A hangja könnyed, mégis kihívó volt, a szeme pedig nem hagyott kétséget afelől, hogy nem csupán a nevemet akarja tudni. Éreztem, hogy az érdeklődése valami mélyebbre vezet.

Mosolygok. Miért ne tenném? A kérdésekkel is úgy bánok, mint minden mással: egy kis játék, egy kis titok.

A mosolyom kiszélesedett.

– Owl.

Samira enyhén félrebillentette a fejét.

– Owl, mi?

– Mint a bagoly. – megvontam a vállam, mintha az egész teljesen jelentéktelen lenne. – Csak figyelek, aztán lecsapok.

Egy pillanatig fürkészett, aztán elvigyorodott.

– Hát, Owl, üdv Noxusban.

Őszintén? Fogalmam sincs, hogy megette-e ezt a kamu nevet, vagy csak kivár, és majd álmomban fog kibelezni. Vagy esetleg csak amolyan „érdekesnek tűnsz, majd meglátjuk, mi lesz ebből" alapon nem nyír ki egyből.

Félrebillentett fejjel fürkészett, félmosoly játszott az ajkán. Az a fajta, amitől az ember nem tudja eldönteni, hogy most barátságosnak szánták-e, vagy csak élvezi a helyzet iróniáját.

Sötét haja vad hullámokban omlott a vállára, néhány tincs szándékosan borzolt rendezetlenséggel keretezte az arcát. Egyik szemét fekete szemfedő takarta, a másik viszont élesen csillogott a félhomályban, mintha mindig keresné az izgalmat. Az alkarját tetoválások borították, a bőréhez simuló fekete felszerelésén arany és vörös részletek csillantak meg a lámpafényben.

És persze, ott volt az a fegyver. Egy szemtelenül díszes pisztoly, amit lazán pihentetett az oldalán, mintha csak egy kiegészítő lenne, de nem volt kétségem afelől, hogy ha úgy alakul, egy szempillantás alatt az arcomba tarthatja.

És aztán felfigyeltem a hátán lévő kibaszott nagy kardra, amely hanyagul a hátán pihent, de ettől még nem tűnt kevésbé veszélyesnek. A fegyvere olyan volt, mintha csak arra várna, hogy villámgyors mozdulattal előrántsa és egy pillanat alatt megoldja vele a konfliktusait vagy egyszerűen csak szétcsapjon vele, ha az jobban esik.

Lazán a vállamra támaszkodott, mintha ezer éve ismernénk egymást.

– Nos, Owl... – ejtette ki a nevem kissé elnyújtva, mintha ízlelgetné. – Mit keres egy magadfajta ezen a mocskos kis helyen?

Ó, hát ez tökéletes. Tökéletesen halott vagyok. Az agyam szinte szétrobbant, és a szívem úgy kalapált, hogy szinte elnyomta minden egyéb zajt. A helyiség összes falát éreztem, mintha rám zuhannának, és nekem muszáj volt megoldani a helyzetet. Csak ne nézz a kardra, kérlek, ne nézz a kardra.

Az a kibaszott nagy kard ott volt, a markolata kikandikál a válla fölött, és valahogy azt éreztem, hogy ha most nem találom meg a megfelelő szavakat, az egész helyzet egy perc alatt véget érhet.

Miközben próbáltam nem pánikba esni, nem tönkretenni mindent, éreztem, hogy a hangom olyan idegen, mintha valaki más lenne. Mint egy távoli idegen, aki nem ismer engem, és mintha bármit mondhatnék, de mindegyik szónál ott ülne a kérdés: miért?

– Nos... igazából... – próbáltam belekezdeni, de úgy éreztem, mintha a torkomra ragadt volna valami fura, ragacsos gombóc, és az egész szöveg szinte kiszökött a számon.

Rávetettem egy gyors pillantást Samirára, próbáltam az arcán felfedezni valamit, valami jelet, hogy mikor fog rájönni, hogy csak egy nagy rakás marhaságot fecsegek.

– Szóval, egy kisebb zsoldoscsapat tagja voltam...

Istenem, miért mondom ezt?! Miért nem hagytam békén ezt a hülye sztorit? Miért?

A gyomrom mintha egy hatalmas porszívóvá változott volna, és mindent magába szippantott. Elég lenne már egyetlen pillanat, hogy elmondjam: ,,Csak átutazóban vagyok, semmi extra!"

De nem, én itt vagyok, próbálkozom, mintha még lenne bármi esélyem.

És folytattam.

– De aztán lemészárolták őket.

Miért nem álltam le?! Miért nem mondtam, hogy "szóval van pár cucc, amit el kell intézni", és vége? Miért kellett ezt mondanom? Miért hoztam fel azt, hogy halottak, meg minden? Az egész már egy elcseszett történet, amit semmi sem menthet meg.

Miért nem hagyom már abba?

Próbáltam lélegezni, próbáltam nem pánikolni, de az a rohadt érzés, hogy mindjárt itt vége, hogy az összes idiótaságom most fog kiderülni... Mindegy, talán még mindig be fogja venni. Az őrült meséket mindig imádják az itteniek elvileg.

– Most új munkát keresek.

Itt már nem csak a gyomromat éreztem, hanem szinte egy fizikai fájdalmat a torkomban, ahogy valahogy kinyögtem.

Miért mondtam ezt? Miért, miért, miért mondtam neki ezt?! Az agyam ezer felé pörgött, de már nem volt visszaút. Ha valamit túl gyorsan mondtam volna ki, azt most már nem tudom elvenni.

– Ha kell... tudok küzdeni is... – próbáltam egy pici lazaságot csempészni a hangomba, de valahogy úgy éreztem, mintha az egész most egy nagy vödörnyi, elrontott ötlet lenne.

Miért nem mondtam, hogy egy egyszerű munkát keresek? Miért csináltam ezt? Miért mindig ilyen hülye döntéseket hozok?

De hát már nem volt visszaút.

Samira a tekintetét végigfuttatta Jinxen, és a mosolya egy pillanatra szélesebbé vált, mintha megpróbálná kifigurázni a történetet. A szemében ott volt a kérdés, hogy vajon mi lehet igaz abból, amit hallott.

– Hm, szóval zsoldos voltál? – mondta, mintha éppen egy érdekes mesét hallgatna. – És egy egész csapatot lemészároltak, mi? Azért az nem semmi. – Aprót nevetett, de nem volt benne semmi barátságos. – Tudod, nem igazán tűnsz olyannak, aki bárkit is megverne, szóval lehet, hogy érdemes lenne egy kicsit többet mesélned arról, mi történt valójában.

Egy pillanatra elbizonytalanodtam. A szavai egyre furábban kezdtek csengeni a fülemben, úgy érzem mintha az egész történet amit behazudtam teljesen összeomlott volna. De nem hagyhatom, hogy Samira kétségbe vonjon. Nem, ha idáig eljöttem nem bukhatok el egy ilyen butyuta dolgon!

Az agyam pörögni kezdett, a gyomrom pedig összeszorult, ahogy próbáltam feldolgozni a helyzetet. A kényszerítő érzés, hogy most valamivel bizonyítanom kéne... Pikk-pakk kutya szorítóba kerültem.

Egy ötlettől vezérelve hirtelen mozdulattal kirántottam a szoknyám alól a pisztolyomat, és a Samira fejére szegeztem. A mozdulat gyors és határozott volt, az apró, rejtett fegyver pedig ott pihent a kezemben egy másodperc töredéke alatt, készen arra, hogy szükség esetén meghúzzam a ravaszt.

– Na, mit szólsz? – kérdeztem, miközben a pisztolyt egy centire pihent Samira homlokától. – Ez segíthet abban, hogy elhidd, hogy valóban tudok harcolni, nem csak mesélni róla.

Samira szeme egy pillanatra megakadt a pisztolyon, de aztán visszanézett rám. Egyetlen szó nélkül bólintott, mintha elismerte volna a helyzetet.

– Hát, úgy tűnik, hogy... talán nem vagy olyan gyenge, min ahogy gondoltam. – mondta végül, és a hangjában már nem volt semmi gúnyos. – A csapatunkban mostanában kihullott egy-két ember. Van hely, ha úgy érzed, hogy bírnád.

Visszahelyeztem a pisztolyom a tokjába, miközben próbáltam visszanyerni a magabiztosságomat. A szívem még mindig gyorsabban vert, de most már a siker érzése kezdett uralkodni rajtam.

– Szóval, csatlakozhatok? – kérdeztem, próbálva elrejteni a lelkesedésemet. – Nem is tűnik rossz ajánlatnak.

Samira elmosolyodott, és egy apró bólintással válaszolt.

– Miért ne? Talán tényleg szükség lesz rád. – felelte, miközben végignézett rajtam, és a feszültség kezdett oldódni.

Ahogy Samira bólintása eldöntötte a sorsomat, egy pillanatra megkönnyebbültem, de aztán újabb probléma ütött szöget a fejembe. Most mégis hova a fenébe menjek? Azt hittem, hogy ez a kocsma egyben szállás is, de úgy tűnik, rosszul kalkuláltam. Remek. Még egy elbaltázott terv.

Így aztán maradtam. Ha mást nem, legalább egy italt kiérdemeltem az előbbi mutatványom után. Samira sem zavart el, sőt, mintha kifejezetten élvezte volna a társaságomat vagy legalábbis eléggé részeg volt már ahhoz, hogy ne érdekelje, ki ül mellette. Ahogy telt az idő, egyre mélyebbre süllyedt az alkoholmámorban, és én ott maradtam, figyelve, ahogy az egyik legveszélyesebb nő, akit valaha láttam, egyre hangosabban és egyre nagyobb gesztusokkal meséli a történeteit.

És mik történetek voltak ezek! Őrültebbnél őrültebb kalandok, amik néha teljesen valószínűtlenül hangzottak, de az a magabiztosság, ahogyan mesélte őket, mégis hitelessé tette. Egy rablás egy teherhajón, egy bérgyilkossági megbízás, amit egy szál késsel oldott meg, egy futás egy felrobbanó épületből, ahol a célpontja alig maradt le mögötte a lángokban... Ahogy hallgattam, egyre inkább kezdett gyanús lenni, hogy ezeknek a történeteknek a fele talán nem is igaz. Vagy ha igaz is, biztos vagyok benne, hogy színezett rajtuk egy kicsit.

A legfurcsább mégis az volt, hogy ahogy egyre többet hallottam, rá kellett jönnöm: talán nem is különbözünk annyira. Samira is ugyanazt csinálja, mint én. Túlél. Egy kicsit hangosabban, egy kicsit magabiztosabban, egy kicsit látványosabban, de a nap végén ugyanúgy a következő megbízásért él. Ahogy ott ültem, egy félig teli poharat szorongatva, hirtelen azon kaptam magam, hogy őszintén szórakoztat, amit mond. Nem csak udvariasan hallgatom, nem csak taktikázok, tényleg élvezem.

Talán nem is jártam olyan rosszul azzal, hogy így alakult.

Samira éppen egy újabb vad történetének a közepén tartott, amikor hirtelen elhallgatott, és végigmért engem azzal a féloldalas, kissé pimasz mosolyával. Egy pillanatig csak bámult rám, majd felemelte az egyik szemöldökét.

– Még mindig itt vagy. – Jegyezte meg, és belekortyolt az italába.

– Jó megfigyelés. – válaszoltam, miközben a poharam peremét piszkáltam az ujjaimmal.

Samira elvigyorodott, de aztán a tekintete kicsit elkomolyodott. Lassan végigpásztázta a helyiséget, mintha keresne valamit, aztán visszanézett rám.

– Nincs hova menned, ugye? – kérdezte, bár úgy hangzott, mintha nem is várt volna valódi választ.

Egy másodpercre elgondolkodtam, hogy megpróbálok-e még egy hazugságot összerakni, valami hihető fedősztorit arról, hogy valójában van egy bérelt szobám valahol a város szélén, vagy egy titkos találkozóm egy régi ismerőssel, aki mindjárt értem jön. De minek? Már így is elég sok baromságot hordtam össze az este folyamán. Egy vállvonással válaszoltam.

– Úgy tűnik, hogy nincs. – mondtam végül, a hangom könnyednek tűnt, de belül éreztem a helyzet abszurditását. Egy rakás idegen közé keveredtem, hazudtam a kilétemről, és most épp ott tartottam, hogy valószínűleg egy padon fogok aludni valami sikátor mélyén.

Samira sóhajtott, majd egy gyors mozdulattal lehúzta a maradék italát, és letette a poharat az asztalra.

– Na jó, gyere. – mondta, és már fel is állt.

Értetlenül pislogtam rá.

– Hova?

– Hozzám. – vonta meg a vállát, mintha csak arról beszélne, hogy kimegy a piacra paradicsomot venni. – Ha már egyszer egy csapatba kerültünk, nem hagyhatom, hogy az első éjszakád valami sikátorban érjen véget.

Egy pillanatra még mindig kételkedtem. Ez most komoly? Egyszerűen csak felajánlja?

– Nem félsz attól, hogy kinyírlak álmomban? – kérdeztem félig viccesen, félig kíváncsian.

Samira felnevetett.

– Drágám, ha megpróbálnád, hidd el, előbb végeznék veled, mielőtt egyáltalán megpróbálhatnád. – mondta teljesen természetesen, majd az ajtó felé intett. – Na, jössz, vagy inkább maradsz itt és megvárod, hogy kidobjanak?

Az utóbbi lehetőség nem hangzott túl vonzónak, így egy kisebb sóhajjal felálltam, majd követtem őt az ajtón át az éjszakába.