pont a homlokom közepén foglalt helyet. A cuccaimat felmarkolva visszamentem a szobába, az ágyra dobtam őket, aztán elfoglaltuk az egyik karosszéket.

- Hm... egyébként Hanna vagyok – mutatkoztam be.

- Tudom, én pedig Noémi. Nem vagyok olyan ismert, mint te.

- Kitartás kérdése az egész – mosolyodtam el, majd csodálkozva pillantottam fel, amikor ellépett tőlem. – Ennyi?

- Aha, a megfelelő technikával hamar megvan.

- Hú, nagyon, köszi – forgolódtam magam elé tartva a telefont, megpróbálva szemügyre venni Noémi alkotását. – Tényleg, köszi!

- Nincs mit.

- Jössz reggelizni?

- Nem, előbb még befejezem a filmet, amit nézek.

- Okés – mosolyogtam rá, aztán lesiettem a lépcsőn, majd ki az ajtón.

A könnyű nyári szellő meglebbentette a szoknyámat és kellemesen végig nyalta a meztelen karomat és hátamat. A fák takarásából kiérve egy pillanatra megtorpantam és a nap felé fordítva az arcomat mélyen magamba szívtam a D vitamint, hogy aztán tovább induljak az étkező felé. Egy pillanatra szomorúság fogott el, amikor láttam, hogy Dávid egyedül reggelizik így gyorsan szedtem magamnak virslit, szalonnát, és egy tükörtojást, főztem le egy kávét, aztán csatlakoztam Dávidhoz, aki mosolyogva köszöntött.

- Na, milyen volt a hajnalig tartó bulizás?

- Nem volt az hajnalig tartó. Csak éjfélig maradtunk, és a tábortűz nagyon is hangulatos volt – mosolyogtam vissza emlékezve a koncert után történtekre.

Egy csapat fiatal, tábortűz és nulla alkohol, és mint kiderült így is hatalmasat lehet bulizni. Mivel tábortűz volt így nem maradhattak el a rémtörténetek sem, előkerült egy gitár is és énekeltünk is rengeteget, majd éjfél körül szétszéledtünk és hát eléggé érzelmes búcsút vettünk Patrikkal egymástól. Nem tudom, ki csókolt meg kit, de egyszer csak a karjaiba voltam és nem akartam szabadulni onnan. A boldog pillanatunknak Szabi és Kornélia felbukkanása vetett véget, akik azonnal aludni zavartak minket, és, hogy megbizonyosodjanak, róla valóban aludni megyünk, Kornélia engem kísért, Szabi pedig Patrikot. Búcsúzóul viszonzásképp megjegyeztem, hogy ők is aludni menjenek ám. Mosolyogva tértem vissza a valóságba, aztán Dávidra néztem, akinek fel se tűnt, hogy elkalandoztam ugyanis folyamatosan a telefonját nyomkodta. Valószínűleg Mellanival beszélt.

- Puszilom – szólaltam meg.

- Öcsémet? – pillantott fel.

- Őt is – vágtam rá azonnal, mire nevetve bólintott. – Várjunk, őt inkább csókolom, mert brutál jó sztorikat ír, mindig elolvasom, amikor megosztod – helyesbítettem.

- Kit csókolsz? – kérdezte Patrik letéve mellém a tálcáját, majd leült és hozzám hajolva megpuszilta az arcom, mert a szám éppen tele volt virslivel.

- Dávid öccsét. Nagyon jó író – kortyoltam bele a kávémba és zavartan rámosolyogtam.

- Én is jó sztorikat írok – vonta meg a vállát hanyagul.

Mosolyogva bólogattam, aztán az órára pillantva sietősebbre fogtam a dolgot és mindent megettem a tányéromról, majd felpattantam és leadtam a tálcámat.

- További jó étvágyat, én mentem – léptem vissza a srácokhoz.

- Se puszi se pá? – nézett fel rám Patrik csalódottan.

Megszeppenten néztem rá, mire felnevetett és a tarkómat megragadva lehúzott magához és hosszasan megcsókolt.

- Most már mehetsz – engedett el.

Kiegyenesedve a szemem sarkából láttam, hogy Dávid nem tetszően felvonja a szemöldökét, mire elhúztam a szám, sietősen elköszöntem tőlük és már ott sem voltam.

Sietésemnek és a kapkodva reggelizésnek meglett az eredménye, Szabi még nem volt a terembe, de nem töltöttem haszontalanul az időmet. Elindítottam a Cambio Dolort, hogy aztán megállítsam, és kisé vonakodva fogadjam Hanna videohívását. Tekintetem azonnal a háttérben látszódó Balatonra esett, aztán szemügyre vettem Hannát, akin már rendesen meglátszott, hogy rengeteget volt a napon, olyan barnára lesült, hogy azonnal megirigyeltem.

- Haragszol még rám? – kérdezte azonnal.

- Mivel kapcsolatban? A beszólásod miatt, vagy, hogy ide küldted Bencét? – fontam össze magam előtt a karom.

- Mindkettő. Nem kellett volna a verseny napján így beszélnem veled, de tényleg a jó szándék vezérelt, amikor mondtam Bencének, hogy menjen.

- Hát persze, én meg a falnak beszéltem Patrikról.

- Gondoltam hátha Bence jelenléte ráébreszt arra, hogy...

- Mire? Hogy még mindig őt szeretem? Nem éreztem semmit Hanna, semmit.

- Rendben. Nem is ezért hívtalak. Újabb hét kezdődött, az utolsó hét. Ki lett a mestered? Milyen dalt kaptál? – kérdezte izgatottan, én pedig azonnal elvigyorodtam.

- A világ legjobb dalát kaptam, és olyan boldog vagyok, hogy ezt énekelhetem!

- Basszus, akkor én tuti utálom. Mi az? – kérdezte rettegve.

- Vörös hajú, sorozatban szerepel, átkozott jó pasi szereti – soroltam.

- Vad angyal, ilyen nincs. Ki adta neked ezt a hülyeséget.

- Szabi, a héten az övé vagyok – mosolyogtam, majd sóhajtva beletúrtam a hajamba. – Ami nem teljesen jó, mert ő a kezdetektől fogva gyanakodott rám és szombaton ragaszkodott hozzá, hogy előtte nézzem meg, mit választott nekem, én pedig persze, hogy elkezdtem mosolyogni.

- Mindenki tudja, hogy utálom – kerekedett el a szeme.

- Hát igen, nem tudom, meddig tudok még előtte titkolózni.

Ekkor pillantottam először a kamerába, majd homlok ráncolva közelebb hajoltam a készülékhez, ami eddig ki volt támasztva, és amikor tudatosult bennem, hogy nem káprázik a szemem sápadtan megfordultam a széken és Szabira szegeztem a tekintetem. Ki tudja mióta állt az ajtóban és hallgatta a Hannával való beszélgetést. Nagyot nyelve figyeltem, ahogy Szabi komoran becsukta az ajtót és felém indult. Csalódott tekintetétől, amit rám vetett sírhatnékom támadt, ezért szorosan összepréseltem a szám, így próbálva magamban tartani a kikívánkozó könnyeket. Szabi volt az a személy, akinek soha, de tényleg soha nem szerettem volna csalódást okozni. Azt szerettem volna, ha büszke rám és úgy néz, mint akkor, amikor kijelentette én az övé vagyok. Nem akartam, hogy tönkre menjen a kapcsolatunk, de vajon lehet-e minden olyan, mint előtte? Egyáltalán lesz még alkalmam meggyőzni őt, hogy érdemes vagyok a bizalmára?

- Azt hiszem, én most megyek – szólalt meg Hanna.

- Nem, szépen maradsz. Nem fogod egyedül hagyni a testvéredet. Együtt kavartátok a szart – szólt rá Szabi ingerülten és mellém húzott egy széket.

Rettegve figyeltem, ahogy a tekintete ide oda járt köztem és Hanna között, majd végül rajtam állapodott meg.

- Ne haragudj.

- Én nem haragszok Laura – csóválta meg a fejét. – Csak kurvára csalódtam benned – nézett a szemembe. – Pont belőled nem néztem volna ki, hogy a szemembe hazudsz és ezt nem csak az elmúlt egy hét alapján mondom. Soha nem néztem volna ki ezt abból a Laurából, akiről azt hittem, hogy ismerem.

- Hé, azért nem kell bűntudatot kelteni benne és bevetni a hülye kártyáidat – szólt közbe Hanna ingerülten.

- Tudod mit? Tényleg lépj le – rebbent a telefonra Szabi tekintete.

- Ne veszekedjetek már. Elcsesztem tudom és sajnálom! Hagynád, hogy megmagyarázzam, miért én vagyok itt?

- Inkább azt magyarázd meg, hogy miért nem a saját neveden vagy itt!

- Most... most nem ez a lényeg – suttogtam, aztán vettem egy mély levegőt és mindent elmondtam.

Oké az kicsit túlzás, hogy mindent elmondtam. Arról például egy szót se ejtettem, hogy esténként Patrikkal szoktam írogatni, egy azt Hanna sem tudta, kettő nem szerettem volna most beavatni mindkettőjüket a részletekbe. De azon kívül mindent elmondtam Szabinak, a kezdeti pánikrohamokat, azt, hogy én egyáltalán nem akartam ide jönni, de mostanra megszerettem és, hogy a segítségükkel már képes vagyok egyedül is színpadra állni, mint énekes, ami a támogatásuk nélkül nem sikerült volna. Őszintén meséltem neki az annak idején átélt kudarcomról, hogy megismerje az én szemszögömet is, ne csak azt tudja, amit a neten látott.

- Megyek és beszélek Zoltánnal – suttogtam a mondandóm végére érve és felálltam, hogy színt valljak a tábor vezetőjének is.

- Ülj vissza Laura – kérte Szabi.

- Ne, megyek és...

- Azt mondtam ülj vissza – nézett fel rám, mire engedelmesen leültem és ránéztem várva, hogy most mi következik. – Nem fogsz hazamenni és főleg nem hagysz cserbe engem! Mert akkor tényleg sose bocsátok meg!

- De... megszegtem a szabályzatot.

- Nincs semmi ilyen a szabályzatban, senki sem gondolt arra, hogy lesz két ikerlány, akik helyet cserélnek – csóválta meg a fejét.

- Akkor nem kerülünk bajba? – kérdezte Hanna.

- Nálam biztos nem, de mint régi játékos a szakmában. Soha a büdös életbe ne vállalj el két munkát, ami egyazon időbe szól. Meg kell tanulni fontossági sorrendet állítani, mint minden más embernek. Attól, mert van egy ikertestvéred, aki sajnálatos módon túl jó ahhoz, hogy nemet mondjon neked, neked még nem kell ezt kihasználni és elküldeni egy táborba.

Semmit se szóltam, mert a lelkem legmélyén egyet értettem Szabival, de kényelmetlenül éreztem magam, amiért Szabi szinte minden felelősséget levett a vállamról és átadta Hannának, hogy az ő vállát nyomja a teher. Mert a történetben én is hibás voltam, és tudtam, ha Szabi tudná a történetnek azon részét, amit nem mondtam el, rosszabbnak gondolna, mint Hannát. Hanna nem sokkal később el is köszönt, mert mennie kellett forgatni, így kettesbe maradtam Szabival és a hatalmas nagy csenddel.

- Akkor kezdjünk el tanulni – szólalt meg Szabi.

- Nem... nem beszélünk róla?

- Akarsz beszélni róla? – szegezte rám a tekintetét.

Lesütöttem a szemem és erősen az ajkamba haraptam, a könnyek végig csorogtak az arcomon, mert éreztem már semmi sem lesz ugyanolyan. Mindent elcsesztem a hazugságaimmal.

- Ne itasd már az egereket – kérte.

- Tényleg nagyon sajnálom – nyögtem ki az ujjaimat ropogtatva, mert valamivel muszáj volt babrálnom.

- Hagy abba, utálom, ha valaki ezt csinálja – tette a kezemre a kezét. – Nézz rám! Mondom, nézz rám – kérte, amikor elsőre nem engedelmeskedtem neki. – Tudod miért nem zavarlak azonnal haza?

- Nem.

- Mert be akarom neked bizonyítani, hogy tehetséges vagy és, hogy a te utad a zenélés. Ne kössön gúzsba téged Hanna, igenis képes vagy nélküle teljesíteni.

- Miért őt hibáztatod? Őt állítod be rossznak, holott én is hibás vagyok.

- Az egyetlen hibád, hogy nehezen mondasz nemet, és, hogy a végletekig hűséges vagy a testvéredhez, ezért a kedvéért hazudni is hazudsz, még annak is, akibe szerelmes voltál – panaszkodott.

- Az Hanna volt – vörösödtem el reménykedve.

- Ezt a kártyát már kijátszottad – emlékeztetett. – Elmondok neked valamit rendben? De senkinek ne mond tovább, legfőképpen Kornéliának ne – kérte.

- Biztos vagy benne?

- Engem nem adnál ki, ahhoz túlságosan szeretsz.

- Ez igaz – ismertem el. – vagyis nem, nem igaz, nem szeretlek – makogtam. – Jó inkább meg se szólalok – motyogtam, mire felnevetett.

- Van egy naplóm, amolyan rajongói emlék napló. Rengeteg levelet és ajándékot kapok, azokat, pedig amik igazán megfognak, elteszem. A te leveled bekerült ebbe a naplóba és legyél büszke magadra, mert a tieden kívül még két ilyen levelet tettem el, ami szerelmes – mosolygott rám.

Meglepetten néztem rá és ő mosolyogva állta a tekintetemet. Valamiért nem tudtam neki elhinni, hogy tényleg elteszi azokat a rajongói leveleket, amik megtetszettek neki. Gyanakodva figyeltem tovább, várva arra, hogy mikor árulja el magát, akár egy mosolyra ránduló ajakkal, vagy egy csillanással a szemében, de semmi ilyen nem történt. Csak nézett engem és mosolygott, majd maga elé emelte a dalszövegemet.

- Most már tényleg kezdjünk el gyakorolni, fél óra elment, és ma még a közös dalt is át kell nézni. Megbirkózol az angollal? – villant rám a tekintete.

- Patrik azt mondta segít. Múltkor is ő készített fel.

- Oké, akkor nézzük a spanyolt.

Szabival gyakorolni egészen másfajta élmény volt, mint Kornéliával. Mind kettejükkel jó volt, de Kornélia túlságosan maximalista volt, míg Szabi lazán kezelte az egészet, mind addig, míg figyeltem rá. Nem sok koreográfiát szánt nekem, sőt arra kért, hogy improvizáljak és legyek természetes a színpadon, mert az sokkal hatásosabb, mint az előre begyakorolt mozdulatok.

- Popsi villantás viszont kell – szögezte le, amikor már épp elköszöntem volna, de a torkomra fagyott a szó és csak meredtem rá.

- Hogy mi?

- Popsi villantás, azt nem hagyhatod ki.

- Ne akard látni a hátsómat – kerekedett el a szemem.

- Nem is akarom – forgatta meg a szemét. – Natalianak megvillan a popsija az egyik földön való fordulásnál.

- Dehogy villan meg!

- Fogadjunk?

Miközben vissza leültem, folyamatosan azt motyogtam, hogy biztos rosszul látta. Nem egyszer láttam már azt a klipet, és egyszer sem tűnt fel, hogy megvillant volna Natalia feneke. Ám, ahogy Szabi a kérdéses részhez tekert, elindította a felvételt és Natalia tényleg popsit villantott kínosan mosolyogva lesütöttem a szemem. A felvételen nem sok minden látszott ugyan, de valóban villantott. Hogy nem tűnt fel nekem eddig? Ja, megvan. Nem a fenekét bámultam, hanem élveztem a számot, nem úgy, mint Szabi.

- Csak szívatlak – lökött meg röhögve, amikor továbbra se tudtam megszólalni. – Na, menj a ruhapróbádra.

- Amúgy Ani néni, akivel csak egyszer találkoztam vele mi van? – jutott hirtelen eszembe.

- Úgy gondolta, hogy te nem szorulsz az ő segítségére elég neked Kornélia. Ő a nehéz esetekkel foglalkozik.

- És van olyan?

- Akad egypár igen – biccentett. – És itt nem pont az éneklésre célzok. Mint a színészeknél, jó színész, de nehéz vele együtt dolgozni. Itt is van egypár tini, akivel rohadt nehéz együtt dolgozni. Ott van például Lia, nagyon jó a hangja, de hobbija a vlogolás és folyamatosan videóz. Alig lehet őt rávenni, hogy a feladatára koncentráljon, kiállhatatlan egy csaj – borzongott meg.

- Értem – nevettem el magam. – Akkor mi ketten jóba vagyunk? – kérdeztem csendesen.

- Aha, minden oké. Na, menj – hessegetett el.

Megkönnyebbülten mosolyogva léptem ki a teremből, odébb sétáltam egy ajtóval és mosolyogva köszöntöttem Klára nénit, aki a szokásos pörgős módján azonnal leparancsolta rólam a ruhákat, és amíg keresgélt a fogasok között én egy törülközőt magam köré tekerve várakoztam, mivel, hogy nem volt rajtam melltartó. Klára néni kérdéseire válaszolgatva vettem szemügyre a rengeteg fellépő ruhát, majd bizonytalanul kinyúltam és megérintettem a sötétkék selyemruhát. Az ajkamba harapva emeltem le a fogasról és csodálattal meredtem a csodás ruhára, ami túl kecses volt ahhoz, hogy rajtam jól álljon, de annyira szerettem volna felvenni. Vérzett a szívem miközben vissza tettem a helyére, majd a nyíló ajtó felé kaptam a fejem és azonnal szorosabban öleltem magamhoz a törülközőt ugyanis Patrik lépett be a ruhatárba.

- Itt vagyok, kezdhetjük – suttogta bizalmasan és sietve becsukta az ajtót, hogy aztán kibújjon a felsőjéből.

- Idióta – nevettem el magam, mire elvigyorodott.

- Azt ne mond, hogy mást vártál – hordozta végig rajtam a tekintetét, úgy, mint aki megpróbálja elképzelni, hogy mit rejt a törölköző.

- Na, meg is van. Természetesen változtatok rajta egy két helyen, meg jó sokat kell belőle bevenni. Próbáld csak fel, te pedig fiatalember, ezeket veszed fel – nyomott Patrik kezébe egy fekete nadrágot és egy fehér inget.

- Elfordulsz? – kérdeztem.

- Miért vagy szégyenlős? – vonta fel a szemöldökét, majd mosolyogva elfordult.

Amíg ő nekem hátat fordítva öltözködött, gyorsan én is belebújtam a ruhába, ami úgy lötyögött rajtam, mint egy kórházi ruha. Klára néni azonnal kezelésbe vette a problémát, és pár biztostű segítségével már tökéletesen passzolt rám a ruha. Ide oda forgolódtam a teli tükör előtt, minden oldalról is szemügyre vettem az ejtett vállú ruhát, ami sokkban hasonlított Milagros ruhájára a klipből. Az se lepett volna meg, ha valaki ezt viselte volna pár éve, mert ugyanezt a dalt énekelte, amit én majd hamarosan fogok.

- Na, hogy festek? – kérdezte Patrik.

Megfordulva alaposan szemügyre vettem Patrikot, aki bár egy egyszerű fekete farmert és inget viselt, aminek felső pár gombját nem gombolta be, mégis olyan másnak festett. Talán azért éreztem magam zavarban, mert az öltözéke mögé láttam, hogy mit fog leprodukálni a színpadon, és ahogy erre gondoltam, azonnal megrohant a féltékenység. Kikkel fog vajon táncolni? Mert bizony a klip alatt Danny egyszer táncol Pennyvel, valamint utána Babyvel. Kisé idegesen kezdtem el vetkőzni, teljesen megfeledkezve arról, hogy nincs rajtam melltartó, majd amikor ez tudatosult bennem és láttam, hogy Patrik pislogás nélkül rám mered, hirtelen azt se tudtam mit tegyek.

- Na, de... én se voltam szent, de... fiatalember fordulj el – dadogta Klára Patriknak elhűlve.

- Semmi gond Klára néni, együtt vagyunk – nyugtatta meg Patrik megköszörülve a torkát, majd felém nyújtotta a ruhámat.

- Igen – bólogattam én is bőszen és gyorsan belebújtam a zöld ruhámba.

- Ja, vagy úgy – motyogta maga elé Klára néni kissé megnyugodva.

- Én, most megyek. Meg kell beszélnem a részleteket Kornéllal – haraptam az ajkamba és félénken Patrikra pillantottam. – Szia – nyögtem ki végül és vöröslő arccal kisiettem a ruhatárból, hogy elássam magam.

Apropó Cambio Dolor! Tegye fel az a kezét, aki szereti/szerette a Vad angyalt! Én teljesen fangörcsöltem mikor megtudtam, hogy Ivo Magyarországra jön a Dancing miatt! Oké, már megöregedett, de basszus Facundo az Facundo. Gyere nyakigláb gyere!