Már öt napja, hogy útra keltem, úgy tűnik a távolból a felhők mögül már megtekinthető Noxus. Az ujjaim közé csippentek egy hajtásnyi tincset a hajamból, amit most, hogy közelebb érek, egy kicsit még jobban megrángatok. Idefele menet rengeteg könyvet olvastam róluk, hogy gördülékenyebb legyen az érkezésem. Halkan nevetek, ahogy a könyveket végiglapozom. A rajzok, amik Noxusról készültek elég részletesen mutatják be a védelmi rendszerük sajátosságait.

A középpontban a Trifanérium áll, ahol Noxus vezetősége szokott tanácskozni. Ide legfeljebb az elitek juthatnak be, illetve azok, akik magas rangot szereztek maguknak. Hadvezérek.... Bla..Bla...bla... Uncsi! Miközben mondom, még egy levegőt is veszek, hogy színpadiasabban pörögjek tovább.

Amúgy nem fura, hogy a vezetőség Trifarix, három tagból áll, hogy ne összpontosuljon egy ember kezébe a hatalom, ennek ellenére a noxusiak hataloméhesek, öldöklik egymást és manipulálgatnak hátha valami nagyobb jóra tesznek szert? Pofátlanul nevetek, miközben szemem előtt eljátszom, hogyan darálják el egymást. Ch... Ki érti ezt!

Piltoverrel ellentétben sokkal ridegebb a kisugárzása ennek a helynek. Vérszomjas vadállatok azok, akik itt élnek. Ambessa csak egy veszett korcs... Látszik rajtam, hogy eléggé elpattant már az agyam, a nyakam egy pillanatra megfeszül, a karjaimat keresztbe teszem. Ha zauni lenne, már biztos sittre vágták volna a magaviselete miatt. Most meg majd itt kell illegetnem magam, a sok előkelő közt, mintha én is közülük való lennék. Képzeletben elhúzom a számat, de próbálom visszafogni magam. Kicsit meg is rázom a fejem, mintha el akarnám hessegetni a gondolatokat. Nagyszerű, mit ne mondjak.

Ez nem rám vall, ha nem ilyen nagy dologról lenne szó, csak olyan Jinxhez illően berobbannék, káoszt keltve. Türelmetlenül pattogok a helyemen, idegesen pörgetem a kezemben a nyakláncot. Azonban ez most kizárt dolog... amint feltűnést keltenék, mindenki engem keresne. Ambessa és a többi fontosnak vélt ember pedig elszigetelné magát, amíg le nem csuknak engem.

Nem mellesleg csalódást okoznék Sevikának és Lestnek is, akik bár ellenezték ezt az utat, mindent beletettek, hogy megkönnyítsék az itteni dolgomat. A levegőt kissé kifújom, szemeim sarkában egy halvány gondolat bukkan fel róluk, amit gyorsan elnyomok. Sevika szerzett nekem a ruhámhoz illő amolyan kiegészítőt. Lest pedig a ruha felelős volt. A hajammal is kellett kezdeni valamit, úgy döntöttem, hogy fekete melírokat festek a hajamba, hogy kevésbé tűnjek ki a kék hajammal. Miközben mondom, ujjaim közé fogom a hajam és pár tincset kicsit megcsavargatok, mintha még mindig nem tudnám eldönteni, hogy tetszik-e a végeredmény.

Pápá különleges fehér tincs, majd, ha már elvegyültem talán nem festelek be újra.

Ideje felvenni az öltözékem, még hosszú út van előttem, még az éj leple alatt bekéne masíroznom magamat, és menedéket is kéne találjak. Hisz most jelenleg nincs otthonom, ahova hazatérhetek. Szemem sarkából a tájat figyelem, miközben a vállamhoz kapom a ruhámat, megpróbálom felvenni azt a kis kiegészítőt Sevika ajándékából. Jó munkát végeztek, mit ne mondjak!

Az öltözet sötét, mégis különleges darab volt, amely tökéletesen illett a Noxus szigorú, harcos környezetéhez. Mikor ránézek a ruhámra, először csak végigsimítom az anyagát, mintha értékelni akarnám. A középen végigfutó, sötét lánc a bal vállán lévő páncélból indult el, ami egy teljes kört írt le és a hátulján ugyan azon a vállán ért véget.

A páncélzat hiányos volt, hogy a mozgás szabadságát biztosítsa, és könnyebb anyagból készült, hogy ne hátráltasson a gyors reagálásban. Kicsit felemelem a kezem, hogy ellenőrizzem a páncélt, megfogom a láncot, és elégedett bólintok. A vállaim szögletes, fekete vállpáncélok hangsúlyozták ki, amelyek harcias és komor hatást keltettek, míg a mellkasi rész egy látszólag erősebb, páncélszerű mellvértet képviselt, amely deréktájékon ért véget, de továbbra sem akadályozhat meg a könnyed mozgásban.

Így máris sokkal másabb! Megforgatom a szemeim, mintha megnyugodnék, és elégedetten hátat fordítok a tükörnek. Külsőre már úgy nézek ki, mintha tényleg csak egy zsoldos volnék, aki ide tart munkát keresni. Akár lehetne ez a fedő sztorim... Felnevetek, de gyorsan lenyomom a hangomat, hogy mások ne hallják. Hisz kéne egy, főleg, hogy itt szövetségesre is kéne tegyek szert. Attól még, hogy nem fognak idegennek gondolni, az elitek közé befurakodni nem lehet csak úgy. Ésszel kell csinálnom! Felmeresztem a szemöldökeimet, miközben az utolsó szavak kicsit szórakozottan csúsznak ki a számon.

Már elég alacsonyan járt a Nap, mikor a léghajóval végre leszálltam Noxustól távol eső puszta közepén.  Sevika ismerőse már itt várt a megbeszéltek szerint és azt mondta, ha bármi van menjek el naplementekor ugyan erre a helyre és a kék füstjelzőt használjam el, ha tovább kéne állnom.

Érdekesnek hangzott, de nem ellenkeztem. Egy kicsit felemelem a vállam, ahogy nyújtózkodom egyet, mintha magamnak is próbálnám megmagyarázni, miért nem pörögtem jobban.

Ahogy lépkedtem a nyílt pusztában, a viharos szél kóborló hangjai közé vegyült egy ismerős, fájó emlék. Egy hang, amit már annyiszor hallottam, de most másképp érződött. Mintha a levegőben lappangott volna, mint egy kísértet.

„Ne tedd, Jinx... Nem kell mindig azonnal támadni. Van más út is, ha éppen haragudsz."

Vander hangja olyan tisztán és nyugodtan érkezett, mintha még mindig ott lenne, ott, a régi otthonunkban. Az az ősi, mély hang, ami mindig igyekezett higgadt lenni, bárhol is voltunk. Helyet adott a fájdalomnak, de megpróbálta úgy kezelni, hogy ne nyomjon el minket. Ő mindig próbált érvelni, mosolyt csalni a szomorú arcomra, és békét hozni a zűrzavarra.

De most? Most nem tudtam elviselni azt a hangot, hogy még mindig ott van, mintha a kétségbeesett, szenvedő részét kívánná megérteni. Mintha azt akarná mondani: „Ne ölj, Jinx. Ne hagyd, hogy a fájdalom irányítson. Keresd meg a másik utat."

De mit akar mondani ezzel? Hogy bocsássak meg azoknak, akik elvettek tőlem mindent? Hogy örüljek annak, hogy magamra hagytak, hogy Powdert elvették?

A haragomban nem volt helye a békének, nem volt helye annak, hogy „barátságosan" kezeljem a helyzetet. Ez a játék már más volt. Az idő, amikor mindent szépen lehetett rendezni, már rég elúszott.

Nincs már más. Elvettek tőlem mindent, ami valaha voltam. Te ezt nem értheted, Vander. Te már csak a fejemben létezhetsz, nem vagy itt, hogy jobb megoldással szolgálj, így csak az én verzióm tud megvalósulni...

Futólag elmosolyodtam. A saját szomorú, cinikus mosolyom volt. Olyan, amilyen csak akkor jön elő, amikor már tudod, hogy elég volt. „A másik út" olyan illúzió, amit csak akkor követhetünk, amikor nincs ellened az egész világ. 

A szél a hajamat szétfújta, és az arcomon érződött a naplemente utolsó, enyhén hideg érintése. Aztán felpillantok a távolban kirajzolódó Noxus falaira, és feszültebben lépek előre. Még egy hosszú út vár rám. Hány órája járok már? Két-három, talán több is. Az idő itt nem igazán számít, nem érdekel, amíg elérhetem, amit akarok.

Tovább haladva már egyre inkább éreztem, ahogy a táj változik. A távoli hegyek csúcsai élesen kirajzolódtak a fényben, a szél egyre hidegebb lett, ahogy közeledtem. A lábaim kissé nehézkesebbek, de nem állok meg. Közben csak egyre gyorsabban lépkedtem, karjaim mellett feszült, mintha várnék valamire, hogy megpihenhessek. Még nem értem oda, de tudtam, hogy már csak egy karnyújtásra vagyok a határoktól.

A táj... a sziklák, a száraz fű, mindegyik úgy nézett ki, mintha titkokat rejtene, valami sötét, elfeledett történetet, amit épp most hagytam ott. Az én nyomaim is ott voltak a porban, de azok is csak pillanatok, semmi több, mint egy kis szösz az idő hatalmas gépezetében. Úgy éreztem, mintha az egész világ suttogna, hogy én vagyok az, aki másképp járja az utat, és aki minden történetet felrobbant, hogy végre helyet adjon valami újabb őrületnek. Amikor elértem a határt, a Noxus külső falai végre már tisztán látszódtak előttem, hatalmas beton falak, amik a hőmérséklet csökkenésével párhuzamosan egyre jobban lehűtötték az egész tájat.

Ahogy beléptem, megálltam egy pillanatra, hogy felmérjem Noxus egyedi vonásait. Kívülről hidegnek és keménynek tűnt, mintha egyetlen fekete, szikár szikla lenne az egész város, de ahogy beljebb kerültem, a látvány egészen más arcát mutatta. Az épületek között színes lepedők lógtak, mindegyik más árnyalatú, mintha egy-egy szivárványos szellő szállt volna el felettük. Ahogy a fákylák megvilágították  belteret, az árnyékok az utcákra vetültek, és az egész város mintha életre kelt volna a fényben. A kőfalak és a hangos lépések ellenére, amit hallottam, minden egyes pillanattal egyre inkább otthonosabbnak tűnt. Az emberek, az utcák, a zajok... minden úgy szövődött össze, hogy az, amit láttam, talán több volt, mint puszta ridegség.

A város szélén, egy fogadó épülete keltette fel a figyelmemet, amelynek hangja már messziről elérte a fülemet. Hangos nevetés, poharak koccanása, és a zene lüktetése töltötte be az éjszakát. A zaj felé haladva egy pillanatra megálltam, és egy halk, szinte megfoghatatlan sóhaj tört fel belőlem. Úgy döntöttem, hogy ott az ideje, hogy a háttérben meghúzzam magam.

A fogadó belsejében süvítő zene és harsogó nevetés zúgott, mintha minden hang egy jól megkomponált káosz része lenne. Egy csinos nő lépett be a terembe, és amint megláttam, éreztem, hogy a levegő hirtelen megváltozott. A zene mintha halkabbá vált volna, és a körülöttem lévők is egy pillanatra elcsendesedtek. Különös... de nem aggódtam, hisz itt nem ismernek.

Ez a nő, viszont felkeltette az érdeklődésem, valahogy nem tűnt annyira... átlagosnak. Ahogy ránéztem, az egész kisugárzása olyan volt, mintha azonnal átlátna rajtam. Miközben elindult felém, és a tekintetem neki irányult, egy pillanatra megakadt a levegő.

– Hm... nem láttalak még itt. – mondta, miközben lelassított egy pillanatra, szemügyre véve engem. Az arcán egy kis mosoly suhant végig, mintha már tudná, hogy valami érdekes történik.  – Én Samira vagyok, és te ki vagy?