Új év, új én. Mondom ezt úgy, hogy van amikor naponta váltakozik a hangulatom és ezzel együtt a kinézetem. Most azonban másképp lesz, egy új életmódba ugrok egy hatalmas fejest, mintha az a korábbi élet vitelemnél jobb és erkölcsösebb lenne. 

Ugyanmár! Így ismertek? Ch... 

Ahogy a csatorna koszos vizében lépkedek, nem tudok az útvonalamra koncentrálni. Csak egyetlen kérdés kattog a fejemben.

Miért nem jött el Vi? És miért Caitlyn állt ott helyette?

Talán csak ki kéne élvezzem az új életem, hamár így alakult. Olyan izgatottság tölt el! Az elmúlt három hónapot csak tervezéssel töltöttem el, amíg ki nem találtam mi lesz az új életcélom, na meg persze, hogy hogyan legyen tovább. Hisz Zaunban nem maradhatok.

 A körözésemről szóló poszterek ugyan már lekerültek, azonban, ha valaki elkapna, biztos volna olyan zauni, aki feldobna.  Hiába vagyok közülük való. Tisztelet díj? Esetleg kérhet valamit, akárcsak a gyerekek a mikulástól? Mindegy, amíg azt nem ingyen teszik...

Remélem Sevika is velem tart, nélküle nem hiszem, hogy képes vagyok végig vinni. Nem mellesleg, ha megint bekattanok, nem biztos, hogy kordába tudom tartani. Amikor Caitlynékhez tartottam sem kellett volna sok az odaúton, hogy elveszítsem az irányítást. 

Mégha nem is tartana velem az egyetlen előnyöm, amivel még a hibázásaim elfedhetném az az lenne, hogy sem Piltover sem pedig Noxus nem a közbiztonsággal van elfoglalva, hanem a közelgő háborúra való felkészüléssel törődnek. 

Legalábbis Sevika kémei szerint... Azonban jobb, ha fekészülök a meglepetésekre, ugyanis Zaun gyermekeire többségében a hűségesség vall, azonban elég csak egy olyan ember ajtaján kopogtatni, akit épp az éhezés fenyeget. A fejemért busás pénzt kapna, és egy kiéhezett ember számára a túlélés mindig fontosabb, mint a lojalitás.

Visszaérve a búvóhelyemre Sevikát tekintem meg, aki már úgy befüstölt a nappaliba, hogy meglehetne fulladni tőle. Betegre aggódta magát, hogy vajon mi lehet már velem. Biztos azt gondolta, hogy lebuktattam magamat.    Huh.   Amatőr! 

Ahogy közeledek hozzá, azonban elég nehéz eltakarnom a valóságot. Azt... hogy... félek... Megijedtem a fenti világtól. Korábban sosem töltöttem fent időt pár óránál többet. 

A kezem ökölbe szorul. Az ujjaim remegnek, ezért inkább a csuklyámhoz kapok, hogy levegyem. Lássa, hogy élek.

Megkéne szólítanom, hogy abbahagyja a cigaretta elnyomását stresszlevezetés gyanánt a saját bőrén. Még nézni is visszataszító... 

Sevika nem mozdul. Elmerült a gondolataiban. Csak akkor rázkódik össze, amikor közvetlenül mögé lépek. Halkan szív be egy adag füstöt, majd lassan kifújja. Felém fordul, végigmér, ráncolja a szemöldökét.

Aztán feláll.

Nem mond semmit. Csak megölel.

Mi a...?

Az ölelése szokatlanul erős. Szinte összeroppant vele. Egy pillanatra megáll bennem az ütő. Ez valami ugratás? Ugyan mi másért ölelne meg?

– Azt hittem, elkaptak. – a hangja halkabb, mint szokott, szinte morran. – Vagy rosszabb... Meghaltál. Majdnem fél napra eltűntél.

Fél nap? El is felejtettem az időt.

– Jaj, ne dramatizáld túl, hip-hop megjártam. – végignézek a csuklómon, mintha lenne ott egy karóra. – Látod? Két perc volt.

Az ölelése még pár másodpercig kipréseli a tüdőmből a levegőt, majd  elenged és témát vált. Mintha az érzelemkitörése megsem történt volna.

– Eltudtad intézni, amit akartál? 

Egy nagy sóhaj szakad fel belőlem.

– Most már nincs semmi, ami visszatartana.

Sóhajtottam egy nagyot, mintha még kicsit bánnám is, hogy lekell lépjek innen. Túl jó buli volt.

 De mostmár ennek vége. 

Egy új fejezet veszi kezdetét, máshol.

 Hisz belőlem sosem elég. Csak nem hittétek, hogy más birodalom megmenekül tőlem? Az őrültség császárnéjától? A káosz úrnőjétől? Az adrenalin csak ugy tombol bennem, velük ellentétben. Nekik csak a szívük fog szétrobbani attól a ritmustól, amit majd én fogok diktálni.

Előkotorászom a szükséges kellékeket, hisz magamhoz híven ismételten az utolsó utáni pillanatra halasztottam a legfontosabb dolgot.  Bárcsak ne kéne itt hagynom azt a kevés dolgot is, ami még maradt nekem....

 Itt nőttem fel, sosem ismertem korábban mást. Hiába a nagy kalandvágy, belül még mindig az a rémült kislány vagyok időnként, aki egykor voltam. 

Powder... 

Mostanra már hamuvá porladt ez a név. 

Vajon milyen lennék, ha másképp alakulnak a dolgok? Talán most is azt a nevet használnám? 

Túl sok a ,, ha "

Fenének gondolkodom ilyeneken.

– Még nem beszéltünk arról, hogy merre veszed az irányt. – halkan szív egyet a cigarettájából. – Én Bandle City-t javasolnám. Beszéltem egy ismerősömmel. Régi jó barátom. Segítene.

– Te meg honnan a fenéből ismersz egy yordlet? – kérdezem elképedve.

Sevika elvigyorodik.

– Tudod, mi Zauniak olyanok vagyunk, mint a csótányok. Bárhol elélünk, ha a szükség úgy hozza.

– Én, Bandle Cityben? Tündéri kis szőrpamacsok között? Na ne röhögtess...

– Ne ítélkezz, mielőtt megismernéd. Ő sem százas. – apró mosoly villan át az arcán. – Rumble. Egy őrült feltaláló, pont, mint te. Csak miniben. Régen sokat kereskedtünk vele, aztán eltűnt. De most újra hallottam felőle. Ha kell, segít. Tartozik ennyivel.

Egy yordle.

Egy másik birodalom.

Egy teljesen új élet.

És én? Ki vagyok én most?

Ha Powder már halott...

Mostanra már Jinx is vele halt.

De akkor mégis ki a franc áll most itt?

Sevika rám néz, várja a választ. Látom rajta, hogy már eldöntötte, mi lenne a legjobb megoldás számomra. Talán tényleg Bandle City lenne a legbiztonságosabb.

De nem mehetek oda.

Mély levegőt veszek, és megforgatom a szemem, mintha már unnám az egészet, pedig belül ezerféle gondolat cikázik bennem.

– Cuki ajánlat, de nem.

Sevika felvonja a szemöldökét, lassan fújja ki a füstöt.

– Nem?

– Nem.

– Aha. És akkor mégis hova a fenébe mennél?

– Noxusba.

Csend.

Sevika egy pillanatra megmerevedik. A cigaretta már majdnem kicsúszik a kezéből, aztán gyorsan észbe kap, és az asztalra pöcköli a hamut.

– Jinx... ez most komoly?

– Nem, csak viccelek, mert annyira szeretek bohóckodni. – elvigyorodom, de a szemem nem mosolyog. – Persze, hogy komoly.

– Az a hely tele van zsoldosokkal, fanatikus katonákkal, és egy birodalmi vezetéssel, akik nem a káosz hívei. Mégis mit akarsz ott?

– Van egy elintézetlen ügyem.

Sevika összehúzza a szemét.

– Miféle ügy?

Megrázom a fejem, mintha a téma teljesen lényegtelen lenne.

– Egy régi adósság.

Sevika felhorkant.

– Ne szórakozz velem, Jinx. Te aztán nem vagy az a típus, aki visszafizet bármit is.

– Nem is tartozom. Nekem tartoznak. – felelem könnyedén, miközben az ujjaimmal az asztal szélét dobolom.

Sevika tekintete veszélyesen szűkül össze.

– És mégis ki?

Vállat vonok.

– Csak egy régi ismerős. Aki régen keresztbe tett nekem. És most eljött az idő, hogy ezt rendezzem.

Azt hiszem, Sevikának kezd összeállni a kép. Látom az arcán, hogy kattognak a fogaskerekek, hogy próbálja összerakni, kiről beszélek. De végül csak felsóhajt, és megrázza a fejét.

– Ez rohadt nagy hülyeség.

– Lehet. De ez az én hülyeségem.

Újabb csend. Csak a cigaretta parázslása hallatszik.

– És ha nem hagylak elmenni? – kérdezi végül.

Rávigyorgok.

– Hogy őszinte legyek, baromi kíváncsi vagyok, hogyan próbálnád megállítani.

Sevika sóhajt egyet, hátradől, és a mennyezetet bámulja.

– Te egy átkozott idióta vagy.

– Tudom.

– Akkor legalább ne egyedül menj.

Ezen egy pillanatra elgondolkodom. Talán... tényleg nem kéne egyedül mennem.

Sevika megdörzsöli a halántékát, aztán mélyen a szemembe néz.

– Ha riválisokra teszel szert, nem lesznek ott társaid. Sem én. - hangja komoly, szinte fenyegető. – A Fekete Rózsa tagjai nem szórakoznak azokkal, akik az útjukba állnak. Noxusban vagy velük vagy, vagy ellenük. Ha rossz oldalon kötsz ki, nem lesz második esélyed.

Elmosolyodom.

– Tudod, az a jó a káoszban, hogy sosem lehet igazán irányítani.

Sevika megcsóválja a fejét.

– Noxusban nincs káosz, csak hatalom. És aki azt hiszi, hogy megingathatja a rendszert, az előbb-utóbb elbukik.

– Majd meglátjuk. – felelem könnyedén, és felkapok egy szétszórt lőszert az asztalról. Pörgetem az ujjaim között, mintha csak egy apró trükk lenne, de belül már most pörögnek a tervek.

Első lépés: Megérkezni Noxusba és elvegyülni köztük. Nem leszek idegen. 

A birodalom szereti azokat, akik elég merészek, elég őrültek. Én pedig minden vagyok, csak normális nem. Előbb-utóbb el fognak fogadni. Vagy félni fognak tőlem. Nekem mindkettő megfelel.

Második lépés: Ambessa fejét megszerezni és kitűzni a falra.

Nem azonnal. Nem gyorsan. Meg kell várnom a megfelelő pillanatot. A bosszú nem rohan sehova. Én sem. De amikor eljön az ideje... hát, akkor majd megmutatom neki, milyen érzés az, amikor valaki elveszi tőled, amit a legjobban akartál.

Megpörgetem a lőszert még egyszer az ujjaim között, aztán zsebre vágom.

Igen. Ez így tökéletes lesz.