Egy héttel később.

Csak fél pillanat erejéig vettem észre őket, de már annyi elég volt, ahhoz, hogy irányt változtassak, és Villámmal alattam megcélozzam a kerítés azon részét, ahonnan engem figyeltek.

- Hiányoztam öcskös? – vigyorgott rám Szabi, amikor odaértem hozzájuk, és visszafogtam Villámot. – Jól áll a lovaglás – dicsért meg.

- Mit kerestek itt? A versenyen kéne lennetek – néztem hol Szabira, hol pedig Hannára, akivel az elmúlt egy hét során nem is beszéltem.

Már vasárnap reggel bűntudat mardosott, amiért azt mondtam neki, hogy tartsa magát távol Patriktól, de tudtam, hogy nála semmire se megyek a bocsánatkéréssel. Hannánál meg kellett várni, míg megnyugszik és ő keres engem. Akkor már vajra kenhető volt, de nem keresett, ezért Dávidot és Szabit zaklattam, hogy mi van Hannával. Mindketten megnyugtattak, hogy minden rendben van vele, bár Szabi leginkább arról panaszkodott, hogy lehetetlen Hannával együtt dolgozni, mert túl sok.

- Ott is leszünk. Szóval kapd össze magad – jelentette ki Hanna mosolyogva.

- Hova?

- Hát a táborba te hülye. Megharagudtam, amikor anyáék közölték, hogy nem jössz, ezért össze szedtem Szabit és eljöttünk érted!

- De hát versenyben vagy!

- Az utolsó leszek! – legyintett.

- Te pedig zsűrizel – villant a tekintetem Szabira.

- És jövőre nem lehetek zsűri, ha nem csipkeded magad!

- Ó, oké – ugrottam le a nyeregből és átadtam az új istállófiúnak, Ádámnak a kantárt. – Visszavinnéd, kérlek és lecsutakolnád, mielőtt indulnának?

- Persze – mosolygott rám és kivezette Villámot az elkerített részről, én pedig átlendültem a kerítésen és Szabi kocsija felé indultam.

Beszálltam a hátsó ülésre, Hanna pedig becsusszant mellém, aztán legnagyobb döbbenetemre, vetkőzni kezdett. Az ölembe dobta a bőrdzsekit, majd a fekete egybe ruha cipzárját kezdte el piszkálni.

- Mit művelsz? – kérdeztem, amint megtaláltam a hangom.

- Én megmondtam, hogy lehetetlen vele együtt dolgozni – válaszolta Szabi nyugodtan. – Vetkőzz öcskös, nem nézek oda!

- Hát nem éppen így képzeltem el a pillanatot, amikor arra kérsz, vetkőzzek – motyogtam magam elé hitetlenkedve, mire felröhögött.

Miközben mi Hannával a hátsó ülésen szenvedtünk az öltözködéssel, addig Szabi elől a rádióval együtt énekelgetett, teljesen figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy két lány a hátsó ülésen öltözködik. Na, pontosan ilyen volt egy tisztességes pasi. Mikor már rajtam volt a fekete ruha, a bőrdzseki, a fekete nejlonharisnya és a fekete bokacsizma, a hajamat pedig Hanna felkontyolta nagyából úgy, ahogy neki volt, egy tincset kihagyva, megérkeztünk Bélapátfalvára. Az ablakon kibámulva zakatoló szívvel merültem el a gondolataimba. Újra fogom látni Patrikot, egy színpadon fogok vele állni és énekelni fogok vele! Természetesen tudtam a dalt, mindkettőt megtanultam a versenyek között, pihenés gyanánt, nem tudom miért egyszerűen csak hiányzott, hogy dalszöveget tanuljak, ezért hát megtanultam, amit múlt hét szombaton a kezembe kaptam.

- Elmondod, hogy miért nem akartál eljönni?

A kérdés Hannától érkezett, de én nem válaszoltam azonnal. Neki még mindig nem mondtam el, hogy esténként Patrikkal beszélgettem és őszintén megvallva nem most szerettem volna megtenni. A kérdésre pedig a válasz, hogy miért gondoltam meg magam? Azért, mert csütörtök délután segítettem Zolinak szerelni a kocsiját, a ruhám és az arcom tiszta olajfoltos volt, aztán eszembe jutott, hogy Patrik azt írta, még úgy is jól néznék ki. Ezért megkértem Zolit, hogy készítsen rólam egy fényképet, ahogy a motorháztető felé hajolok és amint a kép elkészült azonnal elküldtem Patriknak, de nem csak a képet küldtem, hanem írtam is neki. Méghozzá azt, hogy: A beszélgetéseink őszinték voltak! Nem kaptam rá választ, meg se nézte, pedig az üzenetet kézbesítette. Mikor másnap arra sem reagált, hogy feltöltöttem az oldalamra azt a videót, amit ő készített rólam, amin Varga Vivien: Nem a szó című dalát énekelem, akkor már megharagudtam rá és egész este sírtam. A videó egyébként nagyot ment, a hozzászólások csak úgy pörögtek, az emberek azon tanakodtak, hogy vajon ez a visszatérésem-e, meg, hogy mire célzok ezzel a dallal, és a hozzá kiírt részlettel, ami ez volt: Keresem a fényt a fal mögött, de az árnyék sokszor el lökött. Aztán megérkeztek azok, akik teljesen eksztázisba esve kezdtek el azon pörögni, hogy tuti én voltam akkor Patrikkal, amikor készült a felvétel, mert mindkettő a Lak völgyi tónál van és akkor tuti együtt is vagyunk, a ship nevünk is meglett. Latrik. Azt tettem, amit Patrik a múltkor, semmit nem reagáltam a hozzá szólásokra, ahogy Patrik se reagált se az üzenetemre, se a videóra, annak ellenére sem, hogy csomóan megjelölték a videóm alatt.

- Nem éreztem helyesnek – suttogtam végül.

- Patrik miatt? – kérdezte Hanna csendesen.

- Annyira sajnálom, hogy olyan csúnya dolgot vágtam a fejedhez! Csak úgy éreztem, hogy nem ismerlek – vándorolt rá a tekintetem.

- Nem számít Laura! Testvérek vagyunk, azok között az ilyen előfordul.

- De köztünk nem! Elvakított a féltékenység, féltem, hogy megtetszel Patriknak és már soha se tudjuk helyre hozni a kapcsolatunkat. Hiába vagyunk ikrek, neked mindig nagyobb szerencséd volt a pasik terén, téged mindenki jobban kedvelt, engem csak akkor vettek észre, ha te nem voltál a közelben. És ez korábban nem is zavart, sőt most se zavar, csak akkor már sok volt nekem egyszerre.

- Laura ugyanúgy keresték a te társaságodat is fiúk, lányok egyaránt. Nem egy osztálytársunk, vagy felsőbb évfolyamba valók hozzám jöttek tanácsot kérni, hogy kelthetnék fel a figyelmedet! Neked is ugyanúgy megvan a varázsod. Sőt! Nekem ki kell vívnom mások figyelmét, neked viszont semmit se kell tenned és már rajtad is a világ szeme! Laura fantasztikus vagy, megnyerted a három napos versenyt és a lovasíjászatot, erre én sose lennék képes!

- És ma este bezsebeled a kocsit, egy pénzösszeget, amit egy video klip elkészítésére fordíthatsz – szúrta közbe Szabi.

- Engem ezek nem érdekelnek – legyintettem.

Nem éreztem úgy, hogy ezt a versenyt nekem kéne megnyernem, még mindig úgy gondoltam, hogy Patrik érdemelné meg az első helyet, nem pedig én. Hazugsággal sose jó nyerni. Lovaglás közben természetesen a nyeremény hajtott, mert ott saját magam miatt, a saját nevem alatt versenyeztem és mivel a nevem a legjobbak között szerepelt az országban muszáj volt tartanom a szintet, amit eddig elértem. És sikerült is, megnyertem a három napos versenyt, rákövetkező nap pedig a lovasíjászatot. A péntekit azért nem nyertem meg, mert fogathajtáson nem indultam, sőt fogatot még sose hajtottam és nem terveztem most elkezdeni. Ezeket a nyereményeket, a nyeregre szánt pénzösszeget, és a lovasíjászat által nyert aranyérmet és egy húsz ezer forint értékű könyvutalványt, tisztán nyertem őket, hazugság nélkül.

- Amúgy gratulálok öcskös. Kint voltam a díjugratáson, inkognitóba, hogy ne vonjam el a figyelmet rólad. Gyönyörűen repültél

- Köszönöm, hogy eljöttél megnézni – mosolyodtam el hálásan.

- Ja, ilyen egy igaz barát. Nem olyan, mint te, aki nem akart eljönni a versenyre, pedig ma mi is fellépünk – motyogta sértetten.

- Ha ezt tudom, akkor megyek – tátottam el a szám. – Miért nem szóltál?

- Nem számít – vonta meg a vállát. – Felöltöztetek már? Laura neked egy kicsit sietned kéne. Hamarosan fellép a két koreai és utána te jössz Patrikkal – szólt hátra a válla felett, majd kiszállt a kocsiból és a kapuhoz sétált, hogy kinyissa.

Nem vártam meg, míg kinyitja a kaput és behajt a kocsival. Kipattantam az autóból és sietősen elindultam a szabadtéri színpad felé. Nem is foglalkoztam a rengeteg árussal, akik szebbnél szebb és finomabbnál finomabb dolgokat kínáltak, nem foglalkoztam a sült krumpli és a kürtös kalács kecsegtető illatával, csak törtem előre, ám a színpad mellett kikerekedett szemekkel torpantam meg és Suára szegeztem a tekintetem, aki a koreai sráccal énekelt. Nem ismertem a dalt, de abban biztos voltam, hogy kínaiul van és, hogy a fájdalom játszik benne főszerepet. Teljesen letaglózva meredtem a színpadra, a látottak teljesen oda ragasztottak a földre. Sua és a srác olyan átéléssel énekeltek, a szenvedés az arcukon tapintható volt és, amikor Sua megcsókolta a srácot, a szél feltámadt, az felkavarta a port körülöttük, Sua fehér ruháját, fekete haját az arcába fújta, aztán elragadta őt az áramlat és a levegőbe emelte. A srác Sua nevét kiáltotta, a lány után vetette magát, de nem sokáig volt képes megtartani. Sua egy karton, bízom benne, hogy kartonház alatt landolt és zokogva énekelve mászott a srác felé, aki rémülten próbálta elérni a lányt, de az erős szél nem engedte. Végül a ház teljesen elnyelte a lányt, a srác pedig ott maradt a ház előtt a kilincset rángatva, majd a képernyőn megjelent egy fehér kígyó képe. Kizökkentem a bódulatból, amibe kerültem és hátra mentem a sátorba. Tekintetem azonnal Patrikra villant, aki a lépcső mellett állt, idegesen pillantgatva a telefonjára, majd amikor észrevett idegesen széttárta a kezét.

- Nahát, méltóztattál megjelenni? – kérdezte idegesen.

- Nagyon leragadtam az előadás nézésénél. Ügyesek voltak – vontam meg a vállam zavartan.

- Aha, és előtte hol jártál? Leléptél a verseny közepén és közölted velem, hogy fontos dolgod van, majd jössz. Mi volt olyan fontos, hogy Szabi is kellett hozzá?

- Hát – kezdtem, majd felsóhajtottam és már készen álltam elmondani neki, hogy Laura vagyok, de ekkor Sua és a srác elhagyták a színpadot, nekünk elkérték a mobilunkat, helyette pedig megkaptuk a mikrofonokat. - Itt vagyok nem? – kérdeztem megbökve.

- Bár ne te lennél itt – morogta az orra alatt, én pedig nem tudtam megállni ezt a beszólást mosolygás nélkül.

- Tegyük oda magunkat. Talán Laura is itt van, olyan közel, hogy nem is gondolnád.

- Nem jött el! Beszéltem a szüleivel! Ott maradt a legjobb barátjával, még, jó, hogy papa már hazatakarodott – pillantott rám idegesen, majd fellépett a színpadra én pedig követtem.

Szerencsére Hanna tájékoztatott róla, hogy a produkció ugyanaz, mint a videón így nem volt külön koreográfia, így nem is égtem be a színpadon, amikor megálltam elől és Szabira néztem, aki bíztató mosollyal az arcán figyelt engem. Először a Titkod nem leszek című dal zenéje indult, és amikor Patrik elkezdett énekelni, azonnal tudtam, hogy baj van. A hangján hallottam, hogy próbálkozik, de nem volt benne igazi szenvedély, ettől pedig kellő képpen ideges lettem, aztán felé fordultam és énekelni kezdtem a részemet. Kezem a vállára csúszott és szorosan mellé lépve a fülébe súgtam, hogy bármit megteszek neki, de a titka nem leszek. Patrik ekkor elhátrált tőlem és felcsendült az AHA zenéje. A tekintetén láttam, hogy ezt a dalt nagyon élvezi, az arca szenvtelen volt, és végre visszatért a hangjába a szenvedély miközben engem vádolt. De nem hagytam magam, főleg, hogy ezúttal semmit se tettem, hiába, hogy tudtam ez a dal szövege, egyre idegesebb voltam, és amikor az a rész érkezett, amikor Patrik az igen több változatát is elmondja, pofon vágtam és ez nem volt benne a produkcióban. Patrik profi módon nem esett ki a szerepéből és a zene már váltott is a Mostantólra. Itt éreztem igazán, hogy jelen van a színpadon. Talán a pofonom rá ébresztette arra, hogy nem azzal áll egy színpadon, akivel gondolta. Talán az igazi könnyektől a szememben jött rá, de az is lehet, hogy idegesítette, amiért pofon vágtam, és aminek a nyoma még mindig ott vöröslött az arcán. A dal végén, elsiettem mellette, ő visszarántott, testem a testének csapódott.

- Mostantól.

- Ne akarj mást! – néztem a szemébe.

- Úúú.

- Ne ölelj mást!

- Úúú.

- Ne szeress mást!

Homlokomat Patrik homlokának döntöttem, szememet szorosan behunytam, aztán elléptem tőle és a kezét megfogva meghajoltam a közönség felé. Szabi elégedetten mosolyogva, állva tapsolt nekünk, Patrik tekintete meg gyanakodva rám villant, aztán maga elé engedett és lesétáltunk a színpadról. A távozásunk után, a közönség még sokáig tapsolt nekünk, hiszen az emberek többsége szerette ezeket a dalokat. Én is kívülről fújtam az összeset, annyira tapadósak voltak a dalszövegek. Patrikkal az oldalamon a szokásos kanapéhoz sétáltunk, ahol Dávid várt ránk és hátra hőkölt, amikor felé léptem, hogy megöleljem. Pár pillanatig egymást fürkésztük, aztán én elvigyorodtam, ő pedig hagyta, hogy megöleljem.

- Meglepetés – kuncogtam.

- Nem vagy semmi! Esküszöm megállt a szívem – horkantott fel.

- Hogy sikerült Horváth Tamást alakítani?

- Siker volt, ment, mint a karikacsapás – vigyorodott el. – Most már csak a Proud Marybe kell oda tennem magam, és elorozom előlitek a nyereményt.

- Kívánom, hogy így legyen – mosolyogtam rá.

- Te direkt nem veszel rólam tudomást? – kérdezte hirtelen Patrik, aki eddig csendben ült mellettünk.

- De, bocs a pofon miatt, de fel kellett valahogy rázni. Nem nyersz, ha ilyen üres vagy!

Patrik hosszasan fürkészte az arcom, aztán előre dőlt tekintetét az enyémbe fúrta. Zavartan néztem vissza rá, arcomon vörös pír keletkezett, ő pedig sóhajtva hátradőlt.

- Mit csinálsz itt Laura? – kérdezte csendesen.

- Hanna és Szabi eljöttek értem.

- Igen, arra már én is rájöttem, de... miért vagy a színpadon? Miért énekeltél és...

- Hanna úgy gondolta, ha már én kezdtem el, akkor fejezzem is be. Szabi képtelen volt együtt dolgozni Hannával, és az elmondásuk alapján ti is folyton veszekedtetek.

- Az nem kifejezés – horkantott fel Patrik. – Hanna egyszerűen túl sok, túl hiperaktív, túl hangos és... egyszerűen borzalmas volt vele a közös munka.

- De nagyszerű ember. Ne ítéled el őt, ilyen hamar.

- Nem tudok máshogy gondolni rá Laura – nézett a szemembe. – Egyáltalán nincs róla jó véleményem több okból kifolyólag, az egyetlen dolog, amit neki köszönhetek az az, hogy...- harapta el a mondat végét.

A lélegzetemet visszafojtva vártam, hogy befejezze a mondatot, de a várva várt befejezés elmaradt. Helyette Patrik felállt, a nasival teli automatához lépett, ami pénz nélkül működött és kivett két linzert.

- Nektek nem öltözni kéne? – lépett hozzánk a szervező ebben a pillanatban és hol engem figyelt, hol Patrikot.

- Már megyünk is – pattantam fel és Patrik szabad kezét megragadva kisiettem a sátorból, a központi épület felé.

Klára néni kelletlenül köszöntött minket, de csakhamar ugyanaz a kedves asszonnyá vált, amint feltűnt neki, hogy más a viselkedésem. Elmondása szerint, haragudott és nem értette, hogy miért nem tetszett nekem az eredeti ruha ötlete, mikor korábban sose ellenkeztem. Hiányolta a kedves kislányt, akit megismert. Elnézést kértem és belebújtam a fehér ruhába, aminek ejtett válla és rakott tüllös szoknya része volt. Hajamat leengedtem, párszor átfésültem, lecseréltem a cipőmet, egy balerina cipőre, megvártam, míg Patrik is belebúj a szürke farmerbe, a fekete pólóba, és a barna dzsekibe, aztán együtt indultunk vissza a szabadtéri színpadhoz. Hihetetlenül jó érzés volt újra vele együtt sétálni, mintha az elmúlt egy hét meg se történt volna. Mintha el se mentem volna a táborból. A vattacukros előtt megtorpantam és vágyakozva figyeltem a szívecske alakú vattacukrot, amit ez eladó egy kislánynak nyújtott át. Patrik visszasétált mellém, miután feltűnt neki, hogy lemaradtam, aztán odalépett az eladóhoz és kért tőle minden ízből egy kicsit szívecske formában. Izgatottan ácsorogtam mellette, a szívem környékére melegség költözött, a boldogságtól képes lettem volna táncra perdülni. Nem mintha most egy helyben ácsorogtam volna. A színpadon Noémi éppen CheLsea Kane I Wanna Dance With Somebodyt énekelte. Egy helyben táncikálva mosolyogva vettem át a vattacukromat, majd Patrikra néztem és hozzá hajolva megpusziltam az arcát.

- Köszönöm!

- Ne örülj előre! Én is eszek belőle!

- Hát persze – vigyorogtam rá és lecsippentettem egy kis darabot, majd a számba dobtam, a citromos íz pedig azonnal szétolvadt a számban. – Csípem ezt a számot – pillantottam a színpad felé.

- A filmet is láttad?

- Hogyne láttam volna! Te is láttad? – néztem Patrikra kikerekedett szemekkel.

- Aha. A volt kapcsolatomban meg akarta nézni a csaj – vonta meg a vállát, nekem pedig a mosolyom azonnal halványabb lett.

Oké, nyilván nem gondoltam azt, hogy Patriknak még nem volt kapcsolata, hogy sosem csókolózott, de kisé azért szíven ütött az exének emlegetése. Mellette lépkedve azon gondolkodtam, hogy vajon miért ért véget a kapcsolatuk. Egyáltalán ki az a hülye, aki szakít Patrikkal? Vagy ki olyan hülye, hogy tesz valami olyat, ami miatt Patrik szakít vele?

- Ki volt az az idióta picsa, aki elengedett téged? – meredtem rá döbbenten.

- Egy idióta picsa. De örülök, hogy vége lett, mindketten sérültünk, fiatalok voltunk, ő lázadt, én pedig menekültem. Nem volt igazi szerelem.

- És voltál már igazán szerelmes?

- Azt hittem, hogy igen, de aztán kiderült, hogy a személy, akit szerettem, nem volt önmaga, most pedig nem tudom.

Nagyot nyelve néztem magam elé, mert tudtam, hogy ezzel rám célzott. A csend nagyon hosszúra nyúlt kettőnk között, Patrik némán lépkedett mellettem, tekintetét a színpadra szegezte, aztán hirtelen rám nézett és sóhajtott egy nagyot, a könnyeimet látva.

- A verseny után, mikor már lenyugodtak a kedélyek, beszélnünk kell.

- Tudom – suttogtam és kedvtelenül néztem a kezemben lévő vattacukorra.

- Hé, nem azért dobtam ki ennyi pénzt, hogy ne edd meg – tépett le egy darabot, és a szám felé közelítette.

Ajkam azonnal elnyílt, majd összezárult Patrik ujja körül, aki nagyot nyelve húzta vissza a kezét, és enyhén elpirulva elkapta a tekintetét.

- Elpirultál – motyogtam, miközben az én arcom is vörös színben pompázott.

- Ne kezd megint! Én nem pirulok el – bökött oldalba haragosan, mire elmosolyodtam.

- Ó, dehogynem!

A második forduló közepet táján kerültem sorra. Előtte már végig táncoltam Patrikkal és Kornélékkal Dávid számát a Proud Maryt és zokogtam egy sort Patrik vállán, amikor Sua Tolvai Reni You and me című dalát énekelte. Akkor mindenki sírt, Suanak potyogtak a könnyei, hangja nem egyszer elcsuklott, a közönség könnyezett, Kornélia sírt, Szabi pedig hősiesen pislogott az ég felé és Kornéliát nyugtatta. Aztán elérkezett az én dalom. Kornél és Betti követtek fel a színpadra, ők a háttérben fognak táncolni, amíg én elől énekelek. Őszintén megvallva örültem, hogy utoljára úgy állok színpadon, hogy magam mögött tudhatom Kornélt. Hiányzott az elmúlt egy hétben, hiányzott, hogy meg hajtson engem és addig bíztasson, míg sikerrel nem járok. Mikrofonnal a kezemben a színpad elejére sétáltam, a reflektorok lekapcsolódtak, csupán csak egy világított meg engem, hátulról pedig még egy Kornélékat. Az ajkamhoz emeltem a mikrofont, kizártam a környezetet és szabadon eresztettem az érzéseimet. A dalt Patriknak énekeltem, akinek tekintetét mindvégig éreztem a hátamban, mert a lépcső mellett állt, ezért mit sem törődve a közönséggel, hátat fordítottam nekik és Patrikra szegeztem a tekintetem, úgy énekeltem, ő pedig döbbenten meredt vissza rám és azt tátogta, forduljak vissza. Nem tettem, mire szórakozottan mosolyogva, előre sietett, én pedig követtem őt, tekintetemet le sem vettem róla. Egyáltalán nem érdekelt, hogy egy versenyen vagyok, csakis Patriknak énekeltem, ezzel kérve tőle bocsánatot, azért, amit elkövettem ellene. Amiért önző dög voltam, és hazudtam neki. A dal végén, kábultan pislogva engedtem le a mikrofont, a tömeg pedig hangos tapsba kezdett, jó páran a nevemet, vagyis Hanna nevét kiabálták. Tekintetem a zsűrire vándorolt, kisé félve, mert a járt út helyett, a saját utamat követtem, de nem láttam az arcukon nem tetszést. Kornélia könnyezett, Szabi elgondolkodva fürkészett, Ákos elégedetten vigyorgott, Alexander meg szerintem még mindig azon gondolkodott, hogy nagyszerű színész válna belőlem. Ha hozzá kerültem volna, biztos roptam volna egyet a Szép város Kolozsvárra. Amint a taps elhalkult Szabi magához vette a szót és egy nagy drámai sóhajjal kezdett bele a mondandójába.

- Hát emberek, ilyen az, amikor valaki teljesen kitárulkozik. Gondolom, sejtitek, hogy ez a fájdalom, ez a vágy és ezek a könnyek, nem színészet árán jelentek meg Hanna arcán. Gratulálok, a legjobb versenyzőm voltál és az elsők között a helyed!

- Mind tudjuk, hogy az első helyre kívánod őt – szólt közbe Ákos szórakozottan.

- Úgyis az nyeri meg a versenyt, aki a legjobb volt és már rengeteg csodás produkciót láttunk, de az mellett kár szó nélkül elmenni, hogy valóban Hanna az egyik legerősebb versenyzője a tábornak – vette át a szót Kornélia. – Gratulálok, csodásan énekeltél!

Mosolyogva köszöntem meg a véleményeket, aztán lesétáltam a színpadról és átadtam a helyet Flórának, akinek úgy tűnik imái meghallgatásra találtak, mert Miley Cyrus dalával fog színpadra állni. Sok sikert kívántam neki a We Can't Stophoz, ő pedig gratulált nekem a szólóhoz.

- Ügyes voltál – karolta át a vállam Kornél.

- Köszi, ti pedig szépen táncoltatok, láttam, amikor hátra fordultam.

- Majdnem megálltam, azt hittem baj van, szóval legközelebb szólj, mielőtt eltérsz az eredeti tervtől. De a szerelmi vallomás nagyon aranyos volt.

- Inkább bocsánatkérés volt – suttogtam. – És bízom benne, hogy hatásos volt.

- Hát menj és kérdezd meg – engedett el és odasétált a csapatához.

Megfordultam és Patrikra szegeztem a tekintetem, aki megállt velem szemben és a szemembe nézett.

- Eszelős vagy ugye tudod? Nem bevonni a közönséget, nagy hiba. Pláne egy versenyen.

- Nem miattuk énekeltem – ráztam meg a fejem, mire halványan elmosolyodott.

- Miért nehezíted meg ennyire a dolgomat? – kérdezte csendesen.

- Hogy?

- Utálni akarlak, de nem tudlak. Szeretnélek kitörölni a fejemből, de folyton ott vagy és nem mozdulsz. Szeretném elfelejteni a csókod ízét, a tested közelségét, a bőröd puhaságát, de másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy szeretném újra átélni. Szeretnélek messzire taszítani magamtól, hogy többé ne tudj megbántani, de képtelen vagyok elereszteni téged! Minden egyes pillanatban rád vágyok Laura! Veled kelek és veled fekszek. Rólad álmodozom esténként, és közben utálom magam, amiért akarlak és veled szeretnék lenni a történtek után. Szeretnék adni neked egy esélyt, ugyanakkor félek, hogy mi van, ha újra megteszed?

- Patrik – suttogtam és tettem felé egy lépést.

Patrik lenézett rám, szemeiben könnyek ültek, kezét felemelte és lágyan megcirógatta az arcomat. Behunytam a szemem, arcomat a tenyerébe simítottam és sóhajtottam egy nagyot.

- Lehetetlenség rád sokáig haragudni. Ezt már tudtam egy hete is. Azt hittem a távolétedben tisztán tudok gondolkodni és rendbe tudom tenni magam, de nem sikerült, a felbukkanásoddal pedig minden csak még zavarosabb lett. Hazudtál nekem, másnak ezt soha nem tudnám megbocsátani, de rád nem tudok haragudni Laura!

Elsírtam magam, ő pedig szorosan átölelt engem, karja a derekam köré fonódott, fejét a hajamba fúrta és vett egy mély levegőt. A nyakába fúrtam a fejem, karommal átkulcsoltam a nyakát, könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek. Hosszú percekig álltunk egy helyben, aztán felcsendült a következő dal. Egész testemben megfeszültem, Patrik pedig szorosabban ölelt, nem hagyta, hogy elhúzódjak. Szolnoki Péter A bál című dalát hallgatva, Patrik lassan táncolni kezdett, én pedig nem tehettem mást igazodtam a lépteihez, de egyszer se emeltem fel a fejem a válla rejtekéből. Féltem, ha megteszem a múlt démonjai azonnal rám vetik magukat, és semmibe vész az, amit eddig elértem Patrik segítségével.

- Örökké nem futhatsz a múltad elől – suttogta.

- Már elengedtem a múltat, csak...

- Hagynod kell, hogy átjárjon Laura. Talán újra el kéne énekelned a dalt, ezzel véglegesen is lezárnád a múltat azon szakaszát.

- Idővel talán ezt fogom tenni – suttogtam és egy pillanatra elhúzódtam tőle, hogy az arcára tudjak nézni.

- Bújj vissza – kérte csendesen én pedig engedelmeskedtem és egészen addig így maradtunk, míg utolsók között a színpadra nem szólították Patrikot.

Nem maradtam hátul, természetesen előre mentem a színpad mellé, telefonomat videóra állítva, mert szerettem volna minden percét megörökíteni. A szerelmem a másik szerelmem Szabó Ádám dalát énekelte. Muszáj volt ezt megörökíteni az utókornak! Amikor viszont Patrik elkezdett énekelni, teljesen megfeledkeztem a videóról, leengedtem a kezem és csak néztem őt, ahogy a színpad közepén állva énekelt. Nem volt díszítés, nem volt háttértáncos, csak Patrik és egy mikrofonállvány és a gomolygó füst. Ajkam Patrikkal együtt formálta a szavakat, szemem könnybe lábadt és aztán Patrik tekintete megállapodott rajtam. Abban a pillanatban megszűnt körülöttem minden.

- Kavarog még bennem mit akkor mondtál. Veled újra éled mi rég elmúlt már – énekelte Patrik mélyen a szemembe nézve.

Úgy éreztem magam, mint akit alaposan fejbe kólintottak. Soha, de tényleg soha nem érintett meg engem eddig még egyetlen egy dal sem. Mikor Ádáméknak kijött ez a dal, brutál erősnek éreztem és egy órával később már oda vissza tudtam a dalszöveget, de akkor nem volt rám ekkora hatással. Talán azért volt, mert Patrik énekelte és a dal fájóan aktuális volt a helyzetünk miatt. Miközben énekelt, tudtam, hogy benne is ezek az érzelmek kavarognak. Fáj neki, hogy hazudtam neki, ugyanakkor nem akar elengedni. Hogy bírnám megszüntetni a fájdalmát? Mit kéne tennem, hogy meggyógyítsam a sebet, amit én okoztam neki? A színpadon állva, az eredményhirdetésre vártunk és én folyamatosan ezen agyaltam. Egyik oldalamon Patrik állt, kezünk egymásét szorította. Én csakis őt próbáltam megnyugtatni, neki akartam támasz lenni. Nem foglalkoztatott, hogy vajon én nyerem-e meg, mert ez nem az én versenyem volt. Én énekeltem ugyan, de nem a saját nevem alatt, ezért számomra értelmét is vesztette. Három héttel ezelőtt, meg se fordult volna a fejemben, hogy ma én itt fogok állni a színpadon, az eredményhirdetésre várva, amikor is megtudjuk, ki lett az ideje piszok szarul megszervezett Csillagok Tábora verseny győztese. Végig nézve az arcokon, csupa tehetséges fiatal állt mellettem, akik mind azért izgultak, hogy ők nyerjék meg. Csak én álltam tök nyugodtan, mert tudtam bármi is lesz az eredmény, aki megnyeri az meg is érdemeli. Szerettem tisztán játszani, és ez a mostani minden volt csak tiszta nem.

- Akkor kezdem is az eredményhirdetést. Azoknak a nevét sorolom fel, akik nem jutottak tovább, egészen addig, míg a két legjobb marad a színpadon. Közülük kerül ki az idei győztes, aki haza viheti magával a Volvo XC40-et, valamint egy pénzösszeget, amit zenei karrierjének építésére fordíthat. Nem kis nyereményről van szó, gondolom, sejtitek – mosolyogott körbe Zoltán.

Amikor meghallottam, hogy a kocsi márkája Volvo, kissé elbizonytalanodtam és egy pillanat erejéig azt kívántam, hogy bárcsak én nyerném meg a versenyt, de aztán rájöttem, hogy nem tudnék mit kezdeni az autóval, amíg nem veszem rá magam arra, hogy letegyem a jogsit. Az pedig nálam akár évekbe is telhet. A nézők természetesen nem maradtak csendben, a közönség soraiban, sorra kiabálták be a kedvencük nevét, és köztük kihallottam Hanna nevét is, ami feszültté tett. Pontosan ezért nem akartam azt, hogy én nyerjek. Mert a közönség nem nekem Laurának szurkolt, hanem Hannának, mert nem tudták az igazságot. A lelkiismertem nem hagyta volna szó nélkül, ha én nyerem meg és el is fogadom a nyereményt.

Az emberek egyre csak fogyatkoztak körülöttünk, én pedig egyre ijedtebb voltam, amiért nem mondták a nevemet. Nekem is ott kellett volna állnom a kiesettek csapatában, nem itt a színpadon.

- Itt valami tévedés lesz – suttogtam idegesen.

- Mi? – kérdezte Patrik csendesen, aki tisztán hallotta, amit motyogtam.

- Én nem lehetek az esélyes nyertesek között.

- Dehogynem, a legjobb vagy Laura!

- De... - kezdtem aztán a tekintetem Zoltánra ugrott.

Már csak hárman álltunk a színpadon. Patrik, Sua és én. Zoltán ajkát fürkésztem, gondolatban sugallva felé, hogy az én nevemet mondja ki, hogy én legyek a következő kieső, de nem így történt, Zoltán Sua nevét kiáltotta, aki mindkettőnket megölelt, meghajolt a közönség felé és elhagyta a színpadot. Ketten maradtunk a színpadon Patrikkal, egymás kezét szorongatva, valamint Zoltán, aki minket figyelt. Az elkövetkező percek alatt a poklok poklát éltem át. Mindig utáltam, amikor a tehetségkutatókban például a Sztárban Sztárban Till Attila azzal fokozta a hangulatot, hogy rengeteg szünetet tartott és ezt a szokást Zoltán is átvette tőle és előszeretettel alkalmazta. Ám amíg az elmúlt két hétben, csak a bent maradásért küzdöttünk, most azért álltunk itt a színpadon, mert pillanatokon belül, ha Zoltánon múlik, perceken belül győztest hirdetnek. Csak reménykedni tudtam benne, hogy az a győztes Patrik lesz és nem én. A közönség egy pillanatra sem hallgatott el, folyamatosan kiabálták be a kedvenceik nevét, hol Hannáét, hol pedig Patrikét, én pedig Szabit figyeltem, neki könyörögve, hogy Patrik nyerjen. Szerintem nem értette, hogy miért meredek rá ennyire, de megnyugtató mosolyt küldött felém és tartotta velem a szemkontaktust.

- A színpadon két nagyon erős versenyző áll, akik a múlt hét folyamán jó ideig fej fej mellett haladtak. Akkor Hanna egy ponttal lehagyta Patrikot, így azt a napot Hanna nyerte meg. De vajon ma, hogyan alakultak a pontok? Ki hagyott le kit? Vagy egyáltalán lehagyott bárki bárkit, esetleg az eredmény döntetlen lett? Nos, hölgyeim és uraim, az utóbbi történt. Számtalanszor átszámoltuk a beérkezett pontokat, de az eredmény ugyanaz. Hanna és Patrik jelen pillanatban ugyanazzal a pontszámmal álnak a dobogó élén – jelentette be, mire a közönség el csendesetett.

Csodálkozva fordultam körbe, tekintetem értetlenül állapodott meg Szabin, aki megvonta a vállát. A közönség lassacskán feleszmélt a sokkból, és azonnal duruzsolni kezdtek, hogy ilyenkor mi a teendő. Tekintetem Patrikra vándorolt, aki idegesen meredt vissza rám. Szeretett volna már túl lenni rajta és nem hibáztattam érte. Átöleltem, ő pedig átkarolta a vállam és sóhajtott egy nagyot.

- Lemondok oké? – kérdeztem suttogva.

- A nagy francokat, én mondok le! Tiéd a nyeremény!

- De nem érdemlem meg! Tisztán szeretek játszani Patrik! Önmagamként, a nyeremény a tiéd! – erősködtem.

- Fél füllel már hallom, hogy a két győzelemre esélyes tehetség, azon vitatkozik, hogy melyikük mondjon le a győztes pozícióról. Megnyugtatom őket, nem nektek kell dönteni. A zsűri és jómagam, kiosztunk egy pontot, annak a személynek, akiről úgy gondoljuk meg kell nyerni a versenyt. Kezdem én. Az a tehetség, akinek én a plusz egy pontot adom, a szemünk láttára fejlődött napról napra. Aki az első pillanatban nem igazán mutatta meg nekünk, hogy mi rejlik benne, de végül kibújt a csigaházából. Én Fodor Hannának adom a pontomat, azért mert látom benne a tehetséget, és tudom róla, hogy a döntő pillanatban mindig az igazságot választja.

Tátott szájjal néztem Zoltánra, akinek arcán elnéző mosoly terült el. Tudott róla! Tudta, hogy nem Hanna vagyok, hanem Laura! De honnan? És ha tudta, miért nem tett ellene semmi? Kavargó gondolatokkal simultam szorosabban Patrikhoz, ő pedig sóhajtott egy nagyot, ujjai a vállamba vájtak, olyan erősen ölelt magához.

- Én annak a személynek adom a pontomat – vette át a szót Alexander. – Akiről tudom, hogy milyen érzés volt neki végigcsinálni ezt. Aki annak ellenére eljött ide, hogy nem tudta, milyen lesz ez a verseny, ez a tábor. Én Nagy Patriknak adom a plusz egy szavazatot!

- Az állás így egy-egy, de még bármi változhat. Halljuk, mit mond Ákos.

- Ne haragudj Hanna, de a pontom Patriknál landol, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy múlt héten nem engem választottál – vigyorgott rám, mire elnevettem magam. – De amúgy komolyra fordítva a szót, Patrik egy olyan srác, akit a közönség imád, olyan, aki nem roppan össze a rá nehezedő súly alatt, aki képes lenne kezelni a hirtelen jött népszerűséget. Szóval haver, tiéd a pont.

- Szabi?

- Szerintem az én pontom teljesen nyilvánvaló. Sose rejtettem véka alá, hogy Hannát szeretném a dobogó élén látni. A verseny elején megígértem neki, és megfogadtam magamnak is, ha kell, elrugdosom a célig, hogy végre elhiggye nincsenek határok! Ez sikerült, és most még rúgok rajta egyet – kacsintott rám.

Ezek szerint nem ment át neki az üzenetem. Pedig ha Patrikra voksolt volna, akkor a győztes meg is lett volna. Neki lett volna három pontja, nekem pedig csak egy, de így Kornéliára hárult a feladat. Az ő pontja fogja eldönteni, hogy ki nyeri meg a versenyt. Patrik vagy én? Ezúttal őt kezdtem el figyelni, és közbe Patrik felé pillantottam. Ő lány volt, neki értenie kellett ezeket a jeleket. Értette is, csak magasról leszarta, hogy mit szerettem volna.

- Pár évvel ezelőtt, én álltam ott azon a színpadon és nem is értettem, hogy hogy kerültem oda. Nem tartottam magam a legjobbnak, hiába bizonygatták jó páran. Akinek a pontomat adom, az az a személy, akiben egykori önmagamat látom. Aki nehezen akarja elhinni, hogy ő a legjobb, és ez hatalmas erény. Ez a személy képes az alázatra, és a szíve óriási. Mindig jót akar, még akkor is, ha olykor kicsit pofátlan módon próbálja egyengetni a számára kedvelt személyek életét. Az én pontomat tehát Hanna kapja meg – jelentette be.

Szorosan behunytam a szemem, az igazság érzet feléledt bennem. Tompán jutott el a tudatomig, hogy Zoltán bejelenti az idei Csillagok Tábora győztesét, engem, a közönség pedig hangosan tapsol, Patrik pedig a háttérbe vonul, mert ez az én pillanatom. Ahogy kinyitottam a szemem tudtam, hogy ez egyáltalán nem az én pillanatom. Patrik felé pillantottam és már tudtam mivel tehetném jóvá a hibáimat, azzal, hogy tiszta vizet öntök a pohárba, itt mindenki előtt. Határozottan léptem oda Zoltánhoz és elkértem tőle a mikrofont, hogy szóljak pár szót.

- Nos... - köszörültem meg a torkom és körbe hordoztam a tekintetem. – Szeretek versenyezni, ahogy győzni is, mint mindenki, viszont én szeretek tisztán győzni. Úgy, hogy nem hazudtam és attól tartok, hogy ezt most nem mondhatom el. Nem az vagyok, akinek mondtam magam. Az elmúlt három hét alatt, ti mind azt hittétek, hogy Hanna áll itt ezen a színpadon, hogy neki szurkoltok, de ez nincs így. Nem Hanna vagyok, hanem Laura. Eredetileg úgy volt, hogy ő jön el a táborba, de közbe jött neki valami és engem küldött el maga helyett. Nem gondolkodtam, bele se gondoltam, hogy akár barátokat is szerezhetek, vagy, hogy rám talál a szerelem. Csak arra tudtam gondolni, hogy valahogy muszáj lesz túl élni ezt a két hetet, aztán pedig észrevétlenül távozni. Akik ismernek, azok tudják, hogy miután leblokkoltam a színpadon, utána nem álltam színpadra énekelni, hanem lovagolni kezdtem. Nem mellesleg ott nyertem, de ott a saját nevem alatt, hazugságok nélkül. Sajnálom, hogy hazudtam nektek, hogy elhitettem veletek Hanna vagyok és akárhányszor próbáltam elmondani, a félelem mindig meggátolt benne, de többé már nem félek. Nem félek a színpadra állni és énekelni, nem félek kimondani az igazat itt előttetek. Úgy érzem, hogy a győzelem nem jár nekem, nem amikor hazugsággal szereztem meg, ahogy az sem járja, hogy a testvérem kapja meg a nyereményt, éppen ezért szeretném, ha a nyeremény azé lenne, aki igazán megérdemli. Aki a szívét, lelkét beleadta az elmúlt pár hétbe. Hölgyem és uraim tapsolják meg az igazi győztest, Patrikot – fordultam Patrik felé mosolyogva.

- Mit műveltél? – kérdezte csendesen.

- Inkább utáljanak ők, minthogy ne tudjak a szemedbe nézni – léptem oda hozzá és szorosan átöleltem. – Élvezd ki, mert megérdemled!

A háttérbe vonultam átadva a terepet az igazi győztesnek és az ajkam boldog mosolyra húzódott, mert végre minden tehertől megszabadultam, ami a vállamat nyomta.

Fél órával később már átöltözve, egy fekete rövidnadrágban és egy királykék toppban lépkedtem a szomorúfűz felé. Tudtam, hogy Patrik itt van még valahol, mert a nagyszülei anyuékkal beszélgettek, csak fogalmam se volt, hogy hol. Kerestem a szobájában, a mosdóban, végül pedig beugrott, hogy csak is itt lehet. Pont, amikor beléptem a rejtekhelyre ütötte meg a fülem Szabó Ádám hangja, aki belecsapott a legelső dalba.

- Mit csinálsz itt? – kapta fel a fejét Patrik, aki a padon ült. – Szabó Ádám van a színpadon, az első sorban kéne visítoznod.

- Nem számít – vontam meg a vállam és leültem mellé.

- Nem számít? Mi lett veled? Szabó Ádám! Érted? Az a Szabó Ádám!

- Vele már találkoztam egyszer, Curtist pedig majd elkapom legközelebb. Én most veled szeretnék itt ücsörögni – szögeztem le, mire elmosolyodott.

- Biztos vagy benne?

- Határozottan – néztem a szemébe.

- Rendes volt tőled, hogy elmondtad az igazat, és igazságosan játszottál, de nem kellett volna megtenned. Nem hibáztattalak volna.

- Elég lett volna a folytonos bűntudat. Így legalább tiszta a lelkiismeretem.

- Hanna mit szólt?

- Kicsit ki volt akadva, mert, ez majd rányomja a bélyeget a hírnevére stb...

- Szerintem meg attól fél, hogy a helyébe lépsz. Napokig, sőt lehet, hogy hetekig ezen fognak csámcsogni a pletyka lapok és te leszel beállítva a jónak, nem ő.

- Ezen ráérek, majd akkor agyalni. Most már tudunk beszélni?

Patrik az ajkába harapva kapta el rólam a tekintetét, és nem mondott semmit, így egy ideig a koncertet hallgattuk. Nem mertem megtörni a csendet, vártam, hogy össze szedje a gondolatait, közbe pedig a karkötőmet piszkáltam, aminek párja most is a zsebemben lapult, arra várva, hogy Patrik csuklóján legyen.

- Azt hiszem rájöttem, hogy miért nem tudok rád igazán haragudni. Mert valójában megkönnyebbültem. Mikor elkezdtem veled az interneten beszélni, tényleg csak arra voltam kíváncsi, hogy Hannának milyen fiúk jönnek be, meg ilyenek, de aztán már rád voltam kíváncsi. Teljesen elvarázsoltál az írói stílusoddal, és minden egyes nap azt vártam, hogy végre újra este legyen és beszéljünk. Összezavarodtam és a világ leg szarabb alakjának éreztem magam, amiért mind két testvérnek tettem a szépet. A legrosszabb az egészben az volt, hogy nem tudtam dönteni. Hanna vagy Laura? Laura vagy Hanna? Amikor a hőlégballonon elmondtad az igazat, megkönnyebbültem. Hát mégse vagyok szar alak, hiszen a két lány egy és ugyanaz. De dühös voltam rád, nagyon dühös, úgy éreztem becsaptál engem és fogalmam se volt róla, hogy mikor voltál velem őszinte. Mindent megkérdőjeleztem, minden egyes beszélgetésünket alaposan átgondoltam, a személyeseket a Messenger üzenet váltásokat egyaránt. Aztán mikor Hanna itt maradt, te pedig elmentél, rájöttem, hogy te végig önmagadat adtad. Egy pillanatig se próbáltál Hanna lenni, végig Laura voltál, egyszer se játszottad meg magad. A testvéreddel tűz és víz vagytok. Lehet, hogy általában normális ő is, de utánad sok volt, nagyon sok. Túl hangos, túl feltűnő, túl hétköznapi. Mikor szerdán elküldted a képet, hogy autót szerelsz, majdnem rohantam hozzád. Csütörtökön aztán elmentem a versenyedre és mikor élőben megláttalak, a saját térdfeleden, magabiztosan, tudtam, hogy nekem te kelesz. A verseny után követelek az istállóba és miközben Villámot csutakoltad hallottam, hogy rólam mesélsz neki. Nem mentem oda hozzád, mert tudtam, ha megteszem, akkor kis idő után a szalmában találjuk magunkat, ruhák nélkül, ezért inkább eljöttem, mert semmit sem akartam elsietni. Pénteken volt időm mindent átgondolni és úgy vártam az érkezésed, mint a messiást. Kisé keresztülhúztad a számításaimat, de a lényeg, hogy itt vagy és nem tudlak utálni. Nem, amikor szeretlek – érintette meg az arcomat gyengéden.

Könnyek peregtek végig az arcomon, arcomat Patrik tenyerébe simítottam, aztán közelebb csúsztam hozzá, egyik lábamat átvetettem a padon és szorosan hozzá bújtam. Patrik átölelt engem, keze a hátamra simult, majd belegabalyodott a hajamba, én pedig behunytam a szemem és egy hosszú sóhaj hagyta el az ajkamat.

- Szeretlek Patrik – motyogtam a nyakához dörzsölve az orromat. – És annyira nagyon sajnálom. Igazából fel se merült bennem, hogy szerelmes leszek, pláne nem egy korban hozzám közelebb állóba. Azt hittem, hogy mind a bugyimba akar jutni, vagy rajtam keresztül Hannához – szakadt ki belőlem.

- Sss... - tette az ujját az ajkamra, mire elhallgattam és ránéztem. – Nem akarok a múlttal foglalkozni, fiatalok vagyunk, előttünk az élet. Kezdjük tiszta lappal – nézett mélyen a szemembe.

- Kezdjük – mosolyodtam el.

- Nagy Patrik vagyok – nyújtotta felém a kezét.

- Fodor Laura – mutatkoztam be és megráztam a kinyújtott kezét.

Patrik abban a pillanatban közelebb rántott magához és végre megkaptam a várva várt csókomat, most először úgy, hogy Patrik teljesen tisztában volt azzal, hogy kit csókol. Engem, Fodor Laurát.

És elérkeztünk a végéhez. Felkerült az utolsó fejezet is, Laura és Patrik története itt most véget ért. Remélem ugyanannyira élveztétek olvasni, mint amennyire én élveztem az írását. Most egy ideig nem fog felkerülni új történet, bár gondolkodok rajta, hogy újra felteszem Bogi és Dani lányának történetét. Lenne rá igény? Nagy ölelés nektek, köszönöm, hogy vagytok <3