Fú, öcsém, hogy itt milyen világos van Zaunhoz képest!

Kilépek a csatornából, és azonnal megcsap a levegő tisztasága. Pfuj. Zavartan hunyorogva próbálok hozzászokni a természetellenesen erős fényhez, miközben egy koszos rongydarabbal letörlöm az arcomról a szennyvizet.

Úgy hallottam, hogy a megemlékezést a Kiramman család temetőjében tartják. Valószínűleg nem lesz ott senki. Mondjuk, mit is vártam? Ez inkább egyfajta megtiszteltetés... hogy egy olyan fejbújdító, mint én, végül nem egy tömegsírban végzi, hanem egy ilyen puccos helyen. Haha.

Kezem ökölbe szorul. Pancserok. És szerencséjükre még csak meg sem haltam!

Ahogy az utca túloldalára pillantok, egy családot látok. Egy férfi, egy nő és egy kislány összekapaszkodva sétálnak a szépen kiépített járdán. A gyomrom görcsbe rándul. A szívem vadul zakatol, az ujjaim pedig reflexszerűen a derekamhoz kapnak, ahol egykor fegyvert hordoztam.

Ugh. Bántja a szememet a látvány. Ha nem Piltoverben lennék, már rég...

Megrázom a fejem. Viselkedned kell, Jinx. Uralkodnod kell magadon...

Ahogy egyre közelebb érek a végállomásomhoz, hirtelen megdermedek. Egy pillanatig azt hiszem, hogy valaki mögöttem áll, de amikor hátrafordulok, csak a saját árnyékom vetül a falra. Mégis, a tarkóm bizsereg.

És akkor meghallom Vander hangját.

"Powder... mivé lettél?"

A hangja csalódott. Egyre halkul, mégis csontig hatol.

Egy kósza szélroham meglibbenti a fekete csuklyám szélét, de én gyors mozdulattal igazítok rajta, hogy még jobban az arcom árnyékába húzzam. Az ujjaim idegesen köpeny anyagát markolják, nehogy ettől a magánakciótól bajba kerüljek. Ő az egyetlen, aki egy rossz szót sem szólt, pedig megtehette volna.

Miért?

Mondd meg, miért?!

A kezem önkéntelenül is a halántékomhoz szorítom. A körmeim a bőrömbe vájnak. Miért hagyott mindenki ennyi ideig szenvedni? Miért nem mondta senki, hogy álljak le? Aztán, amikor végre újra találkoztunk... már nem éreztem semmit.

Haragudtam rá? Igen. Bántottam volna valaha a saját nővéremet ténylegesen azért, ahogy a dolgok alakultak?

A torkom összeszorul, kicsi sósat érzek a szemeimbe, ahogy a válaszon gondolkodok.

Nem...

Sok éven át azt hittem, hogy a helyes döntés az, ha ő is a többiekhez kerül. Nem azért, mert mindenki megérdemelte volna... de Mylo és Claggor sosem szerettek. Pedig Vander sosem kivételezett egyikünkkel sem.

A lábam megremeg, megtámaszkodom egy hideg kőfalban. Egy apró kavicsot rugdosok a földön, ahogy Silcóra gondolok.

Silco pedig... egy baleset volt!

Egy mély, szaggatott lélegzetet veszek, a mellkasom fel-le emelkedik.

Hinned kell nekem! Néha nem vagyok önmagam...

De Vi-t ez úgysem érdekli. Elkönyvelte, hogy őrült vagyok. És amióta szétválasztottak minket, azóta már gyilkos is lett belőlem.

Hirtelen Vi hangja váltja fel Vanderét.

"Kinek hazudsz? Ostoba lány!"

A szívem kihagy egy ütemet. Az ujjaim görcsösen a ruhám anyagát markolják.

"Megint önző voltál! Te is tudod, hogy nem az volt az egyetlen megoldás, hogy megint lelépsz..."

Ne beszélj így. Nincs jogod hozzá!

A fejemet rázom, mintha így kirázhatnám a hangokat. A körmeim ismét a fejbőrömbe mélyednek.

Te csak egy hang vagy a fejemben.

Te nem az igazi Vi vagy!

HALLGASS EL!!!

A kiáltásom hirtelen szakad ki belőlem, mintha nem is én mondtam volna, hanem valami mélyen bennem élő, eltorzult részem. Az utcán sétálók egy pillanatra megállnak. Egy idős nő riadtan kap a mellkasához, egy kisgyerek pedig az anyja szoknyája mögé bújik. Suttogások ütik meg a fülemet.

A torkom elszorul. A csuklyámat ösztönösen mélyebbre húzom, és leszegem a fejem.

Elkell tűnnöm. MOST!

A szívem még mindig zakatol, de nem maradhatok itt. Az emberek továbbra is engem bámulnak, egy férfi még meg is torpan, mintha rám akarna kérdezni, de én már indulok is. Sietős léptekkel haladok előre, próbálok beolvadni az utca nyüzsgésébe, de érzem a tekinteteket a hátamon.

Mozdulj már!

A lábaim maguktól gyorsulnak. Egyre szaporábban lélegzem, a köpenyem suhog a mozdulataimra. Egy pillanat múlva már futok, először csak óvatosan, de aztán egyre gyorsabban. Ne gondolkozz már annyit, csak fuss!

A tüdőm ég, az oldalam szúr, és a homlokomon lassan apró verejtékcseppek gyűlnek. De nem állhatok meg. Nem most. Csak akkor lassítok, amikor végre megpillantom a Kiramman család birtokának hatalmas, díszes főbejáratát.

A vaskapu mögött az épület magasodik. Úgy néz ki ez a hely, mint egy nyüzsgő méhkas - grandiózus, erőteljes, kifinomult. A tiszta, fényesen csillogó ablakok mögött valószínűleg épp most is történik valami fontos, valami, ami Piltover előkelőségei szerint számít.

És mégis... hiába a tökéletesen megmunkált kőfalak, az elegáns kovácsoltvas kapu és az aranyozott részletek. Valami más van a levegőben. Mintha az élénk színek ellenére az egész hely gyászba borult volna.

A tenyerem izzadt, így meg kell törölnöm a köpenyem szélében, mielőtt az ujjaim rákulcsolódnak a hideg fémkapura. Mielőtt a kilincsre markolhatnék egy erős kéz ragadja meg a csuklómat. A lábaim a földbe gyökereztek.

– Hé, te ott! – a békeőr hangja ridegen csattan. – Mit keresel itt? Ez magánterület!

Lassan fordulok felé, igyekezve nem túl hirtelen mozdulni. A szívem hevesebben kezd verni. Csak maradj nyugodt...

A férfi végigmér, tekintete a fekete köpenyem csuklyájára tapad, amely mély árnyékot vet az arcomra. Gyanakvás csillan a szemében.

– Ide nem jöhet be akárki! – morogja, majd előhúz egy papírfecnit, és elém nyújtja. – A megemlékezés programja. Csak a meghívottak léphetnek be.

Óvatosan elveszem a papírt, de érzem, hogy a békeőr nem mozdul. Mintha túl hosszan figyelne. A tekintete az arcomat fürkészi.

Túl sokáig néz. Francba.

– Húzd csak hátrébb azt a csuklyát! – mondja lassan, és kezét már a fegyverére csúsztatja. – Hadd lássam az arcodat.

Megfeszülök, az izmok a lábamban már ugrásra készen remegnek. Ha lebukom, ha felismernek...!

De ekkor egy ismerős, határozott hang hasít közbe.

– Engedd el! – Caitlyn Kiramman parancsoló hangja szinte vág a levegőben.

A békeőr egy pillanatra megtorpan, majd tisztelegve hátralép. Caitlyn karba font kézzel méri végig a jelenetet, arca komoly, tekintete villámokat szór.

– Biztos vagyok benne, hogy a megemlékezésre jött. – folytatja fagyosan. – Egy zauni, aki tiszteletét akarja tenni. Nem gondolod, hogy hagynunk kéne őt békében gyászolni?

A békeőr bizonytalanul rám néz, de végül szusszan egyet, és hátrébb lép.

– Ahogy óhajtja, hadnagy. – morogja, és visszatér az őrhelyére.

Caitlyn egy hosszú pillanatig még rajtam tartja a szemét. Nem tudom, mennyit lát belőlem a csuklya alatt, de érzem, hogy figyel.

Végül biccent egy aprót, majd anélkül, hogy bármi mást mondana, elfordul és továbbmegy.

Én pedig egy mély lélegzetet veszek, mielőtt belépnék a kapun.

A kapun belépve érzem, hogy a kezem még mindig enyhén remeg a köpenyem alatt. Basszus, Caitlyn is itt van... Mintha nem lenne elég gáz, hogy egy rakás békeőr között kell átvágnom, most még ő is látott. Vajon észrevett valamit? Felismerhetett?

Nyugi... nyugi!

Szaporábban veszem a levegőt, de próbálom visszanyerni a laza, közömbös tartásomat. Itt vagyok, és már nincs visszaút. A célig kell jutnom, a saját síromig. Micsoda önirónia.

Ahogy a kavicsos úton lépkedek, a cipőm alatt apró, roppanó hangokat hallok. A birtok kertje túl rendezett, túl szabályos. Mintha minden egyes bokrot vonalzóval igazítottak volna a helyére. A Kiramman család mindenre ügyel, hogy minden tökéletes legyen.

Még a gyász is.

Az út két oldalán orchideák és liliomok nyílnak, lilás árnyalatokkal játszva a halványzöld bokrok között. A hűvös szellő lágyan ringatja őket, mintha egy láthatatlan kéz óvatosan cirógatná a szirmokat.

Ebbe a zord kecóba ezek a lila színben pompázó virágok hoznak egy kis életet.

De hiába a szépségük, hiába az elegancia - az egész hely mégis komor, fojtott csend ül rajta. Még azok az emberek is, akik beszélgetnek, halkan suttognak, mintha féltenék megtörni ezt a nyomasztó légkört.

A szívem egy pillanatra kihagy egy ütemet, amikor megpillantom a koporsómat.

Egy díszes emelvényen fekszik, körülötte fehér és lila virágok, mintha tényleg egy elveszett hőst temetnének. A nevem egy márványtáblára vésve, mintha tényleg elmentem volna, mintha nem is léteznék többé.

Hát így néz ki egy temetés, ahol az illető megjelenik titokban a saját temetésén?

A kezem ökölbe szorul a köpeny alatt. Olyan érzés, mintha valami erősen fogná a torkomat belülről.

Nem tudom, mit vártam.

De az biztos, hogy nem ezt.

Egyedül vagyok a saját sírommal. Vagyis azt hittem.

A kavicsok halk ropogása üti meg a fülem. Léptek közeledését hallom.

Felkapom a tekintetem, és megpillantom őt.

Caitlynt.

A távolból közeledik, lassan, kimérten. Egy másik sírt látogatott meg - gondolom az anyjáét.... A kezei között egyetlen fehér rózsát tart, ujjai finoman fonódnak köré, mintha csak egy törékeny, könnyen összetörhető dolog lenne.

Megáll a koporsóm mellett.

Egy pillanatra azt hiszem, hogy rám néz, de nem. A tekintete előre mered, mintha a gondolatai valahol egészen máshol járnának.

Mielőtt elrohannék, valami mégis megállít.

A kezem önkéntelenül nyúl a zsebembe, és előhalászok egy kis mechanikus pillangót. Finoman, ügyetlenül forgatom az ujjaim között. Egy régi, már elhalványult minta díszíti, amit saját magam festettem rá. Az apró pillangó a kezeimben élettel teli, hiszen még mindig működik: a szárnyai apró mozdulatokat tesznek, mintha szállni próbálnának.

Amikor elhelyezem, Caitlyn a rózsát bámulja, a kezében.Aztán csendben rádobja a fehér rózsát a koporsóra.

Egy pillanatig semmi nem történik.

De aztán Caitlyn lehajtja a fejét. És amit mondani kezdett, az teljesen összezavart...

– Úgy gondoltam, hogy ha a szemet szemért elven kioltom az életét, jobban fogom érezni magam. – mondja halkan, a hangja színtelen, üres. – Azonban most itt állok a sír előtt... és nem érzek semmit.

A gyomrom összeszorul. Rólam beszél.

Lassan fordítja felém a fejét.

A könnyek, amiket eddig észre sem vettem, most sorra koppannak a koporsó tetején. Halk, apró hangok a feszült csendben.

Caitlyn egy pillanatig csak nézi őket.

Aztán felemeli a kezét.

Mintha meg akarna érinteni. Az a mozdulat, az érintés... Olyan jól esett volna. Az ölelés. Az érzés, hogy nem vagyok egyedül! De nem tehetem ezt... Már nincs visszaút.

A pánik szinte villámként hasít belém, elég egy pillanat, és a kezem már ösztönösen elrántom, mintha Caitlyn érintése perzselné a bőrömet. Nem ismerhet fel!

A mozdulat hirtelen, kapkodó.

Caitlyn szeme enyhén elkerekedik, de nem szól semmit.

Nem várhatok tovább.

Mielőtt egy szót is mondhatna, megfordulok, és rohanok.

A kavicsok csikorognak a talpam alatt, a köpenyem csapkod mögöttem, ahogy kiszakítom magam ebből az egészből. A kapu felé török, úgy szaladok, mintha az életem múlna rajta.

Talán így is van.

De az életem elől nem futhatok el...

Vi... pedig nem is jött el...

Remélem, megtalálja az üzenetem később, amit hátrahagytam.