– Egy... kettő... Kettő? A létszám rohamosan csökken. Scar, mi a helyzet Eve-vel? – morogtam, miközben végigpásztáztam a maroknyi csapatot. – Még mindig döglik valahol? Ha nem mozdítja meg azt a nagy seggét, be fognak rozsdásodni az izmai!

– Nyugi, Ekko. Ő legalább életben maradt. – válaszolta Scar, de a hangja ismerős feszültséggel vibrált. – Vannak, akik szerint nem volt vége annak, ami pár hónapja történt. Hogy az csak egy figyelmeztetés volt. És hogy a Felemelkedettek... Nos, nem biztos, hogy végleg eltűntek.

Grimaszba torzult az arcom. Ugyan a Zéró meghajtóval sikerült megállítanom a katasztrófát, de a veszteségeket nem lehetett visszatekerni. Az idő nem működik így. Nem törli el a gyászt, nem hoz vissza senkit. Nekem már csak a Tűzszikrák maradtak. A banda, amit reménynek szántam Zaun számára. Ironikus. Mert én magam már nem érzem benne azt a tüzet. Vagy csak én fáradtam bele az egészbe? Talán csak megint túl sokat kattogok a múlton, miközben másoknak ugyanolyan szar, mint nekem. Nem kellene hálátlannak lennem. Benzo sem ezt akarná.

A szüleim most jól leteremtenének. Hagyták, hogy a saját utamat járjam, hogy itt maradjak Zaunban, mert ezt akartam. Nem akarnák, hogy mindez hiábavaló legyen. De vajon most mit csinálhatnak? Sosem akartam elhagyni ezt a helyet, de most... most rohadtul jól esne újra látni apa mosolyát, hallani anyám hangját, ahogy dúdol nekem. Úgy, mint régen. Csak most kimaradna az a rész, hogy halálra dolgozzák magukat.

Scar keze a vállamon landolt, én pedig ösztönösen összerezzentem. Elég gyenge próbálkozás volt, hogy kizökkentsen.

– Nem a te hibád, hogy ennyi veszteség ért minket. – mondta halkan.

Felé fordultam, majd mégis inkább elnéztem mellette. Nem kellett válaszolnom. Ő is tudta, hogy nem értek egyet vele. Mert hogyan is lehetne ennyire biztos benne? Az én tervem volt. Az én döntésem. Az én harcom.

Régen egyszerűbb volt. Megtaláltam egy törött hextech darabot, órákig szerelgettem, és az egész világ megszűnt körülöttem. Nem volt felelősség. Nem volt tét. Csak a kíváncsiság, a lehetőségek, a játék az idővel. Akkor még azt hittem, semmi nem állíthat meg.

Micsoda egy naiv kölyök voltam.

Az a gyerek, aki feltalálta a villanócsapdát, már rég meghalt. Csak azt nem tudom, hogy én mikor temettem el.

– Neki is tetszett volna... ez, amit megalkottunk! A Tűzszikrák... – törtem meg a csendet. – Miután Ambessával összecsaptunk, meg akartam kérdezni, akar-e csatlakozni. Magam mellett akartam tudni.

– Tudom... – vakarta meg a fülét Scar. 

Tudta, hogy kiről beszélek. Anélkülis, hogy kimondtam volna a nevét. 

Láttam rajta, hogy aggódik értem, de nem tehet semmit, hogy másként érezzem magamat.

Vissza kéne térnem Benzo zálogházába. Amióta ő itthagyott bennünket, én vettem át az üzletet Vander bárjával együtt. Valamiből meg kell élni. Ha csak a srácokkal bohóckodnék, mint régen, már olyan lennék, mint egy gebes ló. Viszonylag jól megy a szekér, a zálogház hétköznap, a bár pedig hétvégente áll rendelkezésre a munkából hazafele tartó, megfáradt emberek számára.

Könnyebb fenntartani ezt a két helyet, amióta összekötöttem őket. Egymás mögött van a két helyiség, és a bárban még egy szűkös szobám is van, csakúgy, mint régen, amikor még a szüleimmel éltem. Az elmúlt napokban én is a munka emberévé váltam, csak azzal a különbséggel, hogy ha túlórázom, sem tudok annyira lefáradni, hogy a nap végén akár a székben ülve is elaludjak.

Bárcsak így lenne.

De nincs idő az önsajnálatra. Nem lehetek ilyen puhány. Amikor végre úgy tűnik felfedeztem valami újat a hextech segítségével. Elég furcsa egy jelenség, a szüleim biztos örülnének ennek a kihívásnak. Végre ők is megélhetnék a régi álmaikat. Olyanokat, amikre nem volt lehetőségük korábban...

– Benézek Az utolsó dobásba! Biztos már vár az a vén csotrogány Babette. Az a nő... Eszméletlen! Végignézte, ahogy felnövök, és még mindig idejár a máját roncsolni.

– Huh, úgy tűnik valami nem változik, az idő elteltével sem! A dédnagyanyám lehetne, aztán úgy önti le a torkát a jobbnál-jobb italokkal, mintha csak tizennyolc lenne.

Megfogom a Z-drive-ot, már indulásra készen lendítem magam elé, hogy felugorjak rá, majd mielőtt elindulnék hátrapillantok. Dobok egy félszeg tisztelgést, mielőtt lelépnék.

– Na én lépek, öregem. Ne felejts el reklámozni a boxolók körébe! Biztos szívesen lehúzna egy-két sört az új bajnok! – a Z-drive felbőg, és mire Scar válaszolhatna, már csak egy zöld csík vagyok a levegőben.

Ahogy odaértem, belépek a főajtón és felnyomom a kinti táblának a neon világítását. Mindig ezzel jelzem, hogy kinyitottunk. A törzsvendégek ezt meglátva úgy csapnak le, mint a keselyűk. Pedig a pia nem növeszt lábakat! Annyit meg úgysem vásárol fel senki, hogy elfogyjon egyhamar. De hát ki érti ezt? 

Végigsimítom magam a kezemet a púlton, mintha már ezer éve nem jártam volna itt. Aztán belépek a pult mögé, majd kihúzom a fiokót. Régen Vander tárolta itt a személyes tárgyait. Várjunk, itt maradt pár kép még régebbről. Az egyik képen egy férfi és egy nő van.

Megfordítva a lapot egy  rövid üzenetet tekintek meg:

Add át a gyermekeimnek ezt a képet, Vander. Őrizd meg az emlékem, ha már nem lennék. Szeretném, ha nem felejtenék el, kik voltak a szüleik.      Felicia & Connol

A kezem megáll egy pillanatra. Jinx szülei.

 Ő sosem ismerhette őket. Meghaltak, mielőtt esélye lett volna rá... Számára ők csak két idegen arc, akikről annyit tudhatna, hogy nekik köszönheti az életét... Így elveszíteni valakit az egyik legfájdalmasabb. Azonban ahogy az ő fájdalma nagy lehet ettől, az enyém olyan, mintha mindenen felülkerekedne... 

A másik képen pedig mi vagyunk, mögöttünk Benzo és Vander a jobb szélen pedig Claggorék és Vi. Jinx és én pedig középen guggolunk...

Egy csengőhang töri meg a nagy nosztalgiázásomat. Valaki benyitotott. Felnézve Babette-t pillantom meg. 

Először nem szól semmit, csak felpattan a székre, majd az asztalra csap tíz zunát.

– A szokásos lesz?

– Nem, most inkább a legerősebből kérnék. – válaszolt halkan, mintha baj lenne, ha valaki meghallaná őt.

– Akkor Bacardi lesz. Ilyet már nem lehet kapni sehol.

Kitöltöm neki az italát, majd pont mikor belekezdenék a levélírásba, megszólal:

– Én is kedveltem őt, még beszéltem is vele rólad.

Egy pillanatra megáll a toll a kezemben és csak bámulok magam elé.

– Mit beszéltetek?

Kortyol egyet az italából, majd a szájától elemelve a poharat elkezdi picit rázni azt, mintha csak kóstolagtná a Bacardi-t.

– Azt mondtam, hogy egy őrült páros vagytok őrült tervekkel. – aztán mielőtt folytathatnáma  levelet, kiszúrja. – Kinek lesz az? – bökött rá kotnyeleskedően.

– A szüleimnek írok, szükségem van a segítségükre valamiben. – sóhajtok, remélve, hogy ezzel le is zárhatjuk a témát.

–  Nem tűntek el évekkel ezelőtt? Hogy akarod eljuttatni nekik, ha azt se tudod, hol vannak?

– Úgy gondoltam Heimerdinger tudna benne segíteni és végtére is szívességet tenne nekem ezzel.

Úgy érzem megtaláltam a módját annak, hogy esélyt kapjunk mi is ebben a világban, csak egy hajszál választ el a megoldástól.