Az elmúlt hetek mintha kimaradtak volna az időből. Mintha minden ugyanaz maradt volna, csak nélküle.

Rohadt ironikus. Ő volt a káosz maga, és most, hogy nincs itt, mintha túl csendes lenne minden.

Lábamat a rozsdás korlátnak támasztom, a kezemmel dobolok rajta. Az Anomália halkan zümmög a táskámban, de ma nem akarok kísérletezni vele. Ma csak... gondolkodom.

Milyen furcsa belegondolni, hogy azokon a helyeken sétálok, ahol együtt rohangáltunk kiskorunkban, és most már csak az emlékek kísérnek. Eléggé nyomasztó, nem? A szél lágyan fújja a tarkómra nőtt tincseket, és egy pillanatra elképzelem, hogy itt van velem.

De csak az emlékek ölelnek körbe.

Vi sokkal erősebb nálam, biztos ott volt a temetésen is... Én? Hát, én nem bírtam elmenni. Mert ha ott lettem volna, akkor be kellett volna ismernem, hogy Jinx tényleg eltűnt. Nemcsak Powder, akit ismertem, hanem az a Jinx is, akit mi kaptunk.

A fejem hátravetem, a csillagokat bámulom.

Pontosan itt ülök, ahol utoljára beszélgettem Powderrel, amikor az Anomália megmutatta nekem azt az alternatív idővonalat. Azt, ahol minden más volt. Azt a világot, ahol Jinx... nos, nem volt Jinx.

És tudod, mi az igazán szomorú?

Hogy rájöttem: szar barát voltam.

Nem segítettem neki. Pedig lehet, hogy kellett volna. Lehet, hogy akkor most is itt ülne velem, kiröhögne, hogy milyen idétlenül táncolok, én meg azt mondanám, hogy „Menj a fenébe, Jinx." És persze ő nem menne.

Lepillantok a pólómra, a kopott anyagon ott a rózsaszín X, amit poénból festett rá, amikor utoljára találkoztunk. Akkor kiakadtam. Ő meg csak nevetett. Ha tudtam volna, hogy az lesz az utolsó alkalom... talán nem is akadtam volna ki, csak megköszöntem volna neki.

Piltover kitüntetést adott nekem a „hőstettemért." Nagy beszéd, elismerés, meg minden. És? Kit érdekel? A legtöbb ember, aki tényleg számított, már nincs itt. Benzo. Jinx.

Vi legalább megtalálta a saját útját. Mi mindig különböztünk, és  őt a szíve mindig más utak felé húzta. De tisztelem azért, mert mert egy ismeretlen ösvényre lépni.

Ő legalább boldog.

Vagy legalábbis ezt akarom hinni.

Az Anomáliának köszönhetően Benzótól elbúcsúzhattam...

Furcsa dolog az idő. Egyszer elvesz, máskor visszaad... vagy legalább megpróbálja elhitetni veled, hogy visszakaphatsz valamit.

Azt hittem, ha újra láthatom, könnyebb lesz. Hogy elmondhatom neki, mennyit jelentett, hogy nélküle már rég nem lennék itt. De amikor ott álltam előtte, egyszerűen... lefagytam.

Ő persze a régi volt. Nyugodt, bölcs. „Ügyes kölyök lettél." Ennyi. Nem kellett több. Tudta, hogy értem, és hogy ő is mindig érteni fog engem.

Aztán megölelt. És basszus... az fájt a legjobban.

Mintha az idő hirtelen súlyossá vált volna. Mintha minden, amit elvesztettem, ott lett volna abban az ölelésben. Olyan régen éreztem már ezt... azt a fajta törődést, amit szavak nélkül is értesz.

És tudtam, hogy el kell engednem. Hogy ez nem tarthat örökké.

Most is belém hasít az emlék. Az a hülye üresség, amit nem lehet betölteni.

Tovább kellett lépnem. Nem mintha olyan könnyű lenne.

És aztán jött Powder...

Megcsókolhattam.

Még mindig nem tudom elhinni.

Nem tudom, miért tettem, talán csak tudni akartam, milyen érzés lenne. Hogy milyen lehetett volna, ha minden másképp alakul. Ha nem vesztettük volna el egymást.

És az a mosoly... az a valódi, őszinte mosoly, amit itt kaptam tőle... Istenem, azt hittem, hogy szétszakadok tőle.

Talán igaza volt Heimerdingernek. Talán tényleg nem akartam elhagyni ezt a helyet.

De nem maradhattam.

Mert nem ide tartoztam. Nem ebbe az idővonalba, nem ebbe a lehetőségbe, ami sosem lehet az enyém.

Odahaza vár rám valaki. Vagyis... várt volna.

A saját Jinxem.

Vissza akarom hozni. Úgy vágyom rá, hogy bármit megtennék érte.

És most már csak egy dolog jár a fejemben: Bárcsak az Anomáliával lehetőségem lenne erre.

Néha csak légdeszkázom, elképzelve közben azt, hogy ha eléggé felgyorsulok, akkor áttörhetem az idő határait. A szél az arcomba csap, a város neonfényei elmosódott csíkokként suhannak el mellettem, ahogy egyre gyorsabban és gyorsabban haladok. A deszka alatt szikráznak a csövek, ahogy az utolsó pillanatban elrúgom magam egy rozsdás korlátról, és átrepülök egy szakadék felett. Megfeszítem a lábam, még jobban előredőlök, mintha ezzel kényszeríthetném az időt, hogy meghajoljon előttem. Bárcsak így lenne... De nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég gyors. A határ ott van előttem, de nem tudom átlépni.

Bárcsak megtörhetném ezt a szabályt. Bárcsak képes lennék arra, hogy uraljam az időt. De nem vagyok elég jó hozzá. Szoktam bütykölni dolgokat, de Jayce-szel ellentétben nekem nem voltak előkelő tanáraim, akik egyengették volna az utam. Nekem csak a saját eszem volt és a kezeim, amikkel Zaun romjai között próbáltam összerakni azt, amire szükségem volt.

Powder a másik idősíkból könnyen beszélt. Szerinte ahhoz, hogy előrelépjünk, magunk mögött kell hagyni néhány dolgot. Csakhogy ő nem veszítette el az ottani Ekkot. Neki ott volt valaki. Lehet, hogy elvesztette Vi-t, de nem maradt teljesen egyedül. Én viszont... én itt maradtam egy olyan világgal, ahol Jinxet már nem lehet elérni.

Beletúrok a hajamba, a tekintetem végigfut Zaun kopott, füstös utcáin. Már nem ugyanolyan nélküle. Az emberek gyorsan felejtenek. Olyan volt számukra, mint egy gyorsan jött szenzáció – amilyen gyorsan felbukkant, olyan hirtelen el is tűnt. Egy pillanat alatt feledésbe merült, mintha csak egy rossz álom lett volna.

A tenyerembe süllyesztem az arcom, aztán lassan lehajtom a fejem. Az ujjaim között egy gyűrött, elhasznált papírdarab, a nyaklánc tervrajza. A vonalak halványak, néhol elmaszatolódottak az olajos ujjlenyomataimtól. Végighúzom rajta a hüvelykujjam, érzem a papír szélén a gyűrődéseket. A saját kezemmel terveztem, formáltam, csiszoltam... és mégis a másik Powdernek adtam.

Mi lett volna, ha nem az ottani Powdernek adom? Ha Jinxnek adom itt, a saját világomban? Talán akkor egy apró pillanatra átsuhant volna rajta is valami. Talán akkor emlékezett volna arra, milyen volt régen. Talán akkor én is nyomot hagytam volna benne, nem csak ő bennem. Vagy csak magamat akarnám ezzel nyugtatni?

Most mégis mi ütött belém?

Talán meg sem érdemeltem őt. Ha csak most gondolkodom azon, mit kellett volna tennem... Ha csak most értem meg, hogy mit vesztettem.

Én is csak olyan voltam, mint a többiek. Egy szörnyet láttam benne. Magára hagytam. Elfelejtettem, hogy attól még, mert megváltozott, még mindig ugyanaz a lány volt. Csak én vak voltam. Csak akkor vettem észre, amikor már késő volt. Amikor a másik Powderrel találkoztam.

Minden olyan rohadt gyorsan történt. Visszatértem, és azt hittem... azt hittem, hogyha hozzá fordulok, akkor ebben a zűrzavarban végre lesz valaki, aki támaszt nyújt. És támaszt is nyújtott. Annak ellenére, hogy én mennyi ideig nem tettem.

Támaszom volt. Miután ötször láttam, hogy darabjaira hullik. Miután öt kibaszott alkalommal néztem végig, hogy kioltja a saját életét. Láttam rajta... Tudtam, hogy azt hiszi, jobb lesz mindenkinek, ha feladja.

De nem adta fel.

Most mégis halott.

Nincs több esély. Nem lehet itt velem.

Elég lenne akár négy másodperc is. Csak négy.

Hogy a karjaim közé zárhassam. Hogy elmondhassam neki...

Mennyire szerettem.