A kávé kesernyés illata lassan betöltötte a helyiséget. Samira a pultnak támaszkodva kortyolt belőle, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mintha nem most böködött volna pisztollyal, és nem közölte volna velem félvállról, hogy Noxusban az ingyenélőket nem tűrik meg.

Közben megpróbáltam kielemezni őt. 

Első ránézésre nem tűnt olyan vészesnek a helyzet, hogy mostantól ő a lakótársam, azonban a mozdulatai könnyedek voltak, mintha minden porcikája fegyverként működne, amit ösztönösen kezel. Meg aztán ott volt a kisugárzása. Az a fajta magabiztosság, amit nem lehet megjátszani, amit nem az évek, hanem a túlélés formál ki valakiben.

– Az a szemfedő... – kezdtem, ahogy végigmértem Samirát. – A legtöbben, ha elveszítik az egyik szemüket, óvatosabbak lesznek. Keserűek. Haragtartók.

Samira elvigyorodott, és hanyagul megvonta a vállát.

– Hát, én nem vagyok a legtöbb ember.

– Az biztos! – horkantam fel. – Mások folyton azt hajszolják, hogy minden tökéletes legyen. De te...

– Én csak élvezem a káosz alkotta műsort. – fejezte be helyettem, majd hátradőlt, mintha a világ legkényelmesebb helyén ülne. – Tudod, egyszer valaki azt mondta rólam hogy: Nem vagy olyan, mint a többi gyilkos. Nem akarsz hibátlan lenni. Sem pedig azt, hogy minden terv olajozottan működjön. Ha egy küldetés alatt elvesztenéd a szemed?Úgysem érdekelne! Akkor is bármikor újra csinálnád.

Egy pillanatra elhallgatott, majd vigyorogva hozzátette:

– Mert baromi szórakoztató volt.  Az pedig, hogy mások így jellemeznek engem, csak bóknak veszem.

Előhúztam a kezem az asztal alól, és felmutattam a mechanikus ujjamat. Samira először értetlenül bámult rám, aztán amikor végre leesett neki, hogy pont a középsőt vesztettem el, hatalmas nevetésben tört ki.

– Ne mondd, hogy tényleg a fityisz ujjadat vesztetted el! – nyögte ki, a hasát fogva a röhögéstől.

Én csak vigyorogva bemutattam neki a fémmel pótolt középső ujjamat.

– Pótolni kellett. – vigyorogtam. – De a lényeg, hogy a funkciója megmaradt.

Samira még mindig kuncogott, majd egy elismerő bólintással felemelte a poharát.

– Oké, most már biztos vagyok benne. Te is teljesen őrült vagy.

– Én?! – nevettem fel. – Nézd már, ki beszél!

A poharak összekoccantak, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha tökéletesen értenénk egymást.

Nem tudtam eldönteni, mennyivel lehet idősebb nálam, azonban nem is az évei számítottak, hanem az, amit átélt. Mintha már végigjátszotta volna az élet legőrültebb és legveszélyesebb köreit, és most már csak a puszta élvezet kedvéért maradt volna a pályán.

Pont, mint én. 

Vagyis... mintha egy verziója lenne annak, akivé én válhatok pár év múlva. 

Belekortyoltam a kávéba, próbálva nem túl feltűnően méregetni őt.

 Samira észrevette, hogy méregetem. A féloldalas vigyora arról árulkodott, hogy pontosan tudja, mit csinálok, és egyáltalán nem zavarja. 

– Na, mi van, nem ízlik a kávé? – kérdezte szórakozottan.

 Elhúztam a szám, majd belekortyoltam a bögrémbe. 

– Nem tudom eldönteni, hogy a legjobb barátom leszel, vagy az az ellenség, akivel élvezet lesz megküzdeni. 

Samira felnevetett, az a fajta mély, laza nevetés, amit az olyan emberek engednek meg maguknak, akik már túl sokszor néztek szembe a halállal. 

– Miért ne lehetnék mindkettő? – vigyorgott rám, majd újra belekortyolt a kávéjába.

Szórakozottan figyeltem Samirát, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megszólaltam: 

– Most, hogy csak a jobb szemeddel látsz, akkor csak a jó dolgokat veszed észre az életben? 

Samira egy pillanatra megmerevedett, majd lassan felnézett rám. A szemeiben ott volt egy kis derű, de a mosolya mégis komolyságot sugárzott. 

– Hát, valami ilyesmi. – válaszolta, és bár nem nevetett, a hangjában valami szelídebb tónus bújt meg. – Ha már így alakult, legalább nem az élet szar oldalát nézem. 

Kicsit elhúztam a szám, és egy másodpercig csendben maradtam, figyelve, hogy mit mond még. A levegő hirtelen sűrűsödött, és valami komolyabb érzés követte a szavakat, amit eddig megpróbáltunk elkerülni. Samira egy pillanatra mélyebb levegőt vett, és a hangja most valamivel súlyosabb lett.

– Indari... – mondta halkan, mintha csak magának szólna. – Ő volt az aki még az elején a szárnyai alá vett... Egyik küldetés után a Rokrund-síkságra mentünk, hogy leverjük egy szakadár felkelést. Az erőd felrobbant, miközben ott voltunk. A káoszban cikáztunk, próbáltunk megmenekülni, amikor...

Samira szavai elakadtak, és egy pillanatra elgondolkodott. A szemében valami árnyék futott végig, amit az elmúlt évek súlya hozott ki. 

– Amikor az omladozó építmény között rohangáltunk, a szemem... – folytatta végül. – Akkor kaptam a sérülést. De nem az fájt igazán, hanem amikor láttam, hogy Indari sérülései miatt már nem tudott többé lábra állni. Az ő vesztét nem tudtam megakadályozni. 

A hangja mélyebb lett, és éreztem, hogy az egész történet, amit elmondott, nem csupán egy elveszett csata volt, hanem valami sokkal nagyobb és fájóbb. Ahogy a szavakat kimondta, mintha egy pillanatra megölelt volna a csend, és bár próbáltam nem hagyni, hogy átjárjon, a légkör nehéz lett. Samira a kávéscsészéjét pörgette az ujjai között, és nem nézett rám, ahogy a múlt fájdalma rányomta a bélyegét a pillanatra. 

Egy kis szünet után mély levegőt vett, mintha próbálná letörölni a gondolatait, és ismét felnézett. 

– Szóval, nem. – mondta végül, mintha magának magyarázná. – Az élet nem mindig csak a jó dolgokról szól.

 A tekintete most már sokkal tisztább volt, mintha próbált volna megszabadulni attól a fájdalomtól, ami ott rejtőzött benne. 

Miután elhallgattunk, Samira felállt a székéről, és a kávéscsészéjét az asztalon hagyva rám mosolygott. 

– Na, most, hogy egy kicsit kinyújtóztattuk magunkat, bemutatom a csapat többi tagját! – mondta, miközben az ajtó felé indult.

 Követtem, próbáltam összeszedni a gondolataimat. Csak azért, mert elmondott valamit a múltjáról, nem jelenti, hogy egyből ki is tudtam őt ismerni. Egy csapat? Ki a francnak van csapata, amikor valaki ilyen menő egyedül is? De mégis, kíváncsi voltam. Mi van ezekkel a veszélyes figurákkal? Samira alig pár lépést tett, de én az egész helyzetet egyre zűrzavarosabbnak láttam. 

Amikor megérkeztünk a fogadóba, egy pillanatra megálltam, és szétnéztem. De aztán elkezdtem keresgélni, próbáltam megérteni, hol lehetnek ezek a titokzatos csapattársak, akikről Samira beszélt. Az asztalok körüli zűrzavar közepette nem láttam senkit, aki úgy nézett volna ki, mint egy kemény harcos.

 Samira felé fordultam, hitetlenkedve.

– És hol vannak a többiek? – kérdeztem, miközben próbáltam leplezni a zavartságomat.

Samira egy pillanatra elvigyorodott, aztán felnevetett, és mintha valami titkos viccet talált volna, válaszolt: 

– Ja, hogy azt a sztorit még nem mondtam el? – mondta, miközben elnyomta a nevetését, és egy kis szünet után folytatta. – Amikor eldöntöttem, hogy a legőrültebb és legveszélyesebb küldetéseket fogom véghezvinni... totál egyedül. 

A nevetés alábbhagyott, és miközben rám nézett, olyan tekintete volt, mintha éppen egy fontos titkot árulna el. 

– Csak ők a csapattársaim. – mondta, miközben rákoppintott a két pisztolyára, amik az övén lógtak, majd egy hirtelen mozdulattal előhúzta a kardját is. – A két csoda pisztolyom, és a kardom. Ők még sosem hagytak cserben! 

Egy pillanatra elcsendesedett, és ahogy a fegyverekre néztem, rájöttem, hogy ez nem vicc. Ez tényleg így van. Még akkor is, ha furcsán hangzott, hogy ő maga a csapata. Egyedül, a saját erejéből, és valószínűleg mindent az életében egyedül oldott meg. 

És talán pont ezért értettem meg őt jobban, mint kellett volna. Mert lehet, hogy más úton jutottunk el idáig, de valahol mégis ugyanott álltunk.

Sosem bízott senkiben igazán.

Talán nem is voltunk annyira különbözőek.

Talán ezért is fogadott most maga mellé.