Este hétkor aztán megszólalt a hangos bemondó és megkértek minket, hogy menjünk a szabadtéri színpadhoz és üljünk le, kivéve azok, akiknek a nevét felsorolta. Nekik a központi épületbe kellett menniük, hogy felkészüljenek a fellépésükre. Mind a négyen feszülten hallgatództunk hátha meghalljuk valamelyikünk nevét, és amikor ez nem történt meg, komótosan összeszedtük a cuccainkat és elhagytuk a titkos ki odúnkat, hogy a szabadtéri színpadhoz menjünk.

- Sok sikert – kiáltott oda Patrik annak a 25 embernek, akik a szabadtéri színpaddal ellentétes irányba, a központi épület felé sétáltak.

- Kösz – kiáltották vissza páran és voltak, akik csak intettek.

- Nagyon sokan haza fognak menni – motyogtam a távolodó alakjuk után bámulva.

- Ez a verseny már csak ilyen – vonta meg a vállát Mellani. – De mi úgyis bent maradunk. Főleg te Hanna.

- Hogy?

- Téged többen ismernek, az pedig húzóerő.

- Nem szeretem, ha kivételeznek velem – borzongtam meg és idegesen az ajkamba haraptam. – Sose szerettem, ha az alapján ítéltek meg, hogy ki vagyok és mit értem el eddig.

- Ez a tábor nem ilyen. Ismerek egy híresebb énekest, aki már az első alkalommal kiesett. Szóval szerintem itt tényleg azt nézik, hogy milyen vagy, milyen a személyiséged, nem pedig azt, hogy ki vagy és mennyire vagy népszerű.

Hálásan pillantottam Patrikra, aki kedvesen rám mosolygott, aztán egyet füttyentve a színpad felé nézett. Követtem a tekintetét és eltátottam a szám a rengeteg ember láttán, akik mind a hatalmas kivetítőre szegezték a tekintetüket, amit ideiglenesen állítottak fel a színpadon, hogy láthassuk a többiek előadását. Egy pillanatra görcsbe rándult a gyomrom és megint végignéztem a tömegen. Lehet, hogy elválaszt minket egy hatalmas tér, de akkor is ennyi ember előtt kell majd énekelnem.

- Szerintem maradjunk itt – vetette fel Dávid. – Innen rendesen rálátunk a vetítőre, de mégsem nyomorgunk a többiek között.

Letelepedtünk a földre, gitárjainkat a fának támasztottuk és felkészültünk a hosszas várakozásra.

- Gumicukrot? – bökött oldalba Mellani.

Rápillantottam a csomagolásra és boldogan elmosolyodtam a Haribo macik láttán és kivettem egy piros színűt, aztán a kivetítőre szegeztem a tekintetem, amin megjelent az első lány, hegedűvel a kezében. Feszülten figyeltem a vetítőt, hátha meglátom a zsűrit, de a kamera egy pillanatra se mozdult el, csak a lányt vette és az ő gyönyörű játékát, valamint gyermekien aranyos hangját. Nem ismertem a dalt, amit énekeltem, de abban biztos voltam, hogy nem ismertebb nyelv. Talán spanyol, de fantasztikus volt. Olyannyira fantasztikus, hogy a szőr felállt a karomon és biztos voltam benne, hogy ez a lány maradni fog.

Az idő egyre jobban telt és az emberek egyre csak fogyatkoztak körülöttünk, amikor is olyan 11 óra tájt a hangosbemondóban felcsendült a nevem. Reménykedtem benne, hogy nem egyedül kell majd bennem, de csalódnom kellett. Mellani már végzett, Dávid az előbb volt, és most jöttem én. Patrik pedig még nem. Felsóhajtottam és talpra kecmeregtem, hogy a többiek nyomába szegődjek.

- Menni fog – kiáltottak utánam Mellaniék bíztató szavakat.

Bíztam benne, hogy igazuk lesz, és nem futamodok meg az utolsó pillanatban. Majdnem azt tettem, amikor elsőként hívtak be engem egy osztályteremhez hasonló terembe és megpillantottam a zsűrit. Mind a négy híresség volt és azonnal felismertem köztük Bánovics Karolinát, aki 2017-ben megnyerte a versenyt és, aki elsőként fedezte fel barátaival a szomorúfűz titkát. Mellette ott ült az idei tehetségkutató győztese Marsi Ákos, ő mellette egy nagyhírű színész Hegyes Alexander, valamint egykori tiniszerelmem Pásztor Szabolcs. Őt meglátva majdnem előtört belőlem a csitri, aki hangosan visítozva ugrálni kezdett volna, de visszafogtam magam, udvariasan köszöntem és leültem a velük szemben lévő székre. Odakint mindenkinek elmondták, hogy nem kell se bemutatkozni, se semmi. A lényeg, hogy köszönjünk és zenéljünk. Én is így tettem, bár rohadtul ideges voltam, az ájulás környékezett, de nem adtam fel. Furcsa ezt kimondani, de szerettem volna bizonyítani. Most már nem csak Hannának és anyuéknak, nem is magamnak, hanem nekik, a zsűrinek és legfőképpen Szabinak, aki annak idején nem válaszolt a szerelmi vallomásomra és szerettem volna megmutatni mit veszített, na meg szerettem volna kivívni az elismerését. Lefogtam az akkordokat és énekelni kezdtem, teljesen elfeledkezve arról, hogy folyamatosan vesz a kamera, és odakint rengetegen hallgatnak engem, úgy, ahogy eddig én hallgattam őket. Elég volt a zsűri miatt paráznom, és szívem szerint rájuk se néztem volna, de Hannától megtanultam, hogy fontos kommunikálni velük és bevonni őket az előadásomba így azt is tettem. Mikor a tekintetem találkozott Szabiéval, a kelleténél tovább időzött rajta a tekintetem, és még mielőtt elnéztem volna, láttam, hogy mosolyra húzódik az ajka. Bíztam benne, hogy nem hitte azt, ezzel akarom behízelegni magamat nála. Mert nem! A dal végén, a szám szélébe harapva pillantottam a zsűrire, mert Zoltán azt mondta értékelni is fognak pár szóval, de a döntésüket csak a legvégén tudjuk meg, amikor már mindenki megvolt.

- Mennyivel másabb a hangod élőben – jegyezte meg Szabi, mire nyeltem egy nagyot és rájöttem teljesen a saját hangomon énekeltem, ahelyett, hogy Hannáét utánoztam volna. – De ez nem baj – tette hozzá az ijedt arcomat látva.

- Pont ezért hívunk be titeket. Kell az élő benyomás is – szólt közbe Kornélia és kedvesen rám mosolygott.

- Szerintem benned sokkal több lakozik.

Pillantásom Alexanderre ugrott és zavart mosollyal az arcomon lesütöttem a szemem. Nem tudtam erre mit reagáljak, de nem is kellett, mert Ákos magára terelte a figyelmet.

- Véletlenül nem az ikertestvére vagy? – vigyorgott rám.

- Nem – kiáltottam fel döbbenten, majd a szám elé kaptam a kezem. – Elnézést, de... Laura ő nem énekel.

- De énekelt – csillant felismerés Szabi arcán.

- Igen, de az régen volt – bólintottam.

- Hagyjátok már fiúk – sietett a segítségemre Kornélia. – Most nem a magánéletét akarjuk megismerni, hanem értékelnünk kéne. Szóval én kezdem is. Nekem tetszett, de egyetértek Alexel, sokkal több minden van ott, mint azt te hiszed!

- Köszönöm!

- Nekem is tetszett. Hihetetlen mennyivel másabb egy felvételt hallgatni, mint élőben hallani. Tényleg hihetetlen.

Még Alexander és Ákos is értékelték a produkciómat, aztán már kint is voltam. Sok sikert kívántam a többieknek és az épületből kiérve azonnal Patrikba botlottam, aki ellökte magát a faltól és az arcomra szegezte a tekintetét.

- Hogy ment?

- Nem tudom, szerintem kevés voltam – túrtam bele a hajamba. – Többiek?

- Romantikáznak – legyintett. – Miért gondolod kevésnek?

- Mert, mindenki erőset énekelt, én meg nem.

- Nem minden dal attól erős, hogy nagyot énekelnek benne. Valaminek a mondanivalója az. Ezt te is tudod, máskülönben nem választottad volna ezt a dalt.

- Igazad van – biccentettem a telefonomat markolászva.

Patrik pillantása a mobilomra esett, majd visszatért az arcomra.

- Nyugodtan menj telefonálni.

- Nem maradok veled. Bár tuti biztos, hogy megcsinálod, de te is hallgattad a hülyeségeimet.

- Így cserébe te is hallgatod az én hülyeségeimet?

- Ja – biccentettem, mire felnevetett.

- Menj telefonálni!

- Biztos nem gond?

- Miért lenne az?

Kétkedve néztem rá, aztán elindultam nyugisabb helyet keresni miközben tárcsáztam Hanna számát.

- Na, hogy ment? Énekeltél ugye?

- Igen, de...

- De? De mi? Máris megvan az eredmény? Mész haza? – szegezte nekem a kérdéseket.

- Nem és nem. Csak... szerintem... nem biztos, de úgy érzem, sejtenek valamit. Elfelejtettem a te hangodon énekelni – vallom be, és könnyek szöknek a szemembe. – Sajnálom Hanna.

- Ugyan már Lau – kérte gyengéden. – Figyelj megmondtam, ha megpróbálod, nem haragszok. És te nem csak megpróbáltad, hanem megcsináltad. Büszke vagyok rád, hallod?

- Akkor is, ha mehetek haza?

- Akkor is! Egyébként ki a zsűri?

- Szerintem azt nem mondhatom meg.

- Na, senki se tudja meg!

- Köztük van ő is.

- Ő? Ki ő? Ezzel nem lettem kisegítve?

- Kibe voltam szerelmes?

- Hűha... hosszú a lista. Szabó Ádám?

- Nem.

- Megvan az a Szabi!

- Igen.

- Na és még ki?

A kerítés széléhez érve megtámaszkodtam és kibámultam az erdő felé, közbe pedig hallkan elmeséltem Hannának az összes részletet, hogy mindennel képbe legyen. Időközben rájöttem, hogy Hannának, mindent el kell mondanom, ha azt szeretnénk, ne bukjunk le, amikor helyet cserélünk. Mégse meséltem neki Patrikról. Mikor hallottam, hogy őt hívják elköszöntem Hannától és szaladtam vissza a központi épülethez és még időben elcsíptem Patrikot mielőtt belépett volna az ajtón.

- Sok sikert – kiáltottam lihegve.

- Kösz – kiáltotta vissza mosolyogva, majd intett egyet és belökte az ajtót, ami aztán becsukódott mögötte.

Sietve indultam meg a szabadtéri színpad felé, hogy végig nézhessem Patrik produkcióját, csatlakoztam Mellaniékhoz, akik valóban egymásba voltak feledkezve, de érkezésemre, mindketten gratuláltak és megöleltek. Együtt izgultunk Patrikért, de már az első pillanatban tudtuk, hogy felesleges ugyanis tuti beénekelte magát a táborba Avicii Without you című dalával.

- Mit szólsz a zsűrihez? – kérdezte Mellani.

- Majdnem sarkon fordultam, mikor megláttam őket – vallottam be. – Meglepett, hogy Kornélia köztük van.

- Igen engem is, eddig sose volt zsűri az, aki egyszer itt versenyzett. Úgy látszik ezen most változtattak.

- Hamburgert? – ült le mellém Patrik.

- Gratulálok – mosolyogtam rá és kivettem egy hamburgert a Mekis zacskóból. – Várjunk. Meki?

- Pont jött a futár, amikor kijöttem az épületből – vonta meg a vállát.

Megvontam a vállam és kicsomagoltam, majd anélkül, hogy megnéztem volna, hogy milyen beleharaptam, hogy aztán fintorogjak, amikor megéreztem a sajtburger ízét. Tekintetem Patrikére villant, aki épp a salátát ette, ami kipotyogott a csirkés szendvicsből. Vágyakozva figyeltem a szendvicsét, de nem mertem elkérni tőle, mikor már beleharaptam a sajtburgerbe.

- Na, mizu? – pillantott fel rám Patrik. – Nem jó?

- Nem szeretem – vallottam be.

Patrik ajka mosolyra húzódott és felém nyújtotta az ő szendvicsét, és amikor érte nyúltam, meggondolta magát és visszahúzta a kezét, majd beleharapott a szendvicsbe, közbe pedig végig a szemembe nézett.

- Így a fer – nyújtotta újfent felém a szendvicset, én pedig megforgattam a szemem és mosolyogva elvettem.

Nem sokáig lakomázhattunk teljes nyugiban, ugyanis hirtelen megjelent Zoltán és a zsűri, nyomukban a többi szervezővel. Egyenesen a színpadra mentek, mi pedig feltápászkodtunk és közelebb sétáltunk, hogy még véletlenül se maradjunk le semmilyen részletről. Idegesen rándult görcsbe a gyomrom és biztos voltam benne, hogy hamarosan már a buszon ülve utazok haza felé. Patrik ekkor megfogta a kezem, mire döbbenten lepillantottam aztán Patrikra néztem, aki a színpadot fürkészte, keze egyre erősebben szorította az enyémet. Rájöttem, hogy nem nekem akart támaszt nyújtani, hanem engem kért, hogy legyek a támasza azzal, hogy megfogta a kezem.

- Úgyis bent vagy – súgtam neki bíztatóan, mire rám rebbent a tekintete.

- Ne haragudj – engedte el a kezem. – Ilyenkor mindig megfeledkezek magamról – szántott bele a hajába.

- Patrik, ha neked nem sikerült, akkor hazamegyek – néztem a szemébe, ő pedig erre elmosolyodott.

- Kösz!

- Egy kis figyelmet szeretnék kérni. Ígérem, hogy gyors leszek, látom ám, hogy milyen fáradtak vagytok – nézett körbe Zoltán, mire a színpad felé kaptam a tekintetem és habozva oldalra nyújtottam a kezem, míg ujjaim hozzá nem értek Patrik kézfejéhez.

Ujjaink egymásba fonódtak, miközben mindketten a színpadot néztük és boldog voltam, amiért találtam valakit, akire számíthatok úgy, hogy alig ismerjük egymást. Volt egy olyan érzésem, hogy ha mindketten bent maradunk, szorosabbra fog fonódni a barátságunk. Négyen leszünk, Melliékkel, de Patrikhoz sokkal közelebb fogok kerülni. Ezt onnan tudom, hogy régen volt már, hogy ennyire megbíztam volna valakiben, hogy hagyjam, a kezemet fogja.

- A ma este során rájöttünk, hogy nagyon is jó ötlet volt nem azonnal dönteni, hanem tartani egy első meghallgatást, ahol eldől ki az a 25 lány és 25 fiú, aki a tábor lakója lehet. Ha nem tettük volna, akkor most olyanok lennének itt, akiknek elsőre azt gondoltuk itt a helyük, ám most kiderült, hogy tévedtünk. Mindannyian sokszínűek vagytok, és jól énekeltek, ezt kár tagadni. De mi nem csak egy jó hangot keresünk, mi egy olyan előadót keresünk, aki különleges, akiben ott látjuk az esélyt a győzelemre. Az esélyt, hogy megnyerje a fő díjat, amit még egyelőre nem árulunk el nektek – mosolygott titokzatosan. – Nem is húzom tovább az időt. Mondom is a neveket – tartotta maga elé a mappáját és feltette a szemüvegét, hogy el tudja olvasni. – Aki a nevét hallja fáradjon fel a színpadra!

Zoltán felváltva hívott fel a színpadra egy lányt majd egy fiút és a helyek egyre inkább beteltek. Mikor Mellanit hívták fel, már csak összesen négy hely maradt a lányok között, Patrik és Dávid már a színpadon voltak, így tök egyedül ácsorogtam és a vesztesek nyugalmával vártam, hogy a végére érjenek. Mit nyugalommal? Hazudtam. Egy kicsit sem voltam nyugodt, legszívesebben hangosan a képükbe ordítottam volna, hogy évek óta nem énekeltem és kiestem a gyakorlatból, igazán tapintattal lehetnének az érzéseimre.

- Fodor Hanna!

Először meg se mozdultam, aztán leesett, hogy engem hívtak és sietősen a színpad felé indultam. Annyira siettem, hogy a lépcső utolsó fokán megbotlottam és eltaknyoltam volna, ha Szabi, aki a legközelebb állt a lépcsőhöz el nem kap engem.

- Óvatosan – fürkészte az arcom.

- Köszi – egyenesedtem ki és elhúztam a kezem, aztán megálltam Mellani mellett, aki kerekre nyílt szemekkel meredt rám.

- Olyan cuki – súgta a fülembe, én pedig elvörösödtem és a cipőmre meredtem.

- Köszönöm szépen mindenkinek, aki eljött és megmérettette magát. Ne csüggedjetek, amiért nektek most nem sikerült, jövőre is lesz tábor, akkor is jelentkezhettek. Most már tudjátok, mikben kell fejlődnetek, van egy évetek gyakorolni. Nektek, pedig akik itt vagytok a színpadon, gratulálok! Ti 50-en beköltözhettek a táborba, amint megkaptátok a feladatokat jövőhétre.

Néhány szervező elkezdte a tábor kijárata felé terelni azokat a tiniket, akiknek nem sikerült és hamarosan már csak mi 50-en maradtunk. Patrik és Dávid csatlakoztak hozzánk és beszélgetéssel ütöttük el az időt, amíg Zoltán félrevonulva telefonált.

- Akkor én el is kezdem kiosztani a feladatokat – hívta magára a figyelmet Alexander. – Azok, akiknek a nevét én olvasom fel, a hét folyamán bármikor megkereshetnek engem és kérhetnek tanácsot.

Kezében 10 darab boríték lapult, mindegyik boríték ellátva egy névvel. Mellani került az ő csapatába, Patrik Ákoshoz, én legnagyobb örömömre Kornéliához, konkrétan kiugrottam a bőrömből, amikor kiejtette a nevemet a száján és a mosoly letörölhetetlen volt az arcomról, amikor átvettem tőle a nevemmel ellátott borítékot. Dávid pedig Zoltánhoz került, akiről kiderült, hogy tud énekelni, csak nem hangoztatja.

- Ez a felállás egy hétig van. Szombaton mindenkinek új mestere lesz, aki a dalt is választja majd neki. Kevés ez a 4 nap, de biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog áthidalni ezt az apróságot és mindenki eredményesen fel tud készülni a szombat estére! A csomagjaitok a faházak előtt várnak titeket, alkossatok párokat, szerezzetek szobatársakat, barátkozzatok, mert 3 hétig együtt kell élnetek. Aki éhes az menjen az étkezőbe. Jó éjszakát – búcsúzott el Zoltán.

Amint Zoltán és a zsűri eltűntek mindenki egyszerre bontotta ki a saját borítékját. Repkedtek a káromkodások és a boldog rikkantások minden felől, attól függően ki mennyire örült a kapott dalnak. Én például szóhoz se jutottam. Csak bámultam a borítékon szereplő dalcímet és a hozzá tartozó dalszöveget. Imagine Dragons: Radioactive. Se a dalt nem ismertem, és angolul se beszéltem. Elkeseredetten hunytam be a szemem. Miért hittem el, hogy megúszom angol dalok nélkül?